8. Fejezet: Újra a Zöld Smaragdon

Posted by Akasha



Noha a testem fáradt volt már, az agyam lüktetve zakatolt. A hajnal első pírja bevilágította a horizontot, ahogy a két kis ladikkal a Zöld Smaragd felé vettük az irányt. Bár, ahonnan én láttam, nem tűnt valóságosnak; a hatalmas hajó a zöld helyett inkább narancs és rózsaszín árnyalatában pompázott.

A napnak ezen időszaka valahogy mindig nyugtató hatással volt rám. Egy új nap kezdete, és egyben a remény időszaka, hogy rendbe lehessen hozni az elrontott eseményeket. Egész szép kis listám lenne, ha összeírnám, mi mindent kell rendbe hoznom, élén a két nappal ezelőtti viharnál tapasztalt késlekedésemmel, aminek a húgom látta meg a kárát.

- Nocsak, kisasszony! Miért ilyen szótlan? – térített váratlanul magamhoz a kapitány csipkelődős hangja. – Biztos nemsokára itt a világvége, hogy megnémult.

Túl sok gondolat kavargott a fejemben, és nem voltam hajlandó még Guy-jal, vagy Devonnal, vagy akárhogy is hívják ezt a jóképű ördögöt, szócsatát vívni. Csak egyetlen információ tisztázásában segíthetett.

- Szeretném, ha pár kérdésemre őszintén felelne.

- Mire gondol? – nézett rám összeszűkült szemekkel. – Ha így kezdi, a végén még megijedek magától. – Tenyérbemászó mosolyát szívesen letöröltem volna a képéről, de a kíváncsiság jobban hajtott. Komoly arckifejezésem láttán azonban biztos rájött, hogy nem vagyok vicces hangulatban. – Hát rendben, kérdezzen.

- Mi a valódi neve?

- Devon Gaskell – válaszolta határozottan, és én azonnal elhatároztam, hogy mindig így hívom magamban ezentúl: Devon.

- Miért változtatta meg a nevét? – Egy pillanatra abbahagyta az evezést, nyilván nem számított erre a kérdésre.

- Elég annyit tudnia, hogy a bátyámmal, Cadennel volt egy kis nézeteltérésünk. A birtokában volt egy kincsnek, amivel azt hittem, hogy rosszul bánik, így eltulajdonítottam. Csak később derült ki számomra is, hogy tévedtem, és az csak egy drágakőnek álcázott kavics volt. Ekkor viszont már nem tudtam jóvátenni a hibámat.

Mégis igazunk lett Danielle-lel. Egy nő miatt ment tönkre a kapcsolatuk. Ráadásul egy elég hitvány fajtája miatt. Ezek szerint a két Gaskellt rútul becsapták. A velünk történtek után elégedettséget kellett volna éreznem, hogy fogva tartóinknak mégsem volt annyira könnyű életük, de nem tudtam. Ehelyett összeszorult a szívem értük. Szenvedésükre gondolni nem is volt annyira kellemes érzés, mint reméltem. Szerettem volna jobban megismerni a kapitány életének ezt a szakaszát, de nem ez volt a legmegfelelőbb alkalom minderre.

- Nagyon elgondolkozott. Nyilván egy aljas gazembernek tart, amiért ezt tettem a testvéremmel.

- Oh, ez nem újdonság számomra – nevettem fel önfeledten, mire ő felhúzta egyik szemöldökét. Nem akartam kiadni magam azzal, hogy elárulom aggályaimat. - Valójában csak arra lennék kíváncsi, hogy a legénységnek mennyit árult el mindebből?

- Csak Ben, Balthazar és Sean azok, akiket beavattam. Szóval, drága szépségem, ha nem akarja az óceán kellős közepén végezni, jobban teszi, ha erről senkinek nem szól egy szót sem. – Fenyegetése már nem hatott úgy rám, ahogy eddig. Éles nyelvem valamiért nem vágott vissza, mintha óvatosságra intette volna az agyam… vagy a szívem… ki tudja.

- Ígérem, hogy nem fogok. És köszönöm, hogy ennyire bízik bennem.

- Áh, dehogy bízok én magában, csak nem akarom, hogy mindenféléket elhíreszteljen a hajómon. – A szememet forgattam erre a válaszára, és örömmel konstatáltam, hogy huncut mosolya ismét ott bújik meg a szája szegletében.

- Ilyen fivérrel én sem dicsekednék – folytattam gondolatomat kicsit hangosabban, mint szerettem volna, mire Devonból egyszerre kitört a kacagás.

- Nem is sejtem, hogy mondhat ilyet róla – csipkelődött tovább.

- Talán köze van ahhoz, hogy a testvéremet megerőszakolta – jegyeztem meg epésen egyenesen a szeme közé.

- Igaza van, viszont akármennyire is nem szívlelem a saját vérem, azt tudnia kell, hogy nem aljas. Nem mondom, hogy ártatlan, csak hibázott. – Elég őszintének tűnt, de akkor sem bírtam elfogadni, hogy a történtek csak egy egyszerű véletlen következményei.

- De azt elég nagyot. Mellesleg, ha jól vettem ki a szavait, azért tette, mert úgy vélte, hogy a húgomat maga uszította rá. Akárhogyan is nézem, önök, mindketten felelős ezért.

- Valahogy éreztem, hogy ezért is engem fog hibáztatni – mondta száját vonallá préselve, miközben az égboltot kémlelte.

- Hiba, hiba, de melegen ajánlom annak az alaknak, hogy ne merjen többé hozzányúlni – sziszegtem fogaim között. A lapátolás hangja mellett éppen hogy meghallottam egy elfojtott kuncogást.

- Igen, mert finoman szólva egy a gyengédebb nem egyedévé teszi.

- Azt hiszi, hogy nem tenném meg?

- Semmi kétségem afelől, hogy valóban véghez is vinné tervét. Csak azt nem tudom eldönteni, hogy a kisasszony vagy Caden oldalára álljak a harc során, mert egyik fél sem fogja könnyen megadni magát. És bár drága fivérem nagyon erős, azért kegyed is jól megállja a helyét, ügyesség terén. Ha mást nem, majd halálra idegesíti éles nyelvével, amíg ki nem dől.

Nőhöz nem méltóan horkantottam egyet, ahogy saját tréfáján nevetett. Szerencsére nem kellett már sokáig elviselnem otrombaságát, mert lassan elértük a hajót.

- Otthon, édes otthon – szólalt meg a kapitány, ahogy ismét a fedélzetre lépett. Jövetelére nagy jövés-menés támadt, és hirtelen mindenki megjelent sorfalat állva az orrunk előtt, pedig csak pirkadt. – Na, rusnya banda! Még a reggel folyamán elhajózunk erről a hőn szeretett átkozott vidékről egy másik szigetre, úgyhogy mindenki a helyére! – adta ki a parancsot, majd a várakozás nélkül felém fordult. – Miss Montgomery, mivel volt kegyes az egész éjszakát távol tölteni, megjegyzem, hogy mindezt az engedélyem nélkül, ezért feltételezem, hogy eléggé fáradt lehet már. Jól sejtem?

- Igen, ez igaz.

- Nos, rendben, akkor kérem, foglalja el szálláshelyét és pihenjen keveset. Ha kedvező szelünk lesz, akkor holnapra elérjük Manila kikötőjét. Addig is az ágy az öné, kisasszony, és használja ki, mert este már én is csatlakozom. – Izzó tekintete egy beteljesítendő ígéretről árulkodott, amitől az egész testemben bizsergés futott végig.

- Közös ágy? Ne is álmodozzon róla! – fakadtam ki. – Ne merje…! – sikkantottam el magam úrinőhöz nem méltón. Minden gondolat kiröppent a fejemből, ahogy egyre csak közeledett felém, míg a végén alig volt közöttünk pár centiméter.

- Mit ne merjek, kisasszony? Megtorolni, hogy parancsom ellenére szó nélkül elhagyta a hajót?

Válaszolni sem volt alkalmam, ajka lecsapott enyémre, míg karjával szorosan magához húzott. Először megpróbáltam ellenkezni, de mint már korábban is, testem ismét máshogy reagált a férfi érintésére. A nyelve táncra hívta az enyémet, aminek nem bírtam ellenállni. Ujjaival hajamba túrt, miközben tarkómat gyengéden simogatta. Csókjának vad szenvedélye szinte teljesen megrészegített, és egész lényem vágyban égett.

Csak arra lettem figyelmes, hogy valaki halkan a torkát köszörüli.

- Mi az, Sean, nem látod, hogy épp el vagyok foglalva? – morogta Devon.

- Elnézést, kapitány, de szükségünk lenne a pontos irányra, hogy merre induljunk el.

Devon egy pillanatra elgondolkodott, mintha kívülről fújná a térképet, majd előkapta iránytűjét, és határozottan elkiáltotta magát:

- Irány Észak-Északkelet! – Szeme tűzben égett, ahogy várakozóan felém fordult ismét. – Elnézést, Mylady, de ezek az otromba fráterek mindig megzavarnak. Szóval, hol is tartottunk az imént?

Nem adhattam meg neki magam, bármennyire is sajgott az ajkam a csókja iránt. Az elmúlt percben volt időm, hogy magamhoz térjek, így most sikeresen kitértem útjából, és szó nélkül féloldalazva hátrafele haladtam a fedélköz lejárata felé.

Egy elégedett mosollyal nyugtáztam a lépcsőt elérve, hogy hangosan káromkodik, de eszem ágában sem volt megfordulni.

Nyugalomra volt szükségem, hogy végiggondoljam magamban, mi mindenre lesz szükségem a következő pár napban, ha túl akarom élni ezt az egész kalandot, és hogy próbáljam kitörölni az aggodalmat a húgom iránt. Most Devonra és a neki ígért feladatra kellett koncentrálnom.

Ahogy lenéztem a ruhámra, máris tudtam, mi lesz a listám első pontján. Semmi kétség, hogy ha egy tárgyat meg kell szereznem, amihez csábítás szükséges, biztos vagyok benne, hogy a rajtam lévő piszkos vászoning és nadrág nem éppen a legmegfelelőbb öltözet. Tehát díszes kísérettel kénytelen leszek bevonulni a barátném otthonába, majd onnan a Tűzfészek ivóba. Ott megkeresem Héctort, felelevenítem régi kapcsolatunkat, majd elkábítom egy gyógyfűvel, elveszem tőle a medált, és szépen láthatatlanul visszaosonunk a többiekkel a hajóra. Utána pedig szabad az út végre.

