Testvérlelkek

benina

Lassan tértem magamhoz. Az álmom fekete volt, és üres. Minden fájdalmat kizárt. A fülem tompán lüktetett, mintha víz alatt lebegtem volna. A bokámban élesen belenyilallt a fájdalom, ahogy megmozdítottam a lábam. Döbbenet hasított a tudatomba: nem csak olyan volt mintha, valóban víz alatt voltam!

Kinyitottam a szemeimet, de semmit nem láttam. Minden oldalról körülvett a sötétség, sehol nem láttam a kiutat. Kinyitottam a számat, hogy kielégítsem friss oxigénért kiáltó tüdőmet, de csupán a sós tengervíz folyt végig erőszakosan a torkomon. Köhögni akartam, fuldokolni, hogy kitisztítsam magamból az oda nem való vizet, de ehelyett csak még többet nyeltem.

A pánik végigszáguldott a gerincemen, és felkapcsolta a vészvillogómat. A létfenntartó ösztönöm kissé megkésve lépett működésbe, rémülten próbáltam kapálózva a felszínre jutni. Az alsószoknyáim, és a nehéz ruha nem könnyítette meg a dolgomat, és ahelyett, hogy fölfelé haladtam volna, egyre fáradtabb tempóban kezdtem süllyedni.

Kiáltásom egyre kisebb méretű buborékok formájában sietett a felszín felé, már a sötétséget sem láttam a rengeteg színes karika miatt, ami a szemem előtt lebegett. Végül magába fogadott, és bekebelezett a végtelen feketeség. Megkönnyebbülten sóhajtottam – vége a szenvedéseimnek.

***

– Ébresztő, te átkozott! Térjél már magadhoz! – rikácsolt egy hang a fejem fölött.

Erőteljes ütéseket éreztem a bordáim magasságában, ahogy a hasamon feküdtem a homokos parton. Az eső kicsit megnyugodva, de kitartóan ostromolta egyébként is teljesen átnedvesedett ruhámat, és apró szúrásokként csapódtak az arcomba. Beletelt néhány fájdalmas másodpercbe, mire rádöbbentem, hogy Mrs. Doots méretes lábaival rugdossa az oldalam. A harag feltámadt bennem, a megaláztatás pedig új erőt adott, így arrébb tudtam hengeredni a következő ébresztő elől.

– Na, végre! – horkantott fel megvetően Mrs. Doots, én pedig leküzdöttem az ingert, hogy apróra összekucorodjak előtte félelmemben. – Szedd össze magad! Keresnem kell magamnak egy biztonságos helyet, ami védve van az esőtől. Tápászkodj fel!

Felnéztem és láttam, ahogy elindul a homokos partról a fák felé. Négykézlábra emelkedtem, és csak akkor álltam fel, amikor már biztosan éreztem, hogy nem sérültem meg komolyabban. Amikor azonban elindultam Mrs. Doots nyomában, éles nyilallás jelezte a bokámban, hogy valamilyen sérülést mégis sikerült összeszednem.

Hangosan feljajdultam, mire a termetes asszonyság bosszankodva megtorpant és ingerülten fordult felém. Ijedten hátráltam egy lépést. Nem akartam, hogy itt az esőben használja rajtam a pálcáját.

– Mi bajod van? – mordult rám ellenségesen.

– A bokám. Azt hiszem megrándult... – motyogtam éppen csak annyira hallhatóan, hogy az eső ne nyomja el a hangomat.

Mrs. Doots szenvtelenül figyelte, ahogy sántikálva próbálok közelebb jutni hozzá.

– Kutya bajod, csak be kell járatni – vakkantotta, aztán békaarcán ülő apró szemei az erdős rész melletti sziklákat vizslatták. – Arra menjünk. Ott mintha látnék egy barlangot.

Nagy léptekkel indult a jelzett irányba, mély nyomokat hagyva maga után az iszapos homokban. Összeszorítottam a fogaimat, és igyekeztem magamba fojtani a feltörni készülő sikolyokat, ahogy utána bicegtem. A jobb bokám iszonyatosan fájt, bár egyben azért igaza volt Mrs. Dootsnak. Ahogy haladtam előre, a bokámat már olyan mértékű zsibbadás fogta körbe, hogy a fájdalmat már alig éreztem.

A felhők a viharral együtt, mintha egy kört írtak volna le a környéken. Biztos voltam benne, hogy az égszakadás erőszakosabb része hamarosan visszakanyarodik felénk. Szemeimmel a tengert pásztáztam, hátha megpillantom a mi hajónk lángoló romjait, vagy a másikat, amelyik elragadta Alynnt. Még a nevét sem tudtam megfigyelni.

A legszívesebben azonnal nekiláttam volna egy csónak építésének, hogy utánuk indulhassak, mielőtt túl késő lenne. A kalózokról nem sok jót hallottam, mert bár akadnak olyanok, akik csak kifosztják az áldozatukká vált hajót, valamint az utasokat, és nem bántják a legénységet, azért biztos voltam benne, hogy egy olyan szépségnek, mint a nővérem képtelenek lennének ellenállni.

És Alynn! Édes istenem, az ő szabad szájával biztosan bajba keveredik, még ha kegyesek is akarnak lenni hozzá. Sosem tudta, mikor kell bölcsen hallgatni, folyton a saját elméleteivel traktált másokat. Az ő akarata szent volt, határozott és sérthetetlen. Ezt mindig csodáltam benne, és ezért szerettem annyira. Hogy nem olyan szerencsétlenül gyáva, mint én. Mindig mondtam neki, hogy kettőnk bátorsága szorult belé.

Könnyek homályosították el a látásomat, mire elfordultam a feketén hullámzó tengertől, és tovább bicegtem Mrs. Doots nyomában. Legalább húsz métert gyalogoltunk, mire elértük a keresett barlangot, amiről kiderült, hogy nem több egy méretes hasadéknál. Ketten semmiképp sem fértünk volna el benne, de úgy tűnt, hogy Mrs. Doots szándékaiban egyébként sem szerepeltem.

– Na, eredj, és derítsd ki, hogy merre vagyunk most. Biztosan van egy falu vagy farm ezen a földrészen is – legyintett felém húsos karjával, mire elhűlve néztem rá.

– Menjek, és fedezzem fel egyedül, hogy hol vagyunk? – kérdeztem döbbenten. – Ezt nem gondolhatja komolyan! Hiszen zuhog az eső...

– Ne szemtelenkedj velem, te! – emelte meg fenyegetően a pálcáját. Mélységesen megvetettem magam, amiért rémülten hátráltam egy lépést. – Ha találtál valakit, mutasd meg neki, hol vagyok! És nem hiszem, hogy képes leszek a további gyaloglásra, tehát tegyél róla, hogy megfelelő utazási alkalmatossággal jöjjenek értem. Na, eredj már, mit tátod még itt a szádat?

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Mrs. Doots! – jegyeztem meg visszakozó megfontoltsággal, és óvatos pillantást vetettem a fák sötét sora felé. – Nem tudhatjuk, miféle veszély leselkedik ránk. Nem lenne okos dolog kettéválnunk. Talán, ha lecsillapodik a vihar...

– Miféle vihar, te ostoba? – szakított félbe dühösen, és arcának egyre liluló árnyalata biztosított, hogy talán mégis a félelmetes ismeretlent kellene választanom a szűkös hasadék helyett. – Már alig szemerkél. Menj, és csináld, amit mondtam!

Nem ellenkeztem tovább. Beláttam, lehetetlen a józan eszére hatni, meg aztán ki tudja, talán mégis sikerül menedéket találnom, mielőtt visszatérne a vihar. Mrs. Doots ügyet sem vetett rám a továbbiakban. Beljebb húzódott a hasadékban, és kényelmesen elhelyezkedett. Bizonyra fázott, de közel sem annyira, mint én.

A szél egyre erősebben tépte a ruhámat, és egyre erőszakosabban kapaszkodott a hajamba, mely még az út elején csinos kontyba volt összetűzve a tarkómon. Alynn csinálta, ahogy mindig mindent, hiszen egymás szobalányai voltunk. Mostanra a hajam csupán egy ragacsos, elázott hajkupac lett, ami engedett a szél erejének, és kócosan tapadt a hátamra.

Az egyébként is csuromvizes ruhám, mintha jéggé dermedt volna rajtam az újabb és újabb szélrohamnak köszönhetően. Fázósan fontam magam köré a karjaimat, miközben kitartóan gyalogoltam az erdő felé. Azt terveztem, hogy keresztülvágok rajta. Reméltem, hogy így eljuthatok egy síkabb részre, ahol találok egy belakott települést. Bíztam benne, hogy az indiánok, rabszolgák és egyéb ijesztő teremtmények nem lakói ennek a területnek.

