Testvérlelkek

Akasha

A düh vörös felhője kezdte beborítani az agyamat, ahogy hol az egyik, hol a másik férfira néztem, és nem akartam hinni a saját szememnek. Kezdett nagyon úgy tűnni, hogy valóban megbomlott az elmém, mert az előttem álló két férfi szinte teljesen ugyanúgy nézett ki. Ugyanaz a sötéten csillogó tekintet, ami eddig akaratom ellenére is levett a lábamról. Ugyanaz a keskeny száj, éles arcél, ami magához vonzza a női pillantást. Ugyanaz a markáns, erős testfelépítés, izmos karok, határozott kiállás.

Ha jó kedvem lett volna, akár még fel is kacagtam volna a hatáson, amit kiváltottam a két férfin, ahogy hirtelen betörve megtorpanok, majd elképedt arccal csak kapkodom a fejem ide-oda. A keserűség és a fájdalom kínzón mardosta nyelőcsövem, így a megmaradt hányingernek és gyomorgörcsnek hála hamar észhez tértem. Nem értettem, mi folyik itt, de rendbe akartam teremteni a fejemben támadt zűrzavart, ahol csak egyre több kérdés, és sejtés leledzett, de konkrét válasz annál kevesebb.

- Rendben, akkor most szeretném ismerni a kabinban jelen lévők nevét – kérdeztem felemelt karddal a kezemben. Hangomból jól kitűnt fogytában lévő türelmem. – Melyikük a Zöld Smaragd kapitánya?

- Avery Lynn, ne csináljon semmi ostobaságot. Tegye le azt a fegyvert! – szólított fel a bal oldali alak. Hangját felismerve már nem volt nehéz beazonosítanom támadásom célpontját. Mindennek ellenére figyelmem már nem rá szegeződött.

- És maga kicsoda? – fordultam a jobb oldali hasonmáshoz. Lassan indultam meg az irányába, magamat is meglepve higgadtságomat.

- Azt hiszem, elég nyilvánvaló, hogy ki is vagyok, nem igaz? – az idegen hang ugyanolyan arrogánsan hangzott, mint Guyé.

- Inkább az a nyilvánvaló, hogy mit is fogok tenni magával, méghozzá most azonnal – sziszegtem fogaim között. – Hogy merészelte ezt tenni a húgommal, maga szégyentelen gazember! – A hangom egy oktávval feljebb csúszott, ahogy kiadtam mérgem, és éreztem, ahogy a könnyek alattomosan felszöknek szemeimbe. – Tudja, mit tett? Mekkora fájdalmat okozott ezzel neki? Remélem, hogy a pokol kénköves tüzében fog elégni!

Nem akartam többet beszélni. Képtelen lettem volna rá. Már nem érdekelt semmi sem. Még az sem, ha itt halok meg. Még az sem tartott vissza, hogy a kapitányom arca nézett rám vissza borosta nélkül, de bűnbánó szemeiben mély elszántsággal.

Csak abban voltam biztos, hogy a húgomnak szüksége van rám, és vissza kell szereznem Danielle megtépázott becsületét, amit ez a férfi álnokul elragadott tőle.

- Nézze, kisasszony, tényleg nagyon sajnálom a történteket, és ha módomban állna meg nem történtté tenni, akkor… - Egy gondterhelt sóhaj hagyta el száját, majd elszántan szemembe nézett. – Mindent meg fogok tenni, hogy jóvá tegyem. Még nem tudom miként, de nem fogom cserben hagyni Danielle-t. – Tekintetéből meglepő módon őszinteséget véltem felfedezni. – A gardedámjával együtt biztonságba helyeztem őket a kastélyomban. Ott semmi bántódása nem eshet.

Hirtelen libabőrös lettem a banya említésére. Ismertem őt annyira, hogy kinézzem belőle, bizonyosan a húgomat tartja felelősnek még az őt ért erőszakért is. A Danielle-re mért büntetés pedig nyilvánvaló volt számomra. Még több verés, még több fájdalom.

- Ki vigyáz most a testvéremre? – Torkomban dobogott a szívem, és a félelem hideg verítéket vont bőrömre, mert már előre tudtam a választ.

- Természetesen a kísérője, azt hiszem, Mrs. Dootsnak hívják. De még vannak rajta kívül mások is a birtokomon, megbízható emberek – próbált megnyugtatni, mert látta felfokozott ijedtségemet.

- Maga egyedül hagyta Danielle-t a banyával? – Sipítozásomat már én sem ismertem fel, mintha csak nem is én lettem volna. – Hol van a kastélya? Mutassa az utat! Azonnal oda kell mennünk! Nem hagyom, hogy az a gonosz boszorka akárcsak egy ujjal is hozzáérjen ismét. Nem engedem, hogy megverje.