Igen. Milyen egyszerűen is hangzik, ugye? Mindenekelőtt azonban fegyverre is szükségem lesz, hogy meg tudjam magam védeni, ha bármi rosszul sülne el. Vissza kell szereznem a késemet, amit a kapitány volt szíves elkobozni már a legelső napon.

Devon kabinjába visszatérve éreztem csak az alvatlan éjszaka hatásait, és szinte ujjongani tudtam volna, amikor megláttam az ágyat. Késlekedés nélkül elfoglaltam, és azonnal mély álomba zuhantam.

Arra tértem magamhoz, hogy akaratlanul is összehúzom a szemem. Egy kósza napsugár pont bevilágított az ablakon egyenesen rám vetítve vakító világosságát. Kábán kicsit arrébb csúsztam az ágyon, hogy az áldott árny ismét körülöleljen.

- Hogy aludt, kisasszony? – Az ismerős basszusra azonnal felültem, és éberebbé váltam. A kapitány az ággyal szemben lévő karosszékben ült engem vizslatva.

- Elég jól, köszönöm érdeklődését… Guy… vagy inkább szólítsam Devonnak innentől? – élcelődtem vele, mert egyáltalán nem tetszett, hogy amíg én kiszolgáltatva itt fekszem, addig ő képes, és fesztelenül járkál a parányi kabinban, esetleg kihasználva a helyzetet. Elsötétülő arckifejezése elárulta, hogy célba találtam.

- Ha jól emlékszem, megkértem, hogy erről ne beszéljen a hajón.

- Csak arra kért, sőt, fenyegetett, hogy ne merjem senkinek sem elárulni a hajón ezt a titkát. Nem is állt ez szándékomban, viszont ezt a kérdést pont az említett utasítása miatt kellene még most tisztáznunk – világítottam rá a tényre, mire tekintetében düh cikázott.

- A Zöld Smaragdon én Guy Ferrars vagyok, és ez így is marad. Értette, Miss Montgomery? – Válaszképpen bólintottam, de ennyi nem volt elegendő a számára. – Higgye el, tudni fogok róla, ha kikotyogja.

Borzongás futott végig rajtam, ahogy felállt a székből, és hatalmas termetével fenyegetően felém tartott. Gyorsan körbepillantottam bármilyen fegyvert segítségül hívva, persze sikertelenül. Az ajtó felé sandítottam menekülőút felé, de Devon megelőzött, és elállta utamat.

- Nyugodjon meg, Alynn, nem fogom bántani – Kezét karba fonta, bár azt nem tudtam eldönteni, hogy csak a megfélemlítés eszközének vélte ezt a gesztust, vagy, hogy megnyugtasson, valóban nem ér hozzám még egy ujjal sem.

- Szerintem önnek és a családjának másfajta elképzelése van a bántalmazásról, mint nekem – vágtam vissza kicsit erősebben, valószínűleg a helyzetből adódó feszültség miatt.

- Akkor máshogy fogalmazok: nem fogok férfiként közeledni kegyedhez, csak ha maga is akarja már… - Hangulata egy szemvillanás alatt megváltozott, és hamiskás mosolya elárulta, hogy csipkelődéssel még messze nem végzett. Hirtelen megállt, mintha elgondolkodna valamin, majd egyszerűen megadta a kegyelemdöfést: – Arra az időpontra pedig nem is kell olyan sokat várni. - Ezt az arcátlan hangnemet már nem voltam hajlandó eltűrni ettől az önző, arrogáns frátertől.

- Maga egoista gazember! Azt megnézheti, hogy valaha is kezdeményezni fogok. – Egy lépést tettem csak felé, de legszívesebben letéptem volna a fejét. A következő állítása viszont csak olaj volt az amúgy is lobogó tűzre.

- Egy szóval sem állítottam, hogy elcsábítani nem próbálom. – A düh vörös démona szállta meg elmém, és hirtelen válaszolni sem bírtam erre az alávaló kijelentésre. – De most nem ezért jöttem ide. A hajó napnyugtára befut a kikötőbe, és arra gondoltam, jobban szeretne nőhöz méltó öltözékben mutatkozni odakint. A ruhája kitisztítva ott hever az asztal előtti széken.

Mire a döbbenetből magamhoz tértem, és visszavágásként a képébe hajítottam volna a széken heverő kelmét, már csak az ajtó csukódására lettem figyelmes.

Kellett pár perc, mire lenyugszom. Ennek a férfinek már szinte a vérében van, hogy az idegeimmel játszik – gondoltam. Úgy fel tud dühíteni, mint eddig senki más, akivel életemben találkoztam. Még a legveszélyesebb ellenségem sem. Valahogy mindig megtalálja a határt, és a mezsgyéjén jár, engem kínozva mindezzel. Csak arra nem számít, hogy egyszer minden cérna elszakad, és onnan nincsen visszaút.

Mire felértem a fedélzetre, éppen napnyugta volt. Az én saját bejáratú testőrgárdám már ott várt rám tetőtől talpig harci díszben, ami jelen esetben náluk a kopott cipőt és az elnyűtt vászonruhát jelentette, persze az elengedhetetlen karddal az oldalukon.

Ben meleg mosolya egy kicsit csitította aggályaimat, míg Sean dacos pillantása és Balthazar fürkésző tekintete inkább óvatosságra intett. Akár így, akár úgy, de ezzel a három emberrel kell véghezvinnem a tervet, és az ő kezükben van az életem.

- Nos, Avery Lynn, készen áll? – szólt a kapitány a hátam mögött. Nem tehettem ellene, de a szívem gyors iramban kezdett vágtázni.

- Szeretném visszakérni a fegyvereimet – hagytam figyelmen kívül kérdését, egyenesen a lényegre térve.

Meglepetésemre Devon a háta mögül előhúzta régi kardomat. Egy apró fejbiccentéssel jeleztem köszönetem.

- És a másik?

- Úgy véltem, hogy akad annál a tőrnél élesebb darab is, így a saját gyűjteményemből adok kegyednek egy darabot. – Azzal átnyújtott a derekára erősített szíjból egy aranymarkolatú fegyvert.

- Gyönyörű munka. – Szemem nem bírt másfele nézni, csak a tárgyat bámultam megbabonázva. Ujjaimmal úgy simítottam végig a pengén, mint Danielle szokott egy gyönyörű könyv borítóján.

- Így igaz, és amilyen csodálatos, annyira veszélyes is – tette hozzá figyelmeztetően a kapitány. A kezében nyugvó tárgyról a szemeibe néztem, ami a lemenő nap fényénél ugyanúgy szikrázott. És még csak nem is sejtette mennyi valóság rejlik mindabban, amit mondott. Mind a kettő gyönyörű és veszélyes is. Elkápráztatásom csak folytatódott, ahogy tekintetem visszatért a fegyverre. – Ha ezt a smaragdot megnyomja a markolaton, két él tör elő, elárulva, hogy mire is használható.

A két penge egymás mellé helyezve úgy nézett ki, mint a Jin és Jang. A nő és a férfi. Összhangban voltak egymással.

- Az egyik penge damaszkuszi acélból készült, míg a másik, az arany egyik különlegesen erős ötvözetéből. Ha a másik oldalon megérinti a zafír kövét, azzal visszaugrik rejtekébe a két penge.

Azzal a kezembe helyezte a tőrt, és mélyen a szemembe nézett.

- Alynn, ne legyen meggondolatlan, és hallgasson a társaira. – Tekintetében komolyság bujkált, ahogy rám nézett, majd a többiekhez fordult. – Melegen ajánlom, hogy egészben térjetek vissza, mert magam foglak darabokra szelni mindannyiótokat.

- Ne aggódjon a legénysége miatt. Már bebizonyítottuk, hogy jól tudunk együtt dolgozni, ugye, fiúk?

- Oh, hát persze… - válaszolták kórusban a férfiak szemforgatva, és sejtettem, hogy csak Ben az, aki valóban így is gondolja.

Devon jelentőségteljes pillantást vetett az embereire, mire halványan bólintottak.

- Ne aggódjon, kapitány, nem lesz semmi probléma, a szavamat adom. – Meglepetésemre Sean volt az, aki felvállalta magára a megnyugtató hős védelmező szerepét. De a következő mozdulatával, ahogy hátat fordított nekünk, és félig motyogva indulásra ösztönzött minket, elrontotta a kellemes képet, amit kezdett kialakítani bennem.

Devon még tovább vizslatva engem nézett kitartóan, mintha csak várna valamire.

Arcvonásaim elkerekedtek, ahogy rájöttem a megoldásra. Megkeményítettem a szívemet, és nem engedtem a csábító gondolatnak. Azt várhatja, hogy önként a karjaiba vetem magam, és mindenféle mézes-mázos női ömlengésekkel árasztom el.

Fejemet felszegve megperdültem, és Sean után mentem az egyre sötétedő part irányába.

9 megjegyzés

7. Fejezet: Az elválás

Posted by benina




Nagyon sokat tűrtem már, de azért mindennek van határa. Nem elég, hogy beleavatkoznak az életünkbe, fenekestül felforgatva ezzel az egészet, abba is beleszólnak, hogy kettesben lehessünk egymással, és mindennek tetejében még képesek, és kardot is rántanak. Csak egyetlen szó képes kifejezni, ami érzek, és gondolok: Férfiak! Bár nem kellene ennyire meglepődnöm rajta, hogy így viselkednek, hiszen köztudott, hogy az összes hímnemű egyednek a vérében van a küzdés szelleme, és már az is nyilvánvalóvá vált, hogy az agyuk feladatait is egyéb testrészük helyettesíti.

Szememet forgatva karon fogtam a húgomat, és szó nélkül odébb húztam a harcmezővé vált területről. Már így is elég erőszakon ment keresztül, nem állt szándékomban még több felesleges izgalomnak kitenni őt. Persze egy angyalhoz méltóan némán követett.

A két lovagunk semmit nem vett észre távozásunkból, ami jócskán megkönnyítette helyzetünket. Ha ez a sziget nem lenne az említett lord egyiké, akkor akár gond nélkül meg is szökhetnénk. Mélyet sóhajtva bevetettem magunkat a lombok sűrűjébe. Felőlük akár el is rabolhatnának más elvetemült gazfickók, még arra sem figyelnének fel. Hát csak öldössék egymást, az már az ő gondjuk. Ezt az éjjelt akkor sem hagyom veszni, még ha ezer gyilkos bújik is meg felfegyverezve a bozótosban. Ez az éjjel csak Danielle-é és az enyém.

