8. A búcsú

Posted by benina






gondolatok:

"A pióca és az angyal...

Ne gyűlölj, Angyalom! Ne ítélkezz fölöttem! Engedd, hogy beléd feledkezzem!" – Caden

"Ne gondolkozz! Ölelj! Szeress! Végül ints búcsút, ha elérkezik a reggel! Távozz csöndes méltósággal..." – Danielle

"Boldogságuk megrontója végre egy fedél alatt velem. Édes bosszú! Ébresztő!" – Tayshaun Cavon

Danielle

Miss Naomi LaFaurguae érkezése nagyjából egy téli, fagyos hóviharral volt azonos szinten, ami a fogadtatást illeti.

Az eső újra rákezdett, és ezúttal látványos égi háború is kísérte. A Gaskell házban mindenki azon volt, hogy minél előbb lángoljon az összes kandalló és kályha a kastély falain belül. A hangulatot azonban még a forró lángnyelvek sem tudták felmelegíteni, de még enyhíteni sem a fagyosságán.

Eloise egyfolytában úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban össze akarna roppanni. Giselle és a konyhalányok olyan nagy serénységgel tüsténkedtek, mintha legalábbis maga a királyné főméltósága látogatott volna el hozzánk.

Egyedül Tayshaun maradt olyan, amilyen volt. Hangtalan kőszoborhoz hasonlított a leginkább, de valahogy én mégis megkedveltem. Nem értettem, miért, de úgy éreztem, a férfi olyan horderejű dolgot titkol, ami még az enyémet is meghaladta.

Ritkán beszélgettem vele, mert szinte soha nem beszélt, de ha tudott, mindig a segítségemre volt. És ami miatt végképp a szívembe zártam a marcona óriást az volt, hogy mindig Caden érdekeit tartotta szem előtt. Tudtam, ha Tayshaun nem kedveli a hölgyet, aki vendégségbe érkezett, akkor az illető nem lehet jó hatással Cadenre.

Bárki is volt az illető, nem engedtek a közelébe. Az eső miatt újra a kastély foglya lettem, ezért úgy határoztam, hogy olvasok egy kicsit, ahogy szoktam, vacsora előtt. Azonban abban a pillanatban, ahogy megközelítettem a könyvtárat a kastély nyugati szárnyában, abban a pillanatban ott termett szinte a semmiből Tayshaun és közölte, hogy most nem mehetek be oda.

Nem sokkal később a konyhánál is hasonlóképpen jártam. Giselle azt mondta, hogy nem mehetek be, mert a hajam átvenné az ételszagot. Hiába biztosítottam, hogy engem nem zavarna, az asszony nem engedett.

Végül már csak egyetlen hely volt, ahol meghúzhattam magam, míg a kastély népe úgy nem dönt, hogy elviselik a társaságomat: Caden dolgozószobája. Tudtam, hogy a férfinak is akadnak olyan témájú könyvei, amik lekötnének. A földszinten a legutolsó szoba volt az övé. Hatalmas mahagóni ajtó akkora rézkilinccsel, amit alig bírtam lenyomni.

Szerettem ezt a szobát. Nyers volt, és egyszerű, de minden szegletéből sugárzott a gróf egyénisége. Plafonig nyúló széles ablakok engedték a szürke fénynek, hogy behatoljanak a félhomályba, a fal mellett magas szekrényeken sorakoztak a tudományos, mellettük egy kisebb polcos szekrényen a földrajzi és történelmi könyvek.

Az egyik óriási ablak előtt egy széles, elegáns íróasztal, melyen katonás rendben sorakoztak az iratok, tintatartók, pennák. A másik oldalon egy kandalló, vele szembe fordítva pedig egy hatalmas karosszék volt. Bizonyára ide szokott a gróf lepihenni, ha túlságosan beletemetkezik a munkájába.

Eszembe jutott, hogy talán már nem is olyan sok időm van, mielőtt újra azt mondják, hogy rossz helyen tartózkodom, ezért fürgén odaosontam a történelmi könyveket felvonultató polc felé. Találomra kivettem egyet, belelapoztam, és elmerültem volna benne, ám ekkor váratlanul csöndes köhintés riasztott fel.

A könyv kiesett a kezemből és hangosan csapódott a dolgozószoba hajópadlóján. Rémülten pördültem meg a tengelyem körül, és döbbenten bámultam az idegenre, aki az ajtóban várakozott.

Nem volt olyan magas, mint Caden, de így is elég megtermettnek tűnt. Rövidre nyírt haja, és divatosra vágott, kackiás bajusza volt a lehető legszőkébb árnyalatban. Szemei macskaszerűek voltak, és olyan kéken csillogtak, mint nyári napsütésben a tenger egy tökéletesen tiszta öbölben.

Testalkata vékonyabb volt, mint a grófé, de látszott, hogy erős. Nem szűk nadrágot hordott, mint Caden és Tayshaun szokott, hanem világos, krémszínű harisnyát, amelyhez a legdivatosabb cipellőt viselte. Fodros, hófehér ingje és keményített kézelője kétséget sem hagyott afelől, hogy az illető nem más, mint egy piperkőc.

Ahogy engem figyelt, hófehér kesztyűs kezével becsukta maga mögött az ajtót, miközben vékony ajkai sejtelmes mosolyra húzódtak. Akaratlanul is hátráltam egy lépést. Volt valami az egész emberben, ami taszítóan hatott rám. Lassan lehajoltam és felemeltem a könyvet, hogy időt nyerjek, mielőtt udvarias társalgásba kellene bonyolódnom.

– Hát ide rejtett előlünk – szólalt meg a férfi csöndesen, mintha csak magában beszélne. A hangja sokkal mélyebb volt, de kétségtelenül benne volt a kiejtésében a piperkőcökre jellemző kényeskedő affektálás, amitől a hideg futkosott a hátamon.

– Hogyan kérem? – kérdeztem vissza értetlenül, és magamhoz szorítottam a könyvet, aminek hirtelen még a címét is elfelejtettem.

Szabadulni! Szabadulni akartam a helyiségből minél előbb. Egyelőre azonban az idegen teljes vállszélességgel elállta az utamat, így megpróbáltam tökéletesen higgadtnak látszani.

– Cadent keresi? – kérdeztem, amikor az idegen hosszú ideig nem válaszolt.

A férfi némán mustrálgatott, és lassan egy lépést tett felém. Minden izmomat megfeszítve kényszerítettem magam, hogy ne rohanjak el mellette sikoltozva.

– Caden? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi, egyik tökéletesen ívelt szemöldöke pedig kérdőn a homlokába szaladt. – Tehát nem Lord Gaskell, vagy Mylord, vagy ehhez hasonló udvarias formaságok.

Erre viszont én nem feleltem. A szívem a torkomban zakatolt, ahogy próbáltam kiutat találni, mielőtt kitörne a vihar, de ezúttal nem odakinn a szabadban. A könyvet gyorsan visszatettem a helyére, aztán az ajtó felé indultam.

– Ha gondolja, megkereshetem magának. Addig nyugodtan várakozzon...

– Nem akarom, hogy megkeresd azt az idiótát – csattant fel a férfi ingerülten, de szinte azonnal mély sóhajjal nyugtatta le magát.

Amikor újra rám nézett, már csak kék szemeiben lángolt az agresszió, szinte tapintani lehetett a levegőben. A pánik a torkomat fojtogatta, idegességemben pukedliztem, és újra megpróbáltam elsétálni mellette, de a férfi hirtelen kinyújtotta a karját, és nekitámaszkodott a falnak éppen előttem.

– Ha nem bánja, inkább mégis megkeresném – mondtam, de a félelemtől megremegett a hangom.

A férfi gúnyos mosolya elárulta, hogy ő is észrevette. Volt valami a tekintetében, ami miatt hátrálni kezdtem. Ő azonban velem együtt mozgott, közben felemelte az egyik hajtincsemet a vállamról, és úgy nézegette, mintha még soha nem látott volna olyat.

– Szőke – állapította meg fitymálóan, majd szemtelenül végigmérte Nicky túlzottan bő öltözékét rajtam. – Szolgáló vagy? – Majd szinte azonnal meg is válaszolt saját magának, mielőtt megszólalhattam volna. – Nem. Nem hiszem, hogy az vagy, még ha az öltözéked arról is árulkodik. Akkor más nem lehetsz, csak a szeretője. Igazam van?

Úgy tűnt, a férfi lefolytatja saját magával a párbeszédet, én nem is kellek hozzá. Távozni akartam, de oldalra lépett, és nem engedte, sőt, egy lépéssel közelebb került hozzám.

– Engedjen elmenni! – követeltem olyan határozottsággal, amit csak képes voltam kipréselni magamból.

A férfi még közelebb lépett hozzám, én pedig hátráltam, de úgy éreztem a könyvespolcot, mintha beépült volna a hátamba.

– És áruld már el, miért engedelmeskednék! – búgta bizalmasan, mire félő volt, hogy a gyomrom tartalma a tökéletes ruházatán fog landolni.

– Mert, ha nem teszed, eltöröm a karodat, Nado! – hangzott fel a férfi mögött a gróf csöndes, ám erélyes hangja.

A férfi meglepetten fordult hátra, majd arrébb lépett tőlem, így már szabadon elmehettem volna. Én azonban a kandalló előtt magasodó Cadenhez futottam, és boldog voltam, amiért engedte, hogy hozzábújjak. Egész testemben remegtem a megkönnyebbüléstől, és hogy felindultságomat elrejtsem az idegen elől, Caden mellkasába fúrtam az arcomat. Magamba szívtam férfias illatát, és megkönnyebbülten éreztem, ahogy egyik karját körém fonja védelmezőn.

– Hát itt vagy, Gaskell! – affektált az idegen, majd csúfondáros mosollyal ajkain a fejével felém intett. – Rátaláltam a rejtett virágszáladra. Nem túl készséges, de kétségtelenül különleges virág.

Felnéztem Cadenre, és a szívem hevesen megdobbant, ahogy észrevettem, engem figyel. A pillantása mélyre ható volt, és bár az arca keménységet tükrözött, láttam a barna szempárban a csodálkozó gyöngédséget.

– A nővéred már keres egy ideje – szólalt meg a férfihoz intézve szavait, miközben felé fordult.

– Valóban? – kérdezte amaz gúnyosan, majd fölényes ábrázatot öltve magára folytatta. – Mindvégig tudtam, hogy rejtegetsz valamit előttünk. Te és a személyzet állandóan kerülgettetek minket, nekem is alig sikerült leráznom azt a behemótot a könyvtárnál. Azonban éreztem a levegőben, hogy itt valami különös dolog lappang. És igazam lett!

A férfi rám mutatott a két kezével, mire borzongás futott rajtam keresztül. Caden nem adta különösebb jelét, hogy felbosszantaná az idegen viselkedése. Ellépett a kandallótól, közelebb került a férfihoz, és közben mintegy mellékesen a háta mögé tolt.

– Nem szokásom titkolózni a saját házamban, Nado! De figyelmeztetlek! – Kis szünetet tartott, és megvárta, amíg a férfi hideg kék szemeit rólam átvándoroltatta hozzá. – Soha ne merj közelebb lépni hozzá, mint ahol most állsz!

A férfi hirtelen diadalmas kiabálást hallatott.

– Aha, tehát mégis különleges! Ettől csak még érdekesebb – morfondírozott, majd társalgási hangnemben folytatta. – Mivel néhány napra össze leszünk zárva, nem mutatnál be a hölgynek? – látva Caden fenyegető testtartását, biztos voltam benne, hogy az arckifejezése még ijesztőbben festhetett. A férfi sietve hozzátette. – Csupán azért, hogy el tudjon küldeni a pokolba, ha inzultálni merészelném.

Caden háta mögött álltam közvetlenül, de nem értem hozzá. Nem tudtam, hogy tudatában van-e a közelségemnek, de engem kifejezetten megnyugtatott. Azóta nem éreztem ilyet, mióta hazafelé tartottunk az Alynnel való találkámról, és én elszenderedtem a karjaiban lóháton.

