Testvérlelkek

benina

A későbbiekben nem maradt időm gondolkodni. Eloise kezelésbe vette meggyötört testemet, és alaposan lecsutakolt tetőtől talpig a szoba közepére állított kádban, két másik szolgálólány, Gerthrud és Ignis segítségével. Gerthrud nagyon ügyes volt, de Ignis mindent kiejtett a kezéből. Eleinte csodálkozva néztem, de egy idő után már csak együtt nevettem velük. A női társaság és a gondoskodás gyógyír volt megsebzett lelkemnek.

Egyikük a hajamat mosta, a másik a hátamat dörzsölte be illatos szappannal, míg Eloise egyfolytában szóval tartott. Csak beszélt és beszélt, mindenről kivéve a lordot. Ha véletlenül túl közel merészkedtem a témához, azonnal visszavette a beszélgetés vezérfonalát, és máris más irányba folytatta.

Amikor végeztek a fürdetésemmel, szárazra dörzsöltek, felöltöztettek, és még véletlenül sem engedték, hogy bármit is csináljak. Hálóinget kaptam olyan fehéret, amilyet még soha nem viselhettem, és olyan selymes tapintásút, amilyet mindeddig soha nem érinthettem. Aztán Eloise gondjaiba vette a lábamat is. Bedörzsölte a büdös balzsammal, aztán vizes borogatással bekötözte.

– Később majd kerítünk magának ruhákat is a faluban, de a házban nincs senki, aki ilyen apró termetű lenne – magyarázkodott a házvezetőnő, én pedig biztosítottam, hogy ez a hálóing különb mind közül, amiket eddig viseltem.

– Igazán gyönyörű lett, kisasszony! – Lépett hátra elégedetten Eloise, mire zavaromban elpirultam.

– Ha már ennyi mindent megtett értem, megkérhetem, hogy Danielle-nek szólítson, és szakítsuk meg ezt a hivatalos megszólítást? – kérdeztem bizonytalanul, mire barátságos ölelést kaptam válaszul. Ha mást nem is egy szövetségest már találtam az idegen szigeten.

Néhány órával később már teljesen tisztán, tökéletesen szárazra dörzsölve illatoztam, mint egy virágoskert. Fenekemig érő mézszőke hajamat is megszárították, és óvatosan kifésülték, míg selymes zuhatagként nem omlott a hátamra. Zavarba hozott ez a sok figyelmesség, és az eltelt napok eseményei hirtelen kirobbantak belőlem.

Eloise éppen forró gyógyteát hozott nekem, amikor legnagyobb megdöbbenésére sírva fakadtam.

– Annyira sajnálom – szabadkoztam, és buzgón törölgettem szűnni nem akaró könnyeimet. – Olyan kedves vagy, és mindenki... Azt hiszem, hogy még életemben nem volt ennyi kényeztetésben részem.

Eloise nem sokat teketóriázott, azonnal mellém ült az ágy szélére, és vigasztalón átkarolta a vállamat.

– Szegény kicsikém! Nem sok jóban lehetett részed eddig – mormolta, miközben a hajamat simogatta. Mély, jellegzetes hangja nyugtatóan hatott rám, és egyébként sem akartam, hogy rosszat feltételezzen rólam, ezért igyekeztem letörölni a könnyeimet, és befejezni a kényeskedést. – Hát nem akadt senki, aki vigyázott volna rád?

– A nővérem, Alynn – vágtam rá azonnal, és kibontakoztam a kedves ölelésből.

A nővérem említésére mosoly terült szét az arcomon, ahogy felnéztem Eloise szürkés szemeibe.

– Alynn?

– Igen. Avery Lynn Montgomery a teljes neve, de nem szereti, mert túl hosszú, és azt mondja, hogy nem neki való egy ilyen elegáns név. Ezért csak Alynnek hívom.

– Na, és a matróna, aki veled vetődött a partra? – érdeklődött tántoríthatatlan kedvességgel Eloise.

A mosolyt mintha letörölték volna a képemről.

– Mrs. Doots?

– Igen. Szeretnél találkozni vele? Idehívhatom.

Rémülten megráztam a fejemet. Eloise értetlenül meredt rám, de nem állt szándékomban felvilágosítani a tényekről, miszerint a gardedámom az egyetlen, akitől igazán félteni kellene.

– Semmi baj – paskolta meg mindentudón a kezemet Eloise, és vastag ajkai megnyugtató mosolyra húzódtak. – Ezen a szinten csak három szobát találsz. A folyosó túlsó végén van Caden szobája. A tied melletti üres, mert volt egy tűz, ami még mindig szörnyen égett szagot hagyott maga után, és ez. Mrs. Doots-ot a földszinti vendégszobák egyikében helyeztük kényelembe.

Bólintottam, és nem tudtam leplezni a megkönnyebbülésemet.

– Az úrnak hol van a felesége? – szaladt ki a számon a meggondolatlan kérdés.

– Miből gondolod, hogy van neki?

– Hát, gondoltam, egy ilyen hatalmas kastélynak már van úrnője – magyarázkodtam zavartan, de közben arra gondoltam, elmesélhetem-e ennek a kedves nőnek a kunyhóban talált miniatűr történetét.

Végül úgy döntöttem, nem. Még nem...

– Nem jól gondoltad – mosolyodott el Eloise kedvesen. – Ez a Gaskellek birtoka, kizárólag az uraság, Lord Caden tulajdona. Nem túl nagy múltú, ám annál nemesebb család. A király kedvencei. És ennek a grófnak esze ágában sincs megnősülni.