Nem zavart, hogy egyre sötétedett körülöttünk minden, és csak a Hold halvány fénye vezette lépteimet. Gondolataim szertelen szárnyalása ellenére haragom erőt adott, és lábam csak vitt előre, míg kezem a testvérem vékony ujjait szorította. Bár tudtam, hogy ő aggódik a fivérekért, én egy cseppet sem féltettem őket. Mind a ketten megérdemlik, amit kapnak egymástól.

– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - Danielle hangja tisztán csengett az éjszaka csendjében, ami egy kicsit megnyugtatott. Itt van mellettem. Még. Belesajdult a szívem, hogy nemsokára ismét el kell hagynom őt. Akármilyen kellemetlen alak is Guy, a neki tett ígéretem hozzáköt. Cadenben pedig a történtek után nem tudtam megbízni. Hiába volt a húgom most biztonságban, ha a holnapra tekintettem előre, a mellkasomban csak szorítást éreztem.

– Jól vagy? – Hirtelen elöntött a bűntudat, ahogy arra felrémlett előttem, hogyan rángattam el őt a part simogató homokjából bele a veszélyeket rejtő dzsungelbe. Még csak esélyt sem adtam neki a tiltakozásra, és meg sem kérdeztem a véleményét. Szidtam magam, hogy még az összes eddig szerzett sérülésére sem derítettem fényt, amit e pár nap alatt szerzett. Ki tudja, hol sebesült meg, én pedig csak vonszolom magam után előre, mint egy egyszerű kis játékbabát.

A legjobban mégis az zavart, hogy láttam rajta, mennyire megváltozott ezalatt az idő alatt, míg távol voltunk egymástól. Kötődése, és aggódása a lord irányába eléggé feltűnt, és nem csak számomra, hiszen a kapitányomnak is egyből szemet szúrt.

– Sajog a bokám, elfáradtam, és szeretném... – Szokás szerint ismét igazam volt, aminek most egyáltalán nem örültem. Sokkal jobb lenne az ő számára is, ha ezeket az érzelmeket még csírájában elfojtaná. Összeszűkült szemekkel figyeltem, hogyan is akarja befejezni mondandóját, és hogy mennyire próbál saját magának hazudni. – Szeretném, ha végre megállnánk pihenni.

– Ne aggódj, drága! Nem szökünk meg tőlük, csupán elvonulunk egy olyan helyre, ahol nem kakaskodnak a fejünk felett. – Akármennyire is féltettem a Caden iránt táplált vonzódása miatt, nem állt szándékomban kínozni őt, pláne, hogy én is hasonló helyzetben vagyok.

A gyenge fénynek és a sikeres elmélázásomnak köszönhetően egy cserjének az ága majdnem kettészelte az arcomat. Még csak az hiányozna, hogy feldagadt arccal mutatkozzam Modortalan Kalóz Úr előtt. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem úsznám meg pár kedves gúnyolódó szó nélkül. Sikeresen félrehajtottam azt a fránya ágat, nehogy a húgom is hasonlóképpen járjon, mint én. Az ő gyönyörű arcáért már tényleg kár lenne.

Már kezdett elegem lenni ebből az őskori őserdőből. Komolyan, hol is vagyunk mi? A trópusi Fülöp-szigeteken, vagy az Amazonas esőerdeiben?

– Nah, végre! - Szinte ujjongni támadt kedvem, ahogy megláttam ismét a tengert, és a homokos fövenyt. – Sík terület... – Máris sokkal jobb kedvem lett, ahogy közelebb kerültem a vízhez, és Danielle-t tovább vonszoltam magammal a hullámokig. – Ha nem lenne ennyire hideg, levehetnénk a cipőnket, hogy az iszapba mélyesszük a lábujjainkat – kuncogtam fel önfeledten már a puszta ötletre is.

Annyi mindent szerettem volna megtudni egy pillanat alatt. Hogy mi minden történt vele, hogy érzi magát, mit gondol a lordról és a kalózról, vagyis az ikrekről, de valahogy egy értelmes mondat sem jött a nyelvem hegyére. Helyette inkább próbáltam elterelni a figyelmemet, és másra összpontosítani. Ez volt a lehető legnehezebb számomra: még ilyenkor is boldognak mutatni magam előtte. De belül csendre vágytam, hogy összeszedjem kusza gondolataimat. Sejtettem, hogy ő is efféle gondokkal küzdhet, mert éreztem, ahogy egyre jobban elmélyül és méricskél sajátságos eszmefuttatásaiban. Nagyon is jól ismertem a húgomat, legalábbis annyira, hogy biztos legyek benne, ha valami baj van, vagy kérdése, akkor azt felteszi nekem. Egyszerűen bíztunk egymásban, és szerettük a másikat.

Már majdnem csipkelődve rákérdeztem, hátha ezzel kicsit könnyíthetek zavarán, amikor végre belekezdett.

– Nem bántott téged? – csúszott ki a száján a kérdés. Mindent megtett, hogy úgy érdeklődjön, hogy engem ne bántson meg vele. Bolond lány! Itt nem én vagyok a legfontosabb. Bármit megtennék, hogy az elmúlt pár napot kitöröljem a múltjából, mégis az első komoly hozzám fűzött gondolata irányomba fordul, és értem aggódik.

– Nekem semmi bajom, Danielle! Tudok vigyázni magamra - csattantam fel az ostoba kérdésére. Most nem engem kell félteni, hanem őt. Őt érte a nagyobb megrázkódtatás, és pillantásommal jelezni is akartam felé, hogy hagyjon fel a felesleges aggályoskodással.

– Tudom. Csak arra gondoltam, hogy ő mégiscsak kalóz... – És már megint a lordját akarja védeni… egyszerűen hihetetlen!

– Mert te milyen messzire mentél az úriember grófoddal! – förmedtem rá meggondolatlanul, amit azonnal meg is bántam. Milyen idióta is vagyok! Szép kis segítséget nyújtok, mondhatom. Ahelyett, hogy védeném, még jobban bele is tiprok a lelki világába. Micsoda egy odaadó testvér vagyok, mondhatom!

– Sajnálom. Nem akartalak megbántani. – Szinte felfoghatatlan, hogy ekkora otrombaság elkövetése után, amit tettem, még ő kér elnézést.

– Én sajnálom. Nem azért jöttem, hogy a férfiak miatt veszekedjek veled – folytattam higgadtabban, kérlelően hatalmas kék szemeibe néztem várva a feloldozást. - A gróf amúgy is megkapta már a magáét tőlem – mosolyodtam el elégedetten, ahogy arra a bizonyos jobbhorogra gondoltam.

– Caden megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mekkora erő van az ütésedben. Igazán megütötted?

– Örülhet neki, hogy csak annyit kapott! Ha rajtam múlott volna, biztos lehetsz benne, hogy nem úszta volna meg ennyivel - fakadtam ki. Már elég volt, hogy megint Caden van a középpontban, és magáról teljesen megfeledkezik.

– Mi tartott vissza? – érdeklődött halkan, de mintha beleordított volna a fülembe. Akármennyire is kattogott az agyam a válaszon, mégsem tudtam felelni rá teljesen nyugodt szívvel. Még magam sem voltam tisztában azzal, hogy valóban mit is érzek a két férfi felől. A két ugyanolyan szempár, arc, termet. Szinte csak az öltözék és a szakáll különbözteti meg őket, bármely egyéb módon becsaphatják az ember szemét.

– Egy nálam nagyobb hatalom – jelentettem ki a tőlem telhető legőszintébben. Majd váratlanul fáklya lobbant fejemben. Ez a lány valahogy már megint megtalálta a lehető legjobb kérdést, hogy elterelje a figyelmet magáról. De neki is válaszolnia kell még sok mindenre, és nem hagyom annyiban a dolgokat. Az igazságot akartam hallani, és az ő szájából. - Fájt nagyon?

– Honnan tudod, mi történt?

– Húzod az időt, tesó? Hát rendben. Kihallgattam véletlenül, amiről beszélgetett Ferrars meg a gróf.

– Ferrars? – érdeklődött értetlenül, mire rájöttem, hogy ez a név számára ismeretlen, és magyarázatra szorul, hogy követni tudja az eseményeket.

– Igen. Guy Ferrars a gróf testvére. Ezt a szálat én sem nagyon értem, de biztos lehetsz benne, hogy ki fogom bogozni, mert bosszant a dolog. Mintha nem látnék tökéletesen tisztán, pedig napsütésben állok. – Valóban zavart, hogy nem voltam képes összerakni a valóságot, pedig szinte karnyújtásnyira éreztem a megoldást.

– Én sem értem igazán. Hiszen ők testvérek, ez nyilvánvaló – mutatott rá helyesen a legfontosabb tényre.

– Guy biztos az álneve, Devon pedig az igazi. – Próbáltam felidézni, hogy valaha is hallottam-e ezt a nevet azon az ominózus estén kívül, amikor a kapitány bátyja meglátogatott minket a hajón, de más alkalomra nem emlékeztem. Persze én is tévedhetek, de akkor melyik neve a valódi? – Hogy fogom ezek után szólítani? Azt sem tudom, kicsoda... – Már pusztán a gondolatra is görcs támadt a gyomromban, és muszáj volt kissé összegörnyednem kényelmes törökülés helyzetemben is.

Most nem akartam ezzel a témával foglalkozni, mivel úgysem derülhet ki még az igazság. Próbáltam visszavezetni beszélgetésünk fonalát, de még mindig ugyanarra a kérdésre vártam a választ, persze sikertelenül.

– Szóval? Fájt? – erősködtem tovább, mit sem törődve a húgom érzelmeivel. De muszáj volt tudnom, hogy mennyi szenvedést kellett elviselnie, hogy megérthessem őt, és vigaszt nyújthassak, ha szüksége lenne rám.

– Ragaszkodsz ehhez, ugye?

– Persze, hogy fájt, ne haragudj! – Legszívesebben széttépném a lordot azért, amit tett. Még most is tisztán láttam a kínt a szemében, ami még jobban felzaklatott. Önkéntelenül is átkaroltam óvón, hogy megvédjem, és elkergessem a gyötrődést tekintetéből.

