Testvérlelkek

Danielle

Kábán ültem a fűben, előttem a kutya vérmesen morgott abba az irányba, ahol Mrs. Doots hevert. A kutyát mintha igazán bosszantotta volna, hogy nem cincálhatta darabokra az asszonyságot. Erebosz.

Milyen különös név egy kutyának. Szerettem volna megkérdezni Cadent, miért épp a sötétség istenéről nevezte el a házi kedvencét, de rájöttem, ostobaság lenne, hiszen a válasz egyértelmű. Az állat még így, ültömben is magasabb volt nálam, és reméltem, hogy a haragja továbbra is abba az egy irányba orientálódik.

– Álljon fel, átkozott nőszemély! – harsogta Caden.

Mrs. Doots sietve próbálta teljesíteni a parancsát, de hatalmas méretei miatt kétszer is visszazuhant az ülepére. Cadennek esze ágában sem volt akár a kisujját is nyújtani neki. Terpeszbe vetett lábakkal, izmos karjait keskeny csípőjén pihentette, és sajnálatos módon mindezt háttal nekem, pedig szívesen megnéztem volna az arcát. A hangjából ítélve mérgesnek tűnt, legalább olyan ingerültnek, mint a kutyája.

– Mi a fene ütött magába? – szegezte az asszonynak a kérdést, amikor végre sikerült megállnia a lábán.

Mrs. Doots megmaradt méltóságának utolsó, hajszálvékony szálaiba kapaszkodva kihúzta a derekát, és zilált kontyát igazgatva nézett fel a férfira. Jól ismertem ezt a pillantást. Amikor meg akart regulázni valakit, éppen ilyen lenéző, önmagát mindenek fölé helyező pillantással nézett, és többségében be is vált. Caden azonban a füle botját sem mozdította, továbbra is válaszra várt.

– Belém mi ütött? Hiszen maga uszította rám azt a fenevadat!

Erebosz, mintha pontosan tudná, hogy róla van szó, felborzolta hátán a szőrét, és továbbra is előttem magasodva morgolódott. Ha nem sajgott volna a hátam annyira, azt hihettem volna, hogy engem védelmez. Micsoda képtelenség.

– Én voltam, aki visszahívta, nehogy kitépje a torkát, és megegye reggelire – mutatott rá epésen Caden. – Talán hagynom kellett volna...

– Nem volt semmi joga, hogy beleavatkozzon – rikácsolta Mrs. Doots, mire megütközve néztem rá. Nem voltam biztos benne, hogy ilyen haragjában még tovább kellene bosszantania a férfit. – A lány megérdemelte a büntetést, amiért szétrakta magának a lábát.

Éreztem, ahogy elvörösödök. Akaratlanul is bevillant, amikor Caden ajka végigszántott a bőrömön a nyakszirtemtől a mellemig, ahogy bennem volt, és ahogy mozgott engem is magával sodorva valami felé, amiről aztán fogalmam sem lehetett, milyen érzés. Ha az első lökés nem lett volna annyira fájdalmas, Mrs. Dootsnak még igaza is lett volna, hogy élveztem.

Gyorsan visszatereltem a gondolataimat a jelenbe. A lordnak soha nem fogom elárulni. Tudtam, láttam a szemében, hogy gyötri miattam a bűntudat. Azért is volt ennyire haragos ebben a pillanatban is. Bizonyára úgy gondolja – teljesen jogosan –, hogy szenvedtem már eleget miatta, nincs szükség újabb megtorlásra.

– Magának teljesen elment az esze. – Ez már nem is kérdés volt. Caden ingerülten túrt a hajába. – A lány teljesen ártatlan, semmiről nem tehetett, ahogy ezt már közöltem is magával, míg ő lábadozott. Elmagyaráztam mindent, hát semmit nem fogott fel azzal a csökött agyával?

Csaknem felnevettem Mrs. Doots megrökönyödött arckifejezésén. Soha nem hallottam még senkit így beszélni vele. Ezt a hangnemet még a saját fiacskájának sem engedte meg, nemhogy egy idegen férfinak, aki tönkretette az ajándékát az ő Cedricjének.

– Hogy merészel így beszélni velem? – hebegett az asszony, és békaarca új színt öltött paprikapiros árnyalatban.

Caden ingerült mozdulattal túrt a hajába.

– Örülhet, hogy nem tépem apró darabokra, eszement asszonyság! – vicsorogta, mire Mrs. Doots holtsápadt színt öltött magára.

Örömmel hallgattam volna még, ahogy a férfi a porig alázza életem megrontóját, de éreztem, hogy az egyik sebemnél felszakadt a bőr, és a só kegyetlenül marta. Tudtam, ha nem tisztítjuk ki azonnal, ez is maradandó nyomot hagy maga után. Nem voltak túl csúnya hegeim, de akadt néhány forradás, amit a szakácsnőnk, Mrs. Sorwick nem tudott nyomtalanul kezelni.

Felhorzsolódott tenyeremre támaszkodva próbáltam felállni, de a hátamon az egyik seb húzódva felmaródott, mire csöndes, fájdalmas nyögéssel estem vissza a földre.

– Caden... – suttogtam halkan, mert tudtam, semmi értelme a további vitának. Mrs. Doots soha nem fogja belátni, hogy igaza van, soha nem fog megváltozni, nekem meg semmi kedvem nem volt megadni neki azt az örömet, hogy lásson a fájdalomtól fetrengeni.

Ahogy kimondtam a nevét, a férfi egész testében megmerevedett. Mrs. Doots meg sem hallotta, de tudtam, hogy Caden igen. A keze ökölbe szorult, fejét kicsit félrebillentette, hogy a szeme sarkából megláthasson. Tudtam, hogy azonnal a karjaiba kapna, hogy biztonságba helyezzen, de nem akarta ezt az ügyet elvarratlanul hagyni.

Amikor végül megszólalt, hangja maga volt a megtestesült fenyegetés.

– Most pedig jól figyeljen rám! Úgy látszik, nem értette meg, Danielle hozzám tartozik, míg a szigeten van. A védelmem alatt áll, míg ő másképpen nem határoz, és elhagyja a szigetet. Maga az első hajóval elmegy, ahová csak akar...

– Mégis kinek képzeli magát, hogy csak úgy parancsolgathat? – szakította félbe az asszony.

– Ennek a szigetnek kizárólag én vagyok a tulajdonosa, és önmagában ez feljogosít arra, hogy azt tűrjem meg rajta, akit akarok – magyarázta higgadtan a férfi, de fojtott hangja elárulta a felszín alatt fortyogó indulatait. Caden hátrafordult és kezével a hátam mögé mutatott. – Tayshaun majd elkíséri a szobájába, hogy minél előbb összepakolhasson, aztán elviszi a kikötőbe.