– Igen, már tényleg említette – mormoltam, majd gyorsan tovább faggatóztam, nehogy Eloise-nak is eszébe jusson néhány megválaszolatlan kérdés. – És a testvérének?

Eloise kedves mosolya az arcára fagyott, egész testében megmerevedett.

– Sajnálom, ha túl messzire merészkedtem – visszakoztam azonnal, de a nő gyorsan összeszedte magát, és újra tudott mosolyogni.

– Semmi baj. A testvére Devon. Neki sem áll elsődleges teendői között a nősülés – nyögte ki, és látszott, hogy kényes számára ez a téma. Hosszúra nyúlt a csend, melyet végül Eloise tört meg csevegő hangnemben. – És a te testvéred? Ő ott maradt az angol kisvárosban?

Ezúttal rajtam volt a kényelmetlen hallgatás sora.

– Nem. Együtt utaztunk. Mielőtt kitört a vihar, a hajónkat kalózok támadták meg. – Talán rosszul láttam, ahogy Eloise szürke szemeiben érdeklődés csillant. – Nekem sikerült Mrs. Doots-szal a mentőcsónakba menekülnöm, de Alynnt elkapta az egyik gazember – meséltem megtörten suttogva, és legnagyobb szégyenemre könnyek gyűltek a szemembe ismét. – Beütöttem a fejemet, nem tudtam neki segíteni.

– Hát persze, hogy nem – suttogta halálra váltan Eloise, miközben vigasztalóan megragadta a kezemet. Hosszú ujjai között egészen eltörpült az enyém. – Mondd csak, Danielle, nem emlékszel véletlenül a kalózhajó nevére?

Megráztam a fejemet.

– Túl sötét volt, én pedig elveszítettem az eszméletemet.

– Jól van. Persze. Semmi baj, kicsikém! Most feküdj le szépen, én pedig megyek, beszélek Lord Gaskellel.

Szót fogadtam. Engedelmesen süppedtem a puha párnák közé, és olyan hamar merültem el az álmok hűs tengerében, hogy már azt sem hallottam, mikor hagyta el Eloise a szobát.

A saját sikoltásomra ébredtem, először azt sem tudtam, hol vagyok. Beletelt néhány másodpercbe, míg eszembe jutottak a nap eseményei. A napkorong épp a látóhatár mögé bukott, vöröslő fénnyel árasztva el a virágokkal borított mezőt, és a kis szobát, mely a saját lakrészem volt. Legalábbis egyelőre.

Kíváncsi lettem volna, mit tervez most a gróf. Felültet bennünket Mrs. Dootsszal az első hajóra, hogy soha többé ne kelljen szembesülnie tettének kellemetlen következményével? Nem. Most nem hagyhatom el a szigetet, és végképp nem a gardedámommal együtt, akiről továbbra sem tudtam, mit tervez. Előbb meg kellene találnom a hajót, ki kell derítenem, ki rabolta el a nővéremet.

Hangos csattanás rázta meg a kastélyt, összerezzentem a váratlan zajra. A lélegzetemet is visszafojtottam, de már nem hallottam semmit. Megmozgattam a sérült bokámat, kicsomagoltam Eloise lohasztó pakolásából, és legnagyobb ámulatomra a duzzanat máris szépen visszahúzódott.

Boldog mosollyal az arcomon lecsúsztam az ágyról, de azonnal felszisszentem, mert enyhén lüktető fájdalom hasított a lábamba. Nem tökéletes, gondoltam a fejemet csóválva, de legalább könnyebben tudok járni, nem kell ugrálnom.

Az ajtóhoz botorkáltam, és kinyitottam a hatalmas réz kilinccsel. Már azon gondolkodtam, hogy gyertyát gyújtok, amikor a teljes sötétségbe borult folyosó végén nyílt egy ajtó és egy élénksárga fénycsík jelent meg.

– Ha csapdosod az ajtódat, Caden, attól a problémád nem fog megoldódni – hallottam felcsendülni Eloise kellemes orgánumát, ahogy az ajtóhoz lépett.

Nem zárta be, csak behajtotta. Éppen annyira, hogy eltompítsa a beszélgetés zajait, de annyira nem, hogy ne halljam őket. Nem volt szokásom a hallgatózás, de tartottam attól, velem egyébként sem lennének őszinték, ha nyíltan rákérdeznék, miről beszélgetnének.

Bizonytalanul az ajkamba haraptam, majd elhatároztam magam, kiléptem az ajtón, és nesztelenül a folyosó végére osontam. A hangok erősödtek, de nem eléggé, egészen az ajtóig kellett lopakodnom, hogy tisztán értsem, mit beszélnek. Igyekeztem úgy állni, hogy az ajtófélfának támaszkodjak, nehogy a szobából kiszűrődő fénycsíkra árnyékot vessek.

A lélegzetemet visszafojtva hallgatóztam a hatalmas ajtó takarásában.

– Caden... egy ártatlan lány... Nem kém, csupán egy félreértés áldozata – hangzott a nő szemrehányása, majd a lord elkeseredett sóhaja.

– Elég már, Eloise! Meddig akarod még hajtogatni? Ami történt, megtörtént. Nem csinálhatom vissza, bármennyire is szeretném! Azt hittem, Devon küldte – magyarázta bosszúsan. Szinte láttam a szemeim előtt, ahogy mérgesen beletúr hosszú, sötét hajába.