– Nem haragszom. Sosem tudnék rád haragudni. – Elmosolyodott egy kissé, de ez a mosoly nem az a fajta volt, amit eddig megszoktam nála. Észrevehette, hogy éreztem a különbséget, és már nem akart eltitkolni előlem semmit. – Először fájt. Nagyon fájt. Mintha ketté akarna hasadni az egész testem.

Meg fog nyílni – gondoltam magamban, és biztatni szerettem volna, hogy nekem bármit elmondhat, én akkor is mellette állok. Ő viszont egy határozott mozdulattal kérte tőlem, hogy maradjak csendben, és hallgassam végig.

– Nem a fájdalom volt a szörnyű. Mert az elmúlt.

– Elmúlt? - És milyen volt utána? – Kíváncsiságom egyre nagyobb méreteket öltött. Nehéz volt elhinnem, hogy van bármilyen terület vagy esemény, amit bátorságom lévén ne én próbálnék ki először, vagy nővérként ne én esnék át rajta. Mintha csak felcserélődött volna köztünk a szerep, és ő lenne a idősebb, én pedig a fiatalabb.

– Jó volt. Jó lett volna, de... – kezdett bele a történetbe, de olyan lassan, hogy nem bírtam kivárni.

– De? Danielle, kérlek, ne kelljen mindent kihúznom belőled! – fakadtam ki végül türelmetlenül.

– Féltem – ismerte be halkan, és a szívem majd megszakadt érte, hogy mindezt át kellett élnie. Szívesen átvállaltam volna tőle ezt a fájdalmas emléket, ami ennyire megrémítette. Bármit megtettem volna, csak ismét pár nappal ezelőtt lehessünk azon az átkozott hajón az eszement banyával. Még a rikácsolását is elfogadnám. Csak egy tizedmásodpercig elhinni, hogy minden jó lehet. De sajnos az a bizonyos bárka már a víz alatt van, ahogy a reményem is, hogy valaha jóvá tehetem hibámat, hogy nem voltam a húgom mellett, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. - Megijedtem, Alynn. Nem tudtam, mi fog történni, aztán jött a fájdalom, és egyszerűen... megijedtem.

– Én kinyírom ezt a fickót! – csattantam fel, mert már nem bírtam tovább. Muszáj volt tennem valamit, mert a haragtól és keserűségtől, ami bennem tombolt, vagy sírva fakadok, vagy pedig gyilkolok.

- Nem akarom, hogy bántsd! Szajhának hitt, akit a te kalózod küldött hozzá – vette ismét minden ok nélkül védelmébe Cadent, ami jelen pillanatban csak fokozta dühömet.

– Ez nem mentség!– Meg kellett vele értetnem végre, hogy nem szabad úgy gondolnia, hogy a gróf ezzel valami jót cselekedett. Akaratlanul ujjammal felé böktem, hogy kihangsúlyozzam mondanivalóm lényegét. – Danielle, erre nincs mentség!

– Tudom... de mégis. Hiszek neki, hogy nem akart bántani.

– Ostoba vagy! … - sziszegtem felé, mire elkerekedett szeme láttán észbe kaptam, hogy ismét csak sikerült megbántanom őt szavaimmal. Tehetetlenül kezembe szorítottam törékeny ujjait, hogy megértessem vele a legfontosabb mozgatórugómat. – Csak aggódom érted.

– Tudom. Úgysem tudsz most magaddal vinni. Én adni akarok neki egy esélyt. – Egyszerűen szóhoz sem jutottam, csak hitetlenkedve hallgattam, mit mond. Lehetőséget szeretne adni annak az embernek, aki megerőszakolta. – Hogy lássam, benne van az a jóság, amit érzek.

Ha nem ilyen komoly ügyről lett volna szó, elnevettem volna magam. Ez valami vicc lehet csak. A lord biztosan szövetkezett azzal a boszorkával, és együtt beadtak a húgomnak valamilyen kotyvalékot, amitől teljesen elment az esze, és ilyen sületlenségeket beszél.

Persze nagyon is sejtettem, hogy nem erről van szó, mégis könnyebb lett volna elhinnem ezt, mint elfogadnom, hogy a testvérem beleszeretett a támadójába.

– Vonzódsz hozzá – jelentettem ki kereken. Majd rátértem a leglényegesebb kérdésre. – Szereted is?

– Hogyan szerethetnék bele két rövidke nap alatt? – Válasza ésszerűen hangzott. Túlságosan is ahhoz képest, amiket összehordott itt, hogy fedezze a gazember tettét. Tekintetében a szomorú csillogás mindent elárult. Túl régóta ismerem, hogy rejtve maradjon előttem bármilyen titka is.

– És a kalóz milyen? Elég mogorvának tűnt. – Hirtelen témaváltásán mosolyogtam volna, hiszen sejtettem, mire megy ki a játék, de kérdésével ismét csak megfogott. Milyennek is írnám le Guyt? Hogy hogyan viselkedik velem? Majd hirtelen rájöttem a válaszra, ami magától értetődött, hiszen ugyanolyan szeszélyes és szélsőséges mind a kettő.

– Ő olyan, mint a tenger – jelentettem ki egyszerűen.

– Sós? – tekintett rám akkora elkerekedett szemekkel, hogy nem bírtam ki kuncogás nélkül.
– Dehogy! – vágtam rá azonnal, hogy téveszméjét elkergessem. – De tényleg olyan, mint a tenger: vihar közben veszélyes, de ha béke honol, akkor lágy és simogató... – magyaráztam határozottan, hogy megértse a lényeget.

– Simogató? – kérdezett vissza, viszont most én nem akartam feszegetni ezt a témát, így gyorsan mentő ötleten törtem a fejem.

– Szerinted miért gyűlölik egymást ennyire? – jutott eszembe a legkézenfekvőbb megválaszolatlan kérdés, ami nem csak engem érdekelt.

– Fogalmam sincs – rándította meg szinte észrevétlenül vállát.

Ami azt illeti, nekem is csak ötletem volt, de nem lehettem benne biztos, hogy valóban erről van-e szó. Pontosan ezért is csak félve osztottam meg véleményem a húgommal, mert nem akartam őt is belekeverni a zavaros eszmefuttatásomba.

– A testvérek két dolog miatt rivalizálhatnak egymással – kezdtem bele nézetem kifejtésébe. – Az egyik az örökségük. Caden ugyebár gróf, talán Guy, vagy Devon, vagy, hogy a fenébe hívják, szintén az akart lenni. – Egy pillanatnyi szünetet tartottam, és Danielle hófehér arcát figyeltem bármilyen reakció után kutatva, de csak a szemöldökét ráncolta alig láthatóan. Valóban testvérek vagyunk, hiszen még az agyunk egy rugóra jár. Szinte hallottam, ahogy neki is kezd összeállni a saját elképzelése a helyzetről.

– Szerintem itt valami másról van szó.

– Hát igen, a másik dolog, ami miatt harcolhatnak egymás ellen... – néztem rá jelentőségteljesen, majd egy percnyi gondolkodási idő után együtt mondtuk ki, amit gyanítottunk. – Nők.

– Pontosabban. – Egyetlen nő – fejtettem ki a legnyilvánvalóbb lehetőséget.

– Ebben lehet valami – bólintott Danielle, tekintete viszont másfele kalandozott el. Talán észrevett valamit, amit én nem? – Találtam egy medaliont, amin egy nőnek a portréja volt megfestve.

– Hol találtad? – csaptam le az új információra.

– Nem érdekes – mondta zavartan, amiből sejtettem, hogy valamit még nem mond el. – De az a nő igazán gyönyörű volt – tette hozzá halkan, szinte szégyenkezve. Szívembe belemart lemondó tekintete, melynek mélysége már megszédített engem is. Muszáj volt rendbe szednem a saját magáról kialakult képet, ami kifejezetten torzan tükröződött gyönyörű, hibátlan lelkében.

– Téged semmi nem múlhat felül.

– Szépségben te is felülmúlsz engem, nem kell olyan messzire menni, mint a miniatűrön a nő. – Elmosolyodtam a puszta gondolaton, hogy magát velem akarja egy kalap alá venni. Mintha egy hétköznapi ruhát hasonlítana egy ünnepihez. Mind a kettőnek meg van a maga feladata, vagy az alkalma, hogy mikor vesszük fel, és mind a kettőre szükség van, és egyik nélkül sincs a másik. Ha nincs ünnepi ruha, nem tudnánk kiélvezni a különleges alkalmakat. De ha nem lenne az egyszerű, elvásható anyagból készült öltözet, akkor az ünnepi is vagy elvásna, vagy elveszítené jelentőségét.
Danielle mindig is olyan finom kisasszony volt, akár a legbársonyosabb kelme. Én viszont mindig is durvább és mogorvább voltam mindenkihez. Nem lehet csak úgy összevetni minket.

– Utálom, amikor ilyen kishitű vagy.

- Kivételesen egyetértünk. – A hangra felkaptam a fejem. A lord lassan, de könnyedén közeledett felénk, akár egy áldozatát becserkésző vadmacska. Azonnal a húgom elé ugrottam védelmezőn. Danielle is próbált felállni, de sérült lába nem engedte neki, így kecsesen visszahuppant a homokba.

– Hölgyeim. – Az újabb vendégünk már nem is okozott különösebb meglepetést. Gondolhattam volna, hogy ha az egyik megjelenik valahol, a másik azonnal követi. Ez már kezdett náluk amolyan vérköteléki ismertető jegy lenni. Bár eléggé felindult állapotban hagytuk el őket, szemmel láthatóan nem esett egyiknek sem baja. Viszont úgy tűnt, hogy haragjukat most ránk összpontosítják, aminek egy cseppet sem örültem. Egy ellenséggel még talán elbánok, de kettővel már nehezebb dolgom lesz, pláne, hogy a húgomra is figyelnem kell, nehogy bántódása essék. – Önök az éjszaka legszebb csillagai. Olyan fényesen ragyognak, hogy eláll a lélegzetem. Szinte nem kapok levegőt – folytatta mézes-mázasan, és hiába tudtam, hogy csak tréfának szánta, testem már pusztán a hangjára reagált. A gyomromban mintha táncra perdült volna valami, és csak reméltem, hogy nem az aznapi ebédem.

