Gondolatok:
"Gyógyír vagy a sebeimre, mentség a modortalanságomra, mert bármilyen fájdalmat elviselek melletted, és bárkivel szembeszállok érted!" – Caden Gaskell
"Mégsem engedtél el. Nem csak a puszta vágy hajt hozzám, és nem csak az örökösöd, akit a szívem alatt hordok. Én is szeretlek." – Danielle Montgomery Gaskell
"Egyik fiam révbe ért. Ideje a másikat is átsegítenem a nehézségeken." – Tayshaun Cavon Gaskell
Danielle
Az utazásra szánt ruhám elszakadt, ezért kerestem a szobámban egy hasonlót az ajándékba kapott holmik közül. Sajnos egyik sem passzolt teljesen, de volt egy, amelyik kicsit szűk volt, így a mellemet feljebb nyomta, de más lehetőség nem lévén, ezt választottam. Legalább nem lógott rajtam.
Semmit nem vettem magamhoz, hisz semmi nem volt az enyém. Még Caden szíve sem, amire pedig a leginkább vágytam.
Lenyeltem feltörni kívánkozó könnyeimet, és kiosontam az udvarra. A hajnal első sugarai épphogy áttörték a vékony felhőréteget, hogy félresöpörjék az éjszaka utolsó rétegfoszlányát is.
Az istálló felé vettem az utamat, amikor tompa lépteket hallottam magam mögött. Megfagyott bennem az ütő, és egy pillanatra azt hittem, Caden leplezett le. Aztán rájöttem, hogy Caden léptei bár hasonlóak, de sokkal könnyedebbek.
Megtorpantam és megkönnyebbülten felsóhajtottam.
– Tayshaun.
Ahogy megfordultam, a lehető legvádolóbb és csalódottabb szempárral találtam szemben magam.
– Hová megy, Mylady? – kérdezte a férfi, és összefonta karjait a mellkasa előtt, ahogy mindig is szokta.
Elmosolyodtam a megszólításra, amit minden jog nélkül használt velem.
– Annyira vagyok mylady, mint Nicky, és ezt ön éppoly jól tudja, mint én.
– Miért nem mondja el neki?
Meglepetten néztem fel a férfira, de hamar összeszedtem magam, és visszavágtam.
– Maga miért nem mondja el?
– Én nem vagyok állapotos senki gyerekével, különösen nem lord Cadenével.
Figyelmen kívül hagytam a tréfálkozását, bár éreztem, hogy egy pillanatra megingok, és megrándult a szám széle.
– Tudja, miről beszélek!
– Tudnom kéne? – érdeklődött gúnyosan Tayshaun, majd kihívó pillantást vetett rám. – Ha annyi mindennel tisztában van, miért nem mondja el ön?
Szúrós pillantást vetett rám, de álltam a tekintetét.
– Nem én vagyok a Gaskell fivérek apja – jelentettem ki, mire a férfi döbbenten nézett rám. Továbbindultam az istálló felé, és közben a szavaimat Tayshaunhoz intéztem. Tudtam, hogy ezek után már biztosan segíteni fog nekem. – Nem mondhatom el neki. Azonnal feleségül venne.
– Oh, ezt a borzalmat! – gúnyolódott Tayshaunk, miközben kitárta előttem az istálló ajtaját. – Rémes lenne házasságban élnie azzal, akit szeret.
– Igazán rémes lenne, hogy rám nézve azt látná, hogy a fivére küldött kémkedni, vagy épp az ágyamba csábítottam, mert a vagyona és a rangja vonzott.
– Ön is tudja, Mylady, hogy Caden nem olyan. Mélységesen megbánta, amit Ön ellen elkövetett.
– Tudom – bólintottam, és az elmúlt éjszaka jutott az eszembe.
A mai reggelre már biztos voltam benne, hogy csak képzeltem azokat a pillantásokat. Caden csak a vágynak engedelmeskedve tartott a karjaiban, hiszen elcsábítottam. Ez lenne a sorsom, ha itt maradnék. Ágyas, de semmiképp nem tisztességes kapcsolatban élő feleség. Egyrészt igen vonzó lett volna engedni a csábításnak, másrészt, ha a méhemben növekvő gyermekre gondoltam, felettébb felháborító.
