Testvérlelkek

- Merde! – Tajtékozva fel-alá járkáltam tehetetlenül a szűk kabinban, persze egyedül. Ha bárki az ötméteres körzetemben tartózkodott volna az elmúlt egy órában, garantáltan kardélre hányom. – Mekkora egy idióta vagyok! Nekem is vele kellett volna mennem. Hogy képzelhettem, hogy csak így elengedtem! Akármi történhet vele… akármi. Ez a nőszemély láthatóan nemcsak keresi, de vonzza is a bajt.

Már indultam is a fedélzetre. A koromsötétség csak fokozta a nyugtalanságom. Minden porcikám a veszély suhintását érezte. Már régen megtanultam, hogy hallgatnom kell az ösztönömre, mert az soha nem hagy cserben. Ami viszont szinte halálra rémít, hogy most jobban rettegek, mint kisgyermek koromban, amikor elválasztottak Cadentől egy egész napra. Az az egy nap olyan volt, mint maga a pokol. Mintha kitéptek volna a testemből egy részt; az elején éles fájdalom hasogatott, míg a végén a tehetetlen düh, amit akkor éltem át, egészen a reményvesztettségig fokozódott, és csak sírni tudtam. Alig voltam öt éves ekkor. Fivéremmel elkövettünk egy apró csínyt, aminek köszönhetően az apánk látszólag csak engem büntetett meg. Valójában azonban nagyon is tisztában volt a köztünk lévő kötelék erősségével, és ezt kihasználva szívtelenül mindkét fiának fájdalmat okozott. Ezt soha nem bocsátottam meg neki még halála után sem.

Hiába a múlt, a sok eltelt év, mégis régi ismerősként üdvözölt a kín, és kíméletlenül szabdalt belülről.

- Kapitány, hova tart? – Guillermo hangja állított meg, aki már régóta a legénységem tagja volt.

- El kell mennem – közöltem egyszerűen. – Amíg nem vagyok itt, te felelsz a hajóért. Bármi is történjék, ne engedd idegen kézre a Zöld Smaragdot.

- Értettem, kapitány! – hangzott a megfelelően betanult válasz.

- És amíg el nem felejtem – vágtam közbe a szavába -, gondoskodj a foglyunkról. Semmi esetre sem szökhet el.

- Értettem, kapitány!

Mintha próbált volna még valamit kérdezni, de elhallgatott, ahogy elsuhanva mellette belevetettem magam az éjszakába, hogy megkeressem társaimat és azt az egyetlen nőt, aki Naomi óta képes volt ennyire felkavarni az életem.

Csak elképzelésem lehetett arról, hogy merre is találom meg őket, és az idő nagyon sürgetett. Jól ismertem a várost, hiszen utjaim során gyakran jártam erre, tisztában voltam vele, hogy nem sok szóba jöhető hely van, ahol a magamfajta tengeri patkány megfordulhat. Ezek közül is a leginkább szóba jöhető ivó tulajának még tartozom egy szívességért, amikor pár évvel ezelőtt segített elrejtőzni, és nem engedte, hogy börtönbe jussak.

A Kék Lagúna elég méltó helynek találtatott arra, hogy kalózok és más sötét alakok közkedvelt találkozóhelyévé váljon. Persze egy cseppet sem elegáns, mégsem egy bordélyház. Egy hely volt, ahol semmi nincsen megtiltva, amit a kuncsaftok tiszteletben is tartottak. A kérdezősködést mindenki kerülte, viszont a diszkréció mindenekfelett álló törvénynek számított a pisztolyod mellett. Ami mégis aggasztott, hogy sok olyan ember belépett ide, akinek nem volt szüksége a becsületre vagy a mások iránti tiszteletre.

Feldúltan rohantam végig a városon, és már csak egy sarok választott el célomtól, amikor meghallottam a hangos zenét, amint belehasít az éjszaka csendjébe.

Ahogy kinyitottam a kocsma ajtaját, a rám törő látvány szinte letaglózott. Egy vörös és egy sötét hosszú hajú nimfa táncolt a terem közepén megdelejezve mindenkit, aki csak a helyiségben tartózkodott, köztük engem is. Villámcsapásként ért a felismerés, hogy a két szépség közül az egyik maga Alynn. Az én Alynnem.

A keresés kiváltotta aggódást és kétségbeesést most ismét a düh váltotta fel bennem. Igaz, hogy régen öltem, és azt sem kedvtelésből, most mégis gyilkos indulat szabadult fel belőlem arra a pillanatra várva, amikor az állati ösztön átveszi a hatalmat, és a tulajdonáért kiált. Nem sok hiányzott ahhoz, hogy lerángassam a színpadról mindenki szeme láttára, és köpenyembe burkolva akarata ellenére visszavigyem őt a hajómra. Az sem érdekelne, ha sikoltozna közben, mert tudom, hogy megbékíteném őt a csókjaimmal, és a vége nem kétséges… Már nem mérgében kiabálná a nevem, hanem a gyönyörtől, amivel büntetésből kínoznám őt, amiért így kelleti magát a férfiak előtt.

