7. Fejezet: Az elválás
Posted by
Nagyon sokat tűrtem már, de azért mindennek van határa. Nem elég, hogy beleavatkoznak az életünkbe, fenekestül felforgatva ezzel az egészet, abba is beleszólnak, hogy kettesben lehessünk egymással, és mindennek tetejében még képesek, és kardot is rántanak. Csak egyetlen szó képes kifejezni, ami érzek, és gondolok: Férfiak! Bár nem kellene ennyire meglepődnöm rajta, hogy így viselkednek, hiszen köztudott, hogy az összes hímnemű egyednek a vérében van a küzdés szelleme, és már az is nyilvánvalóvá vált, hogy az agyuk feladatait is egyéb testrészük helyettesíti.
Szememet forgatva karon fogtam a húgomat, és szó nélkül odébb húztam a harcmezővé vált területről. Már így is elég erőszakon ment keresztül, nem állt szándékomban még több felesleges izgalomnak kitenni őt. Persze egy angyalhoz méltóan némán követett.
A két lovagunk semmit nem vett észre távozásunkból, ami jócskán megkönnyítette helyzetünket. Ha ez a sziget nem lenne az említett lord egyiké, akkor akár gond nélkül meg is szökhetnénk. Mélyet sóhajtva bevetettem magunkat a lombok sűrűjébe. Felőlük akár el is rabolhatnának más elvetemült gazfickók, még arra sem figyelnének fel. Hát csak öldössék egymást, az már az ő gondjuk. Ezt az éjjelt akkor sem hagyom veszni, még ha ezer gyilkos bújik is meg felfegyverezve a bozótosban. Ez az éjjel csak Danielle-é és az enyém.
Nem zavart, hogy egyre sötétedett körülöttünk minden, és csak a Hold halvány fénye vezette lépteimet. Gondolataim szertelen szárnyalása ellenére haragom erőt adott, és lábam csak vitt előre, míg kezem a testvérem vékony ujjait szorította. Bár tudtam, hogy ő aggódik a fivérekért, én egy cseppet sem féltettem őket. Mind a ketten megérdemlik, amit kapnak egymástól.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - Danielle hangja tisztán csengett az éjszaka csendjében, ami egy kicsit megnyugtatott. Itt van mellettem. Még. Belesajdult a szívem, hogy nemsokára ismét el kell hagynom őt. Akármilyen kellemetlen alak is Guy, a neki tett ígéretem hozzáköt. Cadenben pedig a történtek után nem tudtam megbízni. Hiába volt a húgom most biztonságban, ha a holnapra tekintettem előre, a mellkasomban csak szorítást éreztem.
– Jól vagy? – Hirtelen elöntött a bűntudat, ahogy arra felrémlett előttem, hogyan rángattam el őt a part simogató homokjából bele a veszélyeket rejtő dzsungelbe. Még csak esélyt sem adtam neki a tiltakozásra, és meg sem kérdeztem a véleményét. Szidtam magam, hogy még az összes eddig szerzett sérülésére sem derítettem fényt, amit e pár nap alatt szerzett. Ki tudja, hol sebesült meg, én pedig csak vonszolom magam után előre, mint egy egyszerű kis játékbabát.
A legjobban mégis az zavart, hogy láttam rajta, mennyire megváltozott ezalatt az idő alatt, míg távol voltunk egymástól. Kötődése, és aggódása a lord irányába eléggé feltűnt, és nem csak számomra, hiszen a kapitányomnak is egyből szemet szúrt.
– Sajog a bokám, elfáradtam, és szeretném... – Szokás szerint ismét igazam volt, aminek most egyáltalán nem örültem. Sokkal jobb lenne az ő számára is, ha ezeket az érzelmeket még csírájában elfojtaná. Összeszűkült szemekkel figyeltem, hogyan is akarja befejezni mondandóját, és hogy mennyire próbál saját magának hazudni. – Szeretném, ha végre megállnánk pihenni.
– Ne aggódj, drága! Nem szökünk meg tőlük, csupán elvonulunk egy olyan helyre, ahol nem kakaskodnak a fejünk felett. – Akármennyire is féltettem a Caden iránt táplált vonzódása miatt, nem állt szándékomban kínozni őt, pláne, hogy én is hasonló helyzetben vagyok.
A gyenge fénynek és a sikeres elmélázásomnak köszönhetően egy cserjének az ága majdnem kettészelte az arcomat. Még csak az hiányozna, hogy feldagadt arccal mutatkozzam Modortalan Kalóz Úr előtt. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem úsznám meg pár kedves gúnyolódó szó nélkül. Sikeresen félrehajtottam azt a fránya ágat, nehogy a húgom is hasonlóképpen járjon, mint én. Az ő gyönyörű arcáért már tényleg kár lenne.
Már kezdett elegem lenni ebből az őskori őserdőből. Komolyan, hol is vagyunk mi? A trópusi Fülöp-szigeteken, vagy az Amazonas esőerdeiben?
– Nah, végre! - Szinte ujjongni támadt kedvem, ahogy megláttam ismét a tengert, és a homokos fövenyt. – Sík terület... – Máris sokkal jobb kedvem lett, ahogy közelebb kerültem a vízhez, és Danielle-t tovább vonszoltam magammal a hullámokig. – Ha nem lenne ennyire hideg, levehetnénk a cipőnket, hogy az iszapba mélyesszük a lábujjainkat – kuncogtam fel önfeledten már a puszta ötletre is.
Annyi mindent szerettem volna megtudni egy pillanat alatt. Hogy mi minden történt vele, hogy érzi magát, mit gondol a lordról és a kalózról, vagyis az ikrekről, de valahogy egy értelmes mondat sem jött a nyelvem hegyére. Helyette inkább próbáltam elterelni a figyelmemet, és másra összpontosítani. Ez volt a lehető legnehezebb számomra: még ilyenkor is boldognak mutatni magam előtte. De belül csendre vágytam, hogy összeszedjem kusza gondolataimat. Sejtettem, hogy ő is efféle gondokkal küzdhet, mert éreztem, ahogy egyre jobban elmélyül és méricskél sajátságos eszmefuttatásaiban. Nagyon is jól ismertem a húgomat, legalábbis annyira, hogy biztos legyek benne, ha valami baj van, vagy kérdése, akkor azt felteszi nekem. Egyszerűen bíztunk egymásban, és szerettük a másikat.
Már majdnem csipkelődve rákérdeztem, hátha ezzel kicsit könnyíthetek zavarán, amikor végre belekezdett.
– Nem bántott téged? – csúszott ki a száján a kérdés. Mindent megtett, hogy úgy érdeklődjön, hogy engem ne bántson meg vele. Bolond lány! Itt nem én vagyok a legfontosabb. Bármit megtennék, hogy az elmúlt pár napot kitöröljem a múltjából, mégis az első komoly hozzám fűzött gondolata irányomba fordul, és értem aggódik.
– Nekem semmi bajom, Danielle! Tudok vigyázni magamra - csattantam fel az ostoba kérdésére. Most nem engem kell félteni, hanem őt. Őt érte a nagyobb megrázkódtatás, és pillantásommal jelezni is akartam felé, hogy hagyjon fel a felesleges aggályoskodással.
– Tudom. Csak arra gondoltam, hogy ő mégiscsak kalóz... – És már megint a lordját akarja védeni… egyszerűen hihetetlen!
– Mert te milyen messzire mentél az úriember grófoddal! – förmedtem rá meggondolatlanul, amit azonnal meg is bántam. Milyen idióta is vagyok! Szép kis segítséget nyújtok, mondhatom. Ahelyett, hogy védeném, még jobban bele is tiprok a lelki világába. Micsoda egy odaadó testvér vagyok, mondhatom!
– Sajnálom. Nem akartalak megbántani. – Szinte felfoghatatlan, hogy ekkora otrombaság elkövetése után, amit tettem, még ő kér elnézést.