Tayshaun elővezetett egy krémszínű lovat, melynek fekete volt a sörénye és a farka is. Az állat nyugodtnak tűnt, szelídnek, amiben tökéletes ellentéte volt Herculesnek. Tayshaun megpaskolta az állat oldalát, miközben felnyergelte.
– Biztos abban, amit csinál? – fordult hozzám, amikor végzett.
– Nem – feleltem csöndesen. – De akkor is így kell tennem.
Tayshaun sóhajtott, majd lemondóan a nyeregbe emelt, és felült mögém. Tisztességesebb lett volna, ha befogatok a kocsiba, de féltem, hogy túl nagy zajt csapnánk vele. A férfi megbökte az állat oldalát, és a távoli fenyves felé vette az útját.
Már kiértünk a mezőre, amikor vad csaholásra lettem figyelmes. Ügetésben haladtunk, hátrafordultam és kikukucskáltam Tayshaun oldalánál. Erebosz száguldott mögöttünk néhány méterrel lemaradva.
– Álljon meg! Várjuk meg, különben visszamegy és felébreszti Cadent!
Tayshaun nem felelt, és ahelyett, hogy lassított volna, még gyorsabb ügetésre, majd vágtára sarkallta a lovat. Hátrapillantva láttam, hogy Erebosz csalódott pillantást vetett ránk, majd megtorpant, hogy kifújja magát. Hatalmas nyelve kilógott a szájából, terjedelmes nyáltócsát folyatva a harmatos fűre. Egy ideig még nézett bennünket, majd elindult a kastély felé...
Caden
Kellemetlen ürességre ébredtem, amit borzalmas, fülsértő hang kísért. Az előző éjszaka eseményei lassan, fokozatosan kúsztak vissza ébredező tudatomba.
Danielle.
Megbűvölt és elcsábított, mint egy szirén – képtelen voltam ellenállni csábító énekének. Először azt hittem, kárt tettem benne. A hév magával ragadott, és lehetetlen volt illendő tempóban haladni, ahogy azt megérdemelte volna. De ő nem panaszkodott, sőt, inkább alkalmazkodott és elfogadott. Egész éjjel szeretkeztünk, hol keményebben, gyorsan, hol pedig óvatosan, gyöngéden. Életem legerotikusabb éjszakáját köszönhetem neki. Hajnal volt, mire magával ragadott a fáradtság, és az elégedett kimerültség.
Idegesítő ez a zaj. Semmi kedvem nem volt felébredni, és utána járni, hogy mi lehet az.
Danielle illatát éreztem magamon, a párnán, mindenhol. Elveszem feleségül. Ez nem kérdés. Az elejétől kezdve ez volt a tervem, csak még magamnak sem akarózott elismernem. Első pillantásra rabul ejtett testestől-lelkestől. A gyerek is csak egy indok volt, hogy a szigeten marasztaljam, Tayshaun egy héttel későbbi elutazása szintén. Szerencsére az öreg gyorsan kapcsolt, amikor rákérdeztem.
Mi az ördög lehet ez a vinnyogás? Kénytelen kelletlen kinyitottam a szemem. Automatikusan az apró, karcsú, ám annál nőiesebb testet kerestem magam mellett, de csak az üres ágytakarót tapintottam. Kihűlve.
Azonnal ébren voltam. Kipattantam az ágyból, és beengedtem az ajtót kaparászó Ereboszt. Elég volt egy pillantást vetnem türelmetlen, mélabús pofájára, hogy tudjam, mi történt. Az átkozott kis boszorkány! Mi az ördög ütött belé, hogy képes elcsípni a korábbi hajót? Talán mégis fájdalmat okoztam neki az éjjel...
–Eloise! – ordítottam.
Félelem szorította össze a mellkasomat. Olyan félelem, amit eddig soha nem ismertem, senki iránt nem éreztem. Ha nem sietek, örökre elveszítem. Hiába van nemesi címem, hiába a vagyon és a birtok, ha ő nem lehet az enyém. Az őrület határán voltam, kétségbeesetten küzdöttem, hogy ne uralkodjon el rajtam a pánik. Sietve kapkodtam magamra a nadrágomat, ráhúztam térdig érő csizmámat. Már az ingemet gomboltam, amikor nyílt a szobám ajtaja.