– Devon? Miért küldött volna egy ilyen kislányt hozzád kémkedni?

– Hidd el, Eloise, ez a kislány nem tűnt olyan ártatlannak... – kezdte a kirohanását Caden, mire akaratlanul is elpirultam. – Érett nő benyomását keltette, aki igenis jártas... bizonyos dolgokban.

Eloise azonban nem fogadott el semmiféle magyarázatot.

– Talán nem hallottad, ahogy tiltakozik? Az ártatlanságának a bizonyítéka ott hever a hasadék homokjában! Azokat a vércseppeket már soha nem tudod lemosni a becsületedről! – Eloise csöndben beszélt, nem kiabált, mégis úgy éreztem, mintha itt állna mellettem, és beleordítana a fülembe. – Mit teszel? Mihez kezdesz, ha a gyermekedet hordja a szíve alatt?

Megmerevedtem, és a kezeimet a szám elé kaptam, nehogy a sikoly feltörjön belőlem. Egy gyermek. Persze, tudtam, milyen következményei vannak, ha egy férfi és egy nő intim körülmények között együtt van, de valahogy eddig nem jutott eszembe, hogy velem is megeshetett. Lélegzetvisszafojtva vártam a gróf válaszát.

– Ennek igen kicsi a valószínűsége – morogta Caden, mire a gyomrom görcsbe rándult.

– Több mint nagy a valószínűsége, ezt te is pontosan tudod! – csattant fel kicsit ingerültebben Eloise.

– Ez volt az első alkalom neki – ellenkezett tovább a gróf, és hallottam, ahogy feszeng a téma miatt. – Nem hiszem, hogy azonnal teherbe esett volna.

– Talán igazad van – jegyezte meg hosszúra nyúlt hallgatás után Eloise. – Mrs. Doots azt mondta, hogy a fia még így is hajlandó elvenni...

– Csak azért, mert fennáll a nem várt terhesség, még nem jelenti azt, hogy hozzáengedem bárkihez is! – süvöltötte Caden, mire összerezzentem ijedtemben. Apróra húztam össze magam, nehogy észrevegye, hogy ott vagyok.

– Miért, mit akarsz csinálni? – értetlenkedett Eloise. – Nem tarthatod egy életen át a szigeten.

– Miért ne?

– Nem te vagy a Mindenható! Az a lány épp elég megpróbáltatáson ment már keresztül így is. – Eloise kicsit lenyugodva sóhajtott egyet, majd néhány rövid pillanatig semmit nem lehetett hallani a szobából. Már kezdtem megijedni, hogy mindjárt kinyitják az ajtót, és lelepleződöm, de akkor a házvezetőnő folytatta a megkezdett társalgást egész más irányban, mint ahol félbeszakadt. – Mesélte neked, hogy a nővére egy kalózhajóra került a vihar kitörése előtt?

– Mi?

– Nem emlékszik a hajóra, vagy a nevére, de Caden... – tétova hallgatása már nem csak a férfit kergette az őrületbe.

– Mondd már, Eloise!

– Guy Ferrers hajója az öbölben vetett horgonyt ma délután.

Újabb őrülten elhúzódó néma csönd. Éreztem, hogy van összefüggés. Mintha előttem lett volna az összes információ, mégsem akarózott összeállni tisztességesen látható rendbe az egész kép.

– Akkor ideje meglátogatnom – szólalt meg végül komoran Caden, majd újabb hosszú szünet következett, amit ismét ő tört meg. – A lány a szigeten marad, míg meg nem bizonyosodom felőle, hogy valóban nem terhes.

– Caden, az még legalább egy hónap.

– Nem akarok erről többet hallani! Döntöttem, és az lesz, amit én akarok! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.

– Ahogy mindig – kontrázott rá Eloise is.

Éreztem, ez az én végszavam. Óvatosan hátráltam egy lépést, de szerencsétlenségemre meghajolt a súlyom alatt a hajópadló egyik deszkája, csöndes reccsenéssel jelezve a jelenlétemet. Megfagyott bennem a levegő, majd hirtelen magamhoz tértem, sarkon fordultam, és nesztelenül, akár egy macska a saját ajtómhoz rohantam. Már majdnem elértem, amikor döngő lépteket hallottam a szobából kiszűrődni. Nem néztem hátra, csak berontottam a szobámba, és hangtalanul becsuktam az ajtómat.

Zihálva szedtem a levegőt, miközben lassan kezdtem észhez térni. A gróf el akarja hagyni a szigetet. Nem engedhetem. Nem hagyhat magamra a halál torkában, amikor éppen miatta kerültem oda.

Megfordultam, és felrántottam a hatalmas tölgyfaajtót, hogy visszarohanjak, és leleplezve önmagam esedezzek, ne hagyjanak meghalni. Azonban nem kellett magam lelepleznem. Ahogy kinyílt az ajtó, a küszöbön ott állt Caden. Széles vállai kitöltötték az ajtót, ahogy fölém magasodva az ajtófélfának támaszkodott. Biztos voltam benne, hogy meghallott az imént a folyosón.

– Nem tudsz aludni, Danielle? – kérdezte, és bár az arcát homály fedte, a hanghordozásából ítélve bosszús volt, és gúnyos.

Tudta, villant az agyamba. Tudta, hogy hallgatóztam. Vajon mit akar tenni? Megbüntet? Joga van hozzá, ez az ő birtoka. Mégis... Nem teheti. Nincs joga hozzá, hiszen többet vett el tőlem, mint amennyit adott. Kihúztam magam, és bátran néztem a szemébe.