– Akkor azt ajánlom, kedves soknevű uraság, hogy vegyen! A szemét pedig legeltesse rég nem látott fivérén, minket pedig hagyjanak békén! – vágtam közbe szavába, mert már nem bírtam elviselni mindent túláradó gúnyos hangnemét. Válasza persze csak egy nevetés és horkantás keveréke volt, ami csak még jobban szította bennem a mérget. Mégis mit képzel ez magáról? Csak úgy mindenki előtt így megalázhat? Muszáj volt lehiggadnom, mert csak magunkat sodrom még nagyobb veszélybe.

– Látod, mit kell elszenvednem – kezdte sajnálkozást mímelve a bátyjának. – Le merném fogadni, hogy a te foglyod nyelve nem ennyire éles. – Csipkelődésére csak egy torz grimasszal feleltem.

– Azért erre nem vennék mérget a helyedben. – Ezek szerint a húgocskám visszafeleselt neki. Már pusztán a gondolatra is büszkeség öntötte el a szívem. Mi, Montgomeryk soha nem adjuk könnyen magunkat, és ha karddal nem is, akkor fifikával és éles nyelvvel harcolunk.

– Talán... – Guy mosolyából előre láttam, hogy ismét támadni akar. Tekintete izzott, én pedig éreztem, hogy a vér egyre sebesebbet száguld testemben. – Jobb lenne nekik, ha együtt maradnának. Elvihetném a fiatalabbat is a hajómra. Ha terhes maradt, visszahozom neked, és azt csinálsz vele, amit akarsz. – Hirtelen elakadt a lélegzetem ekkora szemtelenségre. Rosszul hitte, ha azt gondolta, eltűröm, hogy úgy kezeljen minket mintha áruba bocsátható cseretárgyak lennénk. Abban a pillanatban kevés hiányzott, hogy rávessem magam, és puszta kezemmel tépjem ki idegesítő kis nyelvét.

– Nem beszélhet úgy rólunk, mintha itt sem lennénk.

– Teljesen elment az eszed, ha azt gondolod, hogy elviheted mellőlem. – A lord hangja is egyre ingerültebbé vált, és fivére felé fordult. Szemeim előtt lepergett az nem sokkal ezelőtti kép, ahogy egymásra támadtak. Ha ezek megint elkezdik, akkor jó hosszú éjszaka áll még Danielle és előttem.

– Igaz is, testvér! Még egyszer nem engednéd, igaz? – nevetett fel a kapitány, mire éreztem, hogy zsibbadt borzongás fut végig bennem a hajamtól egészen a finom homokkal érintkező talpamig.

Hirtelen másra lettem figyelmes, mert a bokor felől mozgolódást hallottam. Akár a szél is lehetett, de akár egy újabb kellemetlen vendég is.

A testvérem teljesen kiszolgáltatva magát még szorosabban bújt támadója karjaiba, én pedig legszívesebben a fejemet vertem volna a falba ettől a reakciótól. Bár nem láttam az arcát, a nem létező vagyonomba fogadtam volna, hogy szemeivel esdeklőn figyeli a lordot.

– Caden? - Danielle hangja egy oktávval feljebb csúszott, amit valószínűleg a félelem váltott ki benne, hogy kalózok közé kell mennie. Apró szúrást éreztem szívemben, ahogy végre felfogtam, hogy a kishúgom már nem nálam keres menedéket, de a legőrjítőbb mégis az volt, hogy védelmet egy olyan személynél keresi, aki bántotta őt.

– Soha többé, Devon! Soha többé! – Gaskell tekintete Danielle-ébe mélyedt, és észrevettem, hogy arcvonásai meglágyultak, ahogy a húgomat nézte. Még nem tudtam hova tenni ezt a reakciót, de tudtam, hogy semmiképpen nem hagyhatom figyelmen kívül.

– Helyes! – A kapitány pimaszul rávigyorgott fivérére, majd mint egy kis ficsúr, aki megemeli kalapját elköszönéskor, meghajolt. Csak későn figyeltem fel rá, hogy a tenger felől két apró csónakot láttam közeledni, amik egymáshoz voltak kötve. Az egyik nyilván az, amit Bennel kötöttünk el, a másikkal pedig Guy, azaz Devon érkezett a partra. Az ifjabb fivér immár hozzám fordult, én pedig úgy éreztem, ott helyben széthasad a szívem. – Velem tart, Mylady?

– Alynn? – A húgom esdeklő tekintete csak nehezítette dolgomat, de nem tehettem mást. Az alku az alku… ismételtem magamban, mint egy mantra, hátha erőt ad a távozáshoz.

– Oh, Danielle, bárcsak értenéd... – kezdtem mentegetőzésemet, de nem tudtam mit, vagy hogyan magyarázzam meg neki. Elég fájdalmas az elszakadást átélni, beszélni róla pedig felért egy kínzással. Próbáltam bízni a jövőben, és arra a pillanatra gondolni, amikor ismét láthatom. Ez az, amiből igazán erőt meríthetek. Leguggoltam elé, és megszorítottam kezét. – Hamarosan visszatérek, megígérem! Most muszáj elmennem vele.

Felálltam, és Danielle-t is talpra segítettem, majd szorosan magamhoz öleltem. Most itt van velem a kishúgom, és csak ez számít.

– Vigyázz magadra! – szólalt meg elérzékenyülve. Milyen bolond egy lány. Még hogy én vigyázzak magamra?! Ennek puszta említésére muszáj volt elnevetnem magam, de csak egy hozzám nem méltó horkantás lett belőle.

– Tudod, hogy vigyázok, nem kell engem féltened – kaptam el a tekintetét jelentőségteljesen, remélve, hogy értette célzásomat, hogy ugyanezt várom el tőle is. Mindezek után Cadenhez fordultam, és ellentmondást nem tűrően a szemébe néztem. – Ajánlom, hogy jobban vigyázzon rá, mint eddig, különben esküszöm az élő istenre, hogy eunuchot csinálok magából!

– Alynn! – nézett rám a testvérem hitetlenkedő tekintettel.

– Oh, hát ezt semmi esetre sem merném megkockáztatni. – Már meg sem lepődtem a lord gúnyos válaszán.

Az alávaló, a tettei után még viccelődni mer velünk. Legszívesebben az ujjaimmal jól megmarkoltam volna legérzékenyebb pontját, hogy végre komolyan vegye ígéretemet, mert azt biztosra vettem, ha még egyszer hozzányúl Danielle-hez, megtudja, hogy nem fecsegek léhaságokat, és betartom, amivel tartozom. Szándékomat azonban egy derekamat hátulról átkaroló kéz megakadályozta. Milyen érdekes, hogy Guy-ban is fellángolt a testvéri szeretet, és óvja fivérét – gondoltam mérgesen, miközben mintha csak egy tárgy lennék, felnyalábolt, és egyenesen a csónakhoz vitt, ahol Ben már várt ránk.

- Hé, tegyen már le! Nem vagyok sem egy zsák krumpli, sem pedig egy hisztis ötéves kislány. – fakadtam ki jogosan, amikor végre már nem fejjel lefelé láttam a világot. - Persze gondolom mindezt észre is vette, azért tapogatta meg a fenekem – szúrtam oda neki epésen, hogy vegye észre magát, mert egy hölggyel van dolga. - Egyébként képzelje, magam is be tudok szállni ebbe a rozoga teknőbe.

Nem akartam több felesleges szót pazarolni erre a modortalan vadállatra. Helyette inkább még mindig a partot vizslattam, és a húgom karcsú alakját követtem némán végig, így búcsúzva tőle, miközben egyre beljebb haladtunk a nyílt tengerre.

10 megjegyzés

Epilógus - Avery és Edward Gaskell

Posted by benina









Gondolatok:

"Gyógyír vagy a sebeimre, mentség a modortalanságomra, mert bármilyen fájdalmat elviselek melletted, és bárkivel szembeszállok érted!" – Caden Gaskell

"Mégsem engedtél el. Nem csak a puszta vágy hajt hozzám, és nem csak az örökösöd, akit a szívem alatt hordok. Én is szeretlek." – Danielle Montgomery Gaskell

"Egyik fiam révbe ért. Ideje a másikat is átsegítenem a nehézségeken." – Tayshaun Cavon Gaskell

Danielle

Az utazásra szánt ruhám elszakadt, ezért kerestem a szobámban egy hasonlót az ajándékba kapott holmik közül. Sajnos egyik sem passzolt teljesen, de volt egy, amelyik kicsit szűk volt, így a mellemet feljebb nyomta, de más lehetőség nem lévén, ezt választottam. Legalább nem lógott rajtam.

Semmit nem vettem magamhoz, hisz semmi nem volt az enyém. Még Caden szíve sem, amire pedig a leginkább vágytam.

Lenyeltem feltörni kívánkozó könnyeimet, és kiosontam az udvarra. A hajnal első sugarai épphogy áttörték a vékony felhőréteget, hogy félresöpörjék az éjszaka utolsó rétegfoszlányát is.

Az istálló felé vettem az utamat, amikor tompa lépteket hallottam magam mögött. Megfagyott bennem az ütő, és egy pillanatra azt hittem, Caden leplezett le. Aztán rájöttem, hogy Caden léptei bár hasonlóak, de sokkal könnyedebbek.

Megtorpantam és megkönnyebbülten felsóhajtottam.

– Tayshaun.

Ahogy megfordultam, a lehető legvádolóbb és csalódottabb szempárral találtam szemben magam.

– Hová megy, Mylady? – kérdezte a férfi, és összefonta karjait a mellkasa előtt, ahogy mindig is szokta.

Elmosolyodtam a megszólításra, amit minden jog nélkül használt velem.

– Annyira vagyok mylady, mint Nicky, és ezt ön éppoly jól tudja, mint én.

– Miért nem mondja el neki?

Meglepetten néztem fel a férfira, de hamar összeszedtem magam, és visszavágtam.

– Maga miért nem mondja el?

– Én nem vagyok állapotos senki gyerekével, különösen nem lord Cadenével.

Figyelmen kívül hagytam a tréfálkozását, bár éreztem, hogy egy pillanatra megingok, és megrándult a szám széle.

– Tudja, miről beszélek!

– Tudnom kéne? – érdeklődött gúnyosan Tayshaun, majd kihívó pillantást vetett rám. – Ha annyi mindennel tisztában van, miért nem mondja el ön?

Szúrós pillantást vetett rám, de álltam a tekintetét.