– Én sajnálom. Nem azért jöttem, hogy a férfiak miatt veszekedjek veled – folytattam higgadtabban, kérlelően hatalmas kék szemeibe néztem várva a feloldozást. - A gróf amúgy is megkapta már a magáét tőlem – mosolyodtam el elégedetten, ahogy arra a bizonyos jobbhorogra gondoltam.
– Caden megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mekkora erő van az ütésedben. Igazán megütötted?
– Örülhet neki, hogy csak annyit kapott! Ha rajtam múlott volna, biztos lehetsz benne, hogy nem úszta volna meg ennyivel - fakadtam ki. Már elég volt, hogy megint Caden van a középpontban, és magáról teljesen megfeledkezik.
– Mi tartott vissza? – érdeklődött halkan, de mintha beleordított volna a fülembe. Akármennyire is kattogott az agyam a válaszon, mégsem tudtam felelni rá teljesen nyugodt szívvel. Még magam sem voltam tisztában azzal, hogy valóban mit is érzek a két férfi felől. A két ugyanolyan szempár, arc, termet. Szinte csak az öltözék és a szakáll különbözteti meg őket, bármely egyéb módon becsaphatják az ember szemét.
– Egy nálam nagyobb hatalom – jelentettem ki a tőlem telhető legőszintébben. Majd váratlanul fáklya lobbant fejemben. Ez a lány valahogy már megint megtalálta a lehető legjobb kérdést, hogy elterelje a figyelmet magáról. De neki is válaszolnia kell még sok mindenre, és nem hagyom annyiban a dolgokat. Az igazságot akartam hallani, és az ő szájából. - Fájt nagyon?
– Honnan tudod, mi történt?
– Húzod az időt, tesó? Hát rendben. Kihallgattam véletlenül, amiről beszélgetett Ferrars meg a gróf.
– Ferrars? – érdeklődött értetlenül, mire rájöttem, hogy ez a név számára ismeretlen, és magyarázatra szorul, hogy követni tudja az eseményeket.
– Igen. Guy Ferrars a gróf testvére. Ezt a szálat én sem nagyon értem, de biztos lehetsz benne, hogy ki fogom bogozni, mert bosszant a dolog. Mintha nem látnék tökéletesen tisztán, pedig napsütésben állok. – Valóban zavart, hogy nem voltam képes összerakni a valóságot, pedig szinte karnyújtásnyira éreztem a megoldást.
– Én sem értem igazán. Hiszen ők testvérek, ez nyilvánvaló – mutatott rá helyesen a legfontosabb tényre.
– Guy biztos az álneve, Devon pedig az igazi. – Próbáltam felidézni, hogy valaha is hallottam-e ezt a nevet azon az ominózus estén kívül, amikor a kapitány bátyja meglátogatott minket a hajón, de más alkalomra nem emlékeztem. Persze én is tévedhetek, de akkor melyik neve a valódi? – Hogy fogom ezek után szólítani? Azt sem tudom, kicsoda... – Már pusztán a gondolatra is görcs támadt a gyomromban, és muszáj volt kissé összegörnyednem kényelmes törökülés helyzetemben is.
Most nem akartam ezzel a témával foglalkozni, mivel úgysem derülhet ki még az igazság. Próbáltam visszavezetni beszélgetésünk fonalát, de még mindig ugyanarra a kérdésre vártam a választ, persze sikertelenül.
– Szóval? Fájt? – erősködtem tovább, mit sem törődve a húgom érzelmeivel. De muszáj volt tudnom, hogy mennyi szenvedést kellett elviselnie, hogy megérthessem őt, és vigaszt nyújthassak, ha szüksége lenne rám.
– Ragaszkodsz ehhez, ugye?
– Persze, hogy fájt, ne haragudj! – Legszívesebben széttépném a lordot azért, amit tett. Még most is tisztán láttam a kínt a szemében, ami még jobban felzaklatott. Önkéntelenül is átkaroltam óvón, hogy megvédjem, és elkergessem a gyötrődést tekintetéből.
– Nem haragszom. Sosem tudnék rád haragudni. – Elmosolyodott egy kissé, de ez a mosoly nem az a fajta volt, amit eddig megszoktam nála. Észrevehette, hogy éreztem a különbséget, és már nem akart eltitkolni előlem semmit. – Először fájt. Nagyon fájt. Mintha ketté akarna hasadni az egész testem.
Meg fog nyílni – gondoltam magamban, és biztatni szerettem volna, hogy nekem bármit elmondhat, én akkor is mellette állok. Ő viszont egy határozott mozdulattal kérte tőlem, hogy maradjak csendben, és hallgassam végig.
– Nem a fájdalom volt a szörnyű. Mert az elmúlt.
– Elmúlt? - És milyen volt utána? – Kíváncsiságom egyre nagyobb méreteket öltött. Nehéz volt elhinnem, hogy van bármilyen terület vagy esemény, amit bátorságom lévén ne én próbálnék ki először, vagy nővérként ne én esnék át rajta. Mintha csak felcserélődött volna köztünk a szerep, és ő lenne a idősebb, én pedig a fiatalabb.
– Jó volt. Jó lett volna, de... – kezdett bele a történetbe, de olyan lassan, hogy nem bírtam kivárni.
– De? Danielle, kérlek, ne kelljen mindent kihúznom belőled! – fakadtam ki végül türelmetlenül.
– Féltem – ismerte be halkan, és a szívem majd megszakadt érte, hogy mindezt át kellett élnie. Szívesen átvállaltam volna tőle ezt a fájdalmas emléket, ami ennyire megrémítette. Bármit megtettem volna, csak ismét pár nappal ezelőtt lehessünk azon az átkozott hajón az eszement banyával. Még a rikácsolását is elfogadnám. Csak egy tizedmásodpercig elhinni, hogy minden jó lehet. De sajnos az a bizonyos bárka már a víz alatt van, ahogy a reményem is, hogy valaha jóvá tehetem hibámat, hogy nem voltam a húgom mellett, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. - Megijedtem, Alynn. Nem tudtam, mi fog történni, aztán jött a fájdalom, és egyszerűen... megijedtem.
– Én kinyírom ezt a fickót! – csattantam fel, mert már nem bírtam tovább. Muszáj volt tennem valamit, mert a haragtól és keserűségtől, ami bennem tombolt, vagy sírva fakadok, vagy pedig gyilkolok.
- Nem akarom, hogy bántsd! Szajhának hitt, akit a te kalózod küldött hozzá – vette ismét minden ok nélkül védelmébe Cadent, ami jelen pillanatban csak fokozta dühömet.
– Ez nem mentség!– Meg kellett vele értetnem végre, hogy nem szabad úgy gondolnia, hogy a gróf ezzel valami jót cselekedett. Akaratlanul ujjammal felé böktem, hogy kihangsúlyozzam mondanivalóm lényegét. – Danielle, erre nincs mentség!
– Tudom... de mégis. Hiszek neki, hogy nem akart bántani.
– Ostoba vagy! … - sziszegtem felé, mire elkerekedett szeme láttán észbe kaptam, hogy ismét csak sikerült megbántanom őt szavaimmal. Tehetetlenül kezembe szorítottam törékeny ujjait, hogy megértessem vele a legfontosabb mozgatórugómat. – Csak aggódom érted.
– Tudom. Úgysem tudsz most magaddal vinni. Én adni akarok neki egy esélyt. – Egyszerűen szóhoz sem jutottam, csak hitetlenkedve hallgattam, mit mond. Lehetőséget szeretne adni annak az embernek, aki megerőszakolta. – Hogy lássam, benne van az a jóság, amit érzek.
Ha nem ilyen komoly ügyről lett volna szó, elnevettem volna magam. Ez valami vicc lehet csak. A lord biztosan szövetkezett azzal a boszorkával, és együtt beadtak a húgomnak valamilyen kotyvalékot, amitől teljesen elment az esze, és ilyen sületlenségeket beszél.
Persze nagyon is sejtettem, hogy nem erről van szó, mégis könnyebb lett volna elhinnem ezt, mint elfogadnom, hogy a testvérem beleszeretett a támadójába.