– Danielle, ha ez az úr három lépésnél közelebb merészkedik hozzád, míg itt tartózkodnak, akkor sikíts olyan hangosan, ahogy a torkodon kifér! – hangzott az utasítás Cadentől, és a férfi vele szemben olyan döbbent arcot vágott, mintha legalábbis gyomorszájon vágták volna.

A következő pillanatban azonban összeszedte magát, és közelebb lépve felém nyújtotta az egyik kesztyűs kezét.

– Modortalan Gaskellek! Kedves Danielle, engedje meg, hogy bemutatkozzam! – Válaszra sem várva elegánsan meghajolt. – A nevem Philippe Nado, és bármikor örömmel állok rendelkezésére, ha elege lesz ebből az őstulokból!

A modora olyan simulékony volt, mint a vajba mártott kés, mégis libabőrös lettem tőle. Félig Caden háta mögött álltam, úgy tűnt, mintha ő is a válaszomra várna. Belenéztem Philippe rideg, jégkék szemeibe, és meggondolatlanul kiböktem az igazságot.

– Inkább vonulok az éhes medve barlangjába önként, semmint egy kígyót melengessek a keblemen.

Philippe szemei haragosan felvillantak.

– Szolgáló létedre felvágták a nyelvedet! – jegyezte meg, és észre sem vette, hogy úgy beszélt hozzám, mintha Caden ott sem lenne. – De ezt már megbeszéltük, nem igaz? Nem vagy szolgáló, hanem...

– Csak még egy szó, Nado! – szakította félbe fenyegetően Caden a férfit. – Csak egyetlen szó, és úsznod kell a következő szárazföldig. Megadhatnád nekem ezt az örömet!

– Őrült vagy! – affektálta Philippe, de arcáról lehervadt a fölényes mosoly, miközben idegesen nyelt egyet.

– Lehet, de ez akkor is az én szigetem – vonta meg a vállát Caden hanyagul. – Megengedhetem magamnak. Téged viszont, ahogy már mondtam, keres a nővéred.

Nado bólintott. Elvesztette a csatát, a pillantása azonban elárulta, hogy a háborút még nem adta fel.

– Rendben. Megyek, és megkeresem – mondta, majd elsétált Caden mellett. Mikor mellém ért, megtorpant egy pillanatra, mintha mondani akarna valamit, de végül csak legyintett, és szó nélkül kisétált a szobából.

Csöndes meghittségben álltunk a szoba közepén, Caden nekem háttal. Egyfolytában, gyors egymásutánban peregtek a fejemben az eltelt néhány perc mozgalmas eseményei, és a szívem csak nagy nehezen akart helyreállni a normális ritmusba.

– Éhes medve? – fordult felém lassan, és teljesen megdöbbentő látványt nyújtott mosolygós arcával és gyöngéd pillantásával.

Éreztem, ahogy a zavartól pír önti el az arcomat, és csak hogy csináljak valamit, az ujjaimat összefontam magam előtt.

– És én sikítsak, ahogy a torkomon kifér? – próbáltam visszavágni, mert ez legalább olyan butaságnak tűnt a számomra, mint az én hasonlatom.

A mosoly azonban eltűnt Caden arcáról, helyére szenvedő kifejezés került. Megragadta a karomat, és megrázott.

– Az teljesen komoly volt, Danielle! – jelentette ki szenvedélyesen. – Ez a piperkőc igazán veszélyes. Soha ne maradj a közelében! Soha ne maradj vele kettesben, de ha mégis, akkor sikíts, hogy meghallja bárki!

Nem feleltem, csak néztem fel rá némán, és nem értettem, hogy képes az erejével ennyire elkápráztatni engem. Barna szemeiben annyi érzelem lángolt, olyan hévvel, amiről soha nem hittem volna, hogy létezhet. Azonban ahogy viszonozta a pillantásomat, írisze alig észrevehetően elsötétedett, az arca pedig elkomorodott.

– Tudom, mire gondolsz – folytatta a gondolatmenetet, hangját egészen elhalkítva, hogy alig hallottam. Elengedte a karomat, és zsebre dugta a kezeit, mintha így akarná önmagát gátolni, nehogy újra megérintsen. – Tudom, de higgy nekem, Danielle! Amit én tettem veled, semmi ahhoz képest, amire Nado képes!

Lehajtotta a fejét, így már nem láthattam a tekintetét.

– Van fogalmad róla, milyen érzés volt a karjai közt látni téged? – szólalt meg újra, és hirtelen olyan meggyötörtnek tűnt, hogy a legszívesebben vigasztalón átkaroltam volna.

– Milyen? – kérdeztem ehelyett, de hiába reméltem, nem nézett rám újra.

Hosszú ideig maradtunk így tökéletes némaságba burkolózva. Már azt gondoltam, nem is válaszol, amikor hirtelen kiegyenesedett, és hátrált egy lépést.

– Menj vissza a szobádba, Danielle! – váltott vissza a mélységesen komoly hangulatból udvariasan társalgóvá. – A vacsorádat ott fogyaszd el, míg a vendégeink itt tartózkodnak. Holnapra elmúlik a vihar, akkor két hajó is érkezik a kikötőbe. Egy délelőtt, egy délután. Az egyikre felteszem őket mindenképpen.

– Miért engedi nekik, hogy itt legyenek, ha egyszer ennyire nem szívleli a társaságukat?

Caden szomorkás pillantást vetett rám. Előhúzta kezeit a zsebéből, és a hatalmas karosszék karfájára támaszkodott, így egy magasságba került a tekintetünk. Annyira könnyű volt elveszni a szemeiben...

– Akármilyen szörnyetegnek is tartasz, még a legnagyobb ellenségeimet sem tenném ki az időjárás viszontagságainak – mondta, majd fanyar mosollyal hozzátette. – De azért rajtuk tartom a szemem, így a vacsorán részt veszek.

– Miért nem akarja, hogy én is...

– Elég, ha az egyikünk szenved, nem igaz? Neked már így is éppen elég bajt okoztam – mutatott rá egyre halkuló hangon.

– Ha holnap hajó érkezik, az egyikkel én is elmehetnék... – kezdtem, de újra félbeszakított: – Nem!

– Miért nem? Hiszen azért tartott itt, mert fennállt a lehetősége, hogy az örökösét hordom a szívem alatt – kíméletlenül folytattam. Ha csak egy szikráját láttam volna, hogy nem csak a gyerekének kihordóját látja bennem, azonnal színt vallottam volna.

– És ez a lehetőség ugyebár elveszett – fejezte be a gondolatmenetemet a gróf, majd morfondírozva megkérdezte. – Hány napja is?

Megköszörültem a torkomat, hogy időt nyerjek, mert hirtelen kiment a fejemből, mennyit mondtam neki az istállóban. Caden barna szemei mindentudón villantak rám, de semmi jelét nem mutatta, hogy rájött volna a titkomra.

– Két napja – böktem ki végül, és elfojtottam egy megkönnyebbült sóhajt.

– Megértem, amiért el akarsz menekülni, de örülnék, ha várnál a távozásoddal még egy hetet. Tayshaun is akkor megy a szárazföldre, és elkísérne téged.

– Igazán nem akarok neki ilyen kellemetlenséget okozni – szabadkoztam, mire a gróf pillantása valahová mögém vándorolt.

– Kellemetlenséget okoz neked elkísérni Danielle-t?

Megfordultam, hogy lássam, de már tudtam, hogy Tayshaun megtermett alakját fogom magam előtt látni. A férfi rám mosolygott az ajtóból, vastag karjait összefonta széles mellkasa előtt.

– Nem probléma – jelentette ki szűkszavúan, mire a szemeimet forgattam.

Mind tisztában voltunk vele, hogy ha Caden azt mondja neki, hozzon a karjaiban több mázsa forró lávakövet, azt is ugyanilyen pléhpofával megteszi. Ebben az esetben azonban úgy tűnt, leszavaztak, ezért jobbnak láttam visszavonulni.

– Rendben. Látom, a saját sorsomról éppen elegen döntenek helyettem, ezért ha nem bánják, valóban visszavonulok az aranykalitkámba – búcsúztam a férfiaktól könnyed gúnnyal, mert ennyit azért magaménak éreztem, majd felemeltem a szoknyám elejét, és kihúzott derékkal kivonultam a szobából.

Csupán az első lépcsőfordulóig jutottam, amikor rájöttem, hogy a lépéseim nem csak a magas falak miatt visszhangoznak. Hátrafordultam, és a folyosó túlsó végén Tayshaunt láttam, amint árnyékként követi a mozdulataimat. A férfi szabadkozva vonta meg széles vállait, majd biztatón rám mosolygott, és biccentett a fejével.

A szobámba lépve elgondolkodtam. Nem voltam teljesen ostoba. Tisztán láttam, hogy a házban senki nem fogadta kitörő örömmel a vendégeket. Bár a nővel még nem volt szerencsém találkozni, Nadotól határozottan végigfutott rajtam a hideg. Volt a férfiban valami hidegség, ami halálra rémített. Nem lesz nehéz Caden parancsát teljesíteni, ami a sikolyt illeti.

Ami pedig a többit...

Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mégsem éreztem megkönnyebbülést. Összefontam a karjaimat a mellkasomon, és elgondolkodva néztem ki az ablakomon. A környék még ilyen borongós hangulatában is álomba illő volt. Szerencsés lesz az a nő, aki majd egy nap Caden oldalán állva kijelentheti, ő Gaskell úrnője.

Lenyeltem a könnyeimet tudván, hogy soha nem lehetek az a nő. Nem akartam sem egy örökös, sem a vágy kedvéért mellette maradni. Az eltelt időszakot végiggondolva rádöbbentem, hogy végérvényesen és menthetetlenül beleszerettem a grófba. Emiatt nem maradhatok a szeretőjeként, de nem maradok a gyermeke anyjaként sem egy kényszerházasságban.

A szerelem olyan büszkeséggel vértezett fel, melyről korábban nem is álmodtam. Ha nem maradhatok a szerelmeként, akkor nincs értelme a további tartózkodásomnak a szigeten. Holnap két hajó indul. Könnyedén eltűnhetek, csupán rosszullétet színlelek. Biztos voltam benne, hogy a korábbi hajóra a gróf felteszi a vendégeit, így nekem a délután maradt.

Mielőtt azonban elmennék még volt egy teljes napom. Ki akartam használni minden pillanatot, amit a gróffal tölthetek. Sebtében kapkodtam le magamról a ruhát, és előkotortam azt, amelyet az elutazásom napjára tartogattam. Halvány levendulaszínű ruha, fehér csipkeszegéllyel. Egyszerű, bár a dekoltázsban kissé merész. A célomnak éppen megfelelő.

Tudtam, hogy ha mást nem is, Caden legalább vonzódik hozzám. Ezt már az első szigeten töltött éjszakám után egyértelműen a tudomásomra hozta. A bekövetkezett másnapi sajnálatos esemény óta ugyan visszafogta magát, és a társaságomban mindig tökéletes úriember módjára viselkedett, mégis éreztem minden mozdulatában, hozzám intézett szavaiban a lappangó szenvedélyt.

Akkor az istállóban is éreztem. Ahogy megérintett, ahogy a szavait hozzám intézte. Biztos voltam benne, hogy mint nő nagyon is beindítom, ám ami ennél is meglepőbb volt a felismerés, miszerint ő is ilyen hatással van rám. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen az a férfi lobbantja lángra a testemet és a lelkemet, aki erőszakkal vette el egyetlen kincsemet.

A hajamat hátrafésültem, oldalt feltűztem, és engedtem, hogy lazán a hátamra omoljon. A ruha szabadon hagyta a vállaimat, és mély bepillantást engedett a dekoltázsomba, de nem olyan mélyet, mintha valamelyik szomszédos szobában lévő ruhát vettem volna fel. Nicky ruhái közül egyik sem volt megfelelő, ezt Eloise szerezte a faluból állítólag.

Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, majd félszegen kiléptem a szobából. Fuldokló köhögés hangzott fel az egyik oszlop árnyékából. Tayshaun lépkedett felém bizonytalanul, ugyanakkor határozottan kedélyes mosollyal az arcán.