Az erdőbe érve sokkal kellemesebb időjárás fogadott. A szél nem tudott mindenhol áthatolni a sűrű fatörzsek miatt, és a lombkoronájuk megvédett az esőtől. Viszont az árnyak sokkal ijesztőbbek voltak. Szedd össze magad! – parancsoltam magamra, és Alynnre gondoltam, aki most átkarolná a vállamat, és valami bolondos tréfával feledtetné velem a félelmeimet.

Óráknak tűnt, míg az erdőben gyalogoltam. A bokám helyén már csak egy nagyobb ólomdarabot éreztem, és tisztában voltam vele, hogy ma még semmi nem látszik, holnapra viszont a duplájára fog dagadni.

Tétován megtorpantam. Fölöttem a lombkoronán ütemes táncot lejtett az eső, és hallottam a szél kétségbeesett sikoltását, mintha megőrjítené a gondolat, hogy nem férhet hozzám. Azonban volt még valami, amit hallottam. Az avar susogását, pedig egy helyben álltam, és a gallyak reccsenését, pedig egyedül voltam.

Körülnéztem. Többször is körbefordultam a tengelyem körül, de csak nagy sokára vettem észre a távolban a sötét alakot. Hatalmas fekete árny, mely nem mozdult, csak a távolból figyelt engem. Magasabb volt, mint egy ember, ebben teljesen biztos voltam, mégsem tudtam volna megállapítani, hogy milyen állat lehetett.

A szívem vadul kalapált a mellkasomban, zihálva kapkodtam a levegőt, mely fehér párafelhőként hagyta el ajkaimat. Az agyam rémülten kattogott, mitévő legyek? Nem tudtam, miféle szárazföldre vetődtünk, és Mrs. Doots előszeretettel mesélt nomád népek kannibál szokásairól. Nem igazán hittem a szavaiban, de a részletesség, ahogy bemutatta őket mégiscsak hatásosnak mutatkozott, ha egyszer ilyen veszedelmes pillanatban ez bukkant elő az elmémből.

Az árny megmozdult, magamon éreztem a tekintetét. Próbáltam a feje felé nézni, hátha megpillantom a szemeit, de csak a nagy feketeséget láttam. Valamiért mégis azt gondoltam, hogy éppen farkasszemet nézek vele. Még egyet mozdult felém, mire észbe kaptam, és sarkon fordulva futásnak eredtem.

Nem is futottam, leginkább sántikálva siettem. A jobb lábamat nehéznek és zsibbadtnak érzékeltem, ami sehogy sem akart engedelmeskedni a menekülés parancsnak. A szoknyám, mintha az árnnyal szőtt volna összeesküvést, annyira lelassította a lépteimet. Nehéz volt mindenem, nedves és hideg.

Dörömbölést hallottam, mely egyre csak erősödött. Először azt hittem, hogy a saját szívverésem, mely a fülemben vert visszhangot, de hamar rájöttem, hogy egy ló patáját hallom. Belém hasított a felismerés, hogy az üldözőm nem valamiféle mitikus lény, akivel Mrs. Doots ijesztgetett, hanem egy hús vér ember, aki lóháton eredt a nyomomba.

Rettegtem a gondolattól, hogy mit akarhat tőlem. Talán egyszerűen tőrt döf belém, de lehet, hogy megkínoz, mielőtt kivégez, vagy talán még rosszabb... Megborzongtam, ahogy végigzongoráztam magamban a lehetőségeket, de hiába próbáltam gyorsabb ütemre sarkallni a lábaimat.

Reménytelen vállalkozás volt elrohannom a hatalmas négylábú elől. Hirtelen elhatározástól vezérelve irányt váltottam. Éppen időben ahhoz, hogy kitérjek az üldözőm elől. Éreztem a hűvös fuvallatot a hátamon, ahogy elhaladt mellettem. Halk szitkozódás törte meg az éjszaka csendjét, összekeveredve fáradt lihegésemmel.

A szívem a torkomban dobogott. Reméltem, hogy sikerül időben visszaérnem a farönkhöz, ami előtt már egyszer elhaladtam. Nem volt sok időm, csak míg megfordítja a lovát, hogy az új irányba vágtázzon velem. Mennyi idő lehetett ez? Talán öt másodperc? Esetleg három?

Nem volt időm filozofálgatásra. Megpillantottam az avarral benőtt kidőlt fatörzset, és ugrottan. Ahogy a hasamra estem, rögtön éreztem, hogy ez nem tartozott a legjobb ötleteim közé. Igyekeztem gyorsan összeszedni magam, és bekúsztam a fatörzs belsejébe. Már hallottam a ló patáinak ütemes dörömbölését, amikor észrevettem, hogy a jobb lábamat nem húztam be. Ott virított az avarban az élénk, égszínkék ruhámban.

Elakadt a lélegzetem, amikor hallottam a lovat közvetlenül a fatörzs fölött dobbantani. Lassan, és reméltem, hogy észrevétlenül beljebb húztam a lábamat. A hidegtől elgémberedett ujjaimmal összefogtam a ruhámat, és behúztam a kis nyíláson. A ló és lovasa nem mozdult a fejem fölül. Vajon meglátott?

Sikoly fojtogatta a torkomat, beleharaptam a kézfejembe, nehogy feltörjön idő előtt. Némán zokogtam, és átkoztam mindenkit, aki csak eszembe jutott: Mrs. Dootsot, az együgyű fiacskáját, Cedricet, akinek ajándékba visz, mintha rabszolga volnék. Átkoztam a napot, a földet, és a vihart. Apámat, amiért ilyen lehetetlen helyzetben hagyott magunkra, és Alynnt, amiért elvágta a kötelet a hajón. Ha nem teszi, talán még most is együtt lehetnénk.

És végül, de nem legutolsó sorban, önmagamat átkoztam a félénkségemért, a gyávaságomért, mert itt kucorogtam ebben a lyukban ahelyett, hogy szemtől szemben kiálltam volna önmagamért.

Újabb szitoközön hagyta el a lovas száját, amiből már meg tudtam állapítani, hogy férfi az illető. Nem vett észre, ezért volt mérges. Elvesztette a nyomomat, így nem kerülök a kardja élére. Néhány hosszúnak tűnő percig még ott poroszkált körülöttem, míg én igyekeztem úrrá lenni a remegésemen. Arra nem vágytam, hogy éppen a fogaim hangos összekoccanása miatt váljak egy gyilkos prédájává.

Kis idő elteltével hallottam, ahogy ingerült parancsszóval elindítja a lovát. Az állat elégedetlenül horkantott, mint aki nem ehhez az agresszív bánásmódhoz szokott. A legnagyobb csendben figyeltem, és néhány másodperc múlva fellélegeztem, ahogy meghallottam távolodó lépteit.

Füleltem, és még levegőt venni is alig mertem. Hallgattam a szél egyre erőszakosabb zúgását, az esőcseppek koppanásait a lombokon, valamint a saját szívverésemet. Hosszú idő telt el, mire meg mertem mozdulni. Kinyújtóztattam elmerevedett végtagjaimat, aztán kimásztam a fatörzs belsejének túlsó végén.

Semmit nem láttam. A sötétség nagyobb volt, mint eddig, és csak ekkor döbbentem rá, hogy leszállt az éj. Már nem vágytam másra, csak, hogy megtaláljam a visszafelé vezető utat. Még Mrs. Doots örökké elégedetlen társasága is meleg ölelésnek tűnt ebben az ítéletidőben.

Lesimítottam a ruhámat, igyekeztem kifeszíteni a mély kivágású felső mídert, mely a sok víz miatt második bőrként tapadt hozzám. Ujjaimmal kifésültem az arcomból teljesen átnedvesedett hajamat, és elindultam abba az irányba, amelyet helyesnek véltem.

Vajon Alynn most mit tenne a helyemben? – elmélkedtem nehézkes gyalogtúrám közepette. Pontosan el tudta képzelni, ahogy éppolyan csatakosan néz ki, mint én. Csakhogy az ő barna fürtjei elegáns csigákba pöndörödnének, ellenben az én egyenes szálú sötétszőke hajammal, amely rátapadt a hátamra. Őt biztosan nem zavarná ennyire a dekoltázsához szoruló ruha, és az, hogy kiemeli a domborulatait. Sőt, kifejezetten büszke lenne természetes szépségére, méghozzá teljes joggal.