– Vonzódsz hozzá – jelentettem ki kereken. Majd rátértem a leglényegesebb kérdésre. – Szereted is?
– Hogyan szerethetnék bele két rövidke nap alatt? – Válasza ésszerűen hangzott. Túlságosan is ahhoz képest, amiket összehordott itt, hogy fedezze a gazember tettét. Tekintetében a szomorú csillogás mindent elárult. Túl régóta ismerem, hogy rejtve maradjon előttem bármilyen titka is.
– És a kalóz milyen? Elég mogorvának tűnt. – Hirtelen témaváltásán mosolyogtam volna, hiszen sejtettem, mire megy ki a játék, de kérdésével ismét csak megfogott. Milyennek is írnám le Guyt? Hogy hogyan viselkedik velem? Majd hirtelen rájöttem a válaszra, ami magától értetődött, hiszen ugyanolyan szeszélyes és szélsőséges mind a kettő.
– Ő olyan, mint a tenger – jelentettem ki egyszerűen.
– Sós? – tekintett rám akkora elkerekedett szemekkel, hogy nem bírtam ki kuncogás nélkül.
– Dehogy! – vágtam rá azonnal, hogy téveszméjét elkergessem. – De tényleg olyan, mint a tenger: vihar közben veszélyes, de ha béke honol, akkor lágy és simogató... – magyaráztam határozottan, hogy megértse a lényeget.
– Simogató? – kérdezett vissza, viszont most én nem akartam feszegetni ezt a témát, így gyorsan mentő ötleten törtem a fejem.
– Szerinted miért gyűlölik egymást ennyire? – jutott eszembe a legkézenfekvőbb megválaszolatlan kérdés, ami nem csak engem érdekelt.
– Fogalmam sincs – rándította meg szinte észrevétlenül vállát.
Ami azt illeti, nekem is csak ötletem volt, de nem lehettem benne biztos, hogy valóban erről van-e szó. Pontosan ezért is csak félve osztottam meg véleményem a húgommal, mert nem akartam őt is belekeverni a zavaros eszmefuttatásomba.
– A testvérek két dolog miatt rivalizálhatnak egymással – kezdtem bele nézetem kifejtésébe. – Az egyik az örökségük. Caden ugyebár gróf, talán Guy, vagy Devon, vagy, hogy a fenébe hívják, szintén az akart lenni. – Egy pillanatnyi szünetet tartottam, és Danielle hófehér arcát figyeltem bármilyen reakció után kutatva, de csak a szemöldökét ráncolta alig láthatóan. Valóban testvérek vagyunk, hiszen még az agyunk egy rugóra jár. Szinte hallottam, ahogy neki is kezd összeállni a saját elképzelése a helyzetről.
– Szerintem itt valami másról van szó.
– Hát igen, a másik dolog, ami miatt harcolhatnak egymás ellen... – néztem rá jelentőségteljesen, majd egy percnyi gondolkodási idő után együtt mondtuk ki, amit gyanítottunk. – Nők.
– Pontosabban. – Egyetlen nő – fejtettem ki a legnyilvánvalóbb lehetőséget.
– Ebben lehet valami – bólintott Danielle, tekintete viszont másfele kalandozott el. Talán észrevett valamit, amit én nem? – Találtam egy medaliont, amin egy nőnek a portréja volt megfestve.
– Hol találtad? – csaptam le az új információra.
– Nem érdekes – mondta zavartan, amiből sejtettem, hogy valamit még nem mond el. – De az a nő igazán gyönyörű volt – tette hozzá halkan, szinte szégyenkezve. Szívembe belemart lemondó tekintete, melynek mélysége már megszédített engem is. Muszáj volt rendbe szednem a saját magáról kialakult képet, ami kifejezetten torzan tükröződött gyönyörű, hibátlan lelkében.
– Téged semmi nem múlhat felül.
– Szépségben te is felülmúlsz engem, nem kell olyan messzire menni, mint a miniatűrön a nő. – Elmosolyodtam a puszta gondolaton, hogy magát velem akarja egy kalap alá venni. Mintha egy hétköznapi ruhát hasonlítana egy ünnepihez. Mind a kettőnek meg van a maga feladata, vagy az alkalma, hogy mikor vesszük fel, és mind a kettőre szükség van, és egyik nélkül sincs a másik. Ha nincs ünnepi ruha, nem tudnánk kiélvezni a különleges alkalmakat. De ha nem lenne az egyszerű, elvásható anyagból készült öltözet, akkor az ünnepi is vagy elvásna, vagy elveszítené jelentőségét.
Danielle mindig is olyan finom kisasszony volt, akár a legbársonyosabb kelme. Én viszont mindig is durvább és mogorvább voltam mindenkihez. Nem lehet csak úgy összevetni minket.
– Utálom, amikor ilyen kishitű vagy.
- Kivételesen egyetértünk. – A hangra felkaptam a fejem. A lord lassan, de könnyedén közeledett felénk, akár egy áldozatát becserkésző vadmacska. Azonnal a húgom elé ugrottam védelmezőn. Danielle is próbált felállni, de sérült lába nem engedte neki, így kecsesen visszahuppant a homokba.
– Hölgyeim. – Az újabb vendégünk már nem is okozott különösebb meglepetést. Gondolhattam volna, hogy ha az egyik megjelenik valahol, a másik azonnal követi. Ez már kezdett náluk amolyan vérköteléki ismertető jegy lenni. Bár eléggé felindult állapotban hagytuk el őket, szemmel láthatóan nem esett egyiknek sem baja. Viszont úgy tűnt, hogy haragjukat most ránk összpontosítják, aminek egy cseppet sem örültem. Egy ellenséggel még talán elbánok, de kettővel már nehezebb dolgom lesz, pláne, hogy a húgomra is figyelnem kell, nehogy bántódása essék. – Önök az éjszaka legszebb csillagai. Olyan fényesen ragyognak, hogy eláll a lélegzetem. Szinte nem kapok levegőt – folytatta mézes-mázasan, és hiába tudtam, hogy csak tréfának szánta, testem már pusztán a hangjára reagált. A gyomromban mintha táncra perdült volna valami, és csak reméltem, hogy nem az aznapi ebédem.
– Akkor azt ajánlom, kedves soknevű uraság, hogy vegyen! A szemét pedig legeltesse rég nem látott fivérén, minket pedig hagyjanak békén! – vágtam közbe szavába, mert már nem bírtam elviselni mindent túláradó gúnyos hangnemét. Válasza persze csak egy nevetés és horkantás keveréke volt, ami csak még jobban szította bennem a mérget. Mégis mit képzel ez magáról? Csak úgy mindenki előtt így megalázhat? Muszáj volt lehiggadnom, mert csak magunkat sodrom még nagyobb veszélybe.
– Látod, mit kell elszenvednem – kezdte sajnálkozást mímelve a bátyjának. – Le merném fogadni, hogy a te foglyod nyelve nem ennyire éles. – Csipkelődésére csak egy torz grimasszal feleltem.
– Azért erre nem vennék mérget a helyedben. – Ezek szerint a húgocskám visszafeleselt neki. Már pusztán a gondolatra is büszkeség öntötte el a szívem. Mi, Montgomeryk soha nem adjuk könnyen magunkat, és ha karddal nem is, akkor fifikával és éles nyelvvel harcolunk.
– Talán... – Guy mosolyából előre láttam, hogy ismét támadni akar. Tekintete izzott, én pedig éreztem, hogy a vér egyre sebesebbet száguld testemben. – Jobb lenne nekik, ha együtt maradnának. Elvihetném a fiatalabbat is a hajómra. Ha terhes maradt, visszahozom neked, és azt csinálsz vele, amit akarsz. – Hirtelen elakadt a lélegzetem ekkora szemtelenségre. Rosszul hitte, ha azt gondolta, eltűröm, hogy úgy kezeljen minket mintha áruba bocsátható cseretárgyak lennénk. Abban a pillanatban kevés hiányzott, hogy rávessem magam, és puszta kezemmel tépjem ki idegesítő kis nyelvét.
