Testvérlelkek

13. Fejezet: A Visszatérés

Guy

Óriási késztetést éreztem, hogy most azonnal megkeressem drága jó fivérem, és agyonüttessem vele magam. De ha jobban belegondoltam, akkor ezt a nemes feladatot a legénységem is elvállalná - méghozzá örömmel.

Megszámlálni sem tudom, hányszor utasítgattam a társaimat az akaratuk ellenére, vagy kényszerítettem őket olyan helyzetekbe, amikről tudtam, hogy ellenzik, mégis zokszó nélkül követtek engem. Úgy tűnik, szégyenteljes viselkedésem meghozta gyümölcsét: az életem számára legfontosabb nő még csak a nevemre sem emlékszik. Sean megrovó pillantása szinte fojtó érzést okozott a mellkasomban.

Az éjszaka csendjében a feszültség szinte tapintható volt az apró csónakban, ahogy szeltük a habokat. Az evezéssel a dühömnek csak egy kis részét sikerült levezetni. Kínomban bármerre akartam nézni, csak egyetlen helyre nem – egy tágra nyílt, de gyanakvó szempárba, ami minden mozdulatomat követte.

- Hová visznek? – Alynn hangjából elcsendesedett a düh.

- Egy hajóra – válaszoltam egyszerűen.

- Miféle hajóra?

- Az enyémre.

Pár pillanatig némán figyelt, majd óvatosan megjegyezte:

- Rendben, veletek megyek, de csakis azért, hogy kipihenjem magam. – Bosszúsan a fejéhez kapott az érzékeny pontot érintve. – Hasogat a fejem.

- Nézze kisasszony! Kemény éjszaka áll mögöttünk, és még nincs vége. Mivel gyengélkedik, a legjobb, amit tehet, hogy pihen.

- Az alvás nem hozza vissza az emlékeimet.

- Erre azért nem vennék én mérget. Az álmok varázserővel bírnak. Köztudott, hogy sokaknak elárulja a jövőt. Akkor miért ne árulná el önnek a múltat?

- Nem bízom magukban.

- Velünk biztonságban van.

- Majd meglátjuk. Emlékek ide vagy oda, csak idő kérdése és kiderül, hogy ártani akarnak-e nekem.

- Elég a vitából! Velünk maradsz, ha tetszik, ha nem. Hozzánk tartozol. – Magamnak is bólintottam egyet, hiszen ez a nyílt kijelentés jelentősen meghatározta a jövőnket, hiszen ráébresztett, hogy már semmilyen körülmények között nem vagyok, és nem is leszek hajlandó elereszteni ezt a nőt.

Alynn figyelte, ahogy Sean és Ben felmászik a leeresztett létrán, miközben a szeme sarkából az én mozdulataimat vizslatta támadásra számítva. Végül már csak egyenesen rám nézett, és mérgesen összeszorította ajkait. Néma szempárbajunk nem csak az akarat győzelméről szólt, hanem az esélyek számbavételéről is. Tisztában voltunk vele mindketten, hogy nincs más lehetősége. Nagyot fújtatva a létra felé fordult, és felkapaszkodott a fokokon.

A hajón általában futótűzként terjednek a hírek. Ez most sem volt másként. A legénység tagjai közül akadt, aki mulatságosnak tartotta a makrancos kisasszonyka pórul járt esetét, viszont a legtöbben fejüket csóválja csendesen sajnálták őt.

Ben értett a hasonló esetekhez, és orvos híján az ő szakértelme ért a legtöbbet többmérföldes körzetben. Az én kedvesem kedvencének viszont most nem volt egyértelmű ellenszere, Ben kijelentette, hogy a legtöbb, amit tehetünk Alynnért, hogy egyedül hagyjuk őt a kabinjában, remélve, hogy pár nap alatt rendbe jön a memóriája. Nem tehettem mást, engedelmeskedtem, de a biztonság kedvéért őrt állítottam az ajtaja elé, meghagyva, hogy értesítsen, még ha a kisasszony a lábujját is mozdítja meg.

.
.
.

Már több mint két nap telt el a bizonyos éjszaka óta, de semmi javulás nem történt. Még csak fel sem ébredt.

- Kapitány, kérem, nyugodjon meg! Az ilyen baleseteknél ez előfordul. Minden testrésze épségben van. – Ben csitító szavai most nem segítettek.

- Oh, igen? Épp csak agyalágyulttá tettem őt, ha nem vetted volna észre!

- Azért nem ilyen rossz a helyzet, Guy! Még esetleg hasznot is húzhat belőle. – Somolygása valahogy viszketésre ingerelte a tenyerem.

- Ezt hogy érted?

- Úgy, hogy a kisasszony nem emlékszik a múltbeli hibákra, amiket maga elkövetett.