Amikor odaért, felém nyújtotta a karját, mire incselkedve néztem fel rá.

– Hogyhogy nem mögöttem jön, mint az árnyékom?

– Nem engedhetek egy angyalt a viperafészekbe erős támaszték nélkül – felelte a férfi, én pedig mosolyogva elfogadtam felém nyújtott karját.

Ahogy lépkedtünk lefelé a lépcsőn egyre idegesebb lettem. Talán mégsem volt olyan jó ötlet. Végül is ez csak az én számomra az utolsó este, mindenki más úgy tudja, hogy szokványos, csak egy a sok közül, még legalább egy hétig, míg itt tartózkodom.

– Egészen elkomorult, Milady. Van valami probléma?

Pillanatig hezitáltam, megosszam-e ezzel a hatalmas férfival a maroknyi gondomat, végül úgy döntöttem, bizalmamba fogadom.

– Mi van, ha nem örül nekem? Ha mérges lesz, amiért a határozott utasítása ellenére csatlakozok hozzájuk? Talán egyedül akar maradni a vendégeivel. Talán... – folytattam a sorolást, minden aggodalmamat megosztottam az öreggel, aki egész a lépcső aljáig türelmesen hallgatott.

Ott aztán megállt, és vele együtt én is. Ahogy felnéztem rá, szürke szemeiben annyi meleg fény csillogott, hogy könnybe lábadt a szemem.

– Abban a pillanatban, ahogy kegyed belép azon az ajtón – intett a fejével az ebédlő felé, ahonnan vészterhes csönd hallatszott ki –, az ő éjsötét egén, mint fénylő napsugár fog felragyogni, Danielle.

– Azt hiszem, Ön túloz, drága Tayshaun! – nevettem fel csöndesen, bár a nevetésem kissé hisztérikusan csengett. Megpaskoltam az öreg karját. – Köszönöm!

– Felkészült?

Bólintottam, és elindultunk a végzetem felé. Mielőtt beléptünk, egy gondolat ötlött az eszembe, és befészkelte magát a fejembe. Az utolsó estém. Az utolsó pillanataim Cadennel, mielőtt végleg elválnának az útjaink. Nem engedhetem, hogy bármi elrontsa. Azt akartam, hogy így emlékezzen rám.

Kihúztam magam, és felemeltem a fejemet, ahogy átléptük a küszöböt. Már mindenki a vacsoraasztalnál ült. Az asztalfőn Caden foglalt helyet, tőle balra egy feltűnően mutatós, vörös hajú nő, akit azonnal beazonosítottam az apró képen látható szépséggel a kunyhóban. Az asztal túlsó végén Philippe Nado helyezkedett el, tökéletesen kikészített arccal, szépségpöttyel az ajka fölött, de meglepő módon a szokásostól eltérően paróka nélkül. Ezt úri körökben is csak a legjobb baráti körön belül engedte meg magának egy hozzá hasonló piperkőc.

– Szóval ő az. Igazad volt, Philippe, valóban mutatós madárka – szólalt meg a vörös hajú nő, és vörösre kent ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.

– Én megmondtam, Naomi – vont vállat a férfi, miközben mindketten tetőtől talpig alaposan végigmértek.

Kezdtem magam kínosan érezni, mintha legalábbis rabszolgavásáron lettünk volna. A harag lángra lobbant bennem, és még mielőtt átgondolhattam volna, kicsúsztak a számon a gondolataim.

– Óhajtják, hogy a fogaimat is megmutassam, vagy megelégednek a felszíni látvánnyal?

A szám elé akartam kapni a kezemet, megdöbbenve a saját merészségemen, de Tayshaun, mintha kitalálta volna a gondolataimat, szorosan megmarkolta az ujjaimat. Lassan az asztalhoz vezetett, és Naomi legnagyobb bosszússágára a Caden jobbjára eső széket húzta ki nekem.

Először néztem a grófra, mióta beléptem a helyiségbe. A férfi merev testtartással felállt, míg én leültem, de az arca kifürkészhetetlen maradt. A felszólalásomra sem reagált semmit, annál inkább Nado, aki hangosan felnevetett.

– Mondtam, hogy éles a nyelve.

– Valamivel ellensúlyoznia kell az egyszerű származását, amit tökéletesen tükröz a megjelenése – jegyezte meg maró gúnnyal a nő, mire összerezzentem.

Cadenre néztem, hátha a segítségemre siet, de ő elmélyülten tanulmányozta a ruhám dekoltázsát. esze ágában sem volt válaszolni, vagy a védelmemre sietni. Igyekeztem elfojtani a csalódottságomat, és minden figyelmemet a felszolgált vacsorára összpontosítottam.

– Tehát Caden, drágám. Mielőtt megzavartak bennünket – lesújtó pillantást vetett rám –, ott tartottunk, hogy átengednéd-e nekem az egyik melléképületedet, míg itt tartózkodom.

Meglepetten néztem fel, amit a nő is észrevett. Apró, kecses kis kezét Caden karjára helyezte, aki legnagyobb bánatomra meg sem próbálta lezárni magáról. Naomi bizalmas közelségbe hajolt a férfihoz, és az enyémnél sokkal mélyebben kivágott dekoltázsa szinte semmit nem hagyott a képzelőerőre.

– Persze, ha úgy akarod, akár közelebb is maradhatok, hogy elérhető legyek, ha úgy kívánod – búgta a nő selymes hangján. Bár halkan beszélt, mindenki tisztán értette a szavait. Elkaptam a tekintetem, amikor észrevettem, hogy a keblei súrolják Caden felhajtóját.

– Kedves Danielle! Mondja csak, mióta ismeri a legidősebb Gaskellt? – váltott csevegőre Philippe, mire zavartan néztem fel rá.

– Kicsivel több, mint egy hónapja – feleltem csöndesen, közben átkoztam magam az ostobaságom miatt, amiért csatlakoztam hozzájuk.

– Ahhoz képest meglehetősen otthon érzi magát a kastélyban.

A szobámban kellett volna maradnom, hogy egyedül elköltsem a vacsorámat. Milyen bolond voltam, amikor azt gondoltam, hogy Cadent akár egy szemernyit is érdekli, ott vagyok-e vagy sem.

A vacsora további része némaságba burkolózva telt. Minden figyelmemet a tányéromon gusztusosan feltálalt fácánragu felé irányítottam. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban visszaköszönhet az egész, ezért csöndesen félretettem a villámat, és szemlesütve vártam, hogy a többiek is befejezzék.

– Mennyi ideig tervezi, hogy itt marad, Danielle? – érdeklődött Naomi, miközben átsétáltunk a szalonba.

A nő fennhéjázó mosollyal nyújtotta a kezét Cadennek, aki azonban szándékosan figyelmen kívül hagyta. A gróf hozzám lépett, és ellentmondást nem tűrően ragadott meg a könyökömnél fogva, és szabályosan áttuszkolt egyik helyiségből a másikba. Bár meglehetősen nyers volt, érintésére mégis villám cikázott keresztül a testemen.

– A hajóm jövő héten indul.

– Valóban? Hogyhogy olyan hosszú ideig marad még a szigeten? – feszegette tovább a témát a nő, én pedig lassan éreztem, hogy az arcom olyan szín ölt magára, mint amilyen Naomi haja.

– Danielle távozása nem olyan égető a számomra, mint a tietek – vetette közbe Caden.

Hangos horkantás hallatszott az ajtó felől, és nem mertem odanézni, mert biztos voltam benne, hogy Tayshaun röhög a markában, és én sem bírtam volna visszafogni magam.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük – csattant fel kényeskedő hangon Naomi, és szépség ide vagy oda, de ebben a pillanatban inkább tűnt toporzékoló pelenkásnak, mint előkelő dámának.

Caden megvonta a vállát.

– Ti beszéltetek. Én már elmondtam az álláspontomat.

– A jegyességünk még nincs felbontva – kiabálta magából kikelve Naomi, én pedig éreztem, ahogy a döbbenetem az arcomra fagy.

Jegyesek! Atyaisten! Mi a csudát képzeltem?

Úgy tűnt, senkinek nem tűnt fel, ahogy halálra váltan, lassan araszolok az ajtó felé. Caden arca egészen elvörösödött a haragtól. Bárhogy is volt, valamiért nagyon haragudott a mennyasszonyára.

– A jegyességünk abban a pillanatban felbontatott, amikor először csaltál meg más férfival. És akkor vált soha meg nem történtté, amikor elszöktél az öcsémmel.

A szavai mennydörgésként hatottak a hirtelen beállt csendbe. Meg sem próbáltam megemészteni a hallottakat. Lassan tovább hátráltam, míg azok ketten tovább folytatták elcsépelt szócsatájukat.

Valaminek nekiütköztem még az ajtó előtt. Riadtan fordultam meg, és Tayshaun sajnálkozó tekintetével találtam szemben magam. Nem bírtam elviselni az együttérzését. A könnyeim maguktól peregtek végig az arcomon, de ezt már senki nem láthatta, mert Tayshaun mellett kisiettem a szalonból.

Már a lépcső tetején jártam, amikor odalenn kivágódott az ajtó.

– Danielle!

Az erélyes parancshangnemre azonnal megálltam, és igyekeztem összeszedni magam. Hallottam Caden határozott lépteit, de nem fordultam meg, hogy lássam, valóban ő közeledik.

– Caden! Hová a fenébe mész? Azt hittem, még beszélgetünk lefekvés előtt! – hallottam Naomi bosszankodását, és összerezzentem, amikor váratlan közelségből hallottam a gróf válaszát.

– Akkor hát maradj, és beszélgess, Naomi! A kényszert soha nem helyeztem az élvezet elé – vetette oda Caden, majd meg sem várva a választ, megragadta a karomat, és maga előtt tolva haladtunk a hálószobák felé.

Amikor meg akartam állni az enyém előtt, Caden még szorosabban fonta erős ujjait a karom köré. Néhány lépés után döbbentem csak rá, hogy nem az én, hanem az ő hálószobájába tartunk. A szívem már eddig is őrült iramot diktált, a felfedezésemre azonban össze-vissza kezdett kalimpálni.

A tudatom felháborodott, mert odalenn mindenki a szemtanúja volt, hogy nem a saját szobámba vonultam vissza, hanem a gróffal a sajátjába. A véleményüket el is könyvelhettem magamban, és csak remélni tudtam, hogy a későbbiekben soha nem fogok találkozni velük. Ha mégis, úgy bizonyosan megbélyegzett nőként kell majd leélnem az életemet.

– Talán megszállt maga az ördög, hogy lejöttél ma vacsorázni, vagy van valami jobb magyarázatod! – támadt nekem a férfi rögtön azt követően, hogy bezárta mögöttünk az ajtót.

Idegesen léptem a kandalló elé, amiben vidám tűz lobogott, megvilágítva lágy fényével a szobát. A különbség nem sok volt az enyémhez képest. A színeket leszámítva csupán egy hatalmas karosszék és egy íróasztal volt, amiből arra következtettem, hogy ezt használhatja dolgozószobának alkalmanként.

– Arra gondoltam, talán örülne a társaságomnak, Mylord – feleltem bizonytalanul, és szembe fordultam vele.

Nem engedtem, hogy a haragja összezavarjon, bár remegtem, mint a nyárfalevél. Közelebb léptem hozzá, de ő nem mozdult. Csak állt az ajtónak támaszkodva, kezeit a zsebébe süllyesztve, most már pontosan tudtam, miért.

– Elment az eszed! – csattant fel továbbra is haragtól fojtott hangon, de lényegesen csendesebben a gróf. – Szétszedtek volna, ha egy perccel is tovább maradunk.

Egy pillanatra megtorpantam, majd magamban vállat vontam, és még egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. Nem akartam a jegyességére gondolni. Nem akartam a jövőre gondolni. Egyszerűen csak szerettem volna egy kicsit szeretni, mielőtt örökre elhagyom.

Még egy lépés, és már előtte álltam szorosan. A ruhám alja és az ő csizmába bujtatott nadrágos lába összeért. Lehajtotta a fejét, hogy egészen a szívem mélyére hatoljon a pillantásával.