Csodálkozva néztem hátra, és a látványtól elakadt a lélegzetem. Egy férfi állt mögöttem, éppoly hatalmas termettel, mint Cadené. Széles vállai éppoly tömör izmokat sugalltak, acélszürke szemei pedig éppannyi veszedelmet, mint a lordé. A férfi az ötvenes évei végén járhatott, mégis csupán rövidre nyírt, sötétbarna hajába vegyülő ősz hajszálak utaltak a korára.

Caden hatalmas fekete lova, és egy másik hasonló méretű deres kantárját markolta. Bólintott, amikor Caden kiadta a parancsot, és észrevettem, hogy valami különös fény ragyogott szürke szemeiben. Mintha büszkeség lett volna? Ah, már képzelődöm is.

Tayshaun pillantása rám esett, és az együttérzése nyilvánvaló volt. Örültem, hogy nem ítélkezik felettem, bár úgy tűnt, részletesen ismeri a történetemet. Szerettem volna felállni, hogy tisztességesebben fessek, de próbálkozásom kudarcba fulladt. Hálát adtam az égnek, amiért Eloise pakolása legalább a lábamat helyrehozta, így az nem sajgott annyira, mint a hátam.

– Nem fogom itt hagyni a lányt. Tartozik nekem!

– Tayshaunnal majd megbeszélik az anyagiakat is, most pedig tűnjön el végre, míg vissza bírom fogni magam!

Caden hátat fordított a döbbent Mrs. Dootsnak, majd egyenesen hozzám indult. Mielőtt minden figyelme rám irányult volna, észrevettem, hogy egy hosszú pillantást váltanak Tayshaunnal. Egészen olyan volt, mintha némán, hangtalanul, egymás gondolataiban beszélgettek volna, majd a végén Tayshaun bólintott, és öles léptekkel a hajdani gardedámom felé indult. A két lovat közben könnyedén vezette maga mellett.

Mrs. Doots egy pillanatig még hezitált, de a pénz csábító ígérete és Tayshaun félelmetes megjelenése végül eldöntötte a dolgot, és magasra emelt fejjel indult vissza a kastélyba.

– Hogy érzed magad? – kérdezte Caden, miközben leguggolt mellém.

Fekete, elegáns szövetkabátja alól elővillant hófehér ingje, mely körbeölelte napbarnított nyakát. Nadrágja szorosan simult izmos combjára, barna csizmája pedig éppoly erőt és eleganciát sugárzott, mint maga a férfi.

– Mint, akit megvertek – feleltem maró gúnnyal, majd elégedett gonoszsággal hozzátettem. – Elkésett.

Nem is értettem, miért vagyok vele ilyen ellenséges, de egyszerűen ez tört ki belőlem. Valahogy muszáj volt megtorolnom mindazt, ami történt velem, amióta erre az átkozott szigetre vetődtem.

A férfi szemében különös fény lobogott, ajkait egyetlen vonallá préselte össze, de nem reagált semmit. Nem tudtam kizökkenteni az irányomba tanúsított végtelen türelmet árasztó viselkedéséből.

– Gyere, segítek bemenni – mondta ellentmondást nem tűrő hangon, és felém nyújtotta finom kezeit.

– Nem tartotta be, amit ígért – makacskodtam, és egyelőre nem fogadtam el a segédkezet.

Caden sóhajtott, majd a térdére támasztotta karjait. Merőn nézett a szemeimbe, én pedig bosszúsan vettem tudomásul, hogy a szívverésem hirtelen az egekbe szökken a barna szempárra.

– Igazság szerint még később érkeztem volna, mert lett volna még megbeszélni valóm Ferrarsszal. Valami közbejött azonban, ezért tudtam ilyen hamar visszatérni.

– Mi az, ami közbejött? – kérdeztem kíváncsian, mire a férfi elmosolyodott.

– Pontosabban ki. – Értetlen pillantásomat látva végigsimított bal állkapcsán, miközben elgondolkozva nézett el mellettem, valószínűleg a kikötő irányába. – Tudtad, hogy mekkora ereje van a nővéred jobbegyenesének?

Ahogy lassan felfogtam a szavai értelmét, szemeim tágra nyíltak a döbbenettől.

– Találkozott Alynnel? – Caden bólintott, mire a szívem a torkomba ugrott. Alig bírtam megszólalni. – Életben van! Jól van? A kalózhajón van? Nem fogják bántani? Elengedik? Ide tudja hozni hozzám?

Zihálva szedtem a levegőt, miközben a legszívesebben galléron ragadtam volna a lordot, hogy bökje már ki, mi a helyzet a testvéremmel. Caden töprengve nézett rám.

– Válaszolok egy kérdésedre, te pedig bejössz a házba, válaszolok még egyre, te pedig engeded Eloise-nak, hogy ellássa a hátad – javasolta vontatottan, mire dühösen néztem rá.

Alkudozik. Végre megtudhatnék valami biztosat a nővéremről, ő meg alkudozik a vacak sebeim miatt. Kit érdekel most a sérülésem? Ördög vinné el ezt a lordot!

Már ismertem annyira, hogy biztos legyek benne, betartja a szavát, és egyébként sem akartam odáig süllyedni, hogy duzzogni lásson, ezért lassan bólintottam.

– Rendben.

– Akkor kérdezz egyet!

– Jól van ott a hajón? – vágtam rá a számomra legfontosabb kérést, aminek következtében máris tudtam, mit fogok feltenni legközelebb.

– Igen – felelte legalább ilyen gyorsan a férfi, majd fölényes győzelmi csillogással barna szemeiben felém nyújtotta a kezeit.

Vonakodva bár, de elfogadtam. Ahogy az ujjaink összeértek, mintha villám csapott volna belém. Vissza akartam rántani a kezeim, de az ujjai erősen tartották, ahogy lágyan húzott fel a földről. Néhány hosszúnak tűnő másodpercig csak álltunk egymással szemben, olyan közel, hogy a ruháink szinte összeértek. A szívem majd kiugrott a helyéről, és akaratlanul is eszembe jutott, milyen érzés volt, amikor a teste beborította az enyémet.

Elvörösödtem, és már épp hátrálni akartam egy lépést, amikor oldalra fordult, az egyik kezemet elengedte, de csak annyi időre, hogy a hátam mögött átkarolva a másik oldalon újra megfogja. Ezúttal a könyökömnél támasztott meg úgy, hogy a sebzett hátamhoz ne érjen hozzá.

Tiltakozni akartam, de féltem, hogy akkor még tovább tartana kifaggatni a testvérem hogyléte felől. Nyeltem egyet, aztán óvatos mozdulatokkal elindultam a bejárat felé.

– Jó kislány! – mormolta a férfi, mire éreztem, ahogy a harag szikrája fellobban bennem, mielőtt azonban szabadjára engedtem volna, újra megszólalt. – Következő kérdés?