– Nem én vagyok a Gaskell fivérek apja – jelentettem ki, mire a férfi döbbenten nézett rám. Továbbindultam az istálló felé, és közben a szavaimat Tayshaunhoz intéztem. Tudtam, hogy ezek után már biztosan segíteni fog nekem. – Nem mondhatom el neki. Azonnal feleségül venne.

– Oh, ezt a borzalmat! – gúnyolódott Tayshaunk, miközben kitárta előttem az istálló ajtaját. – Rémes lenne házasságban élnie azzal, akit szeret.

– Igazán rémes lenne, hogy rám nézve azt látná, hogy a fivére küldött kémkedni, vagy épp az ágyamba csábítottam, mert a vagyona és a rangja vonzott.

– Ön is tudja, Mylady, hogy Caden nem olyan. Mélységesen megbánta, amit Ön ellen elkövetett.

– Tudom – bólintottam, és az elmúlt éjszaka jutott az eszembe.

A mai reggelre már biztos voltam benne, hogy csak képzeltem azokat a pillantásokat. Caden csak a vágynak engedelmeskedve tartott a karjaiban, hiszen elcsábítottam. Ez lenne a sorsom, ha itt maradnék. Ágyas, de semmiképp nem tisztességes kapcsolatban élő feleség. Egyrészt igen vonzó lett volna engedni a csábításnak, másrészt, ha a méhemben növekvő gyermekre gondoltam, felettébb felháborító.

Tayshaun elővezetett egy krémszínű lovat, melynek fekete volt a sörénye és a farka is. Az állat nyugodtnak tűnt, szelídnek, amiben tökéletes ellentéte volt Herculesnek. Tayshaun megpaskolta az állat oldalát, miközben felnyergelte.

– Biztos abban, amit csinál? – fordult hozzám, amikor végzett.

– Nem – feleltem csöndesen. – De akkor is így kell tennem.

Tayshaun sóhajtott, majd lemondóan a nyeregbe emelt, és felült mögém. Tisztességesebb lett volna, ha befogatok a kocsiba, de féltem, hogy túl nagy zajt csapnánk vele. A férfi megbökte az állat oldalát, és a távoli fenyves felé vette az útját.

Már kiértünk a mezőre, amikor vad csaholásra lettem figyelmes. Ügetésben haladtunk, hátrafordultam és kikukucskáltam Tayshaun oldalánál. Erebosz száguldott mögöttünk néhány méterrel lemaradva.

– Álljon meg! Várjuk meg, különben visszamegy és felébreszti Cadent!

Tayshaun nem felelt, és ahelyett, hogy lassított volna, még gyorsabb ügetésre, majd vágtára sarkallta a lovat. Hátrapillantva láttam, hogy Erebosz csalódott pillantást vetett ránk, majd megtorpant, hogy kifújja magát. Hatalmas nyelve kilógott a szájából, terjedelmes nyáltócsát folyatva a harmatos fűre. Egy ideig még nézett bennünket, majd elindult a kastély felé...

Caden

Kellemetlen ürességre ébredtem, amit borzalmas, fülsértő hang kísért. Az előző éjszaka eseményei lassan, fokozatosan kúsztak vissza ébredező tudatomba.

Danielle.

Megbűvölt és elcsábított, mint egy szirén – képtelen voltam ellenállni csábító énekének. Először azt hittem, kárt tettem benne. A hév magával ragadott, és lehetetlen volt illendő tempóban haladni, ahogy azt megérdemelte volna. De ő nem panaszkodott, sőt, inkább alkalmazkodott és elfogadott. Egész éjjel szeretkeztünk, hol keményebben, gyorsan, hol pedig óvatosan, gyöngéden. Életem legerotikusabb éjszakáját köszönhetem neki. Hajnal volt, mire magával ragadott a fáradtság, és az elégedett kimerültség.

Idegesítő ez a zaj. Semmi kedvem nem volt felébredni, és utána járni, hogy mi lehet az.

Danielle illatát éreztem magamon, a párnán, mindenhol. Elveszem feleségül. Ez nem kérdés. Az elejétől kezdve ez volt a tervem, csak még magamnak sem akarózott elismernem. Első pillantásra rabul ejtett testestől-lelkestől. A gyerek is csak egy indok volt, hogy a szigeten marasztaljam, Tayshaun egy héttel későbbi elutazása szintén. Szerencsére az öreg gyorsan kapcsolt, amikor rákérdeztem.

Mi az ördög lehet ez a vinnyogás? Kénytelen kelletlen kinyitottam a szemem. Automatikusan az apró, karcsú, ám annál nőiesebb testet kerestem magam mellett, de csak az üres ágytakarót tapintottam. Kihűlve.

Azonnal ébren voltam. Kipattantam az ágyból, és beengedtem az ajtót kaparászó Ereboszt. Elég volt egy pillantást vetnem türelmetlen, mélabús pofájára, hogy tudjam, mi történt. Az átkozott kis boszorkány! Mi az ördög ütött belé, hogy képes elcsípni a korábbi hajót? Talán mégis fájdalmat okoztam neki az éjjel...

–Eloise! – ordítottam.

Félelem szorította össze a mellkasomat. Olyan félelem, amit eddig soha nem ismertem, senki iránt nem éreztem. Ha nem sietek, örökre elveszítem. Hiába van nemesi címem, hiába a vagyon és a birtok, ha ő nem lehet az enyém. Az őrület határán voltam, kétségbeesetten küzdöttem, hogy ne uralkodjon el rajtam a pánik. Sietve kapkodtam magamra a nadrágomat, ráhúztam térdig érő csizmámat. Már az ingemet gomboltam, amikor nyílt a szobám ajtaja.

– Láttam őket ellovagolni reggel – szólalt meg köszönés helyett Naomi, és reméltem, hogy sikerült eléggé metsző pillantást vetnem rá.

– Kivel?

– Tayshaunnal természetesen. Azóta ólálkodik a lány körül, mióta idekerültünk.

– Nem tetszik, amire célozgatsz – jegyeztem meg ridegen. – Nem tetszik, hogy be akarod mocskolni a két legnagyszerűbb ember nevét a találgatásaiddal. Nem tetszik, hogy a szobámban vagy, holott nem is hívtalak. És, ha már itt tartunk, te sem tetszel.

Naomi levegő után kapkodott, de nem akartam megvárni, míg magához tér. Fogtam a kabátom, és kirohantam.

– Nem beszélhetsz így velem, a jegyesed vagyok – kiáltott utánam. A lépcső felénél jártam, de a szavaira megtorpantam, és felé fordultam.

– Nem vagy a jegyesem, már megmondtam. Éppen ezért beszélhetek veled úgy, ahogy véleményem szerint megérdemled, mert nem csak engem, de a testvéremet is tönkretetted a játszadozásaiddal. Számomra egy senki vagy – közöltem, és már indultam, amikor váratlanul eszembe jutott valami. – És egyáltalán mit keresel még itt? A hajód fél órán belül indul.

– Azt gondoltam, talán meggondoltad magad. Nem választhatsz egy ilyen egyszerű kislányt helyettem – fakadt ki hisztérikusan Naomi, mire meleg mosoly terült szét az arcomon.

– De igen, megtehetem. Még hálás is lehetek, amiért elhagytál, így van esélyem Danielle-lel – vetettem oda, majd sarkon fordultam, és lerohantam a lépcsőn. Néhány perccel később már Hercules nyergében vágtáztam a kikötő felé. csak ekkor mertem befejezni a félbehagyott mondatot: – Ha ő is úgy akarja.

Danielle

A szél belekapott a hajamba, ahogy egyre jobban felgyorsult a hajó. Az óceán széljárása diktálta a tempót, a gondolataim áramlása pedig a könnyeim mennyiségét. Már meg sem próbálkoztam, hogy letöröljem őket, egyszerűen csak hagytam végigfolyni az arcomon. A szívem sajgott, mintha kést döftek volna belé, és ott felejtették volna, hogy minden mozdulatra újra felszakadjon a seb.

Végül lenyeltem a keserűségemet, és előkotortam a ruhám rejtett zsebéből a puha zsebkendőt, amit még Tayshaun adott nekem indulás előtt. Úgy döntött, egyelőre nem utazhat el a szigetről, míg olyan viperafélék tartózkodnak ott, mint Naomi és Philippe Nado.

Letöröltem könnyeimet a zsebkendővel, és már éppen vissza akartam tenni a zsebembe, amikor a szél egy erőteljes lökéssel kicsavarta a kezemből. Utánakaptam, de hiába, mert a fehér anyagot magával rántotta a légáramlat, és néhány levegőben történő fordulás után elvesztettem a szemem elől.

Elkeseredetten néztem utána, majd visszafordultam a korláthoz, és a tenyerembe támasztottam az államat. A hullámokat figyeltem, ahogy a sötét mélység tetején táncoló, fehér habtakaróként fodrozódtak.

– Tudod, ha már egyszer úgy döntöttél, hogy elhagysz engem, igazán megtehetted volna, hogy valamikor a délutáni órára halasztod – szólalt meg közvetlenül mögöttem egy mély férfihang. Riadtan fordultam meg a tengelyem körül, és Cadennel találtam magam szemben, amint komor pillantással mér végig. – Ugyanis meglehetősen mozgalmas éjszakám volt, amit szerettem volna a délelőtt kipihenni, hogy ma éjjel újra ki tudjak merülni.

– Mylord... – leheltem tétován.

Caden továbbra is fenntartotta komor ábrázatát, de közelebb lépett hozzám, és felém nyújtotta az imént elvesztett zsebkendőmet.

– Mikor lettem ismét mylord? Az éjjel úgy hívtál, Caden – súgta egészen halkan, és éreztem, ahogy egészen forróvá válik az arcom. – Emlékszel az éjszakára, Danielle? Én emlékszem. Nagyon is tisztán. Emlékszem a sóhajaidra, a sikolyaidra...

– Elég már! – csattantam fel, és átkoztam magam, amiért megborzongtam, és a szívem hevesen lüktetett a puszta jelenléte miatt. – Mit keres Ön itt?

– Hajókázom, nem nyilvánvaló? – felelte, és odalépett mellém a korláthoz. Hitetlenkedő pillantásomra sóhajtott egyet. – Természetesen utánad jöttem. Miért mentél el?

Zavartan lesütöttem a szemeimet.