Biztos voltam benne, hogy ebben a képtelen helyzetben is meg tudná keresni a jót, ahogy mindig. Annyira pozitív volt, és energikus, hogy gyakran csupán az árnyékának éreztem magam. Még apánk is furcsállotta, de nekem ezzel nem volt semmi problémám. Ilyennek szerettem őt. Nem kedveltem a rivaldafényt, jobban tetszett, ha csöndben meghúzhattam magam. Mrs. Doots gondoskodott róla, hogy a hangomat is alig merjem hallatni. Senkitől nem féltem még annyira, mint a rám erőszakolt kísérőmtől.

Talán fél órát menetelhettem, amikor észrevettem, mintha ritkulna az aljnövényzet, és a fákat sem kellett már olyan sűrűn kerülgetni. Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb kiérjek a sűrűből. Ilyen hamar rátaláltam volna a településre? Lehetetlen...

Hangosan felnyögtem, amikor megpillantottam az erdők sűrűje mögött rejtőző hosszan elnyúló tájat. Tengerpart volt. Éppen olyan, mint ahonnan elindultam, csak egy másik része a földdarabnak. De hát ez lehetetlen, valóban az! – jajdultam fel hangtalanul magamban, de ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy nagyon is lehetséges. Persze, ha egy szigetre vetődtem, ami olyan kicsi, hogy néhány órás gyaloglás után át lehet sétálni rajta.

Kétségbeesetten térdre rogytam, és tehetetlenségemben az iszapos homokba markoltam. Az eget hatalmas mennydörgés rázta meg, majd egy villám hasította ketté. Az esőcseppek újabb támadást indítottak egyébként is átázott öltözékem és csatakos hajam irányába. Hirtelen széllökések kényszerítettek arra, hogy újra lábra álljak, és elinduljak visszafelé. A fák legalább némi védelmet nyújtottak a hideg fuvallatok ellen.

Kitartóan gyalogoltam. Az agyam folyamatosan osztogatta a parancsot a lábaimnak, hogy egymást követve vigyenek előre, bármerre is legyen az. Hallottam a természet hangjait felerősödni, a szél már olyan hévvel tombolt, hogy egyre inkább odaférkőzött hozzám, lehűtve a testem melegét. Fáradtan fontam a karjaimat a magam köré, és imádkoztam, nehogy a lovas útjába sodorjon a balsorsom.

Túl sokáig gyalogoltam. A hideg már eggyé vált velem. Úgy éreztem, nem vagyok más, csupán egy fagyossá dermedt vacogó, reszkető jégszobor. Mind többször elestem, mert a hosszú ruhám, az alsószoknyákkal együtt már túl nehezek voltak nekem. A gallyak belekapaszkodtak a ruhámba, egy alkalommal pedig a felső vállrészembe. Nem vettem észre csak akkor, amikor már a reccsenést meghallottam, és a vállam a dekoltázsommal együtt szabaddá vált. Kétségbeesetten próbáltam összefogni az anyagot – a nedves ruha is jobb, mint a semmi –, de nem sikerült.

Már csaknem feladtam. Le akartam feküdni a földre, és engedni, hogy a természet kimenekítsen a szenvedéseimből. Aludni akartam, és véget vetni az egész őrületnek. Megfordult a fejemben, hogy lefekszem, míg a vihar elvonul, de szinte magam előtt láttam a nővéremet, Ahogy karcsú kezeit keskeny csípőjére helyezi, és ibolyakék szeme helytelenítően megcsillan.

Továbbindultam.

Az időérzékemet teljesen elvesztettem, mindenesetre végtelennek tűn órákat követően újra ritkulni éreztem az aljnövényzetet. Ezúttal azonban fokozatosan lett vége a farengetegnek, nem olyan hirtelen, mint a parton. Bár teljesen sötét volt, a sűrű villámlás miatt mégis tisztán láttam a tisztást. Szabálytalan alakban húzódott végig hosszan előttem, mintha az erdő féltőn körbeölelte volna.

A következő villámlásnál azt hittem, káprázik a szemem. Délibáb talán, a képzeletem csúfolódása velem. Vártam még egy villámot, aztán egy újabbat, és így tovább. Legalább a tízedik fényvillanásnál jártam, mire végre rá tudtam venni magam, hogy elinduljak a kunyhó felé. A szemeim idegesen jártak körbe. Attól tartottam, hogy bármelyik árny, amit valóban árnynak véltem megmozdult, és a lovas ott terem előttem.

Azonban semmi nem történt. A szél boldogan cibálta a ruhámat, és régi ismerősként tépte a hajamat, míg az esőcseppek már-már sikamlósan vizessé tettek, ahogy kitartóan zuhogtak rám. Egyre ijesztőbb volt a szabad ég alatt lennem, ezért boldogan markoltam meg a kis fakunyhó kilincsét.

Egy pillanatra megtorpantam. Mi van, ha a látszat ellenére lakik itt valaki? Hátrébb léptem, és amennyire az erőmből futotta bekopogtam. A kunyhó tökéletes némaságba burkolózott, de azért biztosra mentem, és még kétszer próbálkoztam. Amikor végre meggyőződtem afelől, hogy senki nincs odabenn, elfordítottam a kilincset – imádkoztam, hogy ne legyen kulcsra zárva.

Az ajtó engedett, én pedig megkönnyebbülten léptem be az isten küldte menedékembe, ahol még sötétebb volt, mint odakinn. A szél nem akart ereszteni, de nem hagytam magam. Nekifeszültem az ajtónak, és bár nehezen, de sikerült becsuknom. Kitapintottam a reteszt, rákattintottam, aztán megfordultam, hogy alaposabban szemügyre vegyem a menedékemet.

Ahogy léptem egyet előre, valami hegyes egyenesen a nyakamnak szúródott. Elakadt a lélegzetem és teljesen mozdulatlanná merevedtem. Hirtelen visszakívánkoztam a tomboló vihar kellős közepébe, csak ne itt legyek, ebben a csalóka kunyhóban.

– Örülök, hogy újra találkozunk! – csendült fel egy hang előttem, mintha maga a sötétség szólt volna hozzám.

Megszédültem, mire észbe kaptam, és újra elkezdtem levegőt venni. Ziháltam, de mozdulni nem mertem. Éreztem a férfi kardját, ahogy a pengéje a nyakamat nyomja. Még egy apró mozdulat és kiserken a vérem.

Sercegő hangot hallottam, majd fény gyulladt, ahogy a férfi meggyújtotta a hatalmas gyertyát. A kunyhót meleg ragyogás árasztotta el, viszont az idegen úgy helyezte, hogy ő láthasson engem, az ő arcvonásai viszont rejtve maradtak előlem. Az asztalnál ült, melybe, ha a sötétben még egyet lépek, egész biztosan beleütközöm. Könyökével rátámaszkodott, úgy tartotta a magasba a kardját, melynek végét, ahogy éreztem a nyakamnak szegezte.

– Ki maga? – kérdezte csöndesen, ám annál fenyegetőbben.

Az agyam leblokkolt, képtelen voltam akár egy hangot is kinyögni. Minden energiám arra ment el, hogy a remegésemet leküzdjem, nehogy emiatt vágja meg a bőrömet a kard éle. Átsuhant az agyamon, hogy szerencsésnek mondhatom magam, ha a csak a bőröm sérül.

– Az öcsém küldte kémkedni? – próbálkozott újra fojtott ingerültséggel, majd amikor ismét nem válaszoltam dühödten felpattant a helyéről. – Szólaljon meg, vagy esküszöm, keresztüldöföm!

Hatalmas termete volt, legalább két fejjel volt magasabb nálam. A vállai szélesek, hosszú haja nedvesen tapadt a hátára. Nem láttam a vonásait, de ahogy felnéztem rá, hirtelen egy másik kép villant be még a hajóról. A férfi, aki elragadta Alynnt éppen így nézett ki a lángokkal a háta mögött. Elhessegettem a gondolatot, és igyekeztem a nagyon is valóságosan nyakamnak szoruló pengére összpontosítani.

A férfi kiabálására valódi, mélyről fakadó halálfélelem lett úrrá rajtam. Rémülten hátráltam előle, míg a bereteszelt ajtónak nem ütköztem, ő azonban végig jött utánam. A kardját egy pillanatra sem engedte lejjebb, csupán néhány centiméterrel távolabb tartotta tőlem.

– Mi a neve? – kérdezte megenyhülve. Lassan, jól tagoltan kiejtve a szavakat, mintha egy gyerekhez beszélne.

Elgondolkodtam, mikor járok rosszabbul, és az iménti haragját látva úgy döntöttem, jobban teszem, ha válaszolok a kérdéseire. Addig jó, míg kérdez, de nem cselekszik.

– Danielle – suttogtam vacogva.