Beleharaptam a nyelvembe, nehogy az szaladjon ki a számon, amit eredetileg elterveztem a férfinak. Minden lépésnél a vállam Cadennek ütődött. Úgy tűnt, ez az apró mozdulat őt egyáltalán nem izgatja, rajtam mégis minden alkalommal erőteljes impulzusok szaladtak végig a testemen. A legszívesebben megállítottam volna, hogy önként vessem magam a karjaiba.

Megbotránkoztam saját magamon, és igyekeztem a fontosabb dolgokra koncentrálni.

– Bántotta őt valaki? – A hangom alig tűnt többnek suttogásnál, mégis éreztem, ahogy a mellettem haladó férfi egész testében megmerevedik.

A levegő fagyos lett, mintha saját sértéseként értékelné a kérdésemet. Én azonban képtelen voltam kiverni a fejemből, hogy esetleg Alynn még sanyarúbb sorsra jutott, mint én. A kalózok nem épp a finomságukról híresek, és ha egy gróf így reagált egy nőre...

– Alynn teljes, ép, és egész. Senki nem bántotta, semmilyen komolyabb sérülése nincs.

Megtorpantam.

– Hogy érti azt, hogy komolyabb?

Caden komolyan nézett le rám.

– A többi kérdésre akkor válaszolok, ha látom, hogy Eloise kezeli a hátadat.

Bosszankodva fújtattam, miközben engedtem, hogy besegítsen az ajtón. Már indult volna tovább, de belekapaszkodtam a karjába.

– Várjon! Erre – mutattam a fal mellé, mire kétkedőn nézett rám. – Mrs. Doots valamit kiöntött. Csúszik az egész padló.

Caden leguggolt, hogy alaposabban szemügyre vehesse az előtér padlózatát, majd csöndes, fojtott szitokáradat hagyta el a száját. Amikor felállt, úgy láttam, éppoly dühös, mint mielőtt visszanyerte az önuralmát.

– Ezért nem tudtál elmenekülni? – kérdezte felém fordulva.

– Elestem – bólintottam. – Így utol tudott érni. Akkor ütött először.

– Először? – A barna szempár veszedelmesen megvillant.

– Amit maga láthatott, az volt a harmadik azt hiszem.

– Az ördög vinné el azt a hárpiát! – káromkodott újra Caden, én pedig igyekeztem elrejteni az elragadtatásomat.

Miattam ilyen dühös. Azért, mert valaki bántott. Még soha senkit nem érdekelt, hogy a gardedámom megvert-e vagy sem, kivéve Alynnt. A lordot viszont még sosem láttam ilyen dühösnek, pedig amióta csak megismertem szinte egyfolytában haragos állapotban láttam.

Lesütöttem a szemeim, nehogy meglássa az izgatott csillogást bennük, majd igyekeztem a tőlem telhető leghűvösebben megjegyezni.

– Nem olyan nagy ügy.

– Tessék? – Caden elképedten nézett le rám.

Megvontam a vállam.

– Nem először fordul elő, bizonyára nem is utoljára.

– Mire akarsz ezzel kilyukadni?

Felnéztem rá, egyenesen a szemeibe, s türelmesen, higgadtan magyaráztam neki az esélyeimet a jövőre nézve. Pontosan tudtam, mire számíthatok, hisz előző este mindent alaposan átgondoltam, miután ő távozott.

– Mrs. Doots a gardedámom volt. Feleségül kellett volna mennem a fiához, hogy ne kelljen kifizetnünk az apánk által hátrahagyott tartozásokat. Maga, illetve a nagydarab valaki, akit Tayshaunnak nevezett most kifizeti helyettem, de ettől egy árnyalatnyival sem rózsásabb a helyzetem.

– Fejtsd ki! – hangzott a parancs, és bár egyre képtelenebbnek tűnt, hogy a csúszós folyosón ácsorogva adjam elő a hátralévő életem történetét, azért szó nélkül engedelmeskedtem.

– Két lehetőség lesz. Az első, hogy a maga adósa leszek, így aztán úgy rendelkezik velem, ahogy akar, és lássa be, nem sokkal jobb, mint Mrs. Doots – Figyelmen kívül hagytam elkomoruló tekintetét, és bár belülről remegtem, mint egy jól felrázott kocsonya, igyekeztem minden higgadtságomat latba vetni, és úgy beszélni tovább. – A második, hogy a vétkéért cserébe nem kéri, hogy fizessem meg az összeget, amit az asszony kérni fog, és higgye el, a háromszorosát fogja mondani a valós összegnek. Ez esetben, amennyiben nem vagyok terhes, elenged a szigetéről, és mehetek a nagyvilágba teljesen egyedül, hozomány és a megkövetelt erkölcsi normák nélkül. Ha az éhezés nem végez velem, akkor valószínűleg...

– Elég legyen már ebből az ostobaságból! – csattant fel a férfi, hangja visszhangzott a tágas előtérben. – Felviszlek a szobádba.

– És hogy akarja megoldani? Bár nem fáj annyira a hátam, de ha hozzáérne...

Halk sikkantás szakadt fel belőlem a meglepettségtől, amikor Caden váratlanul lehajolt, megragadta a combjaimat, és átvetett a vállán, mint valami krumpliszsákot. Nem kerülte ki a csúszós részt, egyenesen keresztülgázolt rajta velem. Már éppen szólni akartam, mekkorát zuhanhatunk így együtt, de mire kinyithattam volna a számat, már a lépcsőn caplatott felfelé.

– Eloise! – ordította, és biztos voltam benne, hogy nem kell még egyszer szólnia, a hangja elért a kastély minden szegletébe.

A szobámba érve úgy helyezett az ágyra, mintha attól félne, menten elporladok az első erősebb mozdulatra. A távolból már hallottam Eloise szapora lépteit, de nem vártam meg, hogy bejöjjön, megfordultam, és hason elterültem az ágyon. Legnagyobb döbbenetemre hatalmas, erős mancsokat éreztem a vállamon, ahogy letolják rólam a hálóingem maradványát.

– Mit...?

– Nyugalom! Nem láthatok semmi újat, nem igaz? – súgta csöndesen a lord, mintha a kígyó szólt volna megigézett áldozatához, és lehelete a vállamat csiklandozta.

Végül is... Mégis miért éreztem helytelennek, hogy a keze végigsimítja a vállamat, le egészen a derekamig mindkét oldalon. Hallottam, ahogy a gróf légzése reszelőssé válik, ujjai a csípőmnél megtorpannak, mintha tétovázna.

Lélegzetvisszafojtva vártam, mi fog történni. A bőröm égett, parázslott, ahol Caden ujjai érintettek, szerettem volna, ha a karjaiba zár, és biztosít róla, hogy nem csak a gyerek lehetséges mivolta miatt érint meg így újra.