– Nem beszélhet úgy rólunk, mintha itt sem lennénk.
– Teljesen elment az eszed, ha azt gondolod, hogy elviheted mellőlem. – A lord hangja is egyre ingerültebbé vált, és fivére felé fordult. Szemeim előtt lepergett az nem sokkal ezelőtti kép, ahogy egymásra támadtak. Ha ezek megint elkezdik, akkor jó hosszú éjszaka áll még Danielle és előttem.
– Igaz is, testvér! Még egyszer nem engednéd, igaz? – nevetett fel a kapitány, mire éreztem, hogy zsibbadt borzongás fut végig bennem a hajamtól egészen a finom homokkal érintkező talpamig.
Hirtelen másra lettem figyelmes, mert a bokor felől mozgolódást hallottam. Akár a szél is lehetett, de akár egy újabb kellemetlen vendég is.
A testvérem teljesen kiszolgáltatva magát még szorosabban bújt támadója karjaiba, én pedig legszívesebben a fejemet vertem volna a falba ettől a reakciótól. Bár nem láttam az arcát, a nem létező vagyonomba fogadtam volna, hogy szemeivel esdeklőn figyeli a lordot.
– Caden? - Danielle hangja egy oktávval feljebb csúszott, amit valószínűleg a félelem váltott ki benne, hogy kalózok közé kell mennie. Apró szúrást éreztem szívemben, ahogy végre felfogtam, hogy a kishúgom már nem nálam keres menedéket, de a legőrjítőbb mégis az volt, hogy védelmet egy olyan személynél keresi, aki bántotta őt.
– Soha többé, Devon! Soha többé! – Gaskell tekintete Danielle-ébe mélyedt, és észrevettem, hogy arcvonásai meglágyultak, ahogy a húgomat nézte. Még nem tudtam hova tenni ezt a reakciót, de tudtam, hogy semmiképpen nem hagyhatom figyelmen kívül.
– Helyes! – A kapitány pimaszul rávigyorgott fivérére, majd mint egy kis ficsúr, aki megemeli kalapját elköszönéskor, meghajolt. Csak későn figyeltem fel rá, hogy a tenger felől két apró csónakot láttam közeledni, amik egymáshoz voltak kötve. Az egyik nyilván az, amit Bennel kötöttünk el, a másikkal pedig Guy, azaz Devon érkezett a partra. Az ifjabb fivér immár hozzám fordult, én pedig úgy éreztem, ott helyben széthasad a szívem. – Velem tart, Mylady?
– Alynn? – A húgom esdeklő tekintete csak nehezítette dolgomat, de nem tehettem mást. Az alku az alku… ismételtem magamban, mint egy mantra, hátha erőt ad a távozáshoz.
– Oh, Danielle, bárcsak értenéd... – kezdtem mentegetőzésemet, de nem tudtam mit, vagy hogyan magyarázzam meg neki. Elég fájdalmas az elszakadást átélni, beszélni róla pedig felért egy kínzással. Próbáltam bízni a jövőben, és arra a pillanatra gondolni, amikor ismét láthatom. Ez az, amiből igazán erőt meríthetek. Leguggoltam elé, és megszorítottam kezét. – Hamarosan visszatérek, megígérem! Most muszáj elmennem vele.
Felálltam, és Danielle-t is talpra segítettem, majd szorosan magamhoz öleltem. Most itt van velem a kishúgom, és csak ez számít.
– Vigyázz magadra! – szólalt meg elérzékenyülve. Milyen bolond egy lány. Még hogy én vigyázzak magamra?! Ennek puszta említésére muszáj volt elnevetnem magam, de csak egy hozzám nem méltó horkantás lett belőle.
– Tudod, hogy vigyázok, nem kell engem féltened – kaptam el a tekintetét jelentőségteljesen, remélve, hogy értette célzásomat, hogy ugyanezt várom el tőle is. Mindezek után Cadenhez fordultam, és ellentmondást nem tűrően a szemébe néztem. – Ajánlom, hogy jobban vigyázzon rá, mint eddig, különben esküszöm az élő istenre, hogy eunuchot csinálok magából!
– Alynn! – nézett rám a testvérem hitetlenkedő tekintettel.
– Oh, hát ezt semmi esetre sem merném megkockáztatni. – Már meg sem lepődtem a lord gúnyos válaszán.
Az alávaló, a tettei után még viccelődni mer velünk. Legszívesebben az ujjaimmal jól megmarkoltam volna legérzékenyebb pontját, hogy végre komolyan vegye ígéretemet, mert azt biztosra vettem, ha még egyszer hozzányúl Danielle-hez, megtudja, hogy nem fecsegek léhaságokat, és betartom, amivel tartozom. Szándékomat azonban egy derekamat hátulról átkaroló kéz megakadályozta. Milyen érdekes, hogy Guy-ban is fellángolt a testvéri szeretet, és óvja fivérét – gondoltam mérgesen, miközben mintha csak egy tárgy lennék, felnyalábolt, és egyenesen a csónakhoz vitt, ahol Ben már várt ránk.
- Hé, tegyen már le! Nem vagyok sem egy zsák krumpli, sem pedig egy hisztis ötéves kislány. – fakadtam ki jogosan, amikor végre már nem fejjel lefelé láttam a világot. - Persze gondolom mindezt észre is vette, azért tapogatta meg a fenekem – szúrtam oda neki epésen, hogy vegye észre magát, mert egy hölggyel van dolga. - Egyébként képzelje, magam is be tudok szállni ebbe a rozoga teknőbe.
Nem akartam több felesleges szót pazarolni erre a modortalan vadállatra. Helyette inkább még mindig a partot vizslattam, és a húgom karcsú alakját követtem némán végig, így búcsúzva tőle, miközben egyre beljebb haladtunk a nyílt tengerre.
Szememet forgatva karon fogtam a húgomat, és szó nélkül odébb húztam a harcmezővé vált területről. Már így is elég erőszakon ment keresztül, nem állt szándékomban még több felesleges izgalomnak kitenni őt. Persze egy angyalhoz méltóan némán követett.
A két lovagunk semmit nem vett észre távozásunkból, ami jócskán megkönnyítette helyzetünket. Ha ez a sziget nem lenne az említett lord egyiké, akkor akár gond nélkül meg is szökhetnénk. Mélyet sóhajtva bevetettem magunkat a lombok sűrűjébe. Felőlük akár el is rabolhatnának más elvetemült gazfickók, még arra sem figyelnének fel. Hát csak öldössék egymást, az már az ő gondjuk. Ezt az éjjelt akkor sem hagyom veszni, még ha ezer gyilkos bújik is meg felfegyverezve a bozótosban. Ez az éjjel csak Danielle-é és az enyém.
Nem zavart, hogy egyre sötétedett körülöttünk minden, és csak a Hold halvány fénye vezette lépteimet. Gondolataim szertelen szárnyalása ellenére haragom erőt adott, és lábam csak vitt előre, míg kezem a testvérem vékony ujjait szorította. Bár tudtam, hogy ő aggódik a fivérekért, én egy cseppet sem féltettem őket. Mind a ketten megérdemlik, amit kapnak egymástól.
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? - Danielle hangja tisztán csengett az éjszaka csendjében, ami egy kicsit megnyugtatott. Itt van mellettem. Még. Belesajdult a szívem, hogy nemsokára ismét el kell hagynom őt. Akármilyen kellemetlen alak is Guy, a neki tett ígéretem hozzáköt. Cadenben pedig a történtek után nem tudtam megbízni. Hiába volt a húgom most biztonságban, ha a holnapra tekintettem előre, a mellkasomban csak szorítást éreztem.