– Láttam őket ellovagolni reggel – szólalt meg köszönés helyett Naomi, és reméltem, hogy sikerült eléggé metsző pillantást vetnem rá.
– Kivel?
– Tayshaunnal természetesen. Azóta ólálkodik a lány körül, mióta idekerültünk.
– Nem tetszik, amire célozgatsz – jegyeztem meg ridegen. – Nem tetszik, hogy be akarod mocskolni a két legnagyszerűbb ember nevét a találgatásaiddal. Nem tetszik, hogy a szobámban vagy, holott nem is hívtalak. És, ha már itt tartunk, te sem tetszel.
Naomi levegő után kapkodott, de nem akartam megvárni, míg magához tér. Fogtam a kabátom, és kirohantam.
– Nem beszélhetsz így velem, a jegyesed vagyok – kiáltott utánam. A lépcső felénél jártam, de a szavaira megtorpantam, és felé fordultam.
– Nem vagy a jegyesem, már megmondtam. Éppen ezért beszélhetek veled úgy, ahogy véleményem szerint megérdemled, mert nem csak engem, de a testvéremet is tönkretetted a játszadozásaiddal. Számomra egy senki vagy – közöltem, és már indultam, amikor váratlanul eszembe jutott valami. – És egyáltalán mit keresel még itt? A hajód fél órán belül indul.
– Azt gondoltam, talán meggondoltad magad. Nem választhatsz egy ilyen egyszerű kislányt helyettem – fakadt ki hisztérikusan Naomi, mire meleg mosoly terült szét az arcomon.
– De igen, megtehetem. Még hálás is lehetek, amiért elhagytál, így van esélyem Danielle-lel – vetettem oda, majd sarkon fordultam, és lerohantam a lépcsőn. Néhány perccel később már Hercules nyergében vágtáztam a kikötő felé. csak ekkor mertem befejezni a félbehagyott mondatot: – Ha ő is úgy akarja.
Danielle
A szél belekapott a hajamba, ahogy egyre jobban felgyorsult a hajó. Az óceán széljárása diktálta a tempót, a gondolataim áramlása pedig a könnyeim mennyiségét. Már meg sem próbálkoztam, hogy letöröljem őket, egyszerűen csak hagytam végigfolyni az arcomon. A szívem sajgott, mintha kést döftek volna belé, és ott felejtették volna, hogy minden mozdulatra újra felszakadjon a seb.
Végül lenyeltem a keserűségemet, és előkotortam a ruhám rejtett zsebéből a puha zsebkendőt, amit még Tayshaun adott nekem indulás előtt. Úgy döntött, egyelőre nem utazhat el a szigetről, míg olyan viperafélék tartózkodnak ott, mint Naomi és Philippe Nado.
Letöröltem könnyeimet a zsebkendővel, és már éppen vissza akartam tenni a zsebembe, amikor a szél egy erőteljes lökéssel kicsavarta a kezemből. Utánakaptam, de hiába, mert a fehér anyagot magával rántotta a légáramlat, és néhány levegőben történő fordulás után elvesztettem a szemem elől.
Elkeseredetten néztem utána, majd visszafordultam a korláthoz, és a tenyerembe támasztottam az államat. A hullámokat figyeltem, ahogy a sötét mélység tetején táncoló, fehér habtakaróként fodrozódtak.
– Tudod, ha már egyszer úgy döntöttél, hogy elhagysz engem, igazán megtehetted volna, hogy valamikor a délutáni órára halasztod – szólalt meg közvetlenül mögöttem egy mély férfihang. Riadtan fordultam meg a tengelyem körül, és Cadennel találtam magam szemben, amint komor pillantással mér végig. – Ugyanis meglehetősen mozgalmas éjszakám volt, amit szerettem volna a délelőtt kipihenni, hogy ma éjjel újra ki tudjak merülni.
– Mylord... – leheltem tétován.
Caden továbbra is fenntartotta komor ábrázatát, de közelebb lépett hozzám, és felém nyújtotta az imént elvesztett zsebkendőmet.
– Mikor lettem ismét mylord? Az éjjel úgy hívtál, Caden – súgta egészen halkan, és éreztem, ahogy egészen forróvá válik az arcom. – Emlékszel az éjszakára, Danielle? Én emlékszem. Nagyon is tisztán. Emlékszem a sóhajaidra, a sikolyaidra...