Elakadt a lélegzetem, ahogy Caden lejjebb tolta a ruhámat úgy, hogy közben végigsimította a bőrömet a csípőmön, a combomon, a vádlimon, végül a bokámon. Oldalra fordítottam a fejem, hogy legalább a szemem sarkából lássam, mi történik.

– Caden...?

Hosszúra nyúlt, de egy percnél tovább nem tartó csöndet követően Caden fogta a takarómat, és lágyan rám terítette, hogy a csípőmig legalább elfedjen. Aztán az ágyam mellé guggolt, hogy belenézhessek mélybarna szemeibe, melyben meghatározatlan fény csillogott.

– Ígérj meg nekem valamit, Danielle! – szólalt meg rekedtes mély hangon, amitől a szívem őrült vitustáncba kezdett. Várakozón néztem rá, fejemet a kezeimre támasztottam. – Soha ne érezd úgy, hogy bele kell törődnöd a bántalmazásokba! Küzdj ellene, míg az erődből kitelik! Bárki is akarjon bántani, soha ne könnyítsd meg a dolgát!

Szomorúan viszonoztam a pillantását.

– Eddig is küzdöttem – leheltem csöndesen, és láttam, ahogy a barna szempár megtörik. – Magával is küzdöttem, Mrs. Doots-szal is... Apám erre azt mondaná, hogy Alynn életre való, én pedig az életre alkalmatlan teremtés vagyok. Ez mindig is így volt, és azt hiszem, már így is marad.

Caden lassan felemelte az egyik kezét, és olyan végtelen gyöngédséggel simított végig a halántékomon, hogy könnyek gyűltek a szemembe.

– Nálad életre valóbbat még nem láttam, és az, hogy törékeny vagy, csak még különlegesebbé tesz a szememben. Eddig olyan nőket ismertem, akik megálltak a lábukon önállóan, és a női fortélyaikkal bármit elértek, amire vágytak – mormolta csöndesen Caden, és hangjába annyi keserűég vegyült, hogy a kíváncsiságom feléledt bennem. Vajon ki miatt vannak ennyire keserű tapasztalatai a nőkről? Talán a nő a minitűrön?

– Talán nem a megfelelő nőkkel került kapcsolatba – célozgattam óvatosan. Féltem, hogy feltámasztom a haragját, de ő csak egy minden örömöt nélkülöző mosollyal ajándékozott meg.

– Talán igazad lehet. Viszont, ha te nem tudsz vigyázni magadra, kénytelen leszek magamra vállalni ezt a feladatot.

– Legalábbis az elkövetkezendő egy hónapra – szúrtam közbe jelentőségteljes pillantást vetve rá.

– Egyelőre – hagyta rám, és szemeiben pajkos fény villant.

– És mi lesz aztán? – kötöttem az ebet a karóhoz.

Mélyen ülő barna szemei rabul ejtették az enyémet. Érintése a halántékomon parázsló ösvény hagyott maga után, ahogy visszahúzta a kezét. A bőröm nemhogy nyugodni akart volna, még többre áhítozott. Bevillant előttem a kép, amikor a nyakamtól csúszott végig ez az egzaltált érintés a melleimet érintve egész addig a pontig, ahol a férfi előtt még senki nem járt.

– Aztán majd igyekszünk úgy cselekedni, nehogy éhhalál legyen a sorsod – felelte végül Caden, és olyan szemtelen mosolyt villantott rám, amitől elállt a lélegzetem is egy pillanatra.

Mielőtt válaszolhattam volna, Eloise rontott be kopogás nélkül. Oda sem kellett néznem, hallottam ahogy elakad a lélegzete a látványtól. El tudtam képzelni, mire gondolhatott, amikor meglátott engem lemeztelenítve, sebes háttal, Caden pedig az ágyam mellett térdel... Hát mindenesetre nem mondhatni, hogy unatkozom ezen a szigeten.

– Caden?! – Eloise hangjában egyszerre volt jelen a ki nem mondott vád és a kétségbeesett kérdés.

Caden cinkosan rám kacsintott, mielőtt felállt volna, hogy megnyugtassa a házvezetőnőjét. Nem értettem, mi ez a bizalmas hangulat hirtelen kettőnk között, mégis éreztem, hogy valami megváltozott.

– Ne nézz rám ilyen megrökönyödve, Eloise! – kérte a férfi, és hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Esküszöm, csak annyira nyúltam hozzám, amennyire feltétlenül szükséges volt! A sérüléseit Mrs. Doots okozta azért, amit én tettem.

– A gardedámja verte? – döbbent meg Eloise, és a matrac megemelkedett, amikor az ágyra ült.

Megéreztem a balzsam már-már megszokott orrfacsaró szagát, és a szemhéjaim egyre elnehezültek. Kimerített a menekülés, a fájdalom, de leginkább az, ahogy Caden iránt érzek. Beszélgetésük lassan a háttérbe tolódott, és kellemes zsongássá olvadt össze, míg én azon tanakodva, mit is jelent nekem a gróf, elmerültem az álmok hűsítő tengerében.

Csöndes kopogásra ébredtem mély, megnyugtató alvásból, az álmok messzire elkerültek.

– Danielle, felébredtél már? – hallatszott a folyosóról Eloise mélyebben csengő, kedves hangja.

– Gyere be! – szóltam ki neki, és felültem az ágyban. Ekkor döbbentem rá, hogy a hátamon aludtam. A pálcaveréstől sebes hátamon! Elképedtem. Máskor egy ilyen verés után napokig alig bírtam mozogni, nemhogy felülni.

Nyílt az ajtó, és Eloise mosolygós, kerek arca jelent meg. Terebélyes alakja lágyan ringott, ahogy telt karjaival egy tálcát egyensúlyozott.

– Jobban nézel ki – jegyezte meg, de arcán nem láttam nyomát megnyugvásnak, helyette mélységes idegességet.

– Jobban is érzem magam. Mennyit aludtam?

– Mindjárt nyolc óra.

– Máris este van? – döbbentem meg, és zavartan félresimítottam az arcomba hulló tincsemet. – nem csoda, ha ilyen kipihentnek érzem magam. A gróf nem haragudott, hogy ilyen sokáig aludtam?

Eloise megütközve nézett rám.

– Caden? Ugyan már. Örülhet, hogy ilyen szerencsésen megúsztad, különben magam láttam volna el a baját – zsörtölődött az asszony, miközben a tálcát a vacsorámmal az ágy lábánál elhelyezkedő asztalkára helyezte.

– Régóta vagy a Gaskelleknél?

Eloise mosolya olyan mindentudó volt, hogy már önmagában válasz volt a kérésemre.

– Itt születtem, és itt nőttem fel a Gaskell fivérekkel, míg el nem küldte őket az apjuk tanulni. Oda már nem mehettem velük, bár Devon megesküdött, ha beférnék a poggyászába, magával vinne, mint házi kedvencet – nevetett a nő a szemeit forgatva, és én is elmosolyodtam a kedves emléken.