– Jól vagy? – Hirtelen elöntött a bűntudat, ahogy arra felrémlett előttem, hogyan rángattam el őt a part simogató homokjából bele a veszélyeket rejtő dzsungelbe. Még csak esélyt sem adtam neki a tiltakozásra, és meg sem kérdeztem a véleményét. Szidtam magam, hogy még az összes eddig szerzett sérülésére sem derítettem fényt, amit e pár nap alatt szerzett. Ki tudja, hol sebesült meg, én pedig csak vonszolom magam után előre, mint egy egyszerű kis játékbabát.
A legjobban mégis az zavart, hogy láttam rajta, mennyire megváltozott ezalatt az idő alatt, míg távol voltunk egymástól. Kötődése, és aggódása a lord irányába eléggé feltűnt, és nem csak számomra, hiszen a kapitányomnak is egyből szemet szúrt.
– Sajog a bokám, elfáradtam, és szeretném... – Szokás szerint ismét igazam volt, aminek most egyáltalán nem örültem. Sokkal jobb lenne az ő számára is, ha ezeket az érzelmeket még csírájában elfojtaná. Összeszűkült szemekkel figyeltem, hogyan is akarja befejezni mondandóját, és hogy mennyire próbál saját magának hazudni. – Szeretném, ha végre megállnánk pihenni.
– Ne aggódj, drága! Nem szökünk meg tőlük, csupán elvonulunk egy olyan helyre, ahol nem kakaskodnak a fejünk felett. – Akármennyire is féltettem a Caden iránt táplált vonzódása miatt, nem állt szándékomban kínozni őt, pláne, hogy én is hasonló helyzetben vagyok.
A gyenge fénynek és a sikeres elmélázásomnak köszönhetően egy cserjének az ága majdnem kettészelte az arcomat. Még csak az hiányozna, hogy feldagadt arccal mutatkozzam Modortalan Kalóz Úr előtt. Volt egy olyan sejtésem, hogy nem úsznám meg pár kedves gúnyolódó szó nélkül. Sikeresen félrehajtottam azt a fránya ágat, nehogy a húgom is hasonlóképpen járjon, mint én. Az ő gyönyörű arcáért már tényleg kár lenne.
Már kezdett elegem lenni ebből az őskori őserdőből. Komolyan, hol is vagyunk mi? A trópusi Fülöp-szigeteken, vagy az Amazonas esőerdeiben?
– Nah, végre! - Szinte ujjongni támadt kedvem, ahogy megláttam ismét a tengert, és a homokos fövenyt. – Sík terület... – Máris sokkal jobb kedvem lett, ahogy közelebb kerültem a vízhez, és Danielle-t tovább vonszoltam magammal a hullámokig. – Ha nem lenne ennyire hideg, levehetnénk a cipőnket, hogy az iszapba mélyesszük a lábujjainkat – kuncogtam fel önfeledten már a puszta ötletre is.
Annyi mindent szerettem volna megtudni egy pillanat alatt. Hogy mi minden történt vele, hogy érzi magát, mit gondol a lordról és a kalózról, vagyis az ikrekről, de valahogy egy értelmes mondat sem jött a nyelvem hegyére. Helyette inkább próbáltam elterelni a figyelmemet, és másra összpontosítani. Ez volt a lehető legnehezebb számomra: még ilyenkor is boldognak mutatni magam előtte. De belül csendre vágytam, hogy összeszedjem kusza gondolataimat. Sejtettem, hogy ő is efféle gondokkal küzdhet, mert éreztem, ahogy egyre jobban elmélyül és méricskél sajátságos eszmefuttatásaiban. Nagyon is jól ismertem a húgomat, legalábbis annyira, hogy biztos legyek benne, ha valami baj van, vagy kérdése, akkor azt felteszi nekem. Egyszerűen bíztunk egymásban, és szerettük a másikat.
Már majdnem csipkelődve rákérdeztem, hátha ezzel kicsit könnyíthetek zavarán, amikor végre belekezdett.
– Nem bántott téged? – csúszott ki a száján a kérdés. Mindent megtett, hogy úgy érdeklődjön, hogy engem ne bántson meg vele. Bolond lány! Itt nem én vagyok a legfontosabb. Bármit megtennék, hogy az elmúlt pár napot kitöröljem a múltjából, mégis az első komoly hozzám fűzött gondolata irányomba fordul, és értem aggódik.
– Nekem semmi bajom, Danielle! Tudok vigyázni magamra - csattantam fel az ostoba kérdésére. Most nem engem kell félteni, hanem őt. Őt érte a nagyobb megrázkódtatás, és pillantásommal jelezni is akartam felé, hogy hagyjon fel a felesleges aggályoskodással.
– Tudom. Csak arra gondoltam, hogy ő mégiscsak kalóz... – És már megint a lordját akarja védeni… egyszerűen hihetetlen!
– Mert te milyen messzire mentél az úriember grófoddal! – förmedtem rá meggondolatlanul, amit azonnal meg is bántam. Milyen idióta is vagyok! Szép kis segítséget nyújtok, mondhatom. Ahelyett, hogy védeném, még jobban bele is tiprok a lelki világába. Micsoda egy odaadó testvér vagyok, mondhatom!
– Sajnálom. Nem akartalak megbántani. – Szinte felfoghatatlan, hogy ekkora otrombaság elkövetése után, amit tettem, még ő kér elnézést.
– Én sajnálom. Nem azért jöttem, hogy a férfiak miatt veszekedjek veled – folytattam higgadtabban, kérlelően hatalmas kék szemeibe néztem várva a feloldozást. - A gróf amúgy is megkapta már a magáét tőlem – mosolyodtam el elégedetten, ahogy arra a bizonyos jobbhorogra gondoltam.
– Caden megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mekkora erő van az ütésedben. Igazán megütötted?
– Örülhet neki, hogy csak annyit kapott! Ha rajtam múlott volna, biztos lehetsz benne, hogy nem úszta volna meg ennyivel - fakadtam ki. Már elég volt, hogy megint Caden van a középpontban, és magáról teljesen megfeledkezik.
– Mi tartott vissza? – érdeklődött halkan, de mintha beleordított volna a fülembe. Akármennyire is kattogott az agyam a válaszon, mégsem tudtam felelni rá teljesen nyugodt szívvel. Még magam sem voltam tisztában azzal, hogy valóban mit is érzek a két férfi felől. A két ugyanolyan szempár, arc, termet. Szinte csak az öltözék és a szakáll különbözteti meg őket, bármely egyéb módon becsaphatják az ember szemét.
– Egy nálam nagyobb hatalom – jelentettem ki a tőlem telhető legőszintébben. Majd váratlanul fáklya lobbant fejemben. Ez a lány valahogy már megint megtalálta a lehető legjobb kérdést, hogy elterelje a figyelmet magáról. De neki is válaszolnia kell még sok mindenre, és nem hagyom annyiban a dolgokat. Az igazságot akartam hallani, és az ő szájából. - Fájt nagyon?
– Honnan tudod, mi történt?
– Húzod az időt, tesó? Hát rendben. Kihallgattam véletlenül, amiről beszélgetett Ferrars meg a gróf.
– Ferrars? – érdeklődött értetlenül, mire rájöttem, hogy ez a név számára ismeretlen, és magyarázatra szorul, hogy követni tudja az eseményeket.
– Igen. Guy Ferrars a gróf testvére. Ezt a szálat én sem nagyon értem, de biztos lehetsz benne, hogy ki fogom bogozni, mert bosszant a dolog. Mintha nem látnék tökéletesen tisztán, pedig napsütésben állok. – Valóban zavart, hogy nem voltam képes összerakni a valóságot, pedig szinte karnyújtásnyira éreztem a megoldást.
– Én sem értem igazán. Hiszen ők testvérek, ez nyilvánvaló – mutatott rá helyesen a legfontosabb tényre.