– Elmegy a szigetről? – kérdeztem vissza, figyelmen kívül hagyva a faggatózását.

– Hallgatóztál?

– Mennyi időre megy el? – vontam kérdőre, és továbbra is kitartóan tartottam magam.

– Muszáj a kérdéseimre kérdéssel felelned?

– Egyértelműek a válaszaim, ezért fölöslegesnek tartom, hogy elmondjam. Nagyon jól tudja, hogy ott voltam, és hallottam, amit Eloise-szal beszéltek – hadartam türelmetlenül, majd mélyet sóhajtva nyugalmat erőltettem magamra. – Muszáj elmennie?

Döbbent csend. Mielőtt a lord válaszolhatott volna, halovány derengés látszódott a háta mögött. A fény mozgott, remegő árnyékokat festve a falra.

– Caden? – hallatszott a férfi háta mögül Eloise hangja, mire kelletlenül félreállt az ajtóból. – Danielle, miért nem maradtál az ágyban?

– Sajnálom, én csak zajt hallottam, és... – tétován félbehagytam a mondatot, nem tudtam, mit mondhatnék.

Caden persze szíves örömest kisegített.

– És úgy gondoltad, jogod van kihallgatni egy bizalmas beszélgetést az éjszaka közepén.

Elpirultam a megfogalmazása miatt. Sokkal rosszabb színben tűntette fel, mint amilyen horderejű volt valójában.

– Miért ne? Ha egyszer rólam is szó esett, nem lehet elég bizalmas, ha én nem vagyok jelen – vágtam vissza dacosan, de azonnal elhallgattam, ahogy a pillantásom Caden fenyegető arcára esett. Hátráltam egy lépést, és felszisszentem, amikor a sérült bokámra léptem. Úgy látszott, a futkorászás nem tett kifejezetten jót neki.

Csöndes szitkozódás törte meg a hirtelen beállt csendet, és még feleszmélni sem maradt időm, máris erős karok ölelése emelt a magasba. Rémülten kapaszkodtam a lord vállába, éreztem a tenyerem alatt izmainak a feszülését, és mélyen elpirultam.

– Tudok én járni – jelentettem ki, amikor Caden visszatett a puha takarók közé.

– Semmi kétségem. Alig néhány perce, hogy láttam, milyen fürge vagy – mutatott rá némi iróniával, majd betakargatott, mint egy gyereket, és hátrált egy lépést az ágyamtól. – Mégis jobb szeretném, ha pihennél, míg a lábad teljesen rendbe nem jön.

– Vagy míg ki nem derül, bennem van-e a gyereke? – tudakoltam kihívóan.

– Nagyon késő van. Azt hiszem, én megyek lefeküdni – szólt gyorsan közbe Eloise, és bár a gyertya csak halovány fényt vetett az arcára, meg mertem volna esküdni rá, hogy egy mosolyt próbál elfojtani. – Aludj jól, Danielle, reggel találkozunk. Caden?

– Jó éjt, Eloise! – A férfi hangja ostorként csattant, nem a szokásos távozó üdvözlet vagy jókívánság volt, inkább utasítás, felszólítás a mielőbbi távozásra.

Eloise biccentett, majd csöndesen kisurrant a szobámból, kettesben maradtam a lorddal. A félelem összeszorította a torkomat, ahogy a fölém magasodó férfira néztem. Mire készülhet? Megint azt akarja tenni velem? A gondolatra kiszáradt a szám, és remegni kezdtem. A félelem bennem volt, de valami más is: érthetetlen, teljesen irreális várakozás.

– Nem félsz, Danielle? – törte meg a csendet Caden. Azt hittem, gúnyos lesz, fennhéjázó, de a hangja kedvesen csendült, bár az arcán kifürkészhetetlen kifejezés ült. Azt kívántam, bár nagyobb fény lenne, hogy tisztábban láthassam a vonásait.

– Muszáj elmennie? – kérdeztem vissza, és igyekeztem, hogy ne remegjen a hangom. A körmeimet a tenyerembe vájtam, nehogy a lord meglássa, mennyire rettegek.

– Miért ragaszkodsz ennyire a jelenlétemhez? – horkant fel ingerülten a férfi. – Azt hittem, a történtek után boldog leszel, ha nem kell egy fedél alatt lenned velem.

Csapdába estem. Vergődtem, mint valami szerencsétlenül járt őz. Mégis tudtam, hogy biztonságosabb ez a veszély, mint a másik, amitől rettegtem.

– Vannak rosszabb dolgok, mint amit maga tett velem. És annál többet, amit eddig ártott nekem, fájdalmasabbat nemigen tudna már okozni – magyaráztam, és meglepődtem, hogy milyen higgadt közönnyel, szinte már fásultan csengett a hangom. A lelkemben dúló vihart ügyesebben lepleztem, mint gondoltam.

Caden is meglepettnek tűnt.

– Talán mégis a matrónádnak volt igaza, és a végén már élvezted is...

– Muszáj elmennie a hajóra? – szakítottam félbe idegesen, mert éreztem, ahogy az arcomat elönti a forróság.

Egy pillanatig csak nézett rám. A pillantása perzselte a bőrömet, sötét tekintete kíváncsiságról árulkodott, de közben olyan fény villant fel benne, amitől zavartan félrekaptam a pillantásomat. Ép lábamat felhúztam, és összefontam a karjaimat a melleim előtt. Nem tudtam, miért, de egyfolytában olyan érzésem volt, mintha meztelen lennék.