Már fordultam az ajtó felé, és indulni készültem kifele a kabinból, amikor az ismert rekedt hang megszólalt: - Avery Lynn, maga itt marad velem. Nem mehet sehova. – Hitetlenkedve néztem rá. Képtelen voltam elhinni, hogy nem bírja megérteni, hogy mit jelent számomra a húgom, és hogy mekkora veszélyben van még mindig.

- Sajnálom, kapitány. Az alku az alku, és nem is áll szándékomban megszökni előle, de most el kell mennem. Vissza fogok térni, amint megbizonyosodtam Danielle felől, hogy jól van.

- Én sajnálom, mylady, de nem engedhetem, hogy elhagyja a hajót a felügyeletem nélkül. - Guy tekintete nem tűrt ellentmondást. Hirtelen nem tudtam eldönteni, a két testvér közül melyiket ölném meg legszívesebben.

- Ez jellemző rád, öcsém. Legalább annyira a te hibád is mindaz, ami történt, mint az enyém. – szólalt meg komoran az úriember látszatát keltő férfi. Majd váratlanul ismét rám nézett. - Higgye el, nyomós okom volt azt hinni, hogy a fivérem küldte a húgát azzal a szándékkal, hogy kihasználva gyengeségem a női nemmel szemben, csendben eltegyen láb alól. Isten bocsássa meg, de úgy véltem, hogy ő is csak egy kurtizán a sok közül. – Hangja hiába volt halk, mégis, mintha beleordított volna a fülembe.

- Maga nyomorult féreg, mégis mikor gondolta, hogy ő egy olyan nő? Amikor tiltakozva kiabált, hogy engedje el, vagy amikor maga alatt rúgkapált? – A kapitány hasonmása szeme megrebbent szavaimra. Bólintottam egyet, és felnézve rá folytattam: – Anélkül is nagyon jól tudom, mi zajlott le benne, hogy maga elmesélné.

- Azért mindez nem egészen így történt – vágott közbe szűkszavúan, tekintetében egy eddig ismeretlen fényt láttam meg, ahogy félrenézett egy pillanatra.

- Micsoda undorító egy alak maga – sziszegtem egyenesen az arcába, mire vonásai megkeményedtek.

Ismét eluralkodott rajtam a gyilkos indulat. Képtelen voltam tovább türtőztetni magam. Önként indultak el lábaim a célpontom felé, hogy kardommal egyszer és mindenkorra lesújtsak rá. Valójában arra számítottam, hogy támadásomra ő is előrántja fegyverét, de nem így cselekedett. Kárörvendve jegyeztem meg, hogy ezzel csak az én esélyeimet növeli. Reméltem, hogy gyűlöletem tovább táplálja erőmet. Eltökéltégemben még ellenfelem testi ereje sem riasztott el.

Amint odaértem az idegen elé, hogy belészúrjak, ő kihasználva lendületem, egy vadmacska gyorsaságával vetekedve, könnyűszerrel kicsavarta bal kezemből a kardot. Összerezzentem, ahogy szorítását megéreztem. Hátam mögött egy elfojtott morgást hallottam meg, de nem akartam vele törődni.

Tehetetlenségemben csak még harciasabb lettem, és nagy lendülettel gyomorszájon rúgtam a térdemmel a gazembert. Szeme a meglepettségtől kitágult, egyéb jelét sajnálatomra nem adta a fájdalmának. Engedett a csuklómon szorításán, de nem eresztette el.

Képtelen voltam elhinni, hogy ennyire sérthetetlen legyen. Irritált a tekintetéből sugárzott tűz. Annyira ismerős volt számomra, és mégis annyira más, idegen. Eddig másfajta érzelmeket indított el bennem. Ami most kínzott engem, az maga volt a szilárd és határtalan gyűlölet. Az a fajta, amit az ember nem felejt el sohasem. Ahogy ezt a pillantást sem. Sok emberrel találkoztam már, és sok ellenséget is szereztem életem során, de tudtam, hogy ez a pillanat és érzés örökre bevésődik az agyamba.

Bal csuklóm már sajgott fogása alatt, ahogy sikertelenül próbáltam szabadulni.

- Engedjen el, maga vadállat! – Ordibálásommal egy időben a hátam mögötti morgás még dühösebbé vált.

- Caden, ereszd el őt. Azonnal. – Guy hangja erőteljesen zengett a szűk kabinban.

Az idegen tekintete kapitányom felé ugrott, én pedig kihasználva az alkalmat, jobb öklöm egyenesen a húgom erőszaktevőjének álla felé irányult, és egy pillanat múlva célba is talált. Izzó tekintetében végre haragot láttam felcsillogni, de többet akartam. Mellkasa egyre jobban emelkedett és süllyedt, nyakán az erek pattanásig feszültek. De a tarkómon érzett fájdalmat követően minden elsötétült, és másra nem emlékeztem.