– Mit akartál ezzel elérni? – kérdezte őszinte értetlenséggel az arcán.

Gyönyörűnek láttam. Markáns arca, vonzó, karakteres álla, szigorú szemöldöke, és alatta a szigorú barna szempár. Minden annyira tökéletes volt a szememben, és annyira más, mint a testvére. Külsőleg talán hasonlóak voltak, én mégis megláttam az alapvető dolgot, amiben eltértek egymástól.

Én beleláttam a szívébe. Sajnos azonban még ez is kevésnek bizonyult, mert a lord viszont olyan vak volt, hogy nem látott csak a legközelebbi ágyig. Magamban újabb vállvonogatás következett. Nem tehet már bennem semmilyen kárt. Nem vehet el semmit, ami ne lenne már az övé.

Ezzel a gondolattal lábujjhegyre emelkedtem.

– Ezt – leheltem, kezeimet a tarkója mögé csúsztattam, hogy közelebb húzzam magamhoz, és óvatos csókot nyomtam kemény ajkaira.

Meg sem moccant, mintha szobrot csókoltam volna, de nem adtam fel. Még lejjebb húztam a fejét, ő pedig engedelmesen hajolt le hozzám, míg végre rendesen hozzáférhettem a szájához. Végigcsókoltam merev ajkának minden szegletét, közben félve felpillantottam rá. A látvány egészen megbabonázott. Caden lehunyt pillákkal tűrte a zaklatásomat, kezeit a zsebében tartotta, és arcán a kábulat és a fájdalom összeegyeztethetetlen érzelmei váltakoztak.

Végül hátrarántotta a fejét, így már nem értem el, hisz legalább három fejjel magasabb volt nálam.

– Menj innen, Danielle! – parancsolta, de kihallottam a hangjából a könyörgést.

Remegtem és féltem a jövőtől, de hirtelen nem számított semmi, csak ő. Annyira elveszett volt, és átláttam rémisztő haragján, amivel sikerült mindenkit elmarnia maga mellől. És megláttam mennyire végtelenül magányos. Összeszorult a szívem, ha csak rágondoltam, miken mehetett keresztül a földszinten tartózkodó vipera miatt.

– Nem – mondtam fékezhetetlen vigasztalási vágyamban.

A lord szemei felszikráztak a haragtól.

– Menj innen most! Egyébként is nehéz türtőztetnem magam a közeledben. Tudhatod, milyen hatással vagy rám – ismerte be, és szemei egész elsötétültek a féktelen érzelmek hatására. Előrehajolt, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. – Felvetted ezt az alig takaró ruhát, Nadonak majd kiesett a szeme. Mintha engedném, hogy egy ujjal is megérintsen... Menj el!

– Nem – leheltem alig hallhatóan, mire Caden úgy összeszorította az állkapcsát, hogy félő volt, kitörik az összes foga.

– Ha itt maradsz, megint bánthatlak – fenyegetőzött.

Belenéztem a szemeibe, és azt akartam, hogy lássa a bizalmat az enyéimben.

– Nem fog bántani soha többé. Megígérte nekem.

– Danielle, ez az utolsó lehetőséged! Menj el, mert képtelen vagyok tovább ellenállni neked.

– Akkor ne tegye! – suttogtam.

Karjaimat összefontam a tarkóján, és magam felé húztam. Nem sikerült volna, ha nem teszi, amit szeretnék. Ajkaimat az övére tapasztottam, a testemmel pedig amennyire csak bírtam hozzá simultam. Félig lehunyt pilláim alól láttam, hogy küzd magával, küzd mindazzal, amit tett velem ez idáig, és bíztam benne. Tudtam, hogy soha nem bántana szándékosan, és mára már biztos voltam benne, hogy véletlenül sem.

A hasamnál éreztem irántam tanúsított vágyának ékesen meredező bizonyítékát, és tökéletesen elvesztettem a fejemet. Azt akartam, hogy ő is így tegyen. Szétnyitottam az ajkaimat, és a nyelvemet előrenyújtva megízleltem őt.

A következő pillanatban megtört, és meggyötörve nyögött egyet. Egyik kezével megragadta a tarkómat, és szorosan tartotta, míg nyelvével mélyen, minden előzetes bevezető nélkül, mélyen behatolt a számba. Szinte felfalt, és én tobzódtam az érzésben. Másik keze a fenekemre csúszott, és szorosan magához vont.

Az ölelése szenvedélyes volt, a szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy elvesztem benne. Lángra akartam lobbantani, de vele együtt égtem én is. A szám minden egyes részét végigsimította, majd nyelve kéjesen finom mozgásba kezdett az enyémmel. Akaratlanul is viszonoztam, lehetetlen volt neki ellenállni.

Végül elfordítottam a fejemet, hogy levegőhöz jussak, amire úgy tűnt, neki egyáltalán nincs olyan nagy szüksége, mert ajka egy pillanatra sem vált el a bőrömtől. A ruhám kifejezetten bosszantotta, és amikor már harmadszorra sem sikerült a kapcsokat szépen, sorban szétszednie, egyszerűen kettétépte.

A puszta kezével széttépte azt az erős anyagot, éppen úgy, ahogy akkor a kunyhóban, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Az ereje lenyűgözött, a szenvedélye annyira nyers volt, magával ragadott.

Láttam, ahogy csodálkozva, megbűvölten meredt teljesen lemeztelenített testemre, és rádöbbentem, hogy még alsóing sincs rajtam. A ruha szabása nem tette lehetővé, hogy viseljem.

Néhány percbe telt, mire kihámozta magát a szűk nadrágból, és a fehér ingből. Mindent szanaszét dobált, pedig tudtam róla, hogy egyébként a precíz mindenben.

– Tökéletes vagy... – lehelte a nyakamba, amikor újra a karjaiba zárt.

Szinte fuldoklottam az érzéstől, amit csupasz testünk érintkezése okozott. Szorosabban préseltem magam hozzá, de még így is úgy éreztem, mintha még mélyebben akarnék benne lenni. Caden is zihálva szedte a levegőt, és amikor hatalmas markába zárta a mellemet, mindketten egyszerre nyögtünk fel.

Forrongó bizsergés futott végig a gerincemen, amit ívben hátrahajlítottam, felkínálva magam a férfinak. Caden a hüvelyk és mutatóujja közé fogta a mellbimbómat, én pedig felszisszentem a gyönyörtől. Kihúztam a haját összefogó szalagot, és beletúrtam selymes tincseibe.

Egyik kezével megtartott a derekamnál fogva úgy, hogy a hátamat egészen hátrafeszítette. A fejét lehajtotta, és ujjait a szájával váltotta fel. Elakadt a lélegzetem, a vérem forrón száguldott a testemben, és abban a pontban keltett fájó ürességet, amerre Caden szabad keze tartott.

– Megmutatom, amit a legutóbb elmulasztottam – sóhajtotta a mellbimbómnak, amely a nedvességnek és hűvös leheletének köszönhetően már-már fájóan meredezett előre, szinte könyörögve az érintéséért.

Ujjai rátaláltak arra a pontra, ahol előtte senki nem járt. Éreztem, hogy a vágyam miatt érzi a nedvességemet. Zavarba jöttem, el akartam húzódni, de felmordult, a szorítása erősebbé vált, és olyan hévvel csapott le a melleimre, hogy eksztatikus sikoly szakadt fel belőlem. Erős ujjai végtelen finomsággal köröztek a nőiességemben, és kis idő múlva már csak homályos tekintettel tudtam követni mozdulatait. Biztos voltam benne, hogy a látásom soha nem lesz a régi.

Közeledtem valami felé, épp, mint akkor a homokban, de akkor túl hamar vége szakadt.

– Caden... – könyörögtem magam sem tudtam, miért.

Caden felmordult, ajka elengedte a mellbimbómat, és az ajkaimat vette birtokba. Hajunk csapzottan összekavarodott, és lihegésünk hangjai betöltötték a szobát, én pedig úgy éreztem, nem is lehetnék jobb helyen ebben a pillanatban.

– Caden! Kérlek... – nyöszörögtem, amikor végre szabadon engedte az ajkaimat.

Falta a testemet. Mohón és nyersen, mégis vigyázva, nehogy kárt tegyen bennem. Ajkai és ujjai fáradhatatlanul mozogtak a melleimen, a nőiességem különböző pontjain. Úgy éreztem, mintha egész a szakadék szélére sodortak volna, ahol várom a veszélyes orkánt, mely végre felkap, és enyhíti a szenvedélyes ürességet az ágyékomban.

– Nem bírom – hörögte Caden, és éreztem, ahogy forró merevedését a hasamhoz dörgöli. Megkínzottan felnyögött. – Nem bírom, Danielle! Muszáj... muszáj éreznem téged.

A tenyerembe fogtam az arcát, és magam felé fordítottam. Szemeiben egy pillanatra azt a szerelmet láttam tükröződni, amit én éreztem.

– Akkor érezz!

Caden kezei a fenekemre csúsztak, és óvatosan megemelt. A szívem majd' kiugrott a helyéről, amikor a hátamat a falnak támasztotta, és a szeméremrésemnél megéreztem vastag, kemény férfiasságát. Kezeim a vállára csúsztak, amikor rájöttem, hogy mire készül, és csak reménykedtem, hogy nem lesz akkora a fájdalom, mint először.

A tekintetünk egymásba fonódott, így ha lehet még erotikusabb lett a pillanat, amikor egyetlen erőteljes mozdulattal belém hatolt. Kéjes, rekedtes nyögés hallatszott, de nem voltam biztos benne, melyikünkké. Talán mindkettőnkké. Nem számított.

Semmi nem számított, mert a várt fájdalom helyett bizsergető szikrafény gyúlt a mélyemben. Caden széles, izmoktól duzzadó vállaiba kapaszkodtam, míg ő alattam mozogva, engem biztosan megtartva kezdett mozogni. Egy ideig még képes voltam tartani a szemkontaktust, de az érzés egyre nőtt bennem, mintha egy fehér fény közeledett volna felém.

A fejemet hátrahajtottam, és felvettem Caden ritmusát, mire hallottam, hogy felmordult. Egészen vad, állatias morgásnak hangzott, ami egészen felborzolta pattanásig kifeszített idegeimet. Caden egyre gyorsabban mozgott, kezei belemarkoltak a fenekembe, míg ajkai nyaldosták, csókolták arca előtt emelkedő és süllyedő melleimet.

– Caden, én mindjárt... – Nem tudtam! Nem tudtam, mi fog következni, de biztos voltam benne, hogy már nem sok idő kell hozzá. Még néhány heves csípőmozdulat...

– Danielle! – kiabálta a férfi, és a mozdulatai már olyan gyorsak voltak, hogy tűz lobbant közöttünk.

A szikrák egyetlen egésszé olvadtak össze, és kirobbantak a testemben. Az ágyékomból indult, de az utolsó zsigeremig eljutott, a mellbimbómig, melyet Caden az utolsó pillanatban engedett szabadjára. Csaknem kihunyt a fényem, hogy megkönnyebbülten pihenhessem ki az átélt eksztázist a karjaiban, de Caden tovább mozgott. Rájöttem, hogy félretette későbbre a saját örömét, hogy előbb megmutassa nekem.

Az első orgazmusom még el sem múlt teljesen, amikor Caden lassan olyan kemény lett bennem, mint egy acélrúd. Érzékeny voltam ott alul, talán emiatt, de újra éreztem, ahogy elönt a forróság. Aztán Caden egyetlen kemény mozdulattal belém hatolt, úgy maradt egy hosszú másodpercig, és éreztem, ahogy belém lövelli sugárzó forróságát. Ebben a pillanatban megnyalta a mellbimbómat, majd mélyen a szájába vette, és megszívta, én pedig éreztem, ahogy érzékeim nem tudnak ellenállni a kettős támadásnak. Másodjára is végigsöpört rajtam a bizsergető lávatenger, és lángoló hullámaitól még sokáig rángott a testem.