– Elég már! – csattantam fel, és átkoztam magam, amiért megborzongtam, és a szívem hevesen lüktetett a puszta jelenléte miatt. – Mit keres Ön itt?
– Hajókázom, nem nyilvánvaló? – felelte, és odalépett mellém a korláthoz. Hitetlenkedő pillantásomra sóhajtott egyet. – Természetesen utánad jöttem. Miért mentél el?
Zavartan lesütöttem a szemeimet.
– Úgy éreztem, nem maradhatok.
– Nem maradhatsz, mert...? – Hiába próbálta nyomatékosítani, képtelen voltam bármilyen magyarázattal szolgálni. Túl sokáig haboztam, ezért ő hozott fel lehetséges alternatívákat, hangjában annyi gúnnyal, hogy összerezzentem tőle. – Mert annyira gyűlölsz a szigeten lakni. Mert megerőszakoltalak. Mert kényszerítettelek, hogy itt maradj, míg ki nem derül, hogy terhes vagy. Vagy, mert az éjjel megint elcsábítottalak...
– El kellett jönnöm, mert nem akarok kitartott nőként élni – szakítottam félbe a monológját, öklömmel pedig a korlátra csaptam. – Nem jöhet csak így utánam, hogy a szememre vesse, hisz minden, amit mondott megtörtént.
– Miért mész el, Danielle? – kérdezte lehiggadva, elkomolyodva a férfi, mire tekintetemmel az óceánt pásztáztam.
Nem akartam, hogy itt legyen, nem akartam, hogy lássa a könnyeimet, mert tudtam, hogy képtelen leszek ellenállni neki. Fölém magasodott, a kezeit a zsebébe süllyesztette, ahogy mindig, amikor meg akarta gátolni önmagát, hogy hozzám érjen. A haja szabadon omlott a vállára, bizonyára nem volt ideje összefogni a sietős indulás miatt.
– Tetszett a ló? – kérdezte váratlanul, én meg kábán bólintottam. – A tied. Gondoltam alkalmas lenne, míg megtanulsz rendesen lovagolni.
– Ezt én nem értem – jegyeztem meg összezavarodva. – Azt mondta, egy hét múlva indulok Tayshaunnal...
Sanda pillantással nézett rám, de a tekintete továbbra is határozott maradt.
– Hazudtam.
– És, ha letelt volna az egy hét?
– Megint megtettem volna.
– Mivel magyarázta volna?
Megvonta széles vállát.
– Valamit kitaláltam volna, hogy húzzam az időt – komolyan nézett a szemembe, ahogy folytatta. – Aztán újra, és újra, és újra, mígnem rádöbbensz, hogy a te helyed itt van, vagy bárhol a világon, de mellettem. Mert én bizony így vagyok vele.
– Miket beszél, Mylord?
– Esküszöm, ha még egyszer így nevezel, itt helyben letépem a ruhádat, és addig csókolom a tested minden porcikáját, míg bele nem vésem abba a makacs koponyádba a nevemet – fogadkozott angyali, szívdöglesztő mosollyal. Annyira előrehajolt, hogy a leheletét éreztem az ajkaimon, és amikor újra megszólalt halálos komolysággal tette.
– Ivott valamit? Egész biztosan félrebeszél. Én nem vagyok Naomi.
A pillantása elkomorodott, de ugyanolyan meleg fénnyel ragyogott rám, mint eddig még soha.
– Gyógyír vagy a sebeimre, mentség a modortalanságomra, mert bármilyen fájdalmat elviselek melletted, és bárkivel szembeszállok érted! – suttogta, miközben kezei a derekamról felkúsztak végig a gerincemen, mígnem tenyerébe zárta az arcomat.
– Nem tudom elhinni – mondtam, de a mondat felénél elcsuklott a hangom. – Hiszen úgy tudja, nem is vagyok terhes.
– Nem számít, még lehetsz. Az elmúlt éjszakánk után talán már több mint valószínű – vágta rá azonnal, majd hirtelen észbe kapva döbbenten nézett rám. – Hogy érted azt, hogy én úgy tudom?
Figyelmen kívül hagytam a kérdést.
– Mégsem engedtél el... – leheltem meghatottan.
– Ilyen dekoltázzsal? Danielle, van fogalmad róla, mit jelentesz nekem?