– Úgy éreztem, nem maradhatok.

– Nem maradhatsz, mert...? – Hiába próbálta nyomatékosítani, képtelen voltam bármilyen magyarázattal szolgálni. Túl sokáig haboztam, ezért ő hozott fel lehetséges alternatívákat, hangjában annyi gúnnyal, hogy összerezzentem tőle. – Mert annyira gyűlölsz a szigeten lakni. Mert megerőszakoltalak. Mert kényszerítettelek, hogy itt maradj, míg ki nem derül, hogy terhes vagy. Vagy, mert az éjjel megint elcsábítottalak...

– El kellett jönnöm, mert nem akarok kitartott nőként élni – szakítottam félbe a monológját, öklömmel pedig a korlátra csaptam. – Nem jöhet csak így utánam, hogy a szememre vesse, hisz minden, amit mondott megtörtént.

– Miért mész el, Danielle? – kérdezte lehiggadva, elkomolyodva a férfi, mire tekintetemmel az óceánt pásztáztam.

Nem akartam, hogy itt legyen, nem akartam, hogy lássa a könnyeimet, mert tudtam, hogy képtelen leszek ellenállni neki. Fölém magasodott, a kezeit a zsebébe süllyesztette, ahogy mindig, amikor meg akarta gátolni önmagát, hogy hozzám érjen. A haja szabadon omlott a vállára, bizonyára nem volt ideje összefogni a sietős indulás miatt.

– Tetszett a ló? – kérdezte váratlanul, én meg kábán bólintottam. – A tied. Gondoltam alkalmas lenne, míg megtanulsz rendesen lovagolni.

– Ezt én nem értem – jegyeztem meg összezavarodva. – Azt mondta, egy hét múlva indulok Tayshaunnal...

Sanda pillantással nézett rám, de a tekintete továbbra is határozott maradt.

– Hazudtam.

– És, ha letelt volna az egy hét?

– Megint megtettem volna.

– Mivel magyarázta volna?

Megvonta széles vállát.

– Valamit kitaláltam volna, hogy húzzam az időt – komolyan nézett a szemembe, ahogy folytatta. – Aztán újra, és újra, és újra, mígnem rádöbbensz, hogy a te helyed itt van, vagy bárhol a világon, de mellettem. Mert én bizony így vagyok vele.

– Miket beszél, Mylord?

– Esküszöm, ha még egyszer így nevezel, itt helyben letépem a ruhádat, és addig csókolom a tested minden porcikáját, míg bele nem vésem abba a makacs koponyádba a nevemet – fogadkozott angyali, szívdöglesztő mosollyal. Annyira előrehajolt, hogy a leheletét éreztem az ajkaimon, és amikor újra megszólalt halálos komolysággal tette.

– Ivott valamit? Egész biztosan félrebeszél. Én nem vagyok Naomi.

A pillantása elkomorodott, de ugyanolyan meleg fénnyel ragyogott rám, mint eddig még soha.

– Gyógyír vagy a sebeimre, mentség a modortalanságomra, mert bármilyen fájdalmat elviselek melletted, és bárkivel szembeszállok érted! – suttogta, miközben kezei a derekamról felkúsztak végig a gerincemen, mígnem tenyerébe zárta az arcomat.

– Nem tudom elhinni – mondtam, de a mondat felénél elcsuklott a hangom. – Hiszen úgy tudja, nem is vagyok terhes.

– Nem számít, még lehetsz. Az elmúlt éjszakánk után talán már több mint valószínű – vágta rá azonnal, majd hirtelen észbe kapva döbbenten nézett rám. – Hogy érted azt, hogy én úgy tudom?

Figyelmen kívül hagytam a kérdést.

– Mégsem engedtél el... – leheltem meghatottan.

– Ilyen dekoltázzsal? Danielle, van fogalmad róla, mit jelentesz nekem?

– Nem csak a puszta vágy hajt hozzám... – folytattam könnyektől elhomályosuló látással.

Caden a hüvelykujjával végigsimított a járomcsontomon, melytől csupán néhány centiméterre volt az övé.

– Ha akarod, hozzád sem érek, csak a távolból imádlak, és csókolgatom a gyönyörű lábaid nyomát.

Sírós nevetés tört fel belőlem, majd folytattam a megkezdett gondolatomat.

– És nem csak az örökösöd, akit a szívem alatt hordok – suttogtam elcsukló hangon.

Éreztem, hogy a kezei megmerevednek, de nem féltem tőle. Többé már nem, hisz utánam jött annak ellenére, hogy úgy tudta, nem vagyok állapotos. Tenyeremet az arcomon felejtett hatalmas kezeire csúsztattam, és felmosolyogtam rá.

– Én is szeretlek.

Caden mintha révületből tért volna magához, a szavaimra olyan hirtelen kapott a karjaiba, hogy meglepettségemben felsikoltottam. A szuszt is kiszorította belőlem, míg arcát a nyakam hajlatába temette.

– Caden... Nem kapok levegőt.

A szorítás enyhült, de a lábam továbbra sem érintette a földet. Hátrahajtotta a fejét, hogy a szemembe nézhessen.

– Tisztára bolond vagy, hogy elhagytál gyerekkel a hasadban. Ha belegondolok, hogy én majdnem elengedtelek... – megkínzottan hunyta le a szemeit egy pillanatra, és mikor újra rám nézett annyi szerelem és szenvedély lángolt benne, amitől elakadt a lélegzetem. – Soha többé. Életed hátralévő részében nem mehetsz távolabb tőlem öt lépésnél.

– Miért éppen öt? – értetlenkedtem.

Hanyagul megvonta a vállát, de a szemeiben huncut fény csillogott.

– Öt lépés van nagyjából a hálószobám falai és az ágyam között.

Csöndesen felnevettem.

– Tehát a hálószobádban szabadon mozoghatok? – incselkedtem, majd elkomolyodva hozzátettem. – Tudod, ez a legkülönösebb lánykérés, amit valaha hallottam.

Caden elmélyülten merült el a szemeimben. Úgy nézett rám, mintha legalábbis valami csoda lennék. A legfontosabb teremtés a világon az ő számára. És ez tetszett. Nagyon is.

– Szó sincs lánykérésről – jelentette ki, és éreztem, hogy a karjai megint szorosabban fonódnak körém. – Még a végén nemet mondanál valami ostoba indokkal, ami csak a te fejedben létezik. Az enyém vagy. Senki más nem csodálhatja gyönyörű tested látványát, csak én. Senki másra nem nézhetsz olyan izgatóan szerelmesen, mint ebben a pillanatban énrám. Szeretlek, Danielle, és eszem ágában sincs többé elengedni téged.

– Oh, Caden. Nagyon helyes, mert nem áll szándékomban ezek után elhagyni – mondtam végül, és legnagyobb bosszúságomra újra könnyekben törtem ki.

– Örülök, hogy végre sikerült megtanulnod a nevemet – mormolta, majd ajkával követelőző szenvedéllyel vette birtokba az enyémet.

Az ajkaim szétnyíltak, így a nyelve akadálytalanul siklott be, hogy erőteljesen végigsimítsa a szám belső rejtekeit. Karjai a derekamra fonódtak, és lassan helyezett a földre, de továbbra is szorosan tartott.

– Tayshaun megmondta, hogy így érzel – mondtam csöndesen, amikor végre elváltunk.

Caden felhorkantott.

– Ugyan, mit tudhat az a vén csataló a szerelemről? – nevetett ironikusan, én pedig megborzongtam hangjának mély rezgésétől.

– Arról nem tudom, de rólad és a testvéredről mindent tud, ebben biztos vagyok – jegyeztem meg sejtelmesen mosolyogva, mire Caden csodálkozó értetlen pillantást vetett rám.

– Nem értem, mire célozgatsz.

– Csak arra, hogy nem is értem, miért nem vette észre senki a hasonlóságot – végigsimítottam az arcán, nemes vonású orrán, végül az ajkain. Éreztem a leheletét, mielőtt elkapta volna az ujjaimat, hogy finoman végigcsókolja mindet egyesével. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy be tudjam fejezni. – Mindenetek hasonlít. Az orrotok, a szátok, a szemetek, bár az övé szürke, a tiétek pedig barna.

– Danielle, mit akarsz mondani?

– Caden, Tayshaun az édesapád.

A döbbenettől tágra nyílt a szeme, a légzése szakadozott, én pedig elbizonytalanodtam, talán nem is volt olyan jó ötlet elárulni neki. Valahol mélyen azonban éreztem, hogy Tayshaun soha nem mondta volna el magától a titkát, így nem is adott esélyt, hogy a fiai megbocsássanak neki, amiért valamikor régen elhagyta őket.

– Évek óta szolgál. Soha nem kért semmit, és mindig is sejtettem, hogy valamit titkol, de soha nem gondoltam volna. Az apám – sóhajtotta, majd hirtelen felkapta a fejét. – Devon tudja?

– Én... én... Nem tudom. Fogalmam sincs – hebegtem zavartan.

– De miért csinálta?

Úgy láttam, mintha Caden nem is nekem beszélne, hanem magának Tayshaunnak. Engem elengedett és a korlátra támaszkodva lehajtotta a fejét.

– Azt hiszem – kezdtem felvázolni az elméletemet. –, hogy vezekelt. Meg akarta szolgálni a bizalmadat, vagy kiérdemelni a megbocsájtásodat. Igazán nem tudom, csak találgatok.

Caden nem felelt. Időre van szüksége, hogy megeméssze, gondoltam. Tétován sétálgatni kezdtem mögötte a hajó fedélzetén. A szél az arcomba sodorta a hajamat, ezért nem láttam, csak hallottam nehéz lépteit, és a következő pillanatban már éreztem is a szorítását. Olyan volt, mintha mindenhol megérintett volna, nem csak kívül, de belül a szívemben is.

– Ez már majdnem öt lépés volt, Danielle – súgta, miközben félresimította a hajamat. – Megmondtam, nem engedlek el messzebbre soha többé.

Mielőtt felelhettem volna, ajkaival rátalált az enyémre. Ez a csók más volt, mint az előző. Vad volt és birtokló, a kéj ígéretét hordozta magában. Szorosan tartott a derekamnál és a tarkómnál, míg szinte falta az ajkaimat. Amikor végül elengedett, szemeiben a vágy izzasztó lángja lobogott.