– Guy biztos az álneve, Devon pedig az igazi. – Próbáltam felidézni, hogy valaha is hallottam-e ezt a nevet azon az ominózus estén kívül, amikor a kapitány bátyja meglátogatott minket a hajón, de más alkalomra nem emlékeztem. Persze én is tévedhetek, de akkor melyik neve a valódi? – Hogy fogom ezek után szólítani? Azt sem tudom, kicsoda... – Már pusztán a gondolatra is görcs támadt a gyomromban, és muszáj volt kissé összegörnyednem kényelmes törökülés helyzetemben is.
Most nem akartam ezzel a témával foglalkozni, mivel úgysem derülhet ki még az igazság. Próbáltam visszavezetni beszélgetésünk fonalát, de még mindig ugyanarra a kérdésre vártam a választ, persze sikertelenül.
– Szóval? Fájt? – erősködtem tovább, mit sem törődve a húgom érzelmeivel. De muszáj volt tudnom, hogy mennyi szenvedést kellett elviselnie, hogy megérthessem őt, és vigaszt nyújthassak, ha szüksége lenne rám.
– Ragaszkodsz ehhez, ugye?
– Persze, hogy fájt, ne haragudj! – Legszívesebben széttépném a lordot azért, amit tett. Még most is tisztán láttam a kínt a szemében, ami még jobban felzaklatott. Önkéntelenül is átkaroltam óvón, hogy megvédjem, és elkergessem a gyötrődést tekintetéből.
– Nem haragszom. Sosem tudnék rád haragudni. – Elmosolyodott egy kissé, de ez a mosoly nem az a fajta volt, amit eddig megszoktam nála. Észrevehette, hogy éreztem a különbséget, és már nem akart eltitkolni előlem semmit. – Először fájt. Nagyon fájt. Mintha ketté akarna hasadni az egész testem.
Meg fog nyílni – gondoltam magamban, és biztatni szerettem volna, hogy nekem bármit elmondhat, én akkor is mellette állok. Ő viszont egy határozott mozdulattal kérte tőlem, hogy maradjak csendben, és hallgassam végig.
– Nem a fájdalom volt a szörnyű. Mert az elmúlt.
– Elmúlt? - És milyen volt utána? – Kíváncsiságom egyre nagyobb méreteket öltött. Nehéz volt elhinnem, hogy van bármilyen terület vagy esemény, amit bátorságom lévén ne én próbálnék ki először, vagy nővérként ne én esnék át rajta. Mintha csak felcserélődött volna köztünk a szerep, és ő lenne a idősebb, én pedig a fiatalabb.
– Jó volt. Jó lett volna, de... – kezdett bele a történetbe, de olyan lassan, hogy nem bírtam kivárni.
– De? Danielle, kérlek, ne kelljen mindent kihúznom belőled! – fakadtam ki végül türelmetlenül.
– Féltem – ismerte be halkan, és a szívem majd megszakadt érte, hogy mindezt át kellett élnie. Szívesen átvállaltam volna tőle ezt a fájdalmas emléket, ami ennyire megrémítette. Bármit megtettem volna, csak ismét pár nappal ezelőtt lehessünk azon az átkozott hajón az eszement banyával. Még a rikácsolását is elfogadnám. Csak egy tizedmásodpercig elhinni, hogy minden jó lehet. De sajnos az a bizonyos bárka már a víz alatt van, ahogy a reményem is, hogy valaha jóvá tehetem hibámat, hogy nem voltam a húgom mellett, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. - Megijedtem, Alynn. Nem tudtam, mi fog történni, aztán jött a fájdalom, és egyszerűen... megijedtem.
– Én kinyírom ezt a fickót! – csattantam fel, mert már nem bírtam tovább. Muszáj volt tennem valamit, mert a haragtól és keserűségtől, ami bennem tombolt, vagy sírva fakadok, vagy pedig gyilkolok.
- Nem akarom, hogy bántsd! Szajhának hitt, akit a te kalózod küldött hozzá – vette ismét minden ok nélkül védelmébe Cadent, ami jelen pillanatban csak fokozta dühömet.
– Ez nem mentség!– Meg kellett vele értetnem végre, hogy nem szabad úgy gondolnia, hogy a gróf ezzel valami jót cselekedett. Akaratlanul ujjammal felé böktem, hogy kihangsúlyozzam mondanivalóm lényegét. – Danielle, erre nincs mentség!
– Tudom... de mégis. Hiszek neki, hogy nem akart bántani.
– Ostoba vagy! … - sziszegtem felé, mire elkerekedett szeme láttán észbe kaptam, hogy ismét csak sikerült megbántanom őt szavaimmal. Tehetetlenül kezembe szorítottam törékeny ujjait, hogy megértessem vele a legfontosabb mozgatórugómat. – Csak aggódom érted.
– Tudom. Úgysem tudsz most magaddal vinni. Én adni akarok neki egy esélyt. – Egyszerűen szóhoz sem jutottam, csak hitetlenkedve hallgattam, mit mond. Lehetőséget szeretne adni annak az embernek, aki megerőszakolta. – Hogy lássam, benne van az a jóság, amit érzek.
Ha nem ilyen komoly ügyről lett volna szó, elnevettem volna magam. Ez valami vicc lehet csak. A lord biztosan szövetkezett azzal a boszorkával, és együtt beadtak a húgomnak valamilyen kotyvalékot, amitől teljesen elment az esze, és ilyen sületlenségeket beszél.
Persze nagyon is sejtettem, hogy nem erről van szó, mégis könnyebb lett volna elhinnem ezt, mint elfogadnom, hogy a testvérem beleszeretett a támadójába.
– Vonzódsz hozzá – jelentettem ki kereken. Majd rátértem a leglényegesebb kérdésre. – Szereted is?
– Hogyan szerethetnék bele két rövidke nap alatt? – Válasza ésszerűen hangzott. Túlságosan is ahhoz képest, amiket összehordott itt, hogy fedezze a gazember tettét. Tekintetében a szomorú csillogás mindent elárult. Túl régóta ismerem, hogy rejtve maradjon előttem bármilyen titka is.
– És a kalóz milyen? Elég mogorvának tűnt. – Hirtelen témaváltásán mosolyogtam volna, hiszen sejtettem, mire megy ki a játék, de kérdésével ismét csak megfogott. Milyennek is írnám le Guyt? Hogy hogyan viselkedik velem? Majd hirtelen rájöttem a válaszra, ami magától értetődött, hiszen ugyanolyan szeszélyes és szélsőséges mind a kettő.
– Ő olyan, mint a tenger – jelentettem ki egyszerűen.
– Sós? – tekintett rám akkora elkerekedett szemekkel, hogy nem bírtam ki kuncogás nélkül.
– Dehogy! – vágtam rá azonnal, hogy téveszméjét elkergessem. – De tényleg olyan, mint a tenger: vihar közben veszélyes, de ha béke honol, akkor lágy és simogató... – magyaráztam határozottan, hogy megértse a lényeget.
– Simogató? – kérdezett vissza, viszont most én nem akartam feszegetni ezt a témát, így gyorsan mentő ötleten törtem a fejem.
– Szerinted miért gyűlölik egymást ennyire? – jutott eszembe a legkézenfekvőbb megválaszolatlan kérdés, ami nem csak engem érdekelt.
– Fogalmam sincs – rándította meg szinte észrevétlenül vállát.
Ami azt illeti, nekem is csak ötletem volt, de nem lehettem benne biztos, hogy valóban erről van-e szó. Pontosan ezért is csak félve osztottam meg véleményem a húgommal, mert nem akartam őt is belekeverni a zavaros eszmefuttatásomba.
– A testvérek két dolog miatt rivalizálhatnak egymással – kezdtem bele nézetem kifejtésébe. – Az egyik az örökségük. Caden ugyebár gróf, talán Guy, vagy Devon, vagy, hogy a fenébe hívják, szintén az akart lenni. – Egy pillanatnyi szünetet tartottam, és Danielle hófehér arcát figyeltem bármilyen reakció után kutatva, de csak a szemöldökét ráncolta alig láthatóan. Valóban testvérek vagyunk, hiszen még az agyunk egy rugóra jár. Szinte hallottam, ahogy neki is kezd összeállni a saját elképzelése a helyzetről.