– Nem csak a puszta vágy hajt hozzám... – folytattam könnyektől elhomályosuló látással.
Caden a hüvelykujjával végigsimított a járomcsontomon, melytől csupán néhány centiméterre volt az övé.
– Ha akarod, hozzád sem érek, csak a távolból imádlak, és csókolgatom a gyönyörű lábaid nyomát.
Sírós nevetés tört fel belőlem, majd folytattam a megkezdett gondolatomat.
– És nem csak az örökösöd, akit a szívem alatt hordok – suttogtam elcsukló hangon.
Éreztem, hogy a kezei megmerevednek, de nem féltem tőle. Többé már nem, hisz utánam jött annak ellenére, hogy úgy tudta, nem vagyok állapotos. Tenyeremet az arcomon felejtett hatalmas kezeire csúsztattam, és felmosolyogtam rá.
– Én is szeretlek.
Caden mintha révületből tért volna magához, a szavaimra olyan hirtelen kapott a karjaiba, hogy meglepettségemben felsikoltottam. A szuszt is kiszorította belőlem, míg arcát a nyakam hajlatába temette.
– Caden... Nem kapok levegőt.
A szorítás enyhült, de a lábam továbbra sem érintette a földet. Hátrahajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen.
– Tisztára bolond vagy, hogy elhagytál gyerekkel a hasadban. Ha belegondolok, hogy én majdnem elengedtelek... – megkínzottan hunyta le a szemeit egy pillanatra, és mikor újra rám nézett annyi szerelem és szenvedély lángolt benne, amitől elakadt a lélegzetem. – Soha többé. Életed hátralévő részében nem mehetsz távolabb tőlem öt lépésnél.
– Miért éppen öt? – értetlenkedtem.
Hanyagul megvonta a vállát, de a szemeiben huncut fény csillogott.
– Öt lépés van nagyjából a hálószobám falai és az ágyam között.
Csöndesen felnevettem.
– Tehát a hálószobádban szabadon mozoghatok? – incselkedtem, majd elkomolyodva hozzátettem. – Tudod, ez a legkülönösebb lánykérés, amit valaha hallottam.
Caden elmélyülten merült el a szemeimben. Úgy nézett rám, mintha legalábbis valami csoda lennék. A legfontosabb teremtés a világon az ő számára. És ez tetszett. Nagyon is.
– Szó sincs lánykérésről – jelentette ki, és éreztem, hogy a karjai megint szorosabban fonódnak körém. – Még a végén nemet mondanál valami ostoba indokkal, ami csak a te fejedben létezik. Az enyém vagy. Senki más nem csodálhatja gyönyörű tested látványát, csak én. Senki másra nem nézhetsz olyan izgatóan szerelmesen, mint ebben a pillanatban énrám. Szeretlek, Danielle, és eszem ágában sincs többé elengedni téged.
– Oh, Caden. Nagyon helyes, mert nem áll szándékomban ezek után elhagyni – mondtam végül, és legnagyobb bosszúságomra újra könnyekben törtem ki.
– Örülök, hogy végre sikerült megtanulnod a nevemet – mormolta, majd ajkával követelőző szenvedéllyel vette birtokba az enyémet.
Az ajkaim szétnyíltak, így a nyelve akadálytalanul siklott be, hogy erőteljesen végigsimítsa a szám belső rejtekeit. Karjai a derekamra fonódtak, és lassan helyezett a földre, de továbbra is szorosan tartott.
– Tayshaun megmondta, hogy így érzel – mondtam csöndesen, amikor végre elváltunk.
Caden felhorkantott.
– Ugyan, mit tudhat az a vén csataló a szerelemről? – nevetett ironikusan, én pedig megborzongtam hangjának mély rezgésétől.
– Arról nem tudom, de rólad és a testvéredről mindent tud, ebben biztos vagyok – jegyeztem meg sejtelmesen mosolyogva, mire Caden csodálkozó értetlen pillantást vetett rám.
– Nem értem, mire célozgatsz.
– Csak arra, hogy nem is értem, miért nem vette észre senki a hasonlóságot – végigsimítottam az arcán, nemes vonású orrán, végül az ajkain. Éreztem a leheletét, mielőtt elkapta volna az ujjaimat, hogy finoman végigcsókolja mindet egyesével. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy be tudjam fejezni. – Mindenetek hasonlít. Az orrotok, a szátok, a szemetek, bár az övé szürke, a tiétek pedig barna.