Pihegve omlottam a vállára, és attól féltem, hogy összerogyunk ott helyben a földre, mert képtelenség, hogy ezek után talpon bír maradni velem a karjában. Tévedtem. Néhány hosszúnak tűnő másodperc után újra megerősödött a szorítása, aztán úgy, ahogy volt bennem, odasétált az ágyához, és végignyúlt rajta.

A hűvös ágynemű kellemes érzés volt átforrósodott testemnek, de azért szorosan Cadenhez bújtam, mielőtt engedtem az álom ellenállhatatlan kísértésének. Az utolsó gondolatom az volt, mennyire kár, hogy el kell hagynom őt holnap.

A hajnal első sugaraival ébredtem, és a lehetőségekhez mérten próbáltam észrevétlenül kibújni az ágyból. Caden mélyen aludt, meg sem rezzent, amikor egyedül maradt. Figyeltem az arcán, melyről minden gond eltűnt alvás közben. Gyönyörű volt, belesajdult a szívem, annyira szerettem.

Lágy csókot leheltem az ajkaira, aztán a testem köré tekert lepedőbe burkolózva kisétáltam a szobájából...

A kastélyából...

Az életéből...

10 megjegyzés

7. Testvérpárharc – 2. rész

Posted by benina


benina

gondolatok:
"Nem azért, mert kedvelem; nem, mert olyan megindítóan csillognak mélykék szemei; és nem azért, mert jobban vonzódom hozzá, mint bármelyik nőhöz, akit eddig ismertem. Csak a terhesség feltételezése miatt..." – Caden

"Koloncként, kényszeresen, mindegy, de biztonságosabb a gróf mellett maradnom. Mintha egy vulkán közepébe ültem volna az éhes medve társaságában." – Danielle

"Némán szemlélve a Gaskellek harcát. Távolból segítve mindkettőt, reménykedve, hogy egy nap boldogok lehetnek... Talán... De még túl nagy a szakadék, és a híd, amelyen dolgozom, túlságosan lassan épül." – Tayshaun Cavon