– Guy Ferrers hajója kikötött az öbölben ma délután, de gondolom, ezt már te is hallottad – jegyezte meg enyhén szarkasztikusan, mire mélyen elpirultam. A gróf csöndesen felnevetett, hangjára mintha ezernyi pillangó kelt volna vibráló táncba a gyomromban. – Sejtettem. Tehát azt gyanítjuk, hogy a nővéred az ő hajóján van.

Alynn! Teljesen megfeledkeztem róla a nagy igyekezetemben, hogy a kisebbik rossz fedezékébe menekülve elkerüljem a nagyobbikat.

– Honnan tudja?

– Más kalózhajó nem merészkedne a szigetem közelébe – vont vállat magától értetődően Caden.

– Guy Ferrers – ízlelgettem a nevet, majd gyanakodva néztem fel a férfira. – Ismeri?

Caden felsóhajtott. Látszott rajta, hogy nem szívesen beszél róla. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert nem érinti kellemesen a téma, vagy, mert továbbra sem bízik bennem.

– Régi... ismerősöm – bökte ki végül kelletlenül. – És ha itt van az öbölben, annak nyomós oka van. Beszélnem kell vele.

– Tud segíteni a nővéremen? Ide tudja hozni? – Hirtelen izgatott lettem, de Caden porig rombolta éledező reményeimet.

– Attól függ, hogy mi a célja vele. Ha pénzt kér érte cserébe, akkor semmi gond, de ha mást, aminek eszmei értéke lehet, akkor... – Félbehagyta a mondatot, és tehetetlenül megcsóválta a fejét.

Az agyam lázasan kattogott, a legjobb megoldásra volt szükségem anélkül, hogy teljesen kitárulkoznék előtte.

– Magával mehetnék...

– Túl veszélyes lenne – vágott a szavamba higgadtan. – Félő, hogy vagy megsérülnél, vagy ott ragadnál te is a hajón.

– Vállalom a kockázatot! – makacskodtam.

– Én viszont nem – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. – Mi van itta birtokon, amitől jobban rettegsz, mint én?

– Nem félek magától – hazudtam kitérően, mire Caden egyik szemöldöke kérdőn a homlokába szaladt.

– És mitől igen?

Mély lélegzetet vettem, majd lassan kifújtam. Nem mondhatom el neki. Olyan rosszul jönne ki az egész, és talán nem is hinne nekem.

– Vannak rosszabb dolgok is magánál. Csak arra kérem, hogy emlékezzen, mit mondott Mrs. Doots-nak – suttogtam megszégyenülten. Gyűlöltem, hogy nekem kell eszébe juttatnom, éppen neki. Ezen kellene járnia a gondolatainak, hogy ne legyen egy nyugodt perce sem, ehelyett én emlékeztetem az ígéretre, amit magától adott.

– Arra gondolsz, hogy a védelmem alatt állsz? – kérdezte Caden olyan gyöngédséggel a hangjában, hogy képtelen voltam nem ránézni.

Közelebb lépett hozzám, és leguggolt az ágyam mellé, így a szemünk egy vonalba került. A tekintetéből melegség sugárzott, mire a szívem heves vágtába kezdett. Caden keskeny ajkain kedves mosoly jelent meg, amitől eltűnt a mogorva maszk az arcáról, és egészen megfiatalodott, éppúgy, mint a kunyhóban. Több mint jóképű volt, markáns arcát nagyon is vonzónak találtam.

– Vigyázok rád, Danielle. Nem fog senki ártani neked, megígérem!

Belenéztem a szemeibe, és elvesztem a mélységükben.

– Még Ön sem, Mylord? – A kérdésem alig volt több egy sóhajtásnál, mégis láttam, ahogy Caden egész teste megfeszül.

Ajkait összeszorította, és bár az arcáról semmit nem tudtam leolvasni, a szemei bűnbánóan lángoltak, egész a szívemig hatoltak.

– Nem. Én sem. Soha többé, erre megesküszöm – fogadkozott, és egészen őszintének látszott.

Alaposan szemügyre vettem, gyanakodva méregettem. Az ajkait, de még a szépen ívelt sarkokban sem láttam a gúnyos mosoly egy szikráját sem, a szemeit, de ennél komolyabban már nem is csilloghattak volna. Először fordult meg a fejemben, hogy tényleg nem akart ártani nekem. Hogy igazán azt hitte, az a szajha vagyok, akit a testvére küldött kémkedni.

Nem bírtam elviselni a tekintetét, gyorsan lesütöttem a szemeimet. Hosszú időre hagytuk, hogy a csend közénk telepedjen, közben végig éreztem, hogy engem figyel. Félretettem ezeket a gondolataimat, mert eszembe jutott, hogy miért is akartam könyörögni a férfinak.

Ez a problémám eltörpült a másik mellett.

– És ha elmegy?

Caden keserűen felsóhajtott.

– Nem vihetlek magammal, Danielle. Senki nem bántana téged, még akkor sem, ha nem vagyok itt – győzködött, de ezt már nem hittem el neki. – Eloise majd figyel rád.

Nem tudta, mitől rettegek. Nem értette. Nem mertem felvilágosítani. Nem bíztam benne, képtelen voltam rá. De hinni akartam neki. Nem kérte, mégis éreztem, ahogy könyörög a megbocsájtásomért. Bármit megtett volna ezért.