– Danielle, mit akarsz mondani?
– Caden, Tayshaun az édesapád.
A döbbenettől tágra nyílt a szeme, a légzése szakadozott, én pedig elbizonytalanodtam, talán nem is volt olyan jó ötlet elárulni neki. Valahol mélyen azonban éreztem, hogy Tayshaun soha nem mondta volna el magától a titkát, így nem is adott esélyt, hogy a fiai megbocsássanak neki, amiért valamikor régen elhagyta őket.
– Évek óta szolgál. Soha nem kért semmit, és mindig is sejtettem, hogy valamit titkol, de soha nem gondoltam volna. Az apám – sóhajtotta, majd hirtelen felkapta a fejét. – Devon tudja?
– Én... én... Nem tudom. Fogalmam sincs – hebegtem zavartan.
– De miért csinálta?
Úgy láttam, mintha Caden nem is nekem beszélne, hanem magának Tayshaunnak. Engem elengedett és a korlátra támaszkodva lehajtotta a fejét.
– Azt hiszem – kezdtem felvázolni az elméletemet. –, hogy vezekelt. Meg akarta szolgálni a bizalmadat, vagy kiérdemelni a megbocsájtásodat. Igazán nem tudom, csak találgatok.
Caden nem felelt. Időre van szüksége, hogy megeméssze, gondoltam. Tétován sétálgatni kezdtem mögötte a hajó fedélzetén. A szél az arcomba sodorta a hajamat, ezért nem láttam, csak hallottam nehéz lépteit, és a következő pillanatban már éreztem is a szorítását. Olyan volt, mintha mindenhol megérintett volna, nem csak kívül, de belül a szívemben is.
– Ez már majdnem öt lépés volt, Danielle – súgta, miközben félresimította a hajamat. – Megmondtam, nem engedlek el messzebbre soha többé.
Mielőtt felelhettem volna, ajkaival rátalált az enyémre. Ez a csók más volt, mint az előző. Vad volt és birtokló, a kéj ígéretét hordozta magában. Szorosan tartott a derekamnál és a tarkómnál, míg szinte falta az ajkaimat. Amikor végül elengedett, szemeiben a vágy izzasztó lángja lobogott.
– A kapitány igen jó barátom – mondta rekedtes hangon. – Mit gondolsz? Nincs kedved úgy kifulladni velem, mint az éjjel?
Elpirultam az emlékek, az ajánlat szemérmetlenül nyílt üzenetén, és a hangom teljesen elfúlt.
– Igen – feleltem végül.
Mindketten tisztában voltunk vele, hogy nem csak erre az ajánlatra mondtam igent, hanem mindenre, amit felkínált nekem. A házasságra, a közös jövőre, a szerelemre.
Néhány hónappal később
Caden
Egy sikoly hasította ketté az éjszaka fagyott csöndjét.
– Biztosan valami baj van! – ordítottam.
Egy poharat nyomtak a kezembe, aminek a tartalmát azonnal felhajtottam. Az ital lángoló vízként marta végig a torkomat, de nem hozott enyhülést a fejemre.
Újabb sikoly, fájdalmas, gyötrelmes, mintha könyörögne, hogy menjek és segítsek rajta.
– Nem tehetsz semmit, testvér – szólalt meg az öcsém a nappali kandalló párkányának támaszkodva. – Csak hagynod kell, hogy a természet elvégezze a dolgát.
– Majd eszedbe juttatom ezeket a szavakat, amikor te hallgatod Alynn sikoltozását, rendben? – morogtam ellenségesen.
Devon azonnal elhallgatott, kicsit talán el is sápadt a szakálla alatt.
– Nyugalom, fiúk! – avatkozott közbe Tayshaun is, aki az íróasztalnál ült, és legalább olyan idegesnek tűnt, mint én. – Hallgassátok! Most már minden rendben lesz.
Danielle sikolyai elhaltak, helyette mérges vékony hangocska verte fel a csöndet. A gyermekem.
– Hihetetlen – nyögtem, és a tenyerembe temettem az arcomat.