Danielle

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem Alynnt, miután maga után vonszolt az erdős részbe.
Legalább tíz perce gyalogoltunk már, és szerettem volna leülni végre pihenni. Alynn azonban kitartóan haladt előre az orra után, valószínűleg ő maga sem tudta, merre tart, de ez nem gátolta semmiben. Felbosszantotta őt éppúgy, mint engem a harcoló testvérpár látványa.
Istenem! Képesek lettek volna kárt tenni egymásban! Hát mit szólna az édesanyjuk, ha látná, hogy az ikerfiai így viselkednek egymással? Valószínűleg azonnal szélütést kapna és belehalna.
– Jól vagy? – felelt a kérdésemre kérdéssel a nővérem, amit tudta, hogy nem állhatok.
– Sajog a bokám, elfáradtam, és szeretném... – Szeretném végre a lord ölelő karjainak melegében érezni magam. Fejeztem be magamban a mondatot.
Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt hangosan is elismételjem, de Alynn éles szeme épp résnyire szűkült a gyanakvástól, így fennhangon ennyit hozzátettem.
– ...Szeretném, ha végre megállnánk pihenni.
– Ne aggódj, drága! Nem szökünk meg tőlük, csupán elvonulunk egy olyan helyre, ahol nem kakaskodnak a fejünk felett – magyarázta, majd félrehúzott egy lehajló ágat az útból, és intett, hogy bújjak át alatta.
Vonakodva bár, de megtettem, ahogy mindig mindent megtettem neki, mióta visszatért hozzám a szárazföldre. Míg apánkkal utazgatott nem csak, hogy végtelenül hiányzott, hanem szinte egyfolytában aggódtam érte, nehogy baja essen a rengeteg hajóút és az egzotikus tájak miatt.
Apánk halála után, amikor rádöbbent, hogy mit tett velem Mrs. Doots, velem maradt, és minden erejével ellenállt a tenger hívó szavának. Mintha csak tengerész lett volna, aki nősülésre adta a fejét. Néhányszor próbáltam rábeszélni, hogy menjen nyugodtan, de az adósságaink és a miattam érzett felelőssége nem engedte szabadon élni.
– Nah, végre! – nyögött fel győzedelmesen, amikor meglátta a tengerpart egy másik részét. – Sík terület...
Kézen fogott és maga után húzott a sós víz felé.
– Ha nem lenne ennyire hideg, levehetnénk a cipőnket, hogy az iszapba mélyesszük a lábujjainkat – kacagott fel, majd karjait szélesre tárta, és mélyet szippantott az éjszaka sós levegőjéből. A Hold fénye megvilágította ovális arcát, mely sápadtabbnak és kimerültebbnek tűnt, mint amikor legutóbb láttam. Alynn hátrasöpörte hosszú, barna fürtjeit, melyet a tengeri szellő sodort minduntalan az arcába.
Magasabb volt nálam egy fejjel, így tökéletes női ideál alakja volt. A combjai hosszúak és karcsúak, az ujjai kecsesek, és volt bennük erő, amellyel a hatalmas kardokat meg tudta tartani a küzdelem során. Dereka karcsú, melleiért pedig bármely férfi eladta volna a lelkét is.
A nővérem volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Éppolyan volt, mint ahogy az irodalom ábrázolta a női görög isteneket. Hullámos barna haja lélegzetelállítóan keretezte napbarnított arcát. Telt ajkai pedig mindig csábos mosolyt villantottak az ember lányára, ha ránézett.
A szívem megtelt az iránta érzett szeretettel, ahogy figyeltem, amint körbetáncolja a tengerpartnak ezt a kis szegletét.
– Nem bántott téged? – kérdeztem csöndesen, óvatosan, nehogy felzaklassam.
Barna szemei rám villantak, mozdulatlanná merevedett. Azonnal megláttam, hogy tudta, velem mi történt. A szégyen pírja festette vörösre az arcomat, és hálát adtam a félhomályért, mely eltakart előle.
– Nekem semmi bajom, Danielle! Tudok vigyázni magamra – mutatott rá jelentőségteljesen, mire lesütöttem a szemeimet.
– Tudom. Csak arra gondoltam, hogy ő mégiscsak kalóz...
– Mert te milyen messzire mentél az úriember grófoddal! – fakadt ki felháborodva, szavaiból olyan mértékű gúny áradt, amit nem tudtam mire vélni. Alynn megvédi előttem a kalóz becsületét? Különös...
– Sajnálom. Nem akartalak megbántani – mondtam őszintén.
Alynn a holdra nézett, mélyet sóhajtott, majd megfogta a kezemet, és maga mellé húzott a homokba. Láttam, hogy nem kerüli el a figyelmét, ahogy Caden köpenyét magam köré húzom. Nem azért, mert annyira fáztam, hanem mert egyszerűen szükségem volt rá, hogy érezzem a biztonságot. És Caden volt a biztonság, bármennyire is képtelenül hangzott ez a gondolat.
– Én sajnálom. Nem azért jöttem, hogy a férfiak miatt veszekedjek veled – vonta meg a vállát. – A gróf amúgy is megkapta már a magáét tőlem.
Felhúztam a térdeimet magam alá, államat a lábamra támasztottam, beburkoltam magam a köpenybe, és a sarkába kuncogtam.
– Caden megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mekkora erő van az ütésedben. Igazán megütötted?
– Örülhet neki, hogy csak annyit kapott! Ha rajtam múlott volna, biztos lehetsz benne, hogy nem úszta volna meg ennyivel – heveskedett Alynn, és kis kabátjában ingerülten gesztikulálva támasztotta alá a szavait.
– Mi tartott vissza? – kérdeztem kíváncsian, mire megütközve nézett rám. Mintha olyasmit kérdeztem volna, amiről nem akar beszélni.
– Egy nálam nagyobb hatalom – felelte titokzatosan elhalkulva, és bár nem láttam tisztán az arcát, úgy éreztem ő is örül a félhomálynak. Mielőtt kifaggathattam volna erről a hatalomról, átvette a beszélgetés vezérfonalát, és nekem szegezte azt a bizonyos kérdést. – Fájt nagyon?
Nem akartam erről beszélni vele...
– Honnan tudod, mi történt?
– Húzod az időt, tesó? Hát rendben. Kihallgattam véletlenül, amiről beszélgetett Ferrars meg a gróf.
– Ferrars?
– Igen. Guy Ferrars a gróf testvére. Ezt a szálat én sem nagyon értem, de biztos lehetsz benne, hogy ki fogom bogozni, mert bosszant a dolog. Mintha nem látnék tökéletesen tisztán, pedig napsütésben állok – magyarázta Alynn, és lassacskán visszatért a hangja.
– Én sem értem igazán. Hiszen ők testvérek, ez nyilvánvaló.
– Guy biztos az álneve, Devon pedig az igazi – folytatta a gondolatmenetet Alynn. Töprengő kifejezés telepedett az arcára, ahogy törökülésben maga elé meredt. – Hogy fogom ezek után szólítani? Azt sem tudom, kicsoda...
Bölcsen hallgatásba burkolóztam. Volt egy érzésem, hogy a mogorva kalóz és Alynn nem döntötték el mit akarnak egymástól. Vagy eldöntötték, de még nem tudják kivitelezni. Elpirultam, és gondolatban megfedtem magam, amiért ilyen dolgokon jártatom az agyam.
– Szóval? Fájt?
– Ragaszkodsz ehhez, ugye?
– Persze, hogy fájt, ne haragudj! – ölelte át a vállamat vigasztalón, én pedig a világ szajhájának éreztem magam.
– Nem haragszom. Sosem tudnék rád haragudni – mosolyodtam el egy pillanatra, aztán kibontakoztam az öleléséből, és megragadtam a kezét. – Először fájt. Nagyon fájt. Mintha ketté akarna hasadni az egész testem.
Az éjszaka mintha visszhangot vert volna a szavaimmal. Saját nyomorúságom erőszakkal tért vissza az elmémbe, a fájdalom pedig újult erővel tört rám.
Alynn mondani akart valamit, de megszorítottam a kezét, így kértem hallgatásra. Mélyet lélegeztem, a hűvös levegő kitisztította a fejemet, de ahogy összébb vontam magamon Caden köpenyét, a férfi illata beszivárgott a tudatomba.
– Nem a fájdalom volt a szörnyű. Mert az elmúlt.
– Elmúlt? – kérdezte Alynn, és ártatlan kíváncsiság csillogott a szemeiben. Ekkor tudatosult bennem, hogy valamiben tapasztaltabb lettem nála. – És milyen volt utána?
Úgy éreztem, az arcom annyira lángolt, hogy bárki jelzőtűznek vélhetné néhány mérföldes körzetben. Eszembe jutottak Caden csókjai, az érintések, melyek lángra lobbantották a testemet. Normális esetben könyörögtem volna neki, hogy ne hagyja abba.
– Jó volt. Jó lett volna, de...
– De? Danielle, kérlek, ne kelljen mindent kihúznom belőled! – csattant fel türelmetlenül Alynn.
– Féltem – leheltem szinte hangtalanul. – Megijedtem, Alynn. Nem tudtam, mi fog történni, aztán jött a fájdalom, és egyszerűen... megijedtem.
– Én kinyírom ezt a fickót! – állt fel hevesen a nővérem, de számítottam rá, és a kezénél fogva visszahúztam. Persze nem lett volna erőm hozzá, de engedte magát visszarángatni a földre.
– Nem akarom, hogy bántsd! – jelentettem ki. – Szajhának hitt, akit a te kalózod küldött hozzá.
– Ez nem mentség! – vágott vissza szenvedélyesen Alynn, és felemelte szabad kezét, hogy mutatóujját felém szegezve nyomatékosítsa a szavait. – Danielle, erre nincs mentség!
– Tudom... de mégis. Hiszek neki, hogy nem akart bántani.
– Ostoba vagy! – sziszegte Alynn, és már igazán dühösnek tűnt.
Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam meg neki. Az érzelmeim teljesen összezavarodtak. Hogyan értethetném meg a nővéremmel ezt a kuszaságot, amikor még én magam sem látom át a helyzetemet.
– Csak aggódom érted – sóhajtott megenyhülve Alynn, és egyszerre szorítottuk meg egymás kezét.
– Tudom. Úgysem tudsz most magaddal vinni. Én adni akarok neki egy esélyt. – Magyarázkodtam, mintha számítana bármit is. Pedig nem számított. Nem mi döntöttünk a sorsunk felől. Illetve én biztosan nem. Halkan reményteli pillantással hozzátettem. – Hogy lássam, benne van az a jóság, amit érzek.
– Vonzódsz hozzá – állapította meg a nővérem, majd résnyire szűkült szemmel, mindent tudóan hozzátette. – Szereted is?
– Hogyan szerethetnék bele két rövidke nap alatt?
Tudtam, hogy ez nem éppen kielégítő magyarázat, és nem válasz a kérdésére, mégis úgy nézett rám, mintha megkapta volna, amit akart. Nem akartam, hogy tovább lovagoljon ezen a témán, ezért próbáltam másfelé terelni. Tudtam, hogy ha feldobom neki a megfelelő témát, akkor ráharap, és ejteni fogja a szerelmi életemet.
– És a kalóz milyen? Elég mogorvának tűnt.
Alynn hallgatott. Úgy tűnt, mintha ő is most gondolná át, mit is gondol a férfiról, aki két napja foglyul ejtette.
– Ő olyan, mint a tenger – mondta végül, mire csodálkozva néztem rá.
– Sós?
Alynn csöndesen kuncogott mellettem. Mennyire jó volt hallani a nevetését. Ha ilyen témában képes volt megmosolyogni a fogva tartóját, akkor bizonyára nem kellett vasra verve lézengenie a hajón.
– Dehogy – felelte, majd sötét szemeit a távolba engedte, mintha megjelent volna előtte az említett férfi. – De tényleg olyan, mint a tenger: vihar közben veszélyes, de ha béke honol, akkor lágy és simogató...
– Simogató? – akadtam fenn a szón.
– Szerinted miért gyűlölik egymást ennyire? – vágott a szavamba hirtelen, és egyértelműen azt a stratégiát követte, amit én.
– Fogalmam sincs – feleltem a valóságnak megfelelően.
– A testvérek két dolog miatt rivalizálhatnak egymással – magyarázta bölcsen Alynn. – Az egyik az örökségük. Caden ugyebár gróf, talán Guy, vagy Devon, vagy, hogy a fenébe hívják, szintén az akart lenni.
– Szerintem itt valami másról van szó.