Undorodva figyeltem, ahogy a söpredék sóvárogva csorgatja a nyálát egy ilyen finom falat után, mintha csak egy darab hús lenne, amit a tengeren lehetetlen megkaparintani. A többi férfi említésére eszembe jutott egy egészen apró kérdés: hol lehet a legénységem? Merre kószálnak ilyenkor, és miért nincsenek itt, hogy megvédjék ezt a két nőt, de legfőképp Avery Lynnt? Isteni szerencsének mondhatom a sugallatot, ami arra késztetett, hogy utánuk menjek, és személyesen vegyem kezem ügyébe az eseményeket.

Szememmel a társaimat kerestem, és hogy kicsit megnyugodjak, gondolatban mindegyik nyakát egyesével tekertem ki. Bíztam bennük, ők mégis cserbenhagytak. Gúnyos megjegyzéseikkel kitalálták, hogy ez a bosszantó kis boszorka többet jelent nekem, mint ahogy mutatom, vagy többet jelent bárkinél, aki megfordult nálam az elmúlt évek folyamán.

Nem maradt időm, hogy felkutassam őket, mert hátulról valaki megérintette a vállamat.

A modorom semmiképpen nem mondhattam volna barátságosnak, a hangulatom pedig csak rontott az összhatáson. Valódi kitörni készülő vulkánnak éreztem magam, így bárki, aki csak belém akart kötni az este, egy veszett kutyát piszkált fel, méghozzá egy olyan veszett kutyát, aki ma éppenséggel még harapós kedvében is van. Ám megkönnyebbültem, amikor megláttam, hogy ki is terelte el figyelmemet, és éppen a megfelelő időben, nehogy gutaütést kapjak.

- Miért hagytátok, hogy ez történjen? Így vigyáztok rá? – zúdítottam mérgemet Benre, aki egy kalózt teljesen meghazudtoló angyalhoz méltó türelemmel hallgatta szidalmam.

- Ne aggódj, kapitány, mind rajta tartjuk a szemünk, és nem engedjük, hogy bárki is egyetlen ujjal hozzáérjen. Másrészről viszont ő kérte, hogy maradjunk kívül, hogy tervét véghezvigye.

- És ti pont rá hallgattok? – keltem ki magamból hitetlenkedve. Tudtam, hogy régi mentorom nem ezt érdemelte tőlem, de képtelen voltam csillapítani az indulataimat.

- Nyugodj meg, és gyere oda a többiekhez.

Mély levegőt vettem, és minden erőmet latba vetve megpróbáltam csendben színes bőrű barátomat követni, és figyelmen kívül hagyni a kurjantásokat és elismerő kiáltásokat, amik Alynn táncbemutatójának szóltak. Hogy ördög vinne el minden olyan mocskos hímet, akinek pont az én páromra fáj a foga. Szerszámukkal együtt lógatnám fel mindegyiket, és minden szívfájdalom nélkül végignézném szenvedésüket.

- Na jó, én nyertem! Nem bírt nyugton maradni a hajón! Ide az aranyat! – hangzott gúnyosan Sean hangja, amikor leültünk az asztalhoz.

- Jó estét, emberek! – köszöntöttem őket ridegen, mire két szempár tekintett fel rám.

Seanról tudtam, hogy jól mulat, viszont Baltazár szeme izzott, és állkapcsával még egy diót is össze lehetett volna törni. Nem fordult felém, helyette csak a terem közepén folyó vigasságot nézte meredten. Úgy tűnt, ő sincsen elragadtatva attól, amit lát. Ismerős volt ez a tekintet. A gondolatra, hogy ő is amiatt a nő miatt féltékeny, mint én, még dühösebb lettem. Ha még a saját legénységemmel is harcolnom kell a jogaim megszerzéséért, akkor tényleg nagy baj van.

- Felejtsd már el azt az ostoba fogadást, te barom! – sziszegte oda félvállról, miközben egyre inkább feszültté vált ő is. – Nem érdekel pár nyamvadt arany. De ha Valnak baja esik, akkor esküszöm, ma este mindenki meghal ebben az csehóban.