Meglepett csend telepedett a kunyhóra. Magamon éreztem a férfi kutakodó tekintetét, és ha meg mertem volna mozdulni, biztosan összefonom a karjaim magam előtt, vagy legalábbis összefogom a szakadást, hogy elrejtsem előle a meztelen vállamat. Gyáva módon azonban szoborrá dermedtem, és vártam, hogy mit fog tenni.

– Danielle – ízlelgette csöndesen, majd egyik lábáról a másikra helyezkedve, gyanakvással a hangjában kérdezett újra. – Mit keres a kunyhómban, Danielle?

Zavarba jöttem, az arcom a hideg ellenére lángba borult a kétértelmű kérdés hallatán. Csak nem képzeli, hogy azért lopóztam be, mert tudtam, hogy itt van? A gondolatra akaratlanul feljebb emeltem a fejemet, és büszkén előreszegtem az államat.

– Segítségért indultam, csak útközben eltévedtem... Aztán jött a vihar, és megláttam ezt a kunyhót. – Nem értettem magamat. Minden érvelésem gyönge mentegetőzésnek hangzott.

Valami arra késztetett, hogy megmagyarázzam, mi is történt valójában, a büszkeségem azonban nem engedett tovább beszélni.

– Hogy került a szárazföldre? – érdeklődött újból a férfi, miközben továbbra is kitartóan vizslatott árnyékba vetődött tekintetével.

Kétség sem férhetett hozzá, hogy mit gondol rólam. Egy kalóz szeretője, akit néhány kellemes együtttöltött óra után kitettek a legközelebbi parton. Bosszankodva éreztem, ahogy az arcomat újabb hőhullám önti el. Harag lobbant lángra bennem. Kinek képzeli magát ez az alak? Ha nem lett volna kard a kezében, és ha legalább két fejjel alacsonyabban magasodott volna előttem, akkor biztosan megmondom neki a magamét. Így azonban nem bírtam úrrá lenni a remegésemen, és éreztem ahogy a félelem átveszi fölöttem az irányítást.

– A hajót, amin utaztunk kalózok támadták meg. Nekem sikerült elmenekülnöm a mentőcsónakkal, de aztán jött a vihar... – tétován elhallgattam.

A többit már magától is ki tudta találni. Legalábbis bíztam benne, hogy nem kell részletes beszámolót tartanom. A kard továbbra is fenyegetőn ott lebegett kettőnk között, csak ez tartott vissza, hogy sarkon forduljak, és elrohanjak. Hosszú karjával stabilan tartotta a hatalmas fémet, amit én minden bizonnyal még két kézzel sem bírtam volna felemelni.

– Nézze... – kezdtem bizonytalanul elhalkult hangon. – Nem tudtam, hogy itt tartózkodik. Biztosíthatom, hogy nem állt szándékomban megzavarni a pihenését. Ha leengedné a kardját, visszamehetnék a kísérőmhöz, aki a parton vár rám.

– A kísérője? – horkant fel bosszúsan a férfi, de a kardot továbbra is felém emelve tartotta.

– Mrs. Doots, a gardedámom.

– Értem. Nos, akárhol is hagyta a matrónát, ezen az éjjelen ott is fog maradni, mivel a vihar addig bizonyosan nem fog megszűnni – magyarázta a férfi szórakozottan, majd hirtelen éberséggel nézett le rám. – Egész biztosan nem Guy Ferrers küldte?

Megrezzentem a rideg hangtól.

– Nem ismerek semmiféle Guy Ferrerst! És, ha most megbocsájt, visszamegyek a partra, hogy ne foglaljam el a kunyhóját, és tudjon nyugodtan pihenni – jelentettem ki, és elszántan fordultam az ajtó felé.

A kezem már a záron volt, amikor léptek kemény dörrenését hallottam, majd baljós csendet. Nem mozdult senki, mégis éreztem, hogy közvetlenül a hátam mögött áll.

– Teljesen mindegy, hová megy, a nyugalmamat mindaddig zavarni fogja, míg hajóra nem száll – jegyezte meg csöndesen, én pedig megborzongtam, ahogy a lehelete a ruhából elővillanó csupasz vállamat csiklandozta. – És ebben az ítéletidőben nem sétálgatnék szabadon.

Váratlanul hátrébb lépett, és az asztalra dobta a kardját, ami hangos csörömpöléssel a padlóra zuhant tovább. Az ég elégedetlenül morajlott, és a kunyhót a gyönge gyertyafény mellett a sűrű villámlás is megvilágította egy rövid pillanatra.

Amikor rájöttem, hogy a férfi ellépett mögülem, csodálkozva fordultam hátra. Egészen felpaprikázott az arrogáns stílusa, ahogy számon kért, és az önelégültsége, amivel kijelentette a dolgokat.

– Egyáltalán, mi köze hozzá? – kérdeztem fogcsikorgatva, miközben figyeltem, ahogy a kis helyiség távolabbi sarkához lép, majd leguggol.

Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy tüzet rak. A falba épített kandallóban hamarosan csábítóan meleg lángok csaptak a magasba. Már a látványtól elgyöngültem, pedig a kellemesebb hőmérsékletet nem is éreztem. Kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a tekintetem a forró nyalábokról, így jobb híján a berendezést vettem szemügyre.

Talán favágó lehet, gondoltam. Az egész kunyhó egyetlen szoba volt. A tűzhelytől nem messze helyezkedett el az asztal, mely mögött egy nagyobb méretű, mívesen faragott tetejű láda volt. A szobában csupán ennyi berendezés volt, valamint egy hatalmas méretű baldachinos ágy, mely uralkodóan terült el a helyiség nagyobb részében.

A hosszúra nyúlt csönd késztetett arra, hogy a férfira nézzek. Végre megpillanthattam az arcát a tűzhely és a gyertya halovány fényénél. Az első, ami feltűnt, hogy nem volt szakálla, szögletes arcélét nem fedte semmi, mint a legtöbb úriembernek, akiket ismertem. Ennek ellenére nem voltak kisfiús vonásai, sőt, kifejezetten férfias benyomást keltett. Az esőtől nedvesen csillogó hajával, és keskeny ajkával, mely épp gúnyos mosolyra húzódott, bosszantóan jóképűnek jellemeztem volna más körülmények között.

Szemei sötéten ragyogtak, ahogy rám nézett.

– Elnézést az udvariatlanságom miatt, Milady! – kezdte vontatottan, én pedig ijedtemben az ajtóhoz lapultam. – De tudja, még mindig nem tudom eldönteni, hogy a kalóz testvérem küldte-e kémkedni, vagy valóban igazat mond.

A felháborodástól alig kaptam levegőt.

– Mégis mit képzel magáról? Hogy merészel ilyesmivel gyanúsítani?

– Már elnézést, de nem én állok félig lemeztelenítve egy idegen kunyhóban – gúnyolódott a férfi, és a szemei elkeskenyedtek, ahogy csúfondáros mosoly terült szét az arcán.

Egy pillanatig megütközve bámultam rá, aztán hirtelen észbe kaptam, és gyorsan összefogtam a szakadást, hogy ne látszódjon ki a bőröm sehol.

– Elestem néhányszor... – magyaráztam zavartan.

– Hát persze – vigyorgott kitartóan a férfi, és az arcára volt írva, hogy egy szavamat sem hiszi.

Megalázó helyzetemből csak egyetlen kiutat láttam.

– Akkor, ha megbocsájt... – célzatos pillantást vetettem rá, majd megfordultam, és egy mozdulattal félretoltam a reteszt.

– Várjon! – kiáltott rám, és hallottam döngő lépteit, de már késő volt.

Alig fordítottam el a kilincset, amikor egy erős szélrohamnak engedve az ajtó kivágódott, félretaszítva engem az útjából. Egészen biztos voltam benne, hogy hanyatt vágódom, azonban ehelyett a férfi kőkemény mellkasának ütköztem. Visszapattantam, mint egy rongybaba, és ha el nem kap, a padlón végzem összetörve magam.

Bosszúsan villant rám a barna szempár, ahogy a karjában tartva könnyedén visszazárta az ajtótáblát, és rátolta a reteszt. Már kezdett rajtam úrrá lenni a pánik, ám váratlanul hátrébb lépett, és elengedett, csupán az egyik kezemet tartotta hatalmas markába zárva.

– A nevem Lord Caden Gaskell. A sziget, melyen ez a kunyhó áll az én tulajdonomat képezi, így Ön és a gardedámja behatolók. Legalábbis addig, míg én másként nem határozok – magyarázta fülbemászóan csöndesen a férfi, és a kezemet lágyan az ajkához emelte.