– Hát igen, a másik dolog, ami miatt harcolhatnak egymás ellen... – kis szünetet tartott, rám nézett és egyszerre mondtuk ki.
– Nők.
– Pontosabban – vitte tovább a gondolatmenetet Alynn. – Egyetlen nő.
– Ebben lehet valami – méláztam félhangosan, aztán nővérem kérdő pillantására hozzátettem. – Találtam egy medaliont, amin egy nőnek a portréja volt megfestve.
– Hol találtad?
Újra elvörösödtem, megköszörültem a torkomat, aztán legyintettem.
– Nem érdekes. De az a nő igazán gyönyörű volt.
– Téged semmi nem múlhat felül – jelentette ki Alynn, mire elmosolyodtam.
– Szépségben te is felülmúlsz engem, nem kell olyan messzire menni, mint a miniatűrön a nő.
– Utálom, amikor ilyen kishitű vagy – jegyezte meg, és felém mutató ujjával a vállamba bökött.
Csöndesen összenevettünk, de megdermedtünk a mögöttünk felhangzó váratlan hangra.
– Kivételesen egyetértünk.
Azonnal felismertem Caden hangját. Fel akartam pattanni, ahogy Alynn, de a bokám már jó ideje jelezte, hogy a duzzanat visszatérőben van. Lemondóan huppantam vissza a homokba, de azért hátrafordultam, hogy lássam a két Gaskellt. Nem voltak jókedvükben, ezért kifejezetten hálás voltam a nővéremnek a tervéért.
– Hölgyeim – szólalt meg a számomra ismeretlen férfi, akinek szakáll fedte orcájának nagy részét. Szemei viszont éppolyan gunyorosan csillantak meg, mint Cadennek, és ezt még sötétben is látni lehetett. – Önök az éjszaka legszebb csillagai. Olyan fényesen ragyognak, hogy eláll a lélegzetem. Szinte nem kapok levegőt..
Alynn keze ökölbe szorult, és amikor megszólalt, hangjából olyan gúny sütött, amit soha nem hallottam tőle.
– Akkor azt ajánlom, kedves soknevű uraság, hogy vegyen! A szemét pedig legeltesse rég nem látott fivérén, minket pedig hagyjanak békén!
A kalóz elégedetlenül horkantott, majd figyelmen kívül hagyva bennünket a bátyjához fordult.
– Látod, mit kell elszenvednem. Le merném fogadni, hogy a te foglyod nyelve nem ennyire éles.
– Azért erre nem vennék mérget a helyedben – felelte ellenségesen Caden, és a testvérét éppoly bizalmatlan pillantással méregette, mint bennünket.
– Talán... – kezdte a kalóz, és ajkain hátborzongató mosoly táncolt. – Jobb lenne nekik, ha együtt maradnának. Elvihetném a fiatalabbat is a hajómra. Ha terhes maradt, visszahozom neked, és azt csinálsz vele, amit akarsz.
– Nem beszélhet úgy rólunk, mintha itt sem lennénk! – csattant fel ingerülten Alynn, és úgy láttam, a legszívesebben megfojtaná a férfit.
Caden legalább annyira ellene volt az ötletnek, bár az indokai Alynnével ellentétben rejtve maradtak előttem.
– Teljesen elment az eszed, ha azt gondolod, hogy elviheted mellőlem – jelentette ki fenyegetően, mire a testvére hangosan felkacagott. Öblös nevetése visszhangot vert az éjszakában, és mintha Alynn ebben a pillanatban borzongott volna meg.
– Igaz is, testvér! Még egyszer nem engednéd, igaz? – a szavak mögöttes tartalmára vágytam, csak emiatt maradtam csöndben. Úgy láttam, Alynnek is hasonló dilemmái vannak.
A sűrű bozótból a férfiak háta mögül hangos reccsenés hallatszott. Megdermedtem, ahogy láttam, amint a bokor levelei árulkodón megrezzennek. Sosem kedveltem különösebben a szabadban az éjszakázást, ezért gyakran kimaradtam az efféle mókázásokból. Éreztem, ahogy a szívem hirtelen tempósabb ütemre vált, és szorosabbra vontam össze a gróf köpenyét.
– Caden? – akaratlanul is őt hívtam. Tudtam, hogy bármi is lapuljon a bokorban vagy mögötte, ő majd segít elüldözni. Nem fogja engedni, hogy bajom essen, mert tudta, hogy már éppen eleget szenvedtem éppen miatta. A bizalmam teljesen irreális volt, mégis létezett irányában.
Caden engem figyelt a sötétben, arcára kifürkészhetetlen kifejezés költözött, miközben válaszolt a testvérének, de közben egy pillanatra sem engedte megszakítani a szemkontaktusunkat.
– Soha többé, Devon! Soha többé!
– Helyes! – vágta rá a kalóz, miközben szemtelen vigyort villantott Cadenre. Lassan hátrált a tenger felé, ahonnan egyre erősödő, ütemes csobbanás hallatszott, míg a bokrok felől mintha valaki felénk trappolt volna. Devon Gaskell megemelte láthatatlan kalapját a testvére felé, majd Alynn felé nézett. – Velem tart, Mylady?
– Alynn?
– Oh, Danielle, bárcsak értenéd... – nyögött fel elkeseredetten Alynn, majd hozzám guggolt, és a kezeimet szorongatta. – Hamarosan visszatérek, megígérem! Most muszáj elmennem vele.
Mielőtt válaszolhattam volna a parttól nem messze egy sötét foltot vettem észre mozogni. A csobbanó hangok onnan jöttek, de hunyorgatnom kellett, hogy ki tudjam venni a csónak körvonalait, amiben egy magas, tagbaszakadt férfi ült. Nem tudtam rendesen megnézni magamnak, mindenesetre abban biztos voltam, hogy a fickó van olyan magas, mint Caden, és legalább kétszer olyan széles. Mackósnak tűnt minden mozdulata, ahogy az evezővel hajtotta a part felé a csónakot.
Devon már bokáig gázolt a vízben, amikor Alynn rászánta magát, és elengedte a kezemet. Segített felállni a földről, közben megállta, hogy a szétnyíló köpönyeg alatt viselt ruhámra egy megjegyzést sem tett. Még utoljára megöleltük egymást, és kaptam egy puszit a homlokomra.
– Vigyázz magadra! – súgtam neki, mire haragosan, nőhöz nem méltóan felhorkantott.
– Tudod, hogy vigyázok, nem kell engem féltened – jelentette ki, én pedig a szemem sarkából láttam, hogy a kalóz a szemét forgatja úgy, hogy Alynn ne láthassa meg. A nővérem ekkor Cadenre nézett, aki mozdulatlanul figyelte a jelenetet. – Ajánlom, hogy jobban vigyázzon rá, mint eddig, különben esküszöm az élő istenre, hogy eunuchot csinálok magából!
– Alynn! – kiáltottam fel meglepetten, és elvörösödve néztem Cadenre, vajon, hogyan reagál a fenyegetésre.
A gróf rezzenéstelen arccal, szemeiben lángoló gúnnyal nézett a nővéremre.
– Oh, hát ezt semmi esetre sem merném megkockáztatni – jegyezte meg.
Alynn valamivel vissza akart vágni, de Devon megelőzte azzal, hogy derékon ragadta és beültette a csónakba, akár egy gyereket. A nővérem tett egy mogorva megjegyzést, hogy ő is be tudott volna szállni anélkül, hogy körbetapogatta volna a mocskos mancsával, de utána csöndben maradt. Talán engem figyelt a sötétségen keresztül, ahogy én is próbáltam megpillantani a könnyeimen és az éjszaka függönyén keresztül, de hiába. Szinte azonnal belevesztek a sötétségbe.
Csak akkor vettem észre, hogy zokogok, amikor a gróf lágyan a karjaiba emelt, majd velem együtt felült a hatalmas ló nyergébe. Először mereven tartottam magam, igyekeztem elfojtani a sírást, de Caden karjai gyöngéden fontak körbe, én pedig megkönnyebbülten engedtem szabadjára az érzelmeimet.
– Nem kell félned! A nővéred jó kezekben van – mormolta a hajamba, mire kellemes borzongás futott végig a gerincemen.
Még a sírást is abbahagytam, annyira megdöbbentem a szavain. Felnéztem rá, miközben letöröltem az arcomról a könnyeimet. Nem láttam belőle sokat, a hold fénye az egyre sűrűbb felhőzet mögül bukkant elő néhol, hol fenyegető árnyakat fessen a lord vonásaira.
– Ezt nem gondolhatja komolyan! Maga sem bízik benne, akkor én, hogy tehetném?
Caden megvonta széles vállát, de nem válaszolt. Hosszú ideig csak Hercules lassú lépteinek zaját hallottuk. Zaklatottságom múlóban volt, és beletörődtem, hogy a következő hónapban ezen a különös szigeten fogok élni, ennek a különös családnak az életébe furakodva.
– Szívesebben mentél volna a hajóra? – kérdezte váratlanul a gróf, amikor kiértünk az erőből, és a távolban megpillantottuk a kastélyt.
Alaposan mérlegeltem a választ, végül megráztam a fejem.
– Nem.
– Nem? – visszhangozta döbbenten Caden, és mintha a lélegzetét is visszafojtotta volna. – Miért?
Hangosan felsóhajtottam, mielőtt válaszoltam volna. Hűvös volt az éjszaka, de a férfi karjaiba és a köpeny melegségébe képtelen volt behatolni. Élveztem ezt a pillanatot, azt kívántam, bárcsak tovább tarthatna.
– Alynn nagyon határozott személyiség, nem olyan, mint én. Pontosan tudja, mit miért csinál. Ahogy a szavaiból kivettem, valami terve lehet a kalózzal... Úgy értem a testvérével... Illetve Ferrarsszal... – hebegtem idegesen, de egy idő után megunta, és legyintett.
– Értem, kire célzol.
– És nem könnyítené meg a dolgom azzal, hogy elárulja, hogyan nevezzem?
Hezitáló csönd, végül kelletlenül közölte.
– Devon Gaskell. A néhány évvel ezelőtti csúfos vitánk óta Guy Ferrars – mondta, és már épp szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem a vita forrását, de megelőzött. – Eszemben sincs elárulni, és örülnék, ha nem kérdezősködnél erről.
– Rendben, Mylord! – bólintottam, majd folytattam az elméletem megosztását vele. – Tehát az egyik lehetőség, hogy Devonnal megállapodott valamiben, aminek a végrehajtásában csak láb alatt lennék, ezért nem vitt magával.
– Nem hiszem, hogy a nővérednek bármikor is láb alatt lennél – mutatott rá a gróf, majd csöndesebben hozzátette. – Ez az egyetlen szimpatikus vonása van.
Bölcsen hallgattam, de jóleső érzéssel töltöttek el a szavai. Amikor rájött, hogy nem válaszolok, megkérdezte.
– Mi a másik lehetőség?
– Ugyanez, csak épp hozzátéve, hogy azt a valamit, amit terveznek, halálos veszedelem fogja övezni, ezért hagyott itt engem.
– Miért lennének veszélyes tervei a nővérednek?
– Fogalmam sincs. De nekem már a víz is halálos – feleltem, és éreztem, ahogy a szemhéjaim lassan ólomsúlyként nehezednek a szemeimre. Alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, de azt még így is láttam, hogy a gróf hitetlenkedve néz le rám. Láttam a pillantásán, hogy magyarázatra szorul a kijelentésem. – Nem tudok úszni.
– Akkor hogy élted túl a hajótörést? – hangzott a gyanakvó kérdés.
Megvontam a vállamat, és halványan elmosolyodtam.
– Gondolom némi szerencsével. – Éreztem, ahogy a férfi egész testében megmerevedik, de nem tudtam mire vélni a haragját. – Sajnálom, ha untatom, de Ön kérdezte. Alynnt apánk megtanította, de én otthon maradtam, így nem látta értelmét. A lovaglást pedig Mrs. Doots tiltotta meg, mert oda nem tudott volna elkísérni.
– És mi az, amihez értesz? – kérdezte a lord gúnyosan.
Félig lehunyt pillákkal, keserűen csóváltam a fejemet.
– Semmihez. Teljesen haszontalan vagyok – motyogtam, aztán mentegetőzésképpen hozzátettem. – Viszont imádok olvasni. Ha elmegyek innen, nevelőnőnek talán felvesznek valahová.
Nem fűzött hozzá semmit, én pedig engedtem, hogy az ütem egyhangúsága magával ragadjon. Bíztam benne, hogy a gróf lelkiismerete biztosítja számomra azt a fajta biztonságot, amire ebben a pillanatban olyan nagy szükségem volt. És nem tévedtem...