– Ne menjen...

– Muszáj. Reggelre talán már fel is szedik a horgonyt. Mielőtt felkel a nap, máris visszatérek – ígérte, mire lelkesebben néztem rá.

– Hajnalban már itt is lesz?

– Igen – mosolyodott el Caden. – Így már rendben lesz?

– Ha visszatér, mielőtt a palotájának a lakói felébrednek, akkor igen.

– Nem akkora ez a ház, hogy palotának hívd. És visszatérek időben, megígérem – mondta Caden, és felemelkedett az ágy szélétől. – Most pedig megyek, nehogy máris megszegjem a szavam. Túlságosan csábító látványt nyújtasz...

Megrendülten néztem rá, és magamra húztam a takarót. Caden pillantása levette rólam a vékony hálóinget is. Lassan hátrált az ajtó, felé, majd kinyitotta, és a küszöbről visszafordult.

– Bár ez még korai, de remélem, egyszer elnyerhetem a bizalmadat, Danielle!

Komolyan viszonoztam a pillantását.

– Tartsa meg, amit ígért!

Caden elgondolkodva bólintott, aztán bezárta maga mögött az ajtómat. Magamra hagyott a kavargó érzelmeimmel, és az irracionális gondolataimmal.

Szinte azonnal mély álomba merültem. Az utolsó gondolatom az volt, hogy talán mire felébredek, már Caden is visszatér. Akkor nem kellene rettegnem attól, ami sokkal rosszabb, mint az érzelmi kavalkád, melyet a gróf keltett bennem. Ez ellen tudok védekezni, de a másikkal szemben tehetetlen vagyok.

Hangos dörömbölésre riadtam fel. Felültem az ágyban, és a következő pillanatban kivágódott a szobám ajtaja. Éreztem, ahogy minden izmom merev görcsbe rándul a félelemtől, amikor megpillantottam az ajtót széltében betöltő Mrs. Dootsot. Elég volt az arcára pillantanom, hogy tudjam: végem.

– Ne... – leheltem kétségbeesetten, és kiszökkentem az ágyból.

A szoba legtávolabbi sarkába húzódtam, onnan figyeltem az asszonyt, akinek a hangja egészen eltorzult, mintha eszét vesztette volna.

– Csalódtam benned, Danielle! – brekegte az ajtóból.

Fémes suhintást hallottam, és ahogy odakaptam a pillantásomat, megláttam a kezében a hosszú pálcát. Sétapálcának használta. Mindenki elhitte, hogy hatalmas mérete miatt szüksége van rá. Egyedül én tudtam, mire használja valójában.

Körülnéztem, hátha meglátom a menekülés útját, de az ablakok be voltak zárva, az ajtóban pedig ott terpeszkedett ő maga. Sírás fojtogatta a torkomat, és valódi, minden mást elsöprő halálfélelem kerített a hatalmába.

– Azt hittem, jobb vagy, mint a nagyvilági, szajha nővéred – folytatta Mrs. Doots, és beljebb lépett a szobába. Újabb suhintás jelezte, ahogy meglendítette a pálcát, mintha máris gyakorolna. – Éppen ezért választottalak téged helyette. Cedricnek nem való egy olyan asszony, akinek akkora szája van, mint egy útszéli ribancnak. Engedelmes feleség kell az én Cedricemnek.

– Egy megfélemlített feleség tudja őt csak elviselni – vágtam vissza ingerülten, de nem tudtam visszafogni a hangom remegését.

– Talán. Egyre megy. De te elárultál! – kiáltotta hirtelen, és a hangja elcsuklott a rengeteg harag miatt. – Széttetted a lábad az első férfinak, mihelyst magadra hagytalak!

– Nem! – kiáltottam kétségbeesetten. – Nem én akartam!

Caden! Igen, Caden megígérte, hogy időben visszatér, és nem engedi, hogy bántódásom essen - villant az agyamba, miközben pillantásom az ablakon túli tájra esett. A hajnal pírja már megcsípte a hatalmas mezőt, mely körülvette a házat. A szolgák hamarosan mozgolódni kezdenek, de a ház ura egyelőre nincs sehol.

Ide kellett volna érnie időben, gondoltam, de most már késő. Jajj, Alynn! Miért is nem maradtunk ott, ahol voltunk? – kérdeztem magamtól, de a választ pontosan tudtam, hiszen ott állt a küszöbömön. Ugyanez lett volna a vége. Mindig is ott lebegett a fejem felett Damoklész kardja, most pedig már éreztem is, ahogy lesújt rám.

Miért is hittem annak az átkozott erőszaktevőnek?

Mrs. Doots még beljebb lépett, és a gonosz boszorkány pontosan úgy helyezkedett, hogy ne tudjak kisurranni mellette. Egészen a falig hátráltam tőle. Éreztem, ahogy a hátamba nyomódnak a fal mintázatai.

– Most megtanítalak, hogy mekkora hiba volt másnak adni az ártatlanságodat – vicsorogta az asszony, és legnagyobb rémületemre máris ott állt előttem.

A sírás a torkomban ragadt, és szinte belepréseltem magam a falba. Váratlanul kattanást hallottam, és a testem megugrott, mintha egy ajtónak támaszkodtam volna, amely a nagy erőlködésemnek engedve kitárult előttem.