Mintha tüzes vassal égettek volna meg, úgy rántottam ki a kezemet az övéből.

– Nem vagyunk behatolók, csupán hajótöröttek, Mylord – mutattam rá fogvacogva.

– Ezt mondja Ön, de miért is kellene hinnem magának? – kérdezte, majd könnyed eleganciával az asztal mögötti láda fölé hajolt. – Egyébként Caden a nevem. A kötelező udvariasságtól ebben a helyzetben nyugodtan eltekinthetünk.

– Mert igazat mondok – jelentettem ki határozottan. A hangomnak erőt adott az igazság, és szándékosan figyelmen kívül hagytam a kijelentését a nevére vonatkozóan. Mégis hogy nézne ki, ha ilyen bizalmasan szólítanám meg? Mr. Doots egész biztos szélütést kapna, ha meghallaná.

Lord Gaskell felállt, egy hófehér inget tartott a kezében, és fürkésző pillantással végigmért. Zavarba hozott, hogy ilyen nyíltan bámult, és akaratlanul is újra az ajtóra esett a pillantásom. Másodjára biztosan sikerülne, gondoltam, de a hideg szélroham szinte rám dermesztette a ruhámat. Semmi kedvem nem volt visszatérni a fagyba.

– Ha öngyilkos akar lenni, nyugodtan megpróbálhatja – jegyezte meg gúnyos mosollyal, kitalálva a gondolataimat, majd felém nyújtotta az inget. – Vegye fel! Ebben kényelmesebb lesz, mint az elázott ruháiban.

Elképedve néztem rá. A kis kunyhó falait őrjöngve támadta a szél, míg az eső hangos dörömböléssel ütközött a tetőnek. Riasztó volt, és túl hangos, hogy ki merjek lépni a kis helyiségből.

– Nem tölthetjük egy fedél alatt az éjszakát, Mylord!

A férfi megvonta széles vállát.

– Nem nagyon látok más lehetőséget – mondta, majd szemtelen pillantással végigmért. – Ha az erénye miatt aggódik, biztosíthatom, hogy az érettebb nők inkább tűzbe hoznak. Bár ilyen öltözékkel kétlem, hogy lenne még olyan kincse, amit ne osztott volna meg a kalóz cimboráival.

Éreztem, ahogy az arcom átforrósodik, és haragomban a legszívesebben azonnal képen töröltem volna a férfit. Azonban nem mertem. Túlságosan féltem, hogy ellenem használja az erejét, jobbnak láttam nem felbosszantani. Legalább kétszer akkora volt, mint én, könnyedén legyűrhetett volna, míg én megszakadok az erőlködéstől.

– Hogy döntött? – kérdezte türelmetlenül a lord, miközben az inget továbbra is felém nyújtotta.

Bizonytalanul megráztam a fejemet.

– Ha nincs ellenére, itt maradnék, míg elmúlik a vihar. De inkább a saját ruhámban – tettem hozzá nyomatékosan.

Féltem, hogy milyen reakciót váltok ki belőle. A férfi azonban hanyagul vállat vont, majd az asztalra hajította az inget. Csak ennél a mozdulatánál vettem észre, hogy az ő ingje bár be van tűrve a nadrágjába, mégis a köldökéig ki van gombolva, felfedve izmos felsőtestét. Zavartan elkaptam róla a pillantásomat, és a tűz közelében kerestem egy helyet, ahol meghúzhattam volna magam.

A lord látszólag nem foglalkozott velem a továbbiakban. Az asztalon heverő üvegből töltött magának az egyetlen fa pohárba, majd nagyot kortyolt belőle.

Továbbra sem mertem megmozdulni, és némiképp megnyugtatott, hogy nem valami faragatlan bugrissal hozott össze a jósorom, hanem egy nemesemberrel. Egy sziget! Egy egész földrész az ő tulajdona, míg nekem egy zsebkendőnyi vagyonom sincsen. Szánalmas!

Alynn el lett volna ragadtatva. A fejébe vette, hogy ha találnánk munkát, amiért fizetséget kapunk, nem kellene feleségül mennem Cedrichez. Hiába hajtogattam neki, hogy ez nem ilyen egyszerű. Amit a fejébe vett azt azonnal véghez is akarta vinni, és jaj annak, aki az útjába áll.

Álmodozásomból a lord riasztott fel, ahogy erősen az asztalra csapta. Összerezzenve próbáltam egészen kicsire összehúzni magam, de ezzel csak még jobban magamra vontam a figyelmét. Barna szemei vadul megvillantak, ahogy rám nézett.

– Egész éjjel ott fog ácsorogni, Danielle? – fordult hozzám kérdőn felvonva hosszú szemöldökét.

– Jó itt nekem, Mylord – feleltem csöndesen, de a fogaim összekoccantak, ahogy beszéltem.

A lord bosszúsan összevonta a szemöldökét, és a fogai között szitkozódott. Rémülten a falhoz lapultam.

– Ez már tényleg nevetséges! – vetette oda nekem, majd fejével a tűz felé intett. – Menjen legalább közelebb a meleghez, és ha még egyszer meghallom összekoccanni a fogait, biztos lehet benne, hogy én fogom magára adni a száraz inget.

Rémülten tágra nyílt szemekkel néztem rá, aztán erősen összeszorítottam a számat, és nagy ívben kikerülve a férfit a tűzhöz iszkoltam. Leguggoltam, és a forró lángok fölé tartottam a kezeimet, és egy pillanatra elfeledkeztem a férfiról.

Engedtem, hogy a meleg felolvassza a kezeimből a dermedtséget, de továbbra sem bírtam úrrá lenni a remegésemen. Csábító gondolat volt, hogy elfogadjam a felkínált száraz inget, és a nedves ruháimtól megválva könnyedén átmelegszem, azonban mielőtt befészkelhette volna magát a fejembe ez a sóvárgás, gyorsan szabadjára bocsátottam.

A fogaimat kényszeresen szorítottam össze, és fohászkodtam a tűzhöz, hogy mielőbb szárítsa meg csuromvizes öltözékemet. Micsoda képtelen helyzet, gondoltam magamban. Összezárva egy idegen férfival egész éjszakára...

Mély levegőt vettem, és lassan hideg, de már nem fagyos ujjaimra sóhajtottam. Azonban ekkor elkövettem egy hibát. A remegésemet nem tudtam abbahagyni, az állkapcsom önálló életre kelve vacogott tovább, és a fogaim koccanása olyan hangosnak hatott a hirtelen beállt csöndbe, mintha az ég mennydörgött volna.

A lélegzetem is elállt rémületemben, ahogy meghallottam a cifra káromkodást, majd a döngő lépteket, melyek felém közeledtek. Riadtan álltam fel, és a falhoz lapultam, de már késő volt. A lord fenyegetően magasodott előttem, árnyékot vetve apró termetemre, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül áthajolt fölöttem. Egyik kezében ott virított a fehér ing, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megragadja a ruhámat hátul, és egyetlen rántással kettészakítsa a gombok mentén. Mire felocsúdtam, már előrerántotta, és a bokámhoz tolta a ruhámat, így már csupán egy ingben álltam előtte, mely a nedvességtől a testemre tapadt.

Reszketve, a félelemtől teljesen ledermedve vártam, mi fog következni. Elhatároztam, hogy ha erőszakot akar tenni rajtam, nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Egész testemben remegtem, és olyan sokáig nem csinált semmit, hogy kénytelen voltam felnézni rá.

A pillantásától elakadt a lélegzetem. Nem tudtam megfejteni, miféle sötét fény csillog barna szemeiben, de valahol mélyen megborzongtam tőle.

– Úgy tűnik, tévedtem, Danielle – mormolta a lord, és tekintetével szemtelenül bebarangolta a testemet. – Talán mégsem csak az érettebb nők hozhatnak tűzbe...

Elsápadtam. Rettegtem, mi lesz a következő lépése, a torkomat sírás fojtogatta, és hogy valamennyire takarni tudjam magam, a karjaimat összefontam a melleim előtt.

– Mylord, kérem... – könyörögtem, de nem tudtam, mit mondhatnék.

A reszketésem nem akart szűnőbe lenni, és úgy tűnt, ez volt az, ami a férfit megállította. Arcára kifürkészhetetlen kifejezés ült, és a hangja ridegen csengett, amikor újra megszólalt.

– Ha nem akarja tovább kísérteni a szerencséjét, felveszi magától ezt az inget. – Felém nyújtotta a kérdéses darabot, és kérdő pillantást vetett rám.

Teketóriázás nélkül kikaptam a kezéből, majd célzatosan az asztal felé néztem. Felsóhajtott, de értette, mire akarok kilyukadni, mert hátat fordított nekem, és az asztalhoz lépve újabb pohár italt töltött magának.