Mindenesetre világossá vált számomra, hogy Eloise nem csupán egy rabszolga, aki kivételezett helyzetben él, hanem családtag. Az élete szorosan összefonódik a fivérekével. irigylésre méltó, hogy így kötődik valakihez, akik nem is a vér szerinti rokonai. Ebben a pillanatban hirtelen jobban hiányzott a nővérem, mint bármikor.

– Szerinted a gróf haragudna, ha sétálnék egyet a birtokán? – fordultam Eloise-hoz, aki újfent meglepetten nézett rám.

– Nem értem, miért kérdezel ilyeneket! – mondta őszintén. – Caden bármit megtenne neked. Ha kérnéd a csillagokat, azokat is lehozná az égből, hogy jóvátegye, amit elkövetett ellened. Tudom, hogy nem hiszed, de igazán bánja azt a félreértést.

– Igazán?

Persze tudtam, hisz maga Caden mondta, elismerte ott és akkor, hogy hibázott, mégis hihetőbbnek tűnt valaki kívülálló szájából hallani ugyanezt. Elgondolkodva meredtem magam elé.

– Hát persze! Azt csinálsz és akkor, amit akarsz. olyan szabad vagy, mint a madár... – Eloise hangja elhalkult a mondat végére, ahogy maga is rájött, nem teljesen igazak a szavai.

Keserűen elmosolyodtam.

– Bármit megtehetek a szigeten belül. Tudom, Eloise, ne idegeskedj emiatt!

– Eltelik hamar az egy hónap, és utána... – újra elhallgatott. Csaknem elnevettem magam, ahogy Eloise zavarában vastag ajkait rágcsálta. – Jobb, ha magadra hagylak. Úgy látszik, amint kinyitom a számat, mindig valami butaság csusszan ki rajta. Csak szólj, ha szükséged van bármire. Egy ruhát készítettem a szekrénybe. Kicsit nagy lesz, de egyelőre nincs más.

Idegesen ment még két kört a szobámban, hátha akad még valami tennivalója, és csak akkor volt hajlandó távozni, amikor megnyugtattam, hogy minden rendben lesz. Amikor az ajtó becsukódott, lecsúsztam az ágyról, és meglepődve tapasztaltam, hogy bár még kicsit fájdalmasan húzódik, de nem sajog elviselhetetlenül a három seb a hátamon. A bokám is pp annyira fájt, hogy jelezze, még mindig nem tökéletes.

A vacsoratálcámhoz bicegtem, és már épp rá akartam vetni magam, amikor a szemem sarkába feltűnt egy apró, fehér valami az asztal lábánál. Kíváncsian hajoltam le érte, és egy apró borítékot ismertem fel. legnagyobb megdöbbenésemre az én nevem állt a borítékon, ráadásul Alynn kézírásával: Danielle Montgomery.

Elakadt a lélegzetem, a szívem pedig őrült iramban kezdett rohanni valami olyan cél felé, melyet sosem érhet el. A kezem annyira remegett, amikor kibontottam a borítékot, hogy elsőre el sem bírtam olvasni a levélke tartalmát. Második nekifutásra sikeredett:

"Drága Danielle!

Ma, pontosan éjfélkor találkozzunk a parton! Csak remélhetem, hogy megbocsátasz nekem, amiért magadra hagytalak. Nagyon szeretlek!

Alynn"

Még háromszor olvastam el a levélkét, és mikor megbizonyosodtam róla, hogy valóban az van leírva, mint amit az agyam képes volt feldolgozni, gondosan összehajtogattam, és visszahelyeztem a borítékba.

Ma éjfél! Képtelenség...

Még, ha ki is tudnék surranni úgy, hogy senki nem vesz észre, fogalmam sincs, merre van a part. De még ha tudnám is, hogy a csudába jutnék el sérülten?

Jhajj, Alynn, attól tartok, ez a találkánk nem fog összejönni... Hacsak...

Hirtelen Eloise szavai jutottak eszembe: " Caden bármit megtenne neked." Ezt mondta alig néhány perce, aztán ezt a levélkét találtam az asztalom mellett. Kétség sem férhetett hozzá, ki kézbesítette a nővérem üzenetét. Később bizonyosan meg is fogom hálálni neki valami úton-módon, de most ki kellett találnom, hogy mitévő legyek.

Mégsem kérhetem meg Cadent, hogy vigyen el egy titkos találkára, ahová minden valószínűség szerint Alynn is szökve érkezik. istenkém, csak nehogy valami baj érje közben, fohászkodtam, miközben magamra rángattam a szekrényben talált sötétzöld selyemruhát. habár nem voltam elhanyagolható méretekkel megáldva mell tájékon, ez a ruha akkora volt, hogy bőven túltett rajtam valamikori viselője. Igyekeztem nem gondolni rá, ki lehetett az illető, és milyen kapcsolat fűzi Cadenhez.

Kényelmesen megvacsoráztam, eloltottam a szobámban a lámpát, majd az erkélyre vezető ajtón keresztül elhagytam a hálószobámat. Ha a fene fenét eszik, akkor sem kérem meg Lord Gaskellt, hogy segítsen. Amennyire lehetséges volt kihúztam a derekam, és bicegve elindultam az istállók irányába.

Caden

Dühös voltam!

Éktelenül dühös! Mégis hogy képzeli? Lovagolni akar az éjszaka kellős közepén? Hiszen lovagolni sem tud...

Ebben azóta voltam teljesen biztos, hogy több ízben is ültünk ugyanazon a lovon.

– Erebosz! – szóltam a kutyára, amikor a kezemet akarta nyaldosni, hogy enyhítsen a hangulatomon.

Átvágtam a ház mögötti kerten, így biztosan tudtam, hogy előbb odaérek az istállóba, mint Danielle. Ördög vinné el ezt a lányt. Teljesen összezavart, mióta a szigetre vetődött. Először a kunyhóban... Istenem, azt az éjszakát sosem felejtem el. Egy szemhunyásnyit sem aludtam, míg ő édesen, ártatlanul szántotta az igazak álmát. Gyönyörű volt, ahogy rengeteg haja szétterült a párnán, ajkai szétnyíltak, ahogy az ingem, amit viselt szintén, így láttatni engedte igencsak buja idomait.

Életemben nem kívántam még nőt annyira, mint őt azon az éjszakán... és azóta egyfolytában. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg ártatlan.

Másnap a hasadéknál úgy tűnt, beigazolódott az állításom, miszerint a lány csupán egy szajha. Sehol egy gardedám, csak a lány, és megtépázott ruhája, amely még mindig túl sokat engedett láttatni. Nincs mentségem, elvesztettem a fejem.