A meglepetéstől elakadt a lélegzetem. Hátrafordultam, és láttam a falon egy apró, kerek gombot, aminek nekitámaszkodtam. Benyomódott, és a fal megnyílt mögöttem. Nem gondolkoztam, de hálát adtam a kastély építőinek ezért az életmentő nyílásért.

Nem gondoltam át, merre vezethet, sarkon fordultam, és magára hagyva az elképedt gardedámomat berohantam az átjáróba.

– Nem szökhetsz meg, Danielle! Nincs hová menned! – rikácsolta utánam a nő, de nem tudott utánam jönni. A járat túl keskeny volt neki, hogy bepréselje magát.

Diadalmas örömmámor járta át a testemet, amely valahogy jól megfért a félelem mellett. Mrs. Doots bezárta mögöttem az ajtót, és csak egy irányba mehettem. Tökéletes feketeség uralkodott. Sem egy gyertya, sem egy ablak nem adott enyhülést a sötétségből. Botorkálva gyalogoltam, de nem túl sokáig, amikor egy falnak ütköztem.

Korábbi örömöm hirtelen elpárolgott. Rémülten tapogattam az ajtó körüli falat, de gyökeret vert a sejtés a gondolataimban, hogy talán csak kívülről lehet kinyitni. Az ajtónál nem találtam semmit, amivel kinyithatnám az ajtót, ezért kétségbeesetten simítottam végig körülötte a falakat.

Már csaknem feladtam, a sok pók és a még több pókháló mind a kezemre tapadva próbáltak gátolni, mintha Mrs. Doots bérelte volna fel őket, hogy engem akadályozzanak a menekülésben. A kezem csaknem lehanyatlott, amikor váratlanul egy apró kerek gombot érintettem. Gondolkodás nélkül megnyomtam, és újra hallottam a kattanást, ahogy megnyílt előttem a fal.

Kiléptem gyorsan, de igyekeztem nagyon csendesen. Egy szobába jutottam, ahol hidegebbnek éreztem a levegőt, mint az enyémben, és legalább kétszer akkora volt. Kétség sem férhetett hozzá, kié a szoba. Minden sarkából a határozottság és a hatalom sugárzott. Viszont meglepett a tisztasága, ami nem volt jellemző egy férfira sem, akit ismertem akár csak hallomásból is.

Nem nézelődtem tovább, bár szívesen maradtam volna a szoba biztonságot nyújtó védelmében. Az ajtóhoz osontam, és hangtalanul elfordítottam a hatalmas rézkilincset. Sötét volt még a folyosón, de halovány fényt adott a hajnal. Nem láttam mozgást, fogalmam sem volt, hány óra lehetett, valószínűleg elég korán ahhoz, hogy a szolgák még ne kezdjenek mozgolódni.

Az adrenalin a fülemben lüktetett, így azt sem hallottam volna meg, ha valaki zajt csapott volna, azt sem hallottam volna meg. Annyira féltem. Tudtam, ha a kezei közé kaparint, addig fog verni, amíg életet lát bennem.

Végigosontam a folyosón, bátorságot adott, hogy senki nem csípett fülön. Talán megunta a várakozást és visszament aludni a szobájába. A lépcsőnél megálltam és a korlátba kapaszkodva körülkémleltem a földszintet.

– Talán készülsz valahová? – csendült fel mögöttem Mrs. Doots hangja.

Halálra váltan fordultam meg, a vér jéggé fagyott bennem. Mintha magával a rettegett kaszással találkoztam volna.

– Miért nem hagy már békén? – kérdeztem, de hiába is próbáltam leplezni a félelmemet, egész testemben reszkettem. – Már nem otthon vagyunk. Lord Gaskell védelmét élvezem...

– Oh, igen, a gróf! – köpte gúnyosan Mrs. Doots. – A szeretőd nincs itthon, igaz?

– Bármelyik pillanatban megjöhet – dacoskodtam.

– Akkor jobb lesz, ha sietek, nem igaz?

A nő megindult felém, húsos karját, amiben a pálcát tartotta a magasba emelte. Időben észbe kaptam, megfordultam és lefelé iramodtam a lépcsőn. Nem néztem hátra. Tompa csattanás, és Mrs. Doots nőhöz nem méltó káromkodása, aztán erőteljes döngések. Tudtam, hogy lefelé tart a lépcsőn.

Rohantam, hogy elérjem a bejárati ajtót, de valamin megcsúsztam. Mintha zsírral kenték volna be a márványozott padlót, a papucsom nem tapadt meg sehol, és teljes lendületemmel hanyatt vágódtam. A fejem nagyot koppant a hideg márványon, és küzdenem kellett, hogy a sötétség ne boruljon fölém fekete lepelként.

Négykézlábra emelkedtem, és szinte kúszva jutottam el az ajtóig. Mrs. Doots gyors volt, gyorsabb, mint eddig bármikor, de aztán rájöttem, hogy ő pontosan tudta hol nincs bekenve a talaj. A nem csúszós részeken végigtrappolva egyre közeledett hozzám, hallottam megerőltetett lihegését, és a rettegés egészen a hatalmába kerített.

Már majdnem elértem a kilincset, amikor lesújtott rám. Hatalmasat ütött, a pálca égő suhintásként landolt a hátamon. Azonnal átszakította a hálóingem vékony anyagát, én pedig feljajdultam a fájdalomtól. Hiába, hogy szünetet tartott, mégis a bőrömön éreztem a pálca kemény anyagát.

Caden elkésett.

Végem lesz.