Fülsiketítő némaságra riadtam. Különös volt a csöndre ébredni a többhetes égi háború után. Amióta Alynn és a kalóz elhagyták a szigetet, szinte egyfolytában zuhogott. Ennek már több mint három hete. Ha nem esett, akkor csak szimplán borongós idő volt, és a sár miatt lehetetlen volt kimozdulni a házból.
A bezártságot megszoktam, mindig is szerettem a házban időzni, de ez már nekem is sok volt.
Napjaim nagy részét Eloise-zal töltöttem. A nő elárulta, hogy a nagydarab mackós, evezős férfi a férje volt, és közösen határoztak úgy, hogy míg egyikük Devonnál, a másik Cadennél marad szolgálatban. Amikor elhaladtak a sziget mellett, mindig üzentek egymásnak, sőt, Devon gyakran kölcsönadta az egyik csónakot Bennek, hogy néhány órát nyerjenek együtt a feleségével.
Bármi is okozta a nézeteltérést a két fivér között, előttem tökéletesen rejtve maradt, és a szolgák kitartását leszámítva semmi nem utalt közelgő békülésre.
Bámulatra méltónak találtam Eloise és Ben hűségét, főleg amikor megtudtam, hogy ők ketten nem rabszolgák, hanem fizetett dolgozók, akik ha úgy döntenek, bármikor felmondhatnak a szolgálatból a Gaskelleknél. Erre azonban egyikük sem volt hajlandó.
Tayshaun ragaszkodása még ennél is megrendítőbb volt. A férfi a nap huszonnégy óráját arra tette fel, hogy Caden parancsait várta. Akármilyen apróságról volt szó, az élete derekán járó Tayshaun mindig kéznél volt, és gyakran teljesítette a kimondatlan parancsokat is. Sehogy nem értettem ezt a ragaszkodást, de elfogadtam, és mivel láttam, hogy kényelmetlenül érinti, így nem is faggatóztam.
Sikerült szinte mindenkivel barátságot kötnöm. A szakácsné egy nagydarab asszonyság volt, mogorva tekintettel, akitől először rettegtem. Miss Hastingsnek hívták, de ragaszkodott hozzá, hogy egyszerűen csak Giselle-nek nevezzem. Vénlány volt, mert félelmetes ábrázata elriasztotta a kérőit, vagy soha nem is akadtak – udvarias neveltetésem révén efelől nem faggatóztam.
Giselle eleinte tartózkodóan viselkedett velem, én is kerültem a társaságát, mígnem egy nap arra lettem figyelmes, hogy állandóan tüsszög, az orra legalább olyan vörös, mint a szeme, és láthatóan nagyon szenvedett. Bemerészkedtem a felségterületére, főztem neki egy teakeveréket különböző anyagokból, amiket még otthon tanultam a házvezetőnőnktől.
Amikor odanyújtottam Giselle-nek a teát, a nő undorodva eltolta magától, és kijelentette, hogy bizonyára meg akarom mérgezni.
– Akkor csak szenvedjen még legalább egy hétig – vontam meg a vállamat, majd letettem a teát az asztalra, vállat vontam, és kisétáltam a helyiségből.
Nem voltam benne biztos, hogy mi történt ezek után, de másnapra Giselle orrfolyása elmúlt, és hálásan mosolyogva üdvözölt. A konyha személyzetét általa nyertem meg magamnak.
A gróffal ritkán találkoztam, mintha szándékosan kerülné a társaságomat. Leginkább bezárkózott a könyvtárba, vagy a dolgozószobájába, és ezeket a helyeket én is gondosan kerültem.
Ha azonban véletlenül mégis összetalálkoztunk, rövid, udvarias társalgást követően mentünk a magunk útján. Soha nem érintkeztünk, ami a közös lovaglásunk után közel sem volt olyan kellemes érzés, mint hittem volna. Magamnak is alig mertem bevallani, de hiányzott Caden biztonságot nyújtó ölelése.
A második héten végre elállt az eső, és a harmadik hét elejére megszikkadt annyira a talaj, hogy vegyem a bátorságot, és kimerészkedjek a szabadba. Mivel már régóta készültem rá, úgy döntöttem, hogy megpróbálok összebarátkozni Hercules-lel, a gróf hatalmas lovával. Fogtam a reggeliző tálcámról egy almát, és a ruhám zsebébe rejtettem.
A ruháim ugyan jócskán hagytak kivetnivalót maguk után, mégis inkább viseltem Nicky, a duci konyhalány bő, szinte zsákszerű ruháit, semmint azokat, amelyeket a kastélyban találtunk. Valamiért idegenkedtem azoktól a ruháktól. Igaz, hogy olyan minőségi anyagokból készültek, amiket még soha nem viseltem, mégis úgy éreztem, mintha Cadennek és úgy általában véve az egész személyzetnek kellemetlen pillanatokat okozhatna a látványa.
– Hová igyekszel ilyen izgatottan? – ért utol a hatalmas előtérben Eloise hangja, mire bűntudatosan fordultam felé.
A kreolbőrű nő hatalmas kupac ruhát egyensúlyozott gömbölyű csípőjén, és látszott, hogy alig bírja a súlyt.
– Csak sétálni akarok egyet – ismertem el, és már indultam is felé, hogy segítsem a cipekedésben. – Ki akarom használni, hogy nem esik.
– Akarod, hogy elkísérjelek? – ajánlotta fel őszinte mosollyal Eloise, de tudtam, hogy csak udvariasságból teszi. A fekete nő imádta a munkáját a kastélyban, és időpocsékolásnak tartotta volna a sétálgatást a kertben, vagy hatalmas, életveszélyes lovak etetését apró almával.
– Nem, köszönöm. És te akarod, hogy segítsek a mosásban?
– Azt hiszem, Caden egész biztosan szíjat hasítana a hátamból, ha engedném, hogy akár egyet is kisúrolj ezekből – nevetett fel a saját szellemességén Eloise, és szavaira mélyen elpirultam.
Igaz volt ugyan, hogy a gróf kerülte a társaságomat, de mindenkivel megérttette a birtokon, ha nem az egész szigeten, hogy úgy vigyázzanak rám, mintha legalábbis porcelánból lennék. Soha ennyien nem figyeltek és vigyáztak, mint ezekben az időkben.
– A gróf merre van? – kérdeztem félszegen, szemlesütve, nehogy Eloise észrevegye, olyasmire készülök, amit helytelenítene.
– Még nem ébredt fel. Na, menj csak nyugodtan, mielőtt újra rákezdi – engedett utamra Eloise, nekem pedig nem kellett kétszer mondani.
Egyenesen az istálló felé vettem az utamat, és reménykedtem benne, hogy az istállófiú, Max nem fog a környéken tartózkodni. Egyszer már megpróbáltam bejutni Hercules-höz, de Caden rajtakapott. Éktelenül dühös lett, amikor rájött, hogy egyedül akartam a lovak közelébe menni, és alaposan lehordta szegény Maxot, amiért engedte.
Körülnéztem, de a birtok csöndes gyönyörűséggel sóhajtozott a napsütésben. Minden annyira békés volt, és eldöntöttem, hogy ha itt végeztem, valóban sétálok egyet a mezőn.
Beléptem az istállóba, és a túlsó oldal felé indultam. Tudtam, hogy az utolsó boksz a gróf lováé. Félelem kerített a hatalmába, mielőtt még odaértem volna, és megtorpantam.
– Csak odaadom neki, és megyek – motyogtam, és már indultam volna tovább újonnan merített bátorságommal, amikor váratlanul valami megbökte a hátamat.
Riadtan ugrottam egyet, de ahogy megfordultam, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy csak Erebosz az. A hatalmas bestiáról már az első napokban kiderült, hogy valóban vérszomjas, ha valaki gonosszal van dolga, de egyébként kezes bárány. Az első estéimen egyedül voltam éjjelente, mert a kutya el nem mozdult volna a gróf mellől, de a a hét végére, mint akire ráparancsoltak, a szobám elé költözött.
Nem értettem a hirtelen átpártolását, mindenesetre örültem a társaságának. Ahogy most, az istállóban is.
– Üdvözlöm lordságod! – vakargattam meg mosolyogva az állat hatalmas fejét, mely így ülő helyzetében is felért a mellkasomig. – Kicsit későn kelt ma, nem gondolja?
Erebosz bölcsen nézett rám aranyszínű szemeivel, vörös bundáján megcsillantak az épület falának résein át beszűrődő nap sugarai. Néha elgondolkodtam, hogy több bátorság szorult ebbe a hatalmas kutyába, mint belém. De ha ez a kutya nem bánt, akkor talán Hercules is megkönyörül rajtam végre.
Magam sem értettem, miért akarok annyira a barátja lenni, de valami hajtott felé, és én meg sem próbáltam ellenállni a késztetésnek. Mintha csak a gazdájáról lenne szó. Gyakran eszembe jutott, hogy azért folytatom ezt a reménytelennek tűnő küzdelmet a fekete ménnel, hogy a gazdájához vezető utat is meglássam magam előtt.
Gyorsan elhessegettem magamtól a buta gondolataimat, és lenéztem Ereboszra.
– Vigyázol rám, ugye? – motyogtam bizonytalanul, mire a kutya boldogan elődugta hatalmas pofájából a nyelvét, és beleegyezően lihegett.
Még egyszer megpaskoltam a fejét, majd elindultam az utolsó boksz felé, ahonnan hangos, elégedetlen prüszkölés hallatszott. Amikor megpillantottam Hercules-t újra elfogott a félelem, de erőt vettem magamon, és az ajtajához léptem.
– Szia – cincogtam megszeppenten, mire az állat dobolt kettőt a mellső lábával. Felé nyújtottam a kezem, hogy megsimogassam, de elhátrált előlem. – Emlékszel rám, igaz?
Hercules ingatta méretes fejét előre-hátra, mintha csak azon volna, hogy figyelmeztessen, jobb, ha menekülök. Hátráltam egy lépést, kezemet a zsebembe süllyesztettem, és körbetapintottam az alma sima gömbölyűségét. Könnyebb lenne elmenekülni...
Nem! Soha többé nem akartam meghátrálni félelemből. Bizonytalanul felemeltem a zárat, és résnyire nyitottam az ajtaját. A szívem a torkomban dobogott, ahogy beléptem, így már nem választott el semmi az óriási állattól, aki egyre idegesebben vette tudomásul a jelenlétemet.
Kivettem az almát a zsebemből, és a ló felé nyújtottam, miközben egy lépéssel közelebb merészkedtem hozzá.
– Nézd csak, ezt neked hoztam!
Hercules nem díjazta a bátorságomat, éjfekete szemeivel ellenségesen figyelt, miközben egyre gyakrabban, egyre ingerültebben emelgette a mellső lábát. Amikor egy újabb lépést tettem felé, váratlanul a hátsó két lábára emelkedett, és felágaskodott előttem, mint valami megtestesült fenyegetés.
Riadtan hátráltam el tőle, de legnagyobb meglepetésemre valami keménybe ütköztem. Egy erős kar fonódott a derekam köré, és amikor meg akartam fordulni, megakadályozta. Tudtam, hogy Ő az. Más nem lehetett. Más nem váltott ki belőlem ilyen heves érzelmeket, és még csak meg sem kellett szólalnia.
Hercules továbbra is idegesen toporgott, de a helyén maradt a boksz távolabbi sarkában. Már épp meg akartam kérdezni a grófot, hogy ezek után mik a szándékai, amikor szabad kezét lassan az enyém alá támasztotta, és lágyan kényszerített, hogy újra a ló felé nyújtsam az almát.
– Beszélj hozzá! – súgta Caden, a hajamban éreztem forró leheletét, és akaratom ellenére borzongás futott végig a gerincemen, mint valami lágy simítás.
– De mit mondjak? – értetlenkedtem, és a bal kezemmel a férfi derekamra kulcsolódó kezébe kapaszkodtam görcsösen. Úgy tűnt, nem bánja, mert nem húzódott el, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mennyire jó érzés újra a közelében lenni.
– Néha nem az a fontos, mit mondasz. Néha az a lényeg, milyen hangsúlyt használsz – magyarázta Caden fojtott hangon, és közben magamon éreztem átható pillantását. – Csak beszélj hozzá, hogy érezze a bátorságod és a nyugalmad!
– Talán jobb lenne, ha csöndben maradnék, mert sem nyugodt, sem bátor nem vagyok ebben a pillanatban – világosítottam fel a grófot, mire éreztem a mellkasát összerándulni az elfojtott nevetés miatt.
– Hiszen Erebosz is veled van, aki ugye vigyáz rád. Ugyan, mi bajod eshetne? – vallatott gúnyosan a férfi, mire megmerevedtem a karjaiban. Hallgatózott! Az ördög vinné el ezt az alakot! El akartam húzódni, feladni az egészet, de szorosan tartott, sőt, lábát az enyém mögé tolva kényszerített egy újabb lépéssel előre. – Ha már idáig eljutottál, nem akarhatod feladni.
Hercules türelmetlennek és bosszúsnak tűnt, füleit figyelmeztetően hátracsapta, ahogy elégedetlenül figyelte a tétovázásomat. Biztos voltam benne, hogy ha a gróf nem lett volna velem, már régen agyontaposott volna.
– Gyerünk, Danielle! Hiszen én is itt vagyok veled – búgta a gróf, és tudtam, hogy előrehajolt, mert ezúttal a fülemnél éreztem a leheletét.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán csöndesen beszélni kezdtem. Utólag már nem emlékeztem pontosan, miket mondtam, csupa ostobaságot az almáról, hogy milyen finom, lédús minden cseppje, meg mennyire boldoggá tenne, ha elfogadná tőlem.
Azt vártam, hogy a gróf gúnyosan rám förmed, amiért ilyen ostobaságokkal traktálom ezt a szegény óriást, de Caden végig csöndben volt. Szinte biztosra vettem, hogy mélyre ható, fenyegető pillantását végig a lován tartja.
Akármit is csinált, hálás voltam neki, mert végül Hercules megkönyörült rajtam, és úgy döntött, méltónak talál ahhoz, hogy a tenyeremből elfogadja a gyümölcsöt. Olyan hirtelen hajolt közel, hogy hátrahőköltem, és vissza akartam rántani a kezemet, de Caden ott magasodott mögöttem, és nem engedett elmozdulnom. Erős kezével megtartotta a csuklómat, így a tenyeremből evett a hatalmas állat.
Hercules szája puha volt, és hosszú szőrszálak csiklandozták a bőrömet, amíg elkapta tőlem az almát. Csöndesen felnevettem, de mosolyom az arcomra fagyott, amikor Caden elengedte a derekamat, és megragadva a másik kezemet a ló feje felé irányította.
– Caden, én nem hiszem, hogy...
– Sss... Csak érezd, ne gondolkodj! – utasított gyöngéden, miközben egyik kezemet a ló pofájára irányította, a másikat pedig puha orrára. – Simogasd meg!
Remegő kézzel tettem eleget a parancsnak. Hercules szőre sima volt és selymes. Ahogy végigfuttattam az ujjaimat nemes vonású orrán, elégedetten sóhajtott. Az almát két ropogtatással elintézte, és sötét szemeiben úgy döntöttem, hogy hálás fényt láttam felvillanni.
Úgy döntöttem, mára éppen eleget kockáztattam az életemet, ezért lassan visszahúztam a kezeimet, és engedtem, hogy Caden kihátráljon velem a bokszból. Csak akkor engedett el, amikor visszazárta az ajtót. Egy hosszúnak tűnő pillanatig nekitámaszkodott, és amikor felém fordult azt kívántam, bárcsak a hatalmas ló patáival néznék szembe.
– Teljesen elment az eszed? – rontott nekem a férfi, mire ijedten hátráltam egy lépést. Ezért a lépésemért mélyen megvetettem, és a világ gyávájának tituláltam magam.
– Én csak...
– Mit gondolsz, mi történt volna, ha nem vagyok itt? Meg akarsz halni? – Caden a végére már kiabált, én pedig egyre riadtabban figyeltem villámokat szóró barna szemeit, melyek mintha haragjában még sötétebb árnyalatot öltöttek volna.
– Csak szerettem volna összebarátkozni vele – mentegetőztem, miközben arra gondoltam, ennél szánalmasabb érvet nem is találhattam volna ki.
– Barátkozni? Az istenért, Danielle, ha barátkozni akarsz egy náladnál tízszer akkora fenevaddal, leszel szíves előtte figyelmeztetni, rendben? – Caden tombolt, én pedig a legszívesebben elrohantam volna.
Meg is tettem volna, de a rémületem csupán annyira vitt rá, hogy egész a falig hátráljak. A gróf pedig velem együtt mozgott, mígnem újra ott magasodott előttem. Férfiasságának minden részletét érzékeltem, az illata beszivárgott az orromba, fekete ingje be volt tűrve hasonló színű nadrágjába. Csizmája a térdéig ért, az oldalán pedig egy lovaglópálca függött.
Ingjének felső három gombja nem volt begombolva, így láttatni engedte izmos mellkasát. Haja szabadon omlott a vállára, és arcán olyan mértékű indulatok váltakoztak, amit nem értettem.
– De sikerült. Elfogadta tőlem az almát.
– Ha nem lettem volna itt, elfogyasztott volna reggelire – vágott vissza a férfi azonnal, és hangja keményen csattant, ahogy folytatta. – Nem biztos, hogy csak magadra kell vigyáznod, erre nem gondoltál? Nem lehetsz ennyire felelőtlen!
A szavai hideg zuhanyként értek, és valamiért rosszabbul érintettek, mint szerettem volna. Vissza akartam vágni, valahogy megsebezni, ahogy ő tette velem. Sosem tudtam hitelesen hazudni, ezért igyekeztem latba vetni minden színésznői képességem, amikor újra megszólaltam.
– Amiatt már nem kell aggódnia.
– Hogy érted ezt? – hüledezett.
– Nem hiszem, hogy ezt olyan sokféle módon lehetne értelmezni – feleltem maró gúnnyal a hangomban.
Caden jóképű arcára kiült a döbbenet. Már megtörtem volna, hogy elmondjam az igazságot, de nem akartam. Ostobaság lett volna a részemről egy olyan férfit magam mellé láncolni, aki annyira szabadulni próbál tőlem, hogy hetekig kerülte a társaságomat. Megacéloztam az akaratomat, és vártam, hogy reagáljon valamit.
– És mióta nem kell aggódnunk emiatt? – érdeklődött cinikus gyanakvással, mire idegesen nyeltem egyet.
– Csupán két napja – motyogtam, és bizakodtam, hogy nem kér bizonyítékot a havi bajomra. Hogy eltereljem a figyelmét hozzátettem. – Most már nyugodtan utamra engedhet a nagyvilágba, Mylord. Nem kell félnie, hogy a tette komolyabb következményekkel járt.
Caden arcára kiült az a kifürkészhetetlen kifejezés, amitől a hideg futkosott a hátamon. Mielőtt válaszolhatott volna, Eloise lépett be az istállóba. Szemeiben riadalom, és meglepettség csillogott, arca pedig olyan sápadt volt, hogy még karamellkrém bőrén is átütött.
– Caden, vendéged érkezett – nyögte ki nehezen, amikor mindketten kérdőn fordultunk hozzá.
A gróf ajkáról hangos sóhaj szakadt fel. Megkönnyebbülés, neheztelés...? Nem tudtam megállapítani, mit érzett.
– És ki az? – kérdezte mintegy mellékesen, és közben le nem vette rólam a szemét. Eloise olyan sokáig nem felelt, hogy Caden megunta a dolgot, és ingerülten rámordult. – Ki jött, Eloise?
– Naomi – suttogta hosszú szünet után az asszony, szavai mégis mintha sziklaomlásként hatott volna a fagyos csöndbe.
A levegő megfagyott körülöttünk, Caden halálra váltan nézett Eloise-ra. Beletelt egy percbe is, mire össze tudta szedni magát. Bárki volt is ez a Naomi, cseppet sem irigyeltem. Ahogy Caden a ház felé indult, az arcán olyan mértékű haragot láttam, amit soha nem szerettem volna megtapasztalni.
– Ki az a Naomi? – szakad fel belőlem a kérdés, miután a gróf elviharzott a kastély felé. Úgy tűnt, mintha az időjárás az indulatait tükrözték volna, mert egy vakító villanást követően a környéket éles mennydörgés rázta meg.
– Elmondtad neki? – kérdezett vissza Eloise, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
Bűntudatosan lesütöttem a szemeimet. A nő tudta! Fogalmam sem volt, honnan, mert én nem észleltem magamon semmi változást. Nem firtattam, a lényegen nem változtatott.
– El kellett volna, kislány – sóhajtott lemondóan Eloise. – Nagyon el kellett volna.
Figyeltem Cadent, ahogy eltűnik a kastély ódon falai között, és azon tűnődtem, min változtatna az igazság? Feleségül venne, és élhetnénk egymás mellett úgy, ahogy az elmúlt három hétben? Kirázott a hideg a gondolatra.
Nem! Lord Gaskell soha nem fogja megtudni.
A havi vérzésem másfél hete késett...

11 megjegyzés
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)