– A kapitány igen jó barátom – mondta rekedtes hangon. – Mit gondolsz? Nincs kedved úgy kifulladni velem, mint az éjjel?

Elpirultam az emlékek, az ajánlat szemérmetlenül nyílt üzenetén, és a hangom teljesen elfúlt.

– Igen – feleltem végül.

Mindketten tisztában voltunk vele, hogy nem csak erre az ajánlatra mondtam igent, hanem mindenre, amit felkínált nekem. A házasságra, a közös jövőre, a szerelemre.

Néhány hónappal később

Caden

Egy sikoly hasította ketté az éjszaka fagyott csöndjét.

– Biztosan valami baj van! – ordítottam.

Egy poharat nyomtak a kezembe, aminek a tartalmát azonnal felhajtottam. Az ital lángoló vízként marta végig a torkomat, de nem hozott enyhülést a fejemre.

Újabb sikoly, fájdalmas, gyötrelmes, mintha könyörögne, hogy menjek és segítsek rajta.

– Nem tehetsz semmit, testvér – szólalt meg az öcsém a nappali kandalló párkányának támaszkodva. – Csak hagynod kell, hogy a természet elvégezze a dolgát.

– Majd eszedbe juttatom ezeket a szavakat, amikor te hallgatod Alynn sikoltozását, rendben? – morogtam ellenségesen.

Devon azonnal elhallgatott, kicsit talán el is sápadt a szakálla alatt.

– Nyugalom, fiúk! – avatkozott közbe Tayshaun is, aki az íróasztalnál ült, és legalább olyan idegesnek tűnt, mint én. – Hallgassátok! Most már minden rendben lesz.

Danielle sikolyai elhaltak, helyette mérges vékony hangocska verte fel a csöndet. A gyermekem.

– Hihetetlen – nyögtem, és a tenyerembe temettem az arcomat.

Már-már engedtem a megkönnyebbülésnek, hogy elernyessze feszült izmaimat, amikor újabb, velőtrázó kiáltás hallatszott odafentről. Dermedten kaptam fel a fejemet, és idegesen pillantottam hol a bátyámra, hol az apánkra. Reméltem, hogy magyarázatot tudnak adni a történtekre, de éppoly tanácstalanul néztek egymásra, mint én.

Danielle újabb sikoltása a szívemig hatolt, képtelen voltam tovább várni. Felpattantam, és mit sem törődve az utamba kerülőkkel, félrelöktem őket és elindultam a hálószobánk felé. Az ajtó épp bezáródott, és Eloise egy apró csomaggal a karján sétált végig a folyosón. Meg sem lepődött, amikor meglátott, az arcán ideges kifejezés, szemeiben talán félelem...?

– Mi a baj?

– Nézd, Caden! Lányod született.

Pillantásra sem méltattam a gyereket. Ő ráér később is. Egész életében gyönyörködni fogok benne, és a tenyeremen fogom hordani ebben biztos voltam. Most a legfontosabb Danielle volt, aki továbbra is hol nyöszörgött, hol kiabált.

– Mi baja? Miért kiabál még mindig? Miért nem csináltok valamit?

– Caden! Két baba van!

– Micsoda? – néztem rá megrökönyödve.

Két baba. Danielle apró volt, gyönge, és már az elsővel is két napja vajúdott. Lehetetlen, hogy még egyet...

Eloise-t is ugyanez a gondolat foglalkoztatta, csak neki volt bátorsága szavakba önteni.

– Nem tudom, mi lesz, Caden. Már így is nagyon vérzik. Túlságosan törékeny ő két ekkora gyerekhez...

Nem hallgattam tovább. Elléptem mellette, berontottam a szobába, majd mit sem törődve az orvossal az ágyhoz léptem. Alynn az ágy túlsó végénél ült, arcán kétségbeesés tükröződött, és könnyek folytak végig patakokban. Danielle középen feküdt az ágyon, a haja ziláltan terült szét a párnán, az egész teste izzadtságban úszott, a lábai között pedig rengetegnek tűnő vér volt.

Rátámaszkodtam az ágy szélére, és fölé hajoltam. Megcsókoltam a szemeit, melyek lehunyva pihentek, az ajkait, az orcáját. Még így is gyönyörűnek láttam. Kisimítottam a homlokába tapadt hajszálakat, mire kinyitotta a szemét és rám nézett.

– Caden? Mit keresel te itt?

– Már így is túl sokáig voltam távolabb az ötméteres körzetemen, nem igaz? – feleltem könnyedséget színlelve, pedig a lelkem nehéz volt akár az ólom. Bármit megadtam volna, csak ne lássam őt így. Minden fájdalmát magamra vállaltam volna, csak újra mosolyogni lássam.

– Két baba van, Caden – suttogta erőtlenül.

Alynn megszorította a másik kezét.

– Ne beszélj, hugi! Pihenj, mielőtt...

Danielle sikolya szakította félbe. Kétségbeesetten figyeltem, ahogy még mindig hatalmas hasát összerántja egy újabb fájás, arcát pedig eltorzítja a mérhetetlen fájdalom. Alynn kezeit éppúgy szorította, ahogy az enyémet, és bár fogalmam sem volt, hogy hallja-e, de azért kitartóan beszéltem hozzá.

Danielle

A fájdalom nagyobb volt, mint az első bébi után. Halványan érzékeltem, hogy az egyik oldalon Alynn kezét, a másikon pedig Cadenét próbálom eltörni akaratlanul. Hihetetlenül jó érzés volt őket magam mellett tudni ebben a pillanatban.

A kislányomat Eloise odatartotta hozzám. Míg megcsókoltam maszatos kis arcát, jött a következő fájás, és mindenki halálra rémült. Én is. Az elsőt is nehéz volt világra hozni, gyötrelmes, de nem bántam, mert annyira gyönyörű volt.

– Alynn! – kiáltottam.

– Itt vagyok, hugi! – hallottam elcsukló hangját, de már nem láttam az arcát. Minden annyira homályos volt körülöttem.

– A kislányom...

– Eloise elvitte. Ne félj, visszakapod, ha készen leszel.

– Azt akarom, hogy Avery legyen a neve.

Valamit válaszolt, de már nem értettem, mert egy újabb fájás miatt hangos sikoly szakadt fel a torkomból. Éreztem a nyomást, a fájdalmat a derekamnál, a hasamban és a combjaimnál. Minden erőmet beleadtam, csak Caden folyamatosan búgó hangjára koncentráltam, és nyomtam.

Fájdalmas feszülést követően végre eljött a megkönnyebbülés, a hirtelen beállt nyugtalan csendet megkönnyebbült sóhajok követték, amikor meghallottam a második kisbabám felháborodott zokogását is. Már nem tudtam megvárni, míg odatartják nekem megmutatni, elvesztem a fáradtságban. Fájdalmas, elégedett álomba merültem, de még éreztem a nővérem szorítását a kezemen, és Caden feszült ajkait az enyémeken.

Hiába telt el már egy nap, még mindig sajgott a testem és kicsit kábult voltam. Tiszta ágynemű, és hálóing vett körül, a hajam frissen mosott volt, ajkamon puha érintés nyugtatgatott.

Kinyitottam a szemem, és Caden mély aggodalomról árulkodó pillantásával találtam magam szemben.

– A babák? – kérdeztem azonnal.

– Jól vannak. Eloise és a nővéred egyetlen percre sem hajlandóak megválni tőlük – mosolyodott el, amire a szívem hevesen megdobbant.

– Édesapád elnevezte végre a fiunkat? – kíváncsiskodtam bágyadt mosollyal.

– Edward lett a neve, anyám édesapja után.

– Édesanyádnak írtál levelet? Biztos sajnálta, hogy nem tudott ideérni időben.

– Minden rendben, mindenki egyben van, de nagyon aggódnak miattad – váltott témát Caden, mire felemeltem a kezemet és megsimogattam aggodalmas arcát.

– Jól vagyok. Illetve jól leszek.

– Annyira féltem, Danielle! – ismerte el hosszú szünet után, nekem pedig belesajdult a szívem a gyöngédségbe és a szerelembe. Caden belecsókolt a tenyerembe. – Rettegtem, hogy elveszítelek. Soha többé nem akarom ezt érezni. Nem akarlak látni ennyire szenvedni.

– Minden rendben – nyugtattam meg lágyan. – Szeretlek!

– Én is szeretlek! – vallotta meg szenvedélyesen. – El sem tudod képzelni, mennyire!

– Akkor gyorsan csókolj meg, és hozd ide a gyermekeinket, hogy megcsodálhassam a szenvedéseim gyümölcsét! – parancsoltam tréfásan.

Caden viszont tökéletesen komoly ábrázattal, szerelemtől csillogó szemekkel hajolt fölém. Ajka olya végtelen gyöngédséggel vette birtokba az enyémet, hogy könnyek csordultak végig az arcomon.

Végül sajnálkozva elengedett, és behozta az ikreket. Avery és Edward éppolyan gyönyörűek voltak, mint az apukájuk. Tökéletes kis kezecskéik, bájos pofijuk, és selymesen rózsaszín bőrük volt.

Tökéletes Gaskellek voltak, és amikor ezt hangosan is kimondtam, egyszerre hárman bólintottak rá a szavaimra.

Tayshaun

Két gyermek. Danielle valóban nagyszerű teremtés. Már akkor a szívembe zártam, amikor először megpillantottam szerencsétlenül a fűben heverve, véresre vert háttal. És most megajándékozott két unokával. Sok vért veszített, csaknem halálosan kimerült. Caden cölibátust fogadott neki, ami végül csak a kötelező hat hétre volt érvényes, de nem úgy tűnt, hogy Danielle-nek ellenére lenne a dolog.

Boldog vagyok. Mindkét fiam megtalálta a boldogságot, és békét kötöttek egymással. Nemes lelküknek és nagyszerű feleségeiknek köszönhetően nekem is megbocsátottak. Reménykedem, hogy hamarosan talán Alynn is megajándékoz legalább egy unokával.

A másodszorra született gyermek fiú lett, és engem ért az a megtiszteltetés, hogy nevet adjak neki. A fiúk anyai nagyapja után az Edward nevet kapta, amiről eszembe jutott, hogy még van valaki, akivel rendeznem kell zavaros kapcsolatomat.

Ideje felkeresnem a fiaim édesanyját, Margaret Bishomp Gaskellt...

vége

13 megjegyzés
Feliratkozás: Bejegyzések (Atom)