Kapkodó mozdulatokkal hámoztam ki magam a nedves ingből, hogy gyorsan felvegyem helyette a szárazat. Annyira féltem, hogy csak annyi időm van, míg felhajtja az italát, hogy nem is néztem felé, csak gyorsan belebújtam a tiszta anyagba, és valamennyire eligazítottam magamon.

Sehogyan nem sikerült illedelmes külsőt kisajtolnom magamból. Férfiing volt, így csupán combközépig ért, ráadásul hiába gomboltam be, és fűztem össze a gallérját, mégis túlságosan mély dekoltázst hagyott szabadon. Elégedetlenül fújtam egyet, majd hirtelen felkaptam a fejem, mert úgy éreztem, mintha figyelnének.

A lord szótlanul állt az asztalnál felém fordulva.

– Mióta figyel? – vontam kérdőre feldúltan, és az egyik kezemmel összefogtam a nyakamnál az inget.

– Épp elég régen ahhoz, hogy rájöjjek, hosszú éjszakánk lesz – felelte a lord vontatottan, mire értetlenül néztem rá.

– Ezt meg, hogy érti?

A férfi keskeny ajka gúnyos mosolyra húzódott, de a szemei komolyak maradtak.

– Szerintem pontosan tudja.

Pimasz, arcátlan kéjenc, gondoltam magamban, de semmit nem szóltam, csupán fülig vörösödtem. A lord csöndesen felnevetett, majd kezével az ágy felé intett.

– A takarók alatt felmelegedhet – javasolta csúfondárosan vigyorogva.

– Nem alszom önnel egy ágyban, Mylord! – jelentettem ki, és dacosan felszegtem az államat.

Harciasságomat azonnal meg is bántam, amikor láttam a férfi szemében felvillanni a haragot. Hátráltam egy lépést, amikor elindult felém, de megint csak a falba ütköztem.

– Ha nem akarja, hogy én tegyem ágyba, akkor bemászik önként – fenyegetőzött, majd ingerülten folytatta. – Határozott szándékom, hogy békén hagyjam magát, de ha mindenképpen ragaszkodik a testi érintkezéshez, hát ez esetben nem állok jót magamért!

Kétségbeesetten néztem rá. Megtenné? Eddig nem úgy viselkedett, de ki tudja, mire képes, ha gazán feldühítem...

AKASHA

Éreztem a hideg, zúgó szelet, és a sós levegőt, amit a tenger magával hozott. Lehunyt szememen keresztül is szinte láttam a hullámok színes forgatagát. Elképzeltem, ahogy felkap, és elsodor messzi tájakra. Egyszerre volt izgalmas és megnyugtató. Milyen könnyű volt beleélnem magam efféle illúziókba. Elterelte gondolataimat, és nem kellett a saját gondjaimmal foglalkoznom egy időre.

Szükségem volt erre a kis nyugalomra. Tudtam, hogy utoljára állok itt kint a szikláknál. Már jóideje, hogy erre jártam. Pontosan másfél éve, hogy apámmal elhatároztuk, körbeutazzuk a világot egy ősrégi karakk vitorláshajóján. Persze már akkor is jól tudtam, hogy ez lehetetlen, de csábított a kaland, és képtelen voltam kérését visszautasítani, így vele tartottam.

Danielle viszont másként döntött. Ő jobbnak látta, ha biztonságban, földközelben marad. Apánk szerint ebben húgom anyánkra ütött, de ezért nem is lehetett hibáztatni őt. Megértettem, hogy inkább otthonát választja a kényelmetlen, szűk kabinok és a gyakran haragos, rémisztő tenger helyett. De én nem hasonlítottam testvéremre. Szinte mindenben az ellentéte voltam kívül-belül. De az a mindent áthidaló szeretet, amit egymás iránt éreztünk, összekötött bennünket. Lehettünk ezer kilométerre egymástól, éjjel, mikor a holdra néztem, tudtam, hogy ő is ugyanazt a képet látja, és ez megvigasztalt.

A távolság nem jelentett semmit számomra, mert bárhol is jártam, lélekben közel voltam hozzá. Persze nem hagyhattam felügyelet nélkül. Távollétünk alatt dajkánk gondjaira bíztam, aki egy anyafarkas védelmező erejét meghazudtolva oltalmazta őt. Csak visszatértem után tudtam meg, hogy farkas mivolta nemcsak ebben mutatkozott meg, hanem kegyetlen erőszakosságában is. Elutazásunk előtt, ha csak sejtettem volna, hogy bántalmazni fogja húgomat, ott helyben kitekertem volna kövér nyakát neki, hadd visítson, mint egy disznó. Megérdemelte volna.

Ha rá gondolok, elfog a düh, és az önvád, hogy mindez miattam történt meg. Ha csak egy kicsit is erőszakosabb lettem volna Danielle-lel, és rábírtam volna, hogy tartson velünk, hogy teljes családként keljünk útra, mindazon rossz emlékek most nem telepedtek volna meg lelkében. Persze ő angyalként tűrte a fegyelmi szigort, és hazaérésünk után sem akarta megemlíteni, és pusztán csak egy véletlen folytán derültek ki a bántalmazások. Azóta persze még jobban szemmel tartom mind a testvéremet, mind a dajkánkból avanzsált banyát. De még ma sem tudok szabadulni az önvádtól, ha előbb visszajövünk, akkor még több kegyetlenégtől és félelemtől mentem meg.

Mégsem ez volt az oka, hogy visszatértünk otthonunkba. Apám az út során egy fertőző betegséget kapott meg. A tífusszal sajnos nem voltam képes felvenni a harcot, csak elkeseredetten próbáltam enyhíteni apám fájdalmait, és csillapítani lázát, amennyire csak lehetett. Még tiszta volt a tudata, amikor megkért, hogy vigyem haza, mert saját ágyában szeretne végleg nyugovóra térni. Először nem voltam hajlandó elfogadni, hogy egy ilyen életerős férfit legyőz egy betegség, de állapota romlásával rá kellett döbbennem, hogy helyesen döntöttem, hogy eleget tettem kívánságának.

Nem is csodálom, hogy ismerős tájra és emberekre vágyott. Mindez már nekem is nagyon hiányzott. A kór egyre jobban elhatalmasodott rajta, mégis békesség töltötte el, hogy az otthona és szerettei veszik körül. Danielle el sem mozdult betegágya mellől, és még két hétig fáradhatatlanul ápolta. Csupán ennyi időt tudott vele tölteni, mielőtt végleg eltávozott.

Muszáj volt menedékembe visszatérni a fájdalom elől, amit apám halála okozott. Most még inkább szükségem van a nyugalomra, amit ez a sziklás hely nyújott, mint bármikor. Régebben szinte minden szabadidőmet itt töltöttem, ha tudtam. Ez volt nekem a béke szigete. Akármilyen furcsa is, ez a hely felpezsdítette vérem, és ettől megnyugodtam. Bármennyire is fáradtnak vagy reményvesztettnek éreztem is magam, itt új erőre kaptam és képes voltam tovább küzdeni bárki vagy bármi ellen. Becsukott szemmel élveztem mindent. Semmit nem kellett látnom ahhoz, hogy itt teljes legyek. És most végleg el kell hagynom szeretett menedékemet, ami mindig mosolyt csalt arcomra. Pontosabban majdnem mindig. Hiába érzem a megnyugvást és a lendületet, amit a szél ad, a szomorúság még mindig lefele húzott. Azt hittem, hogy a sziklák védelmet nyújtanak ezalól is. De tévedtem. Az eddig visszafojtott könnyek ezen a helyen bátran szabad utat nyerhettek. Mintha csak tudták volna, hogy itt más törvények vonatkoznak rám és rájuk is. Nem bírtam visszatartani tovább őket. Engedtem a fájdalomnak, hogy megkaparintson. Muszáj volt, hogy itt történjen meg, ahol senki sem lát, mert máshol, mások előtt nem mutathatom ki gyengeségem. Apám mindig arra nevelt, hogy legyek büszke, erős, legyek támasza a húgomnak. Szüksége van rám. Jobban, mint eddig bármikor. Nem hagyhatom el magam, végtére is Montgomery vagyok. Nem sírhatok. Soha többet. Nem engedhetem meg magamnak. Elhatározásom megkeményített ismét, habár még éreztem a könnyek nyomát, ahogy végigfolytak arcomon. Meg akartam őrizni ezt a pillanatot a fejemben, hogy mindig emlékezzek fogadalmamra.