Danielle-hez fogható szépséget soha nem láttam, és bár próbálta türelmes lenni, mégis magával ragadtak az ösztöneim. A haja, az illata teljesen elvették az eszem, amikor pedig észrevettem az igazságot, már késő volt. Késő volt megbánni, késő volt abbahagyni. Édes forróság – hacsak rágondolok azóta is eláraszt az érzés.

Szegény lány.

Épp egy ilyen kiéhezett férfihez vezérelte a balsorsa. Még Eloise is neheztel rám, mióta megtudta, mi történt. Tayshaun pedig szinte állandóan röhögő görcsöt kap, ahányszor eszébe jut, milyen képet vágtam, amikor elmeséltem neki.

Akkor bezzeg nem nevetett, amikor Devon fel sem akart engedni a hajójára. Az az idióta még tárgyalni sem volt hajlandó Danielle nővéréről. Nem hittem, hogy bármit is jelent neki, inkább engem akart bosszantani. Tayshaun is ezen a véleményen volt, ezért is nem avatkozott közbe, amikor a lány nekem rontott. Szerintem Alynn észre sem vette, mert az ajtó mögött állt, ami kívül esett a lány látószögén.

Mindenesetre tanulságos éjszaka volt. Először nem értettem Alynn célozgatását. ugyan miért ne hagyhatnám Danielle-t a saját gardedámjának a társaságában. Valami miatt azonban hallgattam rá. Devon vadállat volt, és leütötte a szerencsétlent, aztán beláttam, hogy éppoly makacs bolond amilyen volt, ezért önként távoztam a hajóról.

Tayshaunt és engem is letaglózott, amit már messziről láttunk. Danielle sérült lábán, minden erejét megfeszítve botladozott, nyomában a gardedámja egy pálcával. Majd szétvetett a méreg, ahogy megláttam lesújtani a törékeny lányra. Azonnal ráuszítottam a kutyát, aki mintha tudta volna, mi történik rárontott a vénasszonyra.

Hagynom kellett volna, hogy széttépje. Szemérmetlenül nagy összeget volt pofája elkérni, de amikor Tayshaun megemlítette az ügyvédeinket, azonnal beérte feleakkora összeggel. Még így is jobban járt, én pedig verhetem a fejem a falba, ahogy Tayshaun találóan megjegyezte: "mert a farkam után mentem, és nem gondolkoztam."

Tüsszentés kavarta fel az éjszaka sűrű csendjét. Magamban káromkodtam, a lánynak még egy köpenye sincs. Nekitámaszkodtam az istálló ajtajának, és figyeltem, ahogy Danielle besántikál az épületbe. A ruha, amit viselt visszaköszönt a régmúltból, mégis más volt. Olyan hosszú volt, hogy kétszer is megbotlott benne, és a dekoltázsánál akkora rést hagyott, hogy egyfolytában igazgatnia kellett.

Erebosz a lábamnál lihegett, mintha ő is arra várna, melyik lovat válassza a lány. Néhány perc tétova töprengést követően az egyik kanca mellett voksolt. A szemeim forgattam. Rosszabbat nem is választhatott volna. Cickány az egyik legvadabb lovunk volt az állományból.

Előléptem a sötét rejtekemből, és hagytam, hogy megvilágítson a fáklyájának a fénye.

– Nem is tudtam, hogy tudsz lovagolni.

Halálra rémülten fordult felém. Mélykék szemeiben rémület tükröződött, apró kezeivel próbálta magához igazítani a hatalmas ruhát – sikertelenül. Fejét felszegte, ahogy viszonozta a pillantásomat. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy tökéletesen hűvösnek mutatkozzam, de szépsége elkápráztatott, és forrongó láva közepében éreztem magam tőle.

– Nem is tudok – válaszolta hetykén. – De muszáj elmennem.

– Ugyan, mi lehet olyan fontos, hogy félbeszakítsd a lábadozásodat? – kérdeztem gúnyosan felvonva egyik szemöldököm.

Tétovázott, mintha az esélyeit latolgatná. Keskeny arca, érzékien telt ajkai, és gyönyörű kék szemei voltak, melyek ha épp nem a rémülettől kerekedtek tágra, akkor állandó kíváncsiság csillogott bennük. Elbűvölő volt.

Danielle az ajkait rágcsálta, és összevonta szép ívű szemöldökét. A legszívesebben ráordítottam volna, hogy mondja el, miért akar elszökni tőlem, de tudtam, óriási hiba lenne. Nem akartam így elbagatellizálni lassan kinyílóban lévő bizalmát.

Azt hittem, már sosem fogom megtudni, mire készült, amikor lassan a ruhájának óriási zsebébe nyúlt és egy apró gyűrött borítékot húzott elő. Ahogy felém nyújtotta, kerülte a pillantásom, de láttam a szemeiben megbúvó könnyeket.

– Segíthetne... – a mondat további része elfúlt, ő pedig csak állt előttem, védtelenül, kiszolgáltatottan.

Kíváncsian futottam át az üzenetet, és éreztem, ahogy a haragom újult erővel lángra kap. Nem megszökni akart, csupán elszökni. Őrület! Inkább nekivág egy öngyilkos vállalkozásnak, ahelyett, hogy a segítségemet kérné.

Nem válaszoltam semmit, csak megragadtam a kezét, és egyenesen Hercules bokszához vezettem. A ló még fel volt nyergelve a délutáni kilovaglásom után, ezért kivezettem, és Danielle-t a nyeregbe ültettem. Mikor felültem mögé reszkető vállára kanyarítottam a köpönyegem, átkaroltam karcsú derekát, és megsarkantyúztam az állatot.

Nagyjából sejtettem, hogy az a tenyérbe mászó Ben fogja a lányt segíteni, ezért pontosan tudtam, hogy melyik részéről beszélt a partnak. Öt percnyi csöndes ügetés után értünk oda, ahol leemeltem Danielle-t a nyeregből.

Amíg én kikötöttem az állatot, ő előrébb sétált, és a sötétséget kémlelte. Hallottam a gally reccsenését, és hallottam a fojtott, felszabadult, megkönnyebbült sikkantásokat. Csak ezután néztem oda, és ajkaimon ironikus mosollyal figyeltem, ahogy a két nővér zokogva borul egymás karjaiba.

Akasha

Néha az idő pokoli lassan halad. Hiába várnánk, hogy gyorsabban peregjen a homokóra, szinte szemünk előtt látjuk lassítva, ahogy minden egyes szemcse elindul, majd éveknek tűnő pillanat múlva megérkezik a kupacba. És mégis üvöltenénk vele, hogy miért csak velünk viselkedik ilyen visszahúzódón, és miért csak mi érezzük mindezt a lassúságot, és a körülöttünk lévők pedig nem. Mintha csak pontosan nekünk lenne kitalálva ez a büntetés, hogy szívünk csak tehetetlenül pergesse az iramot, és versenyt járjon kapkodó légzésünkkel.