Kellett pár pillanat, mire felfogtam, kire is gondolt. Már mesélt róla, hogy egy éve beleszeretett egy igazi démoni teremtésbe, aki azonnal megdelejezte őt. Először csak mosolyogtam rajta, most viszont már megértettem, mire és kire is gondolt. Tehát a másik nő Alynnel nem más, mint Baltazar párja. Még komikusnak is mondtam volna a helyzetet, ha nem lett volna ennyire komoly a tét. Mekkora az esélye, hogy két kalóz két szerelme pont egy szigeten köt ki teljesen véletlenül? És az, hogy ismerik egymást? Most azonban nem akartam ezekkel a kérdésekkel foglalkozni. Még az sem érdekelt, hogy ez a két idióta az én szenvedésemre kötött fogadást.

- Meg fog, igen, de nem a te kezed által – szólaltam meg rekedt hangon.

A zene abbamaradt, és életünk két megkeserítője éppen visszavonulót fújt, és egy másik asztal felé vették az irányt. Megkönnyebbülve fújtam ki a levegőt, de a mellkasomban érzett szorítás nem akart engedni.

Minél előtt el akartam tűnni innen, és visszavinni Alynnt a hajóra, ahol nem követi őt ennyi éhes tekintet, ahogy végighalad a helyiségben.

Teljesen lemerevedtem, ahogy megláttam egy idegen férfit, túl közel a párom mögött. Morgásomat elnyomta a tömeg zsivaja, de már az sem számított volna, ha meghallják. Olyan vágyakozó tekintettel nézett rá az a szőke ficsúr, ami már minden határon túlment. Üvölteni tudtam volna, ahogy az a rohadék egy szál vörös rózsával olyan kéjesen érinti meg, mintha a virág helyett már maga a szája lenne a lány nyakán.

Karom rángásából vettem csak észre, hogy valaki lefog hátulról, és nem ereszt.

- Nem származna semmi jó, ha most odamennél, te is tudod. Ez is a terv része. – A fülembe suttogó szavak ellenére nem bírtam lehiggadni.

- Nem érdekel, Ben. – Nem lett volna szabad pont vele ordibálnom, de tomboló haragom már őt sem kímélte. – Ő az enyém, és nem hagyom, hogy egy ilyen senkiházi hozzáérjen.

- Ezért is vagyunk itt. Nem adunk neki lehetőséget, hogy bántsa, de nem jobb így, hogy látjuk, mi történik, mintha elvonulnának?

- Igaza van. Ha már ennyit kockáztattunk, hogy megszerezzük azt az ócska medált, most már nincs visszaút. – Baltazar rekedt hangja is arra utalt, hogy ő sem nyugodott meg teljesen.

Mindennek ellenére a társaimnak igazuk volt. Ésszerűnek tűnt a magyarázatuk. Csak egy gond volt: én már elvesztettem ma éjjel az eszemet. Éreztem, ahogy vállamnál fogva Ben lenyom egy székbe, hogy kontroll alatt tartson. A remegésem még így sem csökkent. Csak néztem, ahogy Alynn megfordult, hogy kedélyesen elcsevegjen azzal a rohadékkal. Vajon tényleg ennyire jól érzi magát vele? Nem voltam hajlandó elfogadni, hogy a Zöld Smaragdon kettőnk között történtek után még képes így viselkedni egy másik férfivel.

- Kapitány, erre még szükséged lesz a ma este. – Sean egy üveg whiskyt rakott a kezembe. Nagyon jól ismerte már az ízlésemet, és hogy mivel lehet elterelni a figyelmem. Most azonban még ez sem segített teljes mértékben. Idegesen belekortyoltam az italba egy hatalmasat, és hagytam, hogy végigégesse a torkomat. Az ismert jóleső fájdalom egy kicsit enyhített a feszültségemen.

Az idő ólomlábakon járt, ahogy figyeltem a lányt és a bájgúnárt. Mindannyian kedélyesen leültek az asztalhoz, és egy üveg bor mellett társalogtak. Alynn magához vette az italt, és többször is öntött maguknak. Valami mégsem stimmelt. A két kis boszorka pohara mindig tele maradt a kör végén, de a szőke ficsúrnak állandóan töltöttek. Ezek szerint ez a két démon mégis tudja, hogy mit csinál.

A férfi, akit korábban Avery Lynn Hectorként emlegetett, láthatóan egyre felszabadultabban érezte magát, és egyre többet engedett meg magának az asztal alatt is. Már zihálva vettem a levegőt, és minden testrészem készen állt arra, hogy közbe avatkozhassam, és közéjük ugorva elvághassam a torkát.

A rohadék valamit odasúgott Alynnnek, mire az elégedetten elmosolyodott, és cinkosan a másik lányra nézett. Lassan felálltak mind a hárman, és elindultak az ivó belseje felé, középen Hectorral. Baltazar morgására bennem is elszakadt valami, és már talpon is voltunk mind a ketten.

Kizárt, hogy szem elől tévesszem a páromat. Nem engedem, hogy elmenjen innen. Nem engedem, hogy az övé legyen. Ő hozzám tartozik.