Nem engedi, hogy túléljem. Nem engedi, hogy szabad legyek. Könnyek égették a szememet, ahogy a hátamat szinte marta a pálca nyoma. A fájdalom nem szűnt, és tisztában voltam vele, hogy ennek csak két oka lehet. Az egyik, hogy két ütés között mindig szünetet tartott, mondván, hogy az új fájdalomnak nem volt szabad azonnal tompítania a régit. A másik, hogy a pálcáját alaposan bedörzsölte sóval, mielőtt használatba vette.

Avery Lynn volt, aki rájött erre, amikor egy nap kilovagolt, és kettesben hagyott Mrs. Doots-szal. Az asszony akkor is megvert, mert szerinte illetlenül közel engedtem magamhoz az egyik fiatalembert, aki a nővéremhez jött udvarolni. Alynn iszonyú mérges volt, el akarta bocsájtani Mrs. Doots-ot, aki ekkor állt elő a fenyegetésével, miszerint vagy hozzámegyek a fiához, vagy betettet az adósok börtönébe.

Most, ahogy tehetetlenül görnyedtem előtte, nem voltam biztos benne, hogy a számomra jobbik utat választottam. Alynn kitekerné a nyakát ennek a boszorkánynak, és rám parancsolna, nehogy fel merjem adni.

– Megmutatom, milyen bánásmód jár egy szajhának – sziszegte az asszony, mire tiltakozva felnyögtem.

Minden erőmet összeszedve feltérdeltem, és belekapaszkodtam a hatalmas kilincsbe. Amikor sikerült kinyitnom, akkor érkezett a következő csapás, én pedig kizuhantam a küszöbre. A második mindig jobban fáj, emlékeztettem magam, azonban semmi nem segített, annyira mart, mintha savat locsoltak volna a bőrömre. Észre sem vettem, hogy könnyek peregnek végig az arcomon, de nem tudtam volna megmondani, hogy a fájdalom vagy a halálfélelem miatt.

A távolban őrült dübörgés hangzott fel, mire arra gondoltam, hogy az ég is háborog az igazságtalan gyötrelem miatt. Tudtam, hogy az egész a só hibája, és a sérüléseim néhány nap alatt begyógyulnak. Erre Mrs. Doots különös gondot fordított, csakhogy nem hittem, hogy ez alkalommal is fontos neki a túlélésem.

Nem engedhetem. Nem hagyhatom, hogy legyőzzön, hiszen már nem otthon vagyunk. Akár máshogy is alakíthatom a sorsomat, és inkább legyek halott, mint Cedric adósrabszolga-felesége.

Összeszedtem minden erőmet, és felemelkedtem a földről. Halványan érzékeltem, hogy a dübörgés erősödik, de nem foglalkoztam vele, csak rohantam. Keresztülvágtam a kikövezett udvaron, és egyenesen a virágzó mező felé vettem az irányt.

Fáradtnak éreztem magam, és eszelősen sajgott a hátam. Egy kő vagy üreg volt, amiben elbotlottam, és hasra vágódtam. Még feltérdelni sem volt időm, amikor újabb ütést éreztem, ezúttal a csípőmön, és nem olyan intenzíven, mint az első kettőt.

– Átkozott! – sipította Mrs. Doots, és ahogy megfordultam láttam, ahogy az arcát még jobban eltorzítja őrült haragja.

Lihegést hallottam, morgást és dübörgést, mind egyre erőteljesebben, de nem bírtam elszakítani a tekintetem a végzetemtől, hogy megnézzem, mi lehet az. Az asszony széles arca kegyetlen fintort vágott, ahogy újra a magasba emelte a pálcát tartó karját, ám ekkor valami hatalmas keresztülsuhant fölöttem, és ledöntötte a lábáról a termetes asszonyt.

Beletelt néhány másodpercbe, mire ráeszméljek, hogy ami a hangot szolgáltatta nem más volt, mint egy kutya. Amennyit ebben az átkozott pillanatban láttam belőle, hogy hatalmas volt, szögletes felépítésű, a szőre vörösesbarna volt orrtükrei feketéllettek, hosszú farkán és mancsain fehér foltokkal. Esze ágában nem volt elereszteni hatalmas fogai közül Mrs. Doots karját, a pálca pedig mozdulatlanul hevert a földön.

Az imént hallott lihegés és morgás egyértelműen tőle eredt. Csak ekkor tűnt fel, hogy a dübörgés is abbamaradt. Kába voltam, reszkettem, és pokolian sajgott a hátam.

– Erebosz! Ereszd el! – harsant a parancsszó, mely kettéhasította a hajnal nyugodt csöndjét, és hevesen megdobogtatta a szívemet.

Visszajött! Mégis visszajött!

Caden fölém hajolt, és megtámasztotta a fejemet, hogy könnyebben tudjam tartani a súlyomat. Hálát adtam, amiért nem a hátamat fogta meg, mert abba biztosan belehalok nyomban.

– Danielle? – Jól hallottam az aggódást kicsendülni a hangjából?

Kábán néztem fel rá, és ő káromkodott, tudtam, értem.

– Elkésett – leheltem minden vádolástól mentesen, és mosolyogva néztem fel rá.

Caden barna szemei keményen villantak rám.

– Sajnálom! Igazán sajnálom! – súgta a fülembe, majd elsötétülő tekintettel Mrs. Doots-hoz fordult.

Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy a fenevadtól vagy a gazdájától kellene jobban tartania az asszonynak.