Mire a Nap vöröslő korongja a csendesen fodrozódó tengervizet kezdte simogatni végig a látóhatáron, olyannyira úrrá lett rajtam a fáradtság, hogy már nem bírtam tovább fent maradni a fedélzeten. Szinte utat véstem a padlóba, ahogy a nap folyamán órák hosszat róttam a köröket, némán, hol a növényektől burjánzó szárazföldet, hol pedig a kapitány kabinjához vezető lejáratot figyelve. Nem akartam, hogy a hozzám egyre közelebb álló legénység észrevegye rajtam a feszültséget, de nem tudtam mit tenni ellene. Késő délutánra megelégeltem az aggódó tekinteteket, amik azt sugallták felém, hogy teljesen megőrültem. Aminek persze meg is lehet valóságalapja. De nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés. Most csak arra az egy pillanatra kell koncentrálnom, amikor elhagyom ezt a hajót, és lélekszakadva keresem a húgomat. Sikerülnie kell. Muszáj.

A gyomrom felöli hangos morajlás majdnem felülmúlta a tenger zúgását is. Az éhség ráébresztett, hogy aznap még egy falat sem ment le a torkomon, és ha így folytatom, jó eséllyel összeeshetek a fedélzeten lévő férfiak szeme láttára. Erőre volt szükségem, hogy kibírjam a mai és a holnapi napot. Ha kell, még a szöget is megenném, ha valóban tartalmazna vasat.

Egy hirtelen mozdulattal ismét irányt váltva a fedélköz felé vettem az utamat. Csak hogy még kínosabban érezzem magam, hevességemmel már megint majdnem elsodortam azt az egy embert, akivel most szívem szerint még beszélni sem állt szándékomban, nemhogy hozzá érni. Erős karok satuként fogtak körbe. Kezdett az a gondolatom támadni, hogy ezek a karok még a hurrikánt is képesek megállítani. Váratlanul elpirultam, ahogy eszembe jutott, hogy nem minden helyzetben ilyen acélos. Az ölelése, a csókja, az a semmihez nem hasonlítható érzelemhullám… Nem! Mindent meg kell tennem azért, hogy ezt a képet kiverjem a fejemből. Soha nem tanulok a hibámból? Nem bízhatok benne.

A testem elárult engem, hiába minden elhatározás. A bizsergés ellen, ami végigfutott rajtam, már nem tehettem semmit sem. Tudomásul kell vennem, hogy vonzódom ehhez a férfihez. A férfiakkal való intim tapasztalatlanságom ellenére biztos voltam benne, ha ezen a megmagyarázhatatlan kötődésen túljutok, akkor talán könnyebb lesz elviselnem magam körül még ezalatt a pár nap alatt, míg a hajón vagyok kénytelen élni.

Dacosan felnéztem a szemébe, és próbáltam nem törődni szívem szabálytalanná váló kalimpálásával. De sajnos megint kudarcot vallottam. A kapitány tekintetéből valami furcsa fény áradt. Nem a már megszokott düh, vagy arrogancia, hanem mint aki pontosan tudja, mi lakozik a lelkem mélyében. Tiszta gondolataimat egy szemvillanás alatt a gyengeség váltotta fel, és még ellökni sem voltam képes. Olyanná váltam, mint az a kis kolibri, amit apánk ajándékozott nekünk valamikor rég; mintha én is egy egészen védtelen, apró kis madár lennék, aki hiába akar elrepülni, mégis visszazuhan a meleget adó fészekbe. De ez nem én vagyok – szólalt meg valahol egy ellenkező hang a fejemben. Vagy mégis? Ha agyoncsapnak sem tudtam volna kikerülni a bűvköréből, annyira jólesett elmerülni szemének feketeségében, ami a sötét óceán mélységébe vitt el. Egy óceán, ami ötvényeivel megvéd és elringat, akárcsak egy hajót.

Nyeltem egy nagyot, és kényszerítettem magam, hogy pillantásának kötelékéből kiszabadulhassak. Én én vagyok, és nem engedhetem, hogy pont most az efféle érzelmek markukban tartsanak. Fontosabb teendőim is akadnak, mint egy idegen haramiához fűződő vonzalmon való elmélkedés.

- Köszönöm – biccentettem összeszedve magamat, majd tovább akartam indulni, hogy ennivaló után kutassak, de a kezek nem engedtek. Csak szorítottak, mintha örökre a fogásukban akarnának tartani. A velem született realitásból tudtam, hogy a szívemre most nem hallgathatok, és csak az eszemre szabad hagyatkoznom. Mondanom kell neki valamit, hogy eleresszen, mert én magam képtelen lettem volna itt hagyni ezt a kellemes helyet, ahol most állunk.

Csakhogy cserben hagyott a fantáziám, hiába kutattam bármi konkrét indok után, semmi nem ugrott be. Egy kellemetlen hang a gyomrom felől szerencsére megadta a végső megoldást. A kapitány csak lehunyta szemét, és összepréselt szájjal rosszallóan nézett felém.

- Jöjjön, egyen valamit, mert attól tartok, hogy a gyomorkorgásának erejétől a legénység még azt hiszi, hogy újabb vihar várható. – Meg sem várta válaszom, kezemet megfogva húzott is be magával a kabinjába. Nem ellenkeztem, de szememmel figyeltem minden mozdulatát. Bármilyen ellenséges reakcióra készen álltam. Eddigi óvatlanságomnak véget kell vetnem. Nem engedhettem, hogy ismét problémák halmazát okozza most, amikor ennyire közel jártam célomhoz.

Nem sikerült kiigazodnom Guyon. Az arrogáns viselkedésén kívül, ahogy parancsolgatott, hogy kapjak be pár falatot, igyak egy kis bort, és üljek kényelmesebben, semmi haragot nem vettem észre. Pedig mint egy bármikor menekülésre kész állat, úgy vizslattam a kapitányt. De a vadász nyugton maradt, és némán szemlélte, ahogy a szelídítésre váró zsákmánya azt teszi, amit ő akar.

Gyorsan egymásután nyeltem le a kenyérdarabot és a sajtot hozzá, hogy minél előbb visszavonulhassak, mert tisztában voltam vele, hogy férfias hatása nagyobb erővel bír felettem, mint amennyivel el tudok bírni feszült hangulatomban. Azon kaptam magam, hogy egy korty és harapás között őt figyelem, és nézem, ahogy telt ajka vagy izzó szeme a tekintetem keresi. Még azt sem sejtettem, hogy bosszantja-e visszafogott hangulatom, vagy csak untatja, hogy a foglya ismét lelki válságokat él át a közelében. Ekkor rájöttem, mivel is kormányozhatnám el a forrósággal átitatott, hosszú csenddel terhelt, beszélgetésnek nem igazán nevezhető feszült légkört.