Végleg itthagyom eddigi otthonom, és elindulok egy ismeretlen jövő felé. Csak mi négyen: Danielle, a banya és Cedric. Kiváncsi vagyok, hogy nagybátyánk mit fog szólni a társaság utóbbi két tagjához, mivel ők nem lettek meginvitálva házába. Ha csak egy kicsit is igaz, amit apám mesélt, hogy bátyja milyen, azt hiszem már most jobban tenné anya-fia, ha felkötné méretes nadrágjukat, és felkészülnének a kellemesnek nem éppen mondható fogadtatásra. Már ez a gondolat kezdett vígasztalásként hatni rám, de ettől még a mellkasomban összegyűlt szorító érzés nem engedett egy cseppet sem.

A tenger felől fekete fellegek gyülekeztek a part felé, mintha csak előre akarnák jelezni nekem a sötét és bizonytalan jövőt, ami vár ránk. De nem adhatom fel, küzdeni kell. Tovább kell lépni.

A vihar már egyre jobban közeledett, és az idő is hűvösebbre fordult. Nedves arcomat már kifejezetten csípte a szél, és a hullámok keltette zúgás is egyre erősödött, szinte robajjá nőtt. Halk beszédet hallottam először nagyon távolról. Nem értettem, hogy ki lehetett az, vagy hogy mit mondott. Hiába néztem körül, egy lelket sem láttam. De amikor a hangot már egyre közelebbről érzékeltem, szinte ordításként hatott rám.

- Főárbóc köteleit megerősíteni! Gyorsabban, gyorsabban, emberek! Mozogjatok, mert a vihar elvisz minket! - Az idegen kiabálás hatására felpattantak a szemeim, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.

Beletelt pár percbe, amíg rájöttem, hogy egy hajón vagyok. Fekvő helyzetemből lassan próbáltam felállni, de elég imbolyogva sikerült csak. Lassan végre megértettem, hogy az emlékbeli álomból a hullámzás ezért tűnt olyan valóságosnak, és ismerősnek. De a tarkómon hirtelen megérzett tompa lüktetés azt is eszembe jutatta, hogy mi is történt velem. Minden. A kalózok, a menekülés, a húgom, az idegen, aki ránk támadt, és leütött engem. Hol lehet most Danielle? Vajon sikerült elmenekülnie? Nem volt több időm töprengeni a válaszokon, mert egy erőteljes lökés érte a hajót, ami sikeresen hanyatt döntött ismételten.

Óvatosan megpróbáltam felállni, és az ajtóhoz evickélni több-kevesebb sikerrel. Ez a vihar eléggé próbára tette az egyensúlyomat, bár alapjáraton azzal nem volt sok problémám.

Kiérve egy szűk folyosón találtam magam, ami felvezetett a fedélzetre. Onnan hallatszódott minden kiáltás, így sejtettem, hogy mindenki, aki él és mozog, ebben az ítéletidőben fenn van, és segít, hogy a hajó ne süllyedjen el.

Tisztában voltam vele, hogy fogolyként jobb lenne nyugton maradnom a fenekemen, és várnom, amíg a hősnek és úriembernek éppenséggel nem nevezhető férfiak megmentenek. Persze az sem szólt a javamra, hogy nő vagyok, de hát mit tudok ez ellen tenni? Magam irányítom az életem, és nem engedem, hogy ezek után bárki beleszóljon. Nem kell engem megmenteni, majd én vigyázok magamra!

A tervem nagyon egyszerűnek tűnt: kihasználom a vihart, és gyorsan eliszkolok egy mentőcsónakkal. Természetesen sejtettem, hogy nem lesz ilyen könnyű ez az akció, mint ahogyan én azt elterveztem, de nem volt más lehetőségem. Muszáj volt innen kiszabadulnom. A bizonytalanság, a várakozás hosszú percei, vagy a gondolat, hogy mi történhet itt velem, rosszabb volt bárminél.

Így hát mély levegőt vettem, és szorosan a fal mellett, a lehető legkevesebb zajjal járó lépésekkel a lépcsők felé haladtam. A fedélzetre feljutva a sötét felhők miatt nem tudtam volna megmondani, hogy reggel vagy este van-e, az időérzékem teljesen felborult.

Bárhova néztem, körülöttem csak ismeretlen arcokat láttam, akik nyílvánvalóan a legénységhez tartoztak. Úgy tűnt, hogy mindenki a saját dolgával van elfoglalva, és a parancsokkal, amiket a kapitány adott nekik. Mindenesetre kezdtem bízni szerencsémben, hogy talán mégis sikerül ép bőrrel megúsznom ezt a kalandot is, és innen kijutva végre megkereshetem Danielle-t. Nem is vágytam másra, minthogy mellette lehessek, és megnyugtathassam, hogy nincsen semmi baj.

Rettegtem a gondolattól, hogy bármi történhetett vele. Az nem lehet. A banya biztos vigyázni fog rá, hiszen nevetséges elmélete, hogy hozzá akarja adni elkényeztetett, egyke fiához, biztosított arról, hogy megvédi őt.

- Fővitorlát le! – hangzott az újabb parancs. Összerezzentem, mert túl közelről észleltem. Közelebb, mint szerettem volna. Szinte pontosan a fejem felett. Teljesen lemerevedtem az ismerős hangtól. Ugyanaz kiáltott, aki megtámadott nemrég. Bár most jóval erélyesebben szólalt meg, nem azon a csendes, rekedtes hangszínen, de felismertem. Most mit tegyek? – Kitartást emberek! Már túl vagyunk a vihar központján, és kifele tartunk belőle!

Az utolsó mondatára észhez tértem, hogy cselekednem kell. Nincs más választásom, most, vagy soha. Elindultam a fal mentén, óvatosan, nehogy felbukjak a hajó himbálózása közben. Szerencsére a tengeri betegség már nem jelentett gondot nekem. Hála a másfél éves kis kirándulásnak, a gyomrom nem háborgott úgy, mint a tenger. Viszont a fejemet mintha kettéhasították volna. Nehezemre esett koncentrálni arra, hogy valójában egy mentőcsónakot keresek. Magamban átkoztam, akárki is volt az illető, aki szerintem minden ok nélkül leütött. Általában gond nélkül kicselezem az efféle ellenfeleket, és nem jelent problémát akár a kard forgatása sem velük szemben. Egyszerre kétségbeejtő és dühítő is volt a tudat, hogy most kudarcot vallottam. Többször ez nem fordulhat elő. Összpontosítanom kell, ha ezt túl akarom élni.

Éppen készültem továbbhaladni, amikor a fejem felett ismét megszólalt a már jól ismert hang.

- Sean, vigyázz! Sean, az orrvitorla! – Tekintetem hirtelen a hajó elejére villant, és láttam, ahogy az említett vitorlába belekapott a szél, és egyenesen egy férfi felé tart.

Ezek után minden, mintha felgyorsult volna. Nem is emlékszem miért, de gondolkodás nélkül cselekedtem. Az eddig csizmámban rejtegetett tőrömet előkaptam, és villámsebességgel felugrottam a mellettem lévő korlátra, elvágtam az egyik tartókötelet és nekilendültem. Számításaim szerint egy félkört megtéve, átszelve a hajót, pontosan az elejére kellett megérkeznem.

Az adrenalin tombolt bennem, szívem csak úgy zakatolt. Épp egy villám csapott le a közelben, ahogy keresztülszeltem a viharos felleget mindenki orra felett, megvilágítva és közszemlére téve, hogy ott vagyok és mit is csinálok.

Éreztem a csodálkozó és rémült tekinteteket, ahogy végigsuhantam eléggé feltűnő, bordó színű szatén ruhámban.

Már láttam, ahogy az orrvitorla egyre jobban közeledett a férfihez. Tudtam, ha nem én érek oda előbb, akkor a vitorla rúdjának (orrárboc-derékszár) lendülete elsodorja magával a szerencsétlent közvetlenül bele a tengerbe. Szinte majdnem egyszerre érkeztünk, nekem csupán annyi időm maradt, hogy az elrugaszkodástól kapott sebességgel feldöntsem.

Becsapódásunk hatására ő hanyattesett, én pedig pontosan rá. Megkönnyebbülve néztem, ahogy elhalad felettünk a vitorla rúdja, majd hirtelen fürkésző tekintettel találtam magam szemben. A zöld szempár tele volt kérdésekkel, álmélkodással, és még valamivel, amit nem tudtam megfejteni.

Próbáltam felállni, de a hajót ért ismételt lökés nem engedte. Visszaestem eredeti helyemre, egyenesen a férfi, vagyis ha jól értettem, Sean karjaiba. A vitorlás megrázkódásával egyszerre gurulni kezdtünk. Éreztem derekam köré fonódni az erős kezeket, és a pörgést, ami ez után következett. Legalább két-három fordulatot tettünk meg egymás karjaiban, míg megérkeztünk nekicsapódva a korlátnak.