Már-már engedtem a megkönnyebbülésnek, hogy elernyessze feszült izmaimat, amikor újabb, velőtrázó kiáltás hallatszott odafentről. Dermedten kaptam fel a fejemet, és idegesen pillantottam hol a bátyámra, hol az apánkra. Reméltem, hogy magyarázatot tudnak adni a történtekre, de éppoly tanácstalanul néztek egymásra, mint én.
Danielle újabb sikoltása a szívemig hatolt, képtelen voltam tovább várni. Felpattantam, és mit sem törődve az utamba kerülőkkel, félrelöktem őket és elindultam a hálószobánk felé. Az ajtó épp bezáródott, és Eloise egy apró csomaggal a karján sétált végig a folyosón. Meg sem lepődött, amikor meglátott, az arcán ideges kifejezés, szemeiben talán félelem...?
– Mi a baj?
– Nézd, Caden! Lányod született.
Pillantásra sem méltattam a gyereket. Ő ráér később is. Egész életében gyönyörködni fogok benne, és a tenyeremen fogom hordani ebben biztos voltam. Most a legfontosabb Danielle volt, aki továbbra is hol nyöszörgött, hol kiabált.
– Mi baja? Miért kiabál még mindig? Miért nem csináltok valamit?
– Caden! Két baba van!
– Micsoda? – néztem rá megrökönyödve.
Két baba. Danielle apró volt, gyönge, és már az elsővel is két napja vajúdott. Lehetetlen, hogy még egyet...
Eloise-t is ugyanez a gondolat foglalkoztatta, csak neki volt bátorsága szavakba önteni.
– Nem tudom, mi lesz, Caden. Már így is nagyon vérzik. Túlságosan törékeny ő két ekkora gyerekhez...
Nem hallgattam tovább. Elléptem mellette, berontottam a szobába, majd mit sem törődve az orvossal az ágyhoz léptem. Alynn az ágy túlsó végénél ült, arcán kétségbeesés tükröződött, és könnyek folytak végig patakokban. Danielle középen feküdt az ágyon, a haja ziláltan terült szét a párnán, az egész teste izzadtságban úszott, a lábai között pedig rengetegnek tűnő vér volt.
Rátámaszkodtam az ágy szélére, és fölé hajoltam. Megcsókoltam a szemeit, melyek lehunyva pihentek, az ajkait, az orcáját. Még így is gyönyörűnek láttam. Kisimítottam a homlokába tapadt hajszálakat, mire kinyitotta a szemét és rám nézett.
– Caden? Mit keresel te itt?
– Már így is túl sokáig voltam távolabb az ötméteres körzetemen, nem igaz? – feleltem könnyedséget színlelve, pedig a lelkem nehéz volt akár az ólom. Bármit megadtam volna, csak ne lássam őt így. Minden fájdalmát magamra vállaltam volna, csak újra mosolyogni lássam.
– Két baba van, Caden – suttogta erőtlenül.
Alynn megszorította a másik kezét.
– Ne beszélj, hugi! Pihenj, mielőtt...
Danielle sikolya szakította félbe. Kétségbeesetten figyeltem, ahogy még mindig hatalmas hasát összerántja egy újabb fájás, arcát pedig eltorzítja a mérhetetlen fájdalom. Alynn kezeit éppúgy szorította, ahogy az enyémet, és bár fogalmam sem volt, hogy hallja-e, de azért kitartóan beszéltem hozzá.
Danielle
A fájdalom nagyobb volt, mint az első bébi után. Halványan érzékeltem, hogy az egyik oldalon Alynn kezét, a másikon pedig Cadenét próbálom eltörni akaratlanul. Hihetetlenül jó érzés volt őket magam mellett tudni ebben a pillanatban.
A kislányomat Eloise odatartotta hozzám. Míg megcsókoltam maszatos kis arcát, jött a következő fájás, és mindenki halálra rémült. Én is. Az elsőt is nehéz volt világra hozni, gyötrelmes, de nem bántam, mert annyira gyönyörű volt.
– Alynn! – kiáltottam.
– Itt vagyok, hugi! – hallottam elcsukló hangját, de már nem láttam az arcát. Minden annyira homályos volt körülöttem.
– A kislányom...
– Eloise elvitte. Ne félj, visszakapod, ha készen leszel.
– Azt akarom, hogy Avery legyen a neve.