– Szerintem itt valami másról van szó.
– Hát igen, a másik dolog, ami miatt harcolhatnak egymás ellen... – néztem rá jelentőségteljesen, majd egy percnyi gondolkodási idő után együtt mondtuk ki, amit gyanítottunk. – Nők.
– Pontosabban. – Egyetlen nő – fejtettem ki a legnyilvánvalóbb lehetőséget.
– Ebben lehet valami – bólintott Danielle, tekintete viszont másfele kalandozott el. Talán észrevett valamit, amit én nem? – Találtam egy medaliont, amin egy nőnek a portréja volt megfestve.
– Hol találtad? – csaptam le az új információra.
– Nem érdekes – mondta zavartan, amiből sejtettem, hogy valamit még nem mond el. – De az a nő igazán gyönyörű volt – tette hozzá halkan, szinte szégyenkezve. Szívembe belemart lemondó tekintete, melynek mélysége már megszédített engem is. Muszáj volt rendbe szednem a saját magáról kialakult képet, ami kifejezetten torzan tükröződött gyönyörű, hibátlan lelkében.
– Téged semmi nem múlhat felül.
– Szépségben te is felülmúlsz engem, nem kell olyan messzire menni, mint a miniatűrön a nő. – Elmosolyodtam a puszta gondolaton, hogy magát velem akarja egy kalap alá venni. Mintha egy hétköznapi ruhát hasonlítana egy ünnepihez. Mind a kettőnek meg van a maga feladata, vagy az alkalma, hogy mikor vesszük fel, és mind a kettőre szükség van, és egyik nélkül sincs a másik. Ha nincs ünnepi ruha, nem tudnánk kiélvezni a különleges alkalmakat. De ha nem lenne az egyszerű, elvásható anyagból készült öltözet, akkor az ünnepi is vagy elvásna, vagy elveszítené jelentőségét.
Danielle mindig is olyan finom kisasszony volt, akár a legbársonyosabb kelme. Én viszont mindig is durvább és mogorvább voltam mindenkihez. Nem lehet csak úgy összevetni minket.
– Utálom, amikor ilyen kishitű vagy.
- Kivételesen egyetértünk. – A hangra felkaptam a fejem. A lord lassan, de könnyedén közeledett felénk, akár egy áldozatát becserkésző vadmacska. Azonnal a húgom elé ugrottam védelmezőn. Danielle is próbált felállni, de sérült lába nem engedte neki, így kecsesen visszahuppant a homokba.
– Hölgyeim. – Az újabb vendégünk már nem is okozott különösebb meglepetést. Gondolhattam volna, hogy ha az egyik megjelenik valahol, a másik azonnal követi. Ez már kezdett náluk amolyan vérköteléki ismertető jegy lenni. Bár eléggé felindult állapotban hagytuk el őket, szemmel láthatóan nem esett egyiknek sem baja. Viszont úgy tűnt, hogy haragjukat most ránk összpontosítják, aminek egy cseppet sem örültem. Egy ellenséggel még talán elbánok, de kettővel már nehezebb dolgom lesz, pláne, hogy a húgomra is figyelnem kell, nehogy bántódása essék. – Önök az éjszaka legszebb csillagai. Olyan fényesen ragyognak, hogy eláll a lélegzetem. Szinte nem kapok levegőt – folytatta mézes-mázasan, és hiába tudtam, hogy csak tréfának szánta, testem már pusztán a hangjára reagált. A gyomromban mintha táncra perdült volna valami, és csak reméltem, hogy nem az aznapi ebédem.
– Akkor azt ajánlom, kedves soknevű uraság, hogy vegyen! A szemét pedig legeltesse rég nem látott fivérén, minket pedig hagyjanak békén! – vágtam közbe szavába, mert már nem bírtam elviselni mindent túláradó gúnyos hangnemét. Válasza persze csak egy nevetés és horkantás keveréke volt, ami csak még jobban szította bennem a mérget. Mégis mit képzel ez magáról? Csak úgy mindenki előtt így megalázhat? Muszáj volt lehiggadnom, mert csak magunkat sodrom még nagyobb veszélybe.
– Látod, mit kell elszenvednem – kezdte sajnálkozást mímelve a bátyjának. – Le merném fogadni, hogy a te foglyod nyelve nem ennyire éles. – Csipkelődésére csak egy torz grimasszal feleltem.
– Azért erre nem vennék mérget a helyedben. – Ezek szerint a húgocskám visszafeleselt neki. Már pusztán a gondolatra is büszkeség öntötte el a szívem. Mi, Montgomeryk soha nem adjuk könnyen magunkat, és ha karddal nem is, akkor fifikával és éles nyelvvel harcolunk.
– Talán... – Guy mosolyából előre láttam, hogy ismét támadni akar. Tekintete izzott, én pedig éreztem, hogy a vér egyre sebesebbet száguld testemben. – Jobb lenne nekik, ha együtt maradnának. Elvihetném a fiatalabbat is a hajómra. Ha terhes maradt, visszahozom neked, és azt csinálsz vele, amit akarsz. – Hirtelen elakadt a lélegzetem ekkora szemtelenségre. Rosszul hitte, ha azt gondolta, eltűröm, hogy úgy kezeljen minket mintha áruba bocsátható cseretárgyak lennénk. Abban a pillanatban kevés hiányzott, hogy rávessem magam, és puszta kezemmel tépjem ki idegesítő kis nyelvét.
– Nem beszélhet úgy rólunk, mintha itt sem lennénk.
– Teljesen elment az eszed, ha azt gondolod, hogy elviheted mellőlem. – A lord hangja is egyre ingerültebbé vált, és fivére felé fordult. Szemeim előtt lepergett az nem sokkal ezelőtti kép, ahogy egymásra támadtak. Ha ezek megint elkezdik, akkor jó hosszú éjszaka áll még Danielle és előttem.
– Igaz is, testvér! Még egyszer nem engednéd, igaz? – nevetett fel a kapitány, mire éreztem, hogy zsibbadt borzongás fut végig bennem a hajamtól egészen a finom homokkal érintkező talpamig.
Hirtelen másra lettem figyelmes, mert a bokor felől mozgolódást hallottam. Akár a szél is lehetett, de akár egy újabb kellemetlen vendég is.
A testvérem teljesen kiszolgáltatva magát még szorosabban bújt támadója karjaiba, én pedig legszívesebben a fejemet vertem volna a falba ettől a reakciótól. Bár nem láttam az arcát, a nem létező vagyonomba fogadtam volna, hogy szemeivel esdeklőn figyeli a lordot.
– Caden? - Danielle hangja egy oktávval feljebb csúszott, amit valószínűleg a félelem váltott ki benne, hogy kalózok közé kell mennie. Apró szúrást éreztem szívemben, ahogy végre felfogtam, hogy a kishúgom már nem nálam keres menedéket, de a legőrjítőbb mégis az volt, hogy védelmet egy olyan személynél keresi, aki bántotta őt.
– Soha többé, Devon! Soha többé! – Gaskell tekintete Danielle-ébe mélyedt, és észrevettem, hogy arcvonásai meglágyultak, ahogy a húgomat nézte. Még nem tudtam hova tenni ezt a reakciót, de tudtam, hogy semmiképpen nem hagyhatom figyelmen kívül.
– Helyes! – A kapitány pimaszul rávigyorgott fivérére, majd mint egy kis ficsúr, aki megemeli kalapját elköszönéskor, meghajolt. Csak későn figyeltem fel rá, hogy a tenger felől két apró csónakot láttam közeledni, amik egymáshoz voltak kötve. Az egyik nyilván az, amit Bennel kötöttünk el, a másikkal pedig Guy, azaz Devon érkezett a partra. Az ifjabb fivér immár hozzám fordult, én pedig úgy éreztem, ott helyben széthasad a szívem. – Velem tart, Mylady?