Csakhogy még érdekesebb legyen a helyzet, most ő került felülre, én pedig alatta kuporogtam, megkísérelve a lehetetlennél is jobban összehúzni magamat, hogy még kisebb helyet foglaljak el, amit persze nagy szoknyám nem engedett. Mire észrevettem, hogy egyelőre stabil a helyzetem, végre fel mertem nézni. Azok a bizonyos zöld szemek most már huncutul néztek vissza rám, szája szélében mosoly húzódott.

- Ez a felállás már sokkal jobban tetszik, bár az előzövel sem volt semmi bajom! - Mosolya már vigyorrá szélesedett, nekem pedig hirtelen viszketni kezdett a tenyerem, és szivesen letöröltem volna képéről ezt az elégedettséget.

- Megtenné, kérem, hogy leveszi rólam a kezét? – kértem tőle tettetett udvariassággal, kicsit élesebben, hogy vegye észre magát.

- Hát, ha ragaszkodik hozzá – egyezett bele, miközben tekintete lejjebb csúszott, és mohóvá vált. – Azt hiszem, kezek nélkül is tudok élvezkedni. - Elfintorodtam szavaira, és tudtomon kívül eddig bal kezemben tartott tőrömet egyenesen a nyakának szegeztem. Ennek hatására már készségesebbnek bizonyult, és óvatosan felállt, én pedig követtem példját.

- Oh, tényleg? Csak egy szavába kerül, és elintézhetem, hogy ne legyen többé gondja a kezeire – sziszegtem bele az arcába, hogy felfogja, nem félek tőle.

- Oh, hogy felvágták a kisasszonyka nyelvét! – kacagása csak még jobban felélesztette haragomat. Hogy merészel mindezek után még gúnyolni? Éppen visszavágra készültem, amikor megzavarták nyugodtnak kicsit sem mondható társalgásunkat.

- Az biztos. Már tapasztaltam, hogy éles, mint a penge – Támadt fel hátam mögül a rekedtes, jól ismert hang. Megpördültem, hogy mindkettőjüket jól láthassam. – Viszont, ahogy elnézem, kihúzott a csávából. Tartozol neki. Megmentette az életed.

- Ugyan már, hiszen semmi sem történt! Csak annyit vettem észre, hogy valami teljesen tetaglóz, és a földhöz szorít. Honnan szalajtották ezt az őrült némbert? – Kezdett bele hazugságaiba, de nem bírtam tovább. Most rajtam volt a hitetlenkedés sora. Szinte már fújtattam dühömben.

- Nézze! Nem vártam volna soha, hogy hálás legyen, vagy köszönetet mondjon, mert segítettem. Én magam sem értem, mi vezetett rá, hogy ezt tegyem. Viszont hogy merészel így beszélni velem, és őrültnek nevezni? – Zöld szemei már szikrákat szórtak, de akkor sem állíthatott meg, hogy kimondjam véleményem. – Mi jogon ítélkezik felettem egy kalóz?

- Kérem, nyugodjon meg, és adja ide fegyverét! – Az ismert hang utasítása észhez térített. Majdnem elvesztettem a fejem. Itt hadonászok egy késsel a kezemben egy kalózokkal teli hajón mindenki szeme láttára. Megadóan bólintottam, és kénytelen-kedvetlen átnyújtottam neki tőrömet. – Köszönöm, kisasszony. Így már sokkal jobb. Ahogy átnyújtottam az éles pengét, ujjaink összeértek, és mintha valami megrázott volna. Biztos csak a vihar miatt történt, vontam le a következtetést.

- Magának lehet, de nekem ugyan nem – dohogtam, mire egy kósza mosoly jelent meg szája szegletében. Szívem hirtelen elkezdett hevesebb ütemet diktálni. Az nem lehet, hogy ilyen hatással legyen rám. Ez képtelenség. Már a gondolat is bosszantott. Biztos csak az ijedtég miatt reagálok így.

- Ahogy mondtam, nyugodjon meg, itt senki nem fogja bántani, ha jól viseli magát. – Ígérete túl szépen hangzott, hogy igaz legyen. Felnevettem e képtelenségre.

- Miért hinnék magának? Minden ok nélkül megtámadta és elfoglalta a hajómat, menekülésre késztetve húgomat és engem, majd gyáván leütött, és a fogolyként itt tart. Mondja, miért bízzak a szavában, ha eddigi tettei az ellenkezőjét mutatták?

Szeme összeszűkült, arcizma rándulásából láttam, hogy cél értem.

- Nézze, kisasszony! Lehet, hogy hírünk rossz, és valóban törvénytelen dolgokat művelünk, és ebből keressük kenyerünk, de nem vagyunk alattomosak, és végképp nem vagyunk hazugok.

- Oh, szóval létezik kalózbecsület? – Szemöldököm megrándult már a feltételezésre is, hogy ilyesmi létezhet. – Hát, akkor szerintem a becsület úgy kívánná, hogy a történtek után elengedjen. – Nagyon örültem, hogy szavaim legalább olyannyira élesen és határozottan csengtek, mint övé. – Vagy nem?

- Sajnos nem ilyen egyszerű a képlet – válaszolta magabiztosan. Somolygása felkavart, de nem jöttem rá, miért. - Nem véletlen, hogy elfoglaltuk hajójukat, és hogy vendégként itt marasztaljuk még egy ideig.

- Megtudhatnám akkor a valódi okát, amiért itt tartanak, ahogy ön fogalmazott, vendégként? – Kezdtem elveszíteni türelmem. Koncentrálnom kellett, nehogy valami ostobaságot tegyek.

- Ugyan miért? Hát nem nyilvánvaló? Két úrikisasszony értéke felbecsülhetetlen. – Ahogy beszélt, a tőrömmel kezdett el játszadozni. Messziről is látszot rajta, hogy ért a forgatásához. Nem mindta eddig nem lett volna alkalmam személyesen is megtapasztalni szakértelmét a fegyverek terén. Egyszerre csak megvonta vállát, mintha nem is emberrablásról, hanem a holnapi ebéd menüjéről beszélgetnénk. - Persze egynek is örülünk. Nem igaz, emberek? - Hirtelen a mellette álló férfihez fordult, de szemét le nem vette rólam. - Sean, kísérd vissza a hölgyet szálláshelyére.

Teljesen elfgott a düh. Belül már fotyogtam.

- Ezer örömmel, kapitány! – A zöldszemű szörnyeteg vigyorogva nézett rám.

- Nem, ezt nem teheti! – ordítottam, ahogy a zöldszemű fajankó egyre beljebb taszigált a hajó gyomrába, vissza a kabinok irányába - Engedjen el! Ezt még megbánja!

Tekintetetemet nem vettem le róla. A közöny, amit leolvastam most arcáról, csak még jobban fokozta mérhetetlen gyűlöletem ez iránt a férfi iránt. Lehet valakit szívből gyűlölni, akinek még a nevét sem tudod? Már tudtam a választ. Igen. Mindennél jobban.

Hiába is tiltakoztam, a Sean nevű kalóz erősebbnek bizonyult. Ahogy bevonszolt, éreztem ápolatlan, mocskos szagát. Fintorogva belebámultam képébe. Hát igen, zsíros, vállig érő világos haj, ami ugyancsak tocsogott már a szennytől.

Nem szólt semmit sem, csak kinyitotta kabinom ajtaját, és ledobott az fekhelyként szolgáló szőrmére.

Ültemben megfordultam, és gyorsan felálltam, de már csak a becsukódó ajtót, és a zár kattanását hallottam.

Nagyszerű. Ennyit a remek tervemről. Kínomban már a hajamat téptem. Hogy szabadulhatnék ki? Miért kellett megmentenem ezt a degenerált példányt? Semmi értelme nem volt!

Dühömben a mellettem lévő üres hordóba rúgtam, ami az oldalára dőlt a lendülettől. Bármennyire is vágytam rá, sajnos nem tört ripityára, hanem megállt az asztal lábánál. Elkeseredettségemben lehuppantam a szőrmére, és fejemet kezembe temettem.

Valahogy akkor is kijutok innen. Nem érdekel. Bár annak örültem, hogy a vihar csillapodott, szinte végleg elment, viszont ugyanott vagyok, ahonnan indultam. Még mindig távol Danielle-től, kalózok fogságában. De túljárok a hitvány eszükön így vagy úgy. Elvégre Montgomery vagyok. Nem hátrálok meg. Soha.