Valamit válaszolt, de már nem értettem, mert egy újabb fájás miatt hangos sikoly szakadt fel a torkomból. Éreztem a nyomást, a fájdalmat a derekamnál, a hasamban és a combjaimnál. Minden erőmet beleadtam, csak Caden folyamatosan búgó hangjára koncentráltam, és nyomtam.
Fájdalmas feszülést követően végre eljött a megkönnyebbülés, a hirtelen beállt nyugtalan csendet megkönnyebbült sóhajok követték, amikor meghallottam a második kisbabám felháborodott zokogását is. Már nem tudtam megvárni, míg odatartják nekem megmutatni, elvesztem a fáradtságban. Fájdalmas, elégedett álomba merültem, de még éreztem a nővérem szorítását a kezemen, és Caden feszült ajkait az enyémeken.
Hiába telt el már egy nap, még mindig sajgott a testem és kicsit kábult voltam. Tiszta ágynemű, és hálóing vett körül, a hajam frissen mosott volt, ajkamon puha érintés nyugtatgatott.
Kinyitottam a szemem, és Caden mély aggodalomról árulkodó pillantásával találtam magam szemben.
– A babák? – kérdeztem azonnal.
– Jól vannak. Eloise és a nővéred egyetlen percre sem hajlandóak megválni tőlük – mosolyodott el, amire a szívem hevesen megdobbant.
– Édesapád elnevezte végre a fiunkat? – kíváncsiskodtam bágyadt mosollyal.
– Edward lett a neve, anyám édesapja után.
– Édesanyádnak írtál levelet? Biztos sajnálta, hogy nem tudott ideérni időben.
– Minden rendben, mindenki egyben van, de nagyon aggódnak miattad – váltott témát Caden, mire felemeltem a kezemet és megsimogattam aggodalmas arcát.
– Jól vagyok. Illetve jól leszek.
– Annyira féltem, Danielle! – ismerte el hosszú szünet után, nekem pedig belesajdult a szívem a gyöngédségbe és a szerelembe. Caden belecsókolt a tenyerembe. – Rettegtem, hogy elveszítelek. Soha többé nem akarom ezt érezni. Nem akarlak látni ennyire szenvedni.
– Minden rendben – nyugtattam meg lágyan. – Szeretlek!
– Én is szeretlek! – vallotta meg szenvedélyesen. – El sem tudod képzelni, mennyire!
– Akkor gyorsan csókolj meg, és hozd ide a gyermekeinket, hogy megcsodálhassam a szenvedéseim gyümölcsét! – parancsoltam tréfásan.
Caden viszont tökéletesen komoly ábrázattal, szerelemtől csillogó szemekkel hajolt fölém. Ajka olya végtelen gyöngédséggel vette birtokba az enyémet, hogy könnyek csordultak végig az arcomon.
Végül sajnálkozva elengedett, és behozta az ikreket. Avery és Edward éppolyan gyönyörűek voltak, mint az apukájuk. Tökéletes kis kezecskéik, bájos pofijuk, és selymesen rózsaszín bőrük volt.
Tökéletes Gaskellek voltak, és amikor ezt hangosan is kimondtam, egyszerre hárman bólintottak rá a szavaimra.
Tayshaun
Két gyermek. Danielle valóban nagyszerű teremtés. Már akkor a szívembe zártam, amikor először megpillantottam szerencsétlenül a fűben heverve, véresre vert háttal. És most megajándékozott két unokával. Sok vért veszített, csaknem halálosan kimerült. Caden cölibátust fogadott neki, ami végül csak a kötelező hat hétre volt érvényes, de nem úgy tűnt, hogy Danielle-nek ellenére lenne a dolog.
Boldog vagyok. Mindkét fiam megtalálta a boldogságot, és békét kötöttek egymással. Nemes lelküknek és nagyszerű feleségeiknek köszönhetően nekem is megbocsátottak. Reménykedem, hogy hamarosan talán Alynn is megajándékoz legalább egy unokával.
A másodszorra született gyermek fiú lett, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy nevet adjak neki. A fiúk anyai nagyapja után az Edward nevet kapta, amiről eszembe jutott, hogy még van valaki, akivel rendeznem kell zavaros kapcsolatomat.
Ideje felkeresnem a fiaim édesanyját, Margaret Bishomp Gaskellt...
vége