- Említette a holnapi tervünkkel kapcsolatban, hogy embereket ad mellém kísérőként. Szeretném megtudni, hogy kik lesznek azok – szólaltam meg végül halkan.

- Igen, olyan embereket akartamkijelölni, akikben megbízom, és akiket ön is ismer már. Az egyikük mindenképp Ben lenne, a másik kettő pedig Sean és Balthazar lesz. Mindhárman úgy fognak vigyázni magára, amíg a feladatán ügyködik, mintha csak én lennék ön mellett – fonta keresztbe karjait előttem, és pillantása is elkomolyodott.

- Értem. Akkor szeretném őket már kora délután elvinni magammal. – Most, hogy üzletről esett szó, sokkal könnyebben tudtam koncentrálni.

Kíváncsian nézett rám, mire megeresztettem egy halvány mosolyt.

- Elviszem őket egy olyan helyre, ami egészen biztos elnyeri tetszésüket.

- És hova is pontosan? – biccentette félre fejét. A szemében megjelenő bizalmatlanság szikrájára egy nagy sóhaj hagyta el a számat.

- Nézzen rám. Férfi ruha van rajtam. Nem hinném, hogy ebben az öltözetben bárkit is elcsábítanék. Szereznem kell egy a tervem végrehajtásához illő ruhát. És ezért áll szándékomban elkérni a társait. De ha gondolja, egyedül is képes vagyok elintézni. – Mosolyom grimasszá vált, ahogy már előre sejtettem válaszát.

- Nem, persze, hogy önnel tartanak. Csupán érdekelne, hogy merre akarja elcsalni a legénységemet? – Az az elképesztően pimasz vigyor régi ismerősként ismét felbukkant arcán, és én ismét tapasztalhattam, hogy meztelenre vetkőztető kifejezése többre képes, mint amennyit elképzelni tudok. Minden erőmmel azon voltam, hogy önuralmam nehogy elveszítsem, és tudtára adjam, hogy mennyire felpezsdíti a vérem és elárasztja a forróság kínzásában minden tagomat a lábujjamtól a fejem tetejéig.

- Egy olyan helyre, ahol a nők kedvesen invitálják befelé a férfi vendégeiket.

- Honnan vannak a kisasszonynak efféle ismerősei? – lépett közelebb hozzám megkerülve a köztünk lévő asztalt. Parázsló tekintete a torkomra forrasztotta a szót, de ő türelmesen várta, amíg magamhoz térek. Muszáj volt elszakítanom egybefonódó pillantásunkat, mert időtlen időkig itt maradtunk volna mindketten. Kábulatomat egy apró fejrázással szűntettem meg.

- Sokféle embert megismertem, ahogy apámmal a tengereken hajóztunk. Történetesen kéjhölgyeket is. Az egyik közülük pedig itt lakik a szigeten, és tőle fogok segítséget kérni.

- Ezek szerint akkor mulatni viszi a társaimat. A végén még én is csatlakozni fogok hozzájuk, ha nem vigyáz. Főleg, ha maga is ott lesz a társaságban. – Szinte csak pár centi választott már el minket egymástól. Guy az ujjai közé csippentette egy kósza tincsemet, és finoman hátrahúzta a többihez.

- Kérem, vegye észre, hogy ez nem játék – vágtam azonnal vissza, miközben egyet hátrébb léptem óvatosan. – És ezzel szerintem az emberei is teljesen tisztában vannak. – Idegesen nyeltem egyet, majd folytattam. – Nos, még így is úgy gondolja, hogy jobb, ha velem tartanak?

- Igen, ez nem vita témája. – Hangja ellenkezést nem tűrően zengte be a szűk helyiséget. – Nem szeretném, ha történne magával valami. – A kapitány újra tett felém egy lépést, mire válaszként én is hátráltam egyszerre vele. Magamban átkozódtam, ahogy megéreztem mögöttem a fal hideg keménységét. Mindketten tudtuk, hogy a vadász becserkészte áldozatát. A szívem egyre jobban kalapált, ahogy tekintete végigégette bőrömet. Egyik kezével megfogta jobb csuklómat, majd leheletfinoman végigcsúsztatta ujjait a karomon felfele egészen a nyakamig, miközben másik kezével magához húzva már körül is fonta derekamat. Éreztem forró leheletét, majd ajkát, ahogy lágy csókokkal borította be arcom. Bőröm lángolni kezdett, légzésem nehézzé vált, minden egyes érintése villámcsapásként hatott rám, és egészen a szívemig hatolt, szinte kikényszerítve az eszeveszett iramot.

Miért ilyen gyengéd velem most? Ez ugyanaz a férfi, aki leütött, hogy kitűzött céljait ne akadályozzam? Nem értem, miért tekint úgy rám, mintha egy törékeny baba lennék? Nem volt időm tovább folytatni a gondolatmenetem, mert ahogy ajka megtalálta az enyémet, semmilyen észérv nem maradt a fejemben, ami arra lett volna hivatott, ami megmagyarázza, hogy miért álljak neki ellent. Nyelvével végigsimította szám szélét, majd rövid várakozás után egy morgást követően beljebb hatolt követelőzve, mégis lágyan. Ez a csókja más volt, nem volt olyan erőszakos, mint az eddigiek, ez a csók határozott, mégis védelmező volt.

Ujjaival a hajamba túrt, mire megadón kéjesen egy nagyot sóhajtottam a folytatást követelve. A kapitány a vágytól reszketve a kezével a fejemen kalandozott, én pedig a gyönyört feledve hirtelen mintha szikrákat láttam volna a fájdalomtól, amire az egész testem megmerevedett. Guy ijedten tolt el magától, majd amikor rájött, hogy milyen pontot érintett meg tarkómon, ízesen elkáromkodta magát. A rám törő hasogatástól szóhoz sem jutottam. Szememet lehunyva mozdulatlanságban próbáltam lecsillapodni, persze sikertelenül. Váratlanul éreztem, ahogy térdem elhagyja a talajt, és testem kemény mellkasának feszül. Szemhéjam akaratlanul is felpattant, hogy lássam, hova akar vinni. Ahogy rám nézett, tekintetéből sugárzott a düh. Egy pillanattal később óvatosan letett az ágyra, és bizonytalanul végigsimított arcomon, mintha letörölne valamit. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy a fejemet ért szúrás miatt könnyeim alattomosan kibuggyantak. Nevethetnékem támadt arra a gondolatra, hogy most már tényleg képtelen vagyok irányítani a testemet. Mindenféle módon elárult. Guy Ferrars átvette a hatalmat felette.

- Most pihenjen! – Hangja szokás szerint parancsoló volt, a pillantásából felém közvetített harag szinte ordított róla.

És már megint csak utasítgat. Még ilyenkor sem hagyja abba – futott át fejemben az utolsó gondolat, ahogy még félálomban hallottam, ahogy behajtja a kabin ajtaját.