– Alynn? – A húgom esdeklő tekintete csak nehezítette dolgomat, de nem tehettem mást. Az alku az alku… ismételtem magamban, mint egy mantra, hátha erőt ad a távozáshoz.
– Oh, Danielle, bárcsak értenéd... – kezdtem mentegetőzésemet, de nem tudtam mit, vagy hogyan magyarázzam meg neki. Elég fájdalmas az elszakadást átélni, beszélni róla pedig felért egy kínzással. Próbáltam bízni a jövőben, és arra a pillanatra gondolni, amikor ismét láthatom. Ez az, amiből igazán erőt meríthetek. Leguggoltam elé, és megszorítottam kezét. – Hamarosan visszatérek, megígérem! Most muszáj elmennem vele.
Felálltam, és Danielle-t is talpra segítettem, majd szorosan magamhoz öleltem. Most itt van velem a kishúgom, és csak ez számít.
– Vigyázz magadra! – szólalt meg elérzékenyülve. Milyen bolond egy lány. Még hogy én vigyázzak magamra?! Ennek puszta említésére muszáj volt elnevetnem magam, de csak egy hozzám nem méltó horkantás lett belőle.
– Tudod, hogy vigyázok, nem kell engem féltened – kaptam el a tekintetét jelentőségteljesen, remélve, hogy értette célzásomat, hogy ugyanezt várom el tőle is. Mindezek után Cadenhez fordultam, és ellentmondást nem tűrően a szemébe néztem. – Ajánlom, hogy jobban vigyázzon rá, mint eddig, különben esküszöm az élő istenre, hogy eunuchot csinálok magából!
– Alynn! – nézett rám a testvérem hitetlenkedő tekintettel.
– Oh, hát ezt semmi esetre sem merném megkockáztatni. – Már meg sem lepődtem a lord gúnyos válaszán.
Az alávaló, a tettei után még viccelődni mer velünk. Legszívesebben az ujjaimmal jól megmarkoltam volna legérzékenyebb pontját, hogy végre komolyan vegye ígéretemet, mert azt biztosra vettem, ha még egyszer hozzányúl Danielle-hez, megtudja, hogy nem fecsegek léhaságokat, és betartom, amivel tartozom. Szándékomat azonban egy derekamat hátulról átkaroló kéz megakadályozta. Milyen érdekes, hogy Guy-ban is fellángolt a testvéri szeretet, és óvja fivérét – gondoltam mérgesen, miközben mintha csak egy tárgy lennék, felnyalábolt, és egyenesen a csónakhoz vitt, ahol Ben már várt ránk.
- Hé, tegyen már le! Nem vagyok sem egy zsák krumpli, sem pedig egy hisztis ötéves kislány. – fakadtam ki jogosan, amikor végre már nem fejjel lefelé láttam a világot. - Persze gondolom mindezt észre is vette, azért tapogatta meg a fenekem – szúrtam oda neki epésen, hogy vegye észre magát, mert egy hölggyel van dolga. - Egyébként képzelje, magam is be tudok szállni ebbe a rozoga teknőbe.
Nem akartam több felesleges szót pazarolni erre a modortalan vadállatra. Helyette inkább még mindig a partot vizslattam, és a húgom karcsú alakját követtem némán végig, így búcsúzva tőle, miközben egyre beljebb haladtunk a nyílt tengerre.
10 megjegyzés:
Jó fejezet lett, nagyon tetszett, úgy szerettem volna tovább olvasni, s csak remélhetem, hogy nemsokára jön az a bizonyos friss:P
Köszönöm, hogy olvashattam,
és kérlek, kérlek, kérlek, gyere gyorsan a frissel, mert itt fogok belehalni a várakozásba:P
PLS!!!
Nagyon tetszett a rész, tehetséges vagy, Aka:)
Amúgy, a kövi friss mikor jön? oh, kérlek, kérlek:P
Olyanná váltam, mint egy függő - a de nem heroin, vagy nikotin, hanem tesó függő:P
puszi:
Axi
szia
már Benitől olvashattuk ezt a részt, de érdekes volt így Alynn szemével is látni.
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy fog alakulni az ő sorsa Guy-yal.
Nagyon jó volt ez a rész.
A következőre ne kelljen ennyit várni, mert különben napi 20 figyelmeztetőt írok a csevegőbe. :D
na jó nem ...
pusz
Léna
Szió :)
Nagyon jó volt a te szemszögedet is olvasni és egyébként is végre megint olvasni :D
Várom már azokat a részeket ahol kibontakozhat majd Alyn igazán kalandos életvitele és izgulhatunk érte :D
A köv. friss időpontját jobb ha elárulod Axikának mikor lesz, mert ahogy látom drogos lett :P és a drogos ölni is hajlandó az adagjáért:D
Pussz Dex
Szia Akasha!
Nagyon örülök, hogy egyedül is tovább viszed a történetet, és ha csak egy szálon, is de tovább követjük a lányokat:D
Szupi rész lett!!!
Azt szeretném megkérdezni, hogy a te szemszögedben egy-egy kisebb szerepre fel fog még bukkanni Danielle a szüléses részt leszámítva?
Várom a kövit is:D
Puszi Clarity
Szia Akasha! :)
Remek, hogy folytatódnak a kalandok.
Klasszul visszaadtad azt a kétkedést Caden felé, amit Caden is érez Alynn felé. Élveztem olvasni.
Köszi! Nagy gratula! :)
Pusza, ghost
Caden és Alynn?
Caden és Danielle
szerintem valamit félrenéztél
Axika!
Köszönöm, nagyon aranyos vagy! :) Ha lehet, azért vigyázz magarda, míg újra friss nem lesz, mert nem venném a szívemre, ha bajod esne :D
Kicsit légy türelmes, de mindenképpen kiírom, amikor várhatjátok az újabb adagot :)
Puszi
Lenaaa!
Ajjaj, ez egy igazi fenyegetésnek hangzott :P
Valahogy muszáj lesz kihúznod addig, de nyugodtan írhatsz emléleztetőt, legalább elcsevegünk :D :P
Várlak legközelebb is, és örülök, hogy tetszett :)
Dex!
Próbálok hetente egyszer frisselni, szóval ismét visszatértem :D
Lesz itt kaland, romantika megspékelve kis drámával :D Szóval csak készüljetek fel!
Puszma
Clarity!
Örülök, hogy tetszett a rész :D
Egyébként igen, szeretnék még olyan fejezetet írni, amiben mind a két testvér szerepel :)
Drága ghost!
Még szép, hogy Alynn kételkedik a lord irányába a történtek után, és a lány is fenyegetést jelent Caden felé, hiszen Danielle-t elragadhatja tőle :D
Várlak legközelebb is!
Puszillak :)
Lenaaa
Azt hiszem, talán kicsit félreértetted, hogy ghost mire is gondolhat, hiszen másfajta kapcsolatra utalt, mint ami Alynn és a kalóz között van. :)
Drága Akasha:D
Már tényleg alig várom a frissed:D Naponta háromszor feljövök ide, hogy megnézzem:)
De most megint szaladok, mert én is írok, és már igencsak folytatni akarom a sajátomat is, és még a vizsgákra is tanulnom kell.
A részed tényleg csodás lett, és alig várom a következőt:)
puszi,
Axi
Szió Akasha
Annyira megörültem mikor észrevettem, hogy megint van Alynn friss:D
Már nagyon vártam, hogy Alynn kerüljön sorra.
Remélem, most már nem maradnak abba a frissek egészen addig, még baba nem érkezik kapitányékhoz, és végleg elhajóznak családostul a naplementébe:D
Nagyon szuper lett!!!:D
Pusszancs Katka
Szia,
imádtam Alynn szemszögét! Az elején fel sem tűnt, hogy már ismerjük a történetet. És hiába tudom, hogy jó vége lesz, a szívem szakad meg, amiért el kell válniuk a testvéreknek. Remélem Guy nem fogja
Bent megbüntetni, de Alynn úgysem hagyná. Várom a folytatást!
Üdv
Norema
Megjegyzés küldése