- Igen, erre én is gondoltam. Viszont így elcsábítani elég tisztességtelen mód, nem gondolod? – förmedtem rá indulatosan.

- Nocsak, nocsak! És mióta foglalkoztatja önt egy fehércseléd tisztessége?

- Engem ugyan nem hat meg, de büszkeségem azért még van.

- Másnak bemesélheti ezt, de nekem ugyan nem. Elég régóta ismerem már. Vallja csak be! Többet érez Alynn iránt, mint amit mutat felé.

Mielőtt még válaszolhattam volna, dühös kiáltás és dörömbölés szakította félbe a kínos jelenetet, megmentve helyzetemet. Bennel a nyomomban kirontottam a kabinból a zaj forrását keresve.

Majdnem lebénultam meglepettségemben, amikor észrevettem, hogy a saját kabinomból érkezik az égtelen lárma. Az ajtóhoz érve lassítottam lépteimet.

Alig nyitottam ki az ajtót, oldalról egy karcsú test hirtelen a földre tepert.

- Kikaparom a szemedet, te álnok kurafi! – ordította Alynn bele a képembe, én pedig összezavartan próbáltam kutatni viselkedésének okát. – Egyetlen petákot nem ér a szavad.

Alynn tekintete a dühtől már szikrázott, miközben azon volt, hogy közelebb kerüljön az arcomhoz, hogy körmeivel teljes erőből végigszántsa. Bár a kardom még mindig a kezemben volt, mégsem akartam pont ellene használni. Ben észrevehette tehetetlenségemet, mert határozottan lenyúlt, és a vállánál fogva felhúzta a lányt.

Ahogy felocsúdtam az inzultusból, a szavai is kezdtek értelmet nyerni, és nem telt el pár pillanat, hogy biztos legyek benne: a gyanúm beigazolódott.

- Azt még nem tudom, hogy pontosan mit tettél velem, az utolsó emlékem, hogy Hectortól elvettem a medált, és odaadtam neked, mielőtt elbúcsúztam volna.

- Ezek szerint visszatért az emlékezeted – jegyeztem meg keserűen, ahogy feltápászkodtam a padlóról. – Igazad volt, Ben, nem tartott sokáig. - Egyszerre átjárt a megkönnyebbülés, hogy az elméje nem szenvedett maradandó károsodást miattam. Lassan az ablakhoz sétáltam, és a kalózkapitány rideg álarcát magamra kényszerítve megfordultam, hogy szembenézzek vele.

- Miért nem engedtél el? – szegezte nekem a kérdést.

- Nagyon egyszerű a válasz. Még hasznomra lehetsz, ezért csak nyerhetek a döntésen, hogy megtartalak.

- Nem vagyok egy háziállat, akit csak úgy pórázon tarthatsz!

Igyekeztem menteni a menthetőt, és féligazságokkal bár, de bevallani a történteket.

- Ez igaz. Viszont olyan hevesen reagáltál az éjjel kint a parton, hogy nem hagytál más választást, minthogy durvább eszközökkel marasztaljalak.


- Áh, értem. És egy szerencsétlen, gyenge nővel, aki ellenállt az akaratodnak, nem tudtál mást tenni, mint hogy leütöd, gondolom.

Alynn dús keble a zaklatottságtól ütemesen emelkedett és süllyedt. Hihetetlen erőre volt szükségem, hogy ne vessem magam a lábai elé a bocsánatáért esedezve. Viszont ezzel a tettel biztosan elveszíteném. Ez a temperamentumos nő nem tűrne meg maga mellett egy gyenge jellemű férfit. Neki egy erős hímre van szüksége.

- Te álnok kígyó! Mindig is tudtam, hogy hitvány alak vagy, akár a fivéred.

Mintha tűző vassal égettek volna meg bátyám említésére.

- Ne merj egy kalap alá venni Cadennel. Még csak a nevét se említsd előttem. Nem vagyok olyan, mint ő.

- Akkor miért hoztál vissza a hajóra? – kérdezte összeszűkült szemmel. A fejem törve próbáltam kitalálni valami nyomós indokot, ami elfedi tettemet.

- Mert lenne egy ajánlatom a számodra, ami érdekelhet.

Válaszul csak horkantott egyet, és közelebb lépett hozzám. - Azt kötve hiszem. Nem vagyok egy liba, sem pedig egy kapcarongy, amit akárki használhat.

- Én nem efféle ajánlatra utaltam az imént.

Alynn gyanakvóan félrebiccentette fejét. - Ugyan milyen ajánlatot tudna tenni egy férfi a gyengébb nem egy képviselőjének, amiben nincs szó a nő kiszolgáltatottságáról?

- Üzleti.

- Tessék? – nézett rám tátott szájjal hitetlenkedve.