Tompa lüktetésre tértem magamhoz. Beletelt pár percbe, mire vissza tudtam idézni, mi is történt velem. A hajó, kalózok, támadás, az idegen, a húgom… Könnyek fojtogatták a torkom, de ennek már semmi köze nem volt a fejemet ért ütéshez. Nagyon is tisztában voltam vele, hogy Danielle mint mehetett keresztül, és ki tette vele mindezt. Szemeimet még mindig csukva tartottam. Egyre jobban belém hasított a fájdalom mind a lelkembe, mind testembe. Igaz, hogy utóbbi is bőven elég volt ahhoz, hogy letaglózzon, a lelkemben dúló vihar ennél sokkal komolyabbnak bizonyult.

A húgom bajban van. Nem elég, hogy egy valódi szörnyeteg a karmai közé kaparintotta, de még a világ leggonoszabb gardedámjával is meg kell küzdenie. És én teljesen tehetetlennek éreztem magam. Kínomban ordítani tudtam volna, hogy kiadjam a bensőmet feszítő hatalmas indulatot, de jelenleg még saját nyöszörgő hangom is zavart. Minél csendesebben és gyorsan kell cselekednem, bármi is történjen. Próbáltam kinyitni szemeimet, de nem sikerült.

Hirtelen arra riadtam fel, hogy arcomat megérinti valami. Hiába bántott a fény, szemhéjam mégis felpattant. Habár észleltem, hogy új szálláshelyemen, Ferrars kabinjában vagyok, az ő ágyán, kényelemben, mégsem ezzel törődtem. Elöntött a tiszta düh, ahogy fókuszálva felismertem a mellettem ülő alakot.

- Ne érjen hozzám! – morogtam a kapitány felé. Jobb kezem a tarkómra helyeztem, hogy az ütés nyomát enyhítsem. Felszisszentem, ahogy egy jókora méretű búb akadt ujjaim közé. Mélyen a szemébe néztem, miközben kísérletet tettem felülni, persze sikertelenül. Forgott velem a szoba. – Maga áruló!

Mintha nem is hallotta volna, mit mondok, kezével most arra az érzékeny pont felé haladt, ahol ujjaink összeérintkeztek.

- Kértem, hogy ne nyúljon hozzám, uram! – szóltam rá erélyesebben. - Köszönöm, de hála magának, már így is eléggé hasogat a fejem, és nem nagyon szeretném, ha ez fokozódna.

- Elnézést kérek. Sajnos nem adott más választást nekem, minthogy leüssem. – Tekintetében bocsánatkérést véltem volna felfedezni, de haragomat ez most nem csillapította.

- Igen, végül is teljesen normális, ha egy hajótörött nőt minden másnap az ájulás szintjéig lecsap. Mi is ebben a szokatlan? – néztem rá izzó szemmel. Valójában erre a kérdésemre nem is vártam feleletet. Egy másikra viszont annál inkább. – Mondja, miért tette ezt velem? – Ebben a kérdésemben minden kétségbeesésem és fájdalmam benne volt. – Legalább élvezte?

- Nem engedhettem el. A Zöld Smaragd kikötött, és Cavallot sem tarthatom itt örökre, mert gyorsan híre megy a történteknek. Minél előbb cselekedni kell. És higgye el, egy cseppet sem élveztem.

- Értem. És mikorra tervezi az akciót? – Szemem ismét lehunytam, és elfordítottam fejem, hogy még csak ne is kelljen látom arcát.

- Holnap estére – válaszolta rekedten.

- Rendben, ott leszek – nyeltem egy nagyot, és egy könnycsepp gördült le árulkodva a szempillámról. - De most hagyjon magamra. Nincs szükségem semmire. Pihenni akarok.

- El tudom képzelni, miket gondolhat rólam Alynn, de… - kezdett bele védőbeszédébe, de megelőztem őt, és közbevágtam.

- Nem, nem képzelem, és nem gondolom. – Egy keserű mosoly hagyta el számat, ahogy felé hajtottam fejem. - A tények magukért beszélnek. Nem elég, hogy elrabolt, magával hurcolt, még erőszakhoz is folyamodott. Erős lánynak neveltek, ezt még túlélem. Amit nem bocsátok meg, hogy annak ellenére, hogy tudja, mit tett a fivére a húgommal, még mindig nincs semmi könyörület magában. Ezek pusztán tények. Ami kevés szimpátiát elért nálam, azt ön, uram, és a „kedves” bátyja szépen lerombolta. Nem bízom önben, kapitány, és már alig várom a pillanatot, hogy elhagyhassam ezt a hajót. Úgyhogy minél előbb üssük nyélbe azt az üzletet, hogy végre szabadulhassak, és mehessek a testvéremért, aki valószínűleg most is meg van rémülve, és fél egyedül. Ha ugyan valóban egyedül van, és a fivére nem bántja ismét.

- Biztos vagyok benne, hogy nem fogja még egyszer elkövetni azt a hibáját – nézett eltökélten a szemembe.

- Sajnálom, de ahogy mondtam, továbbra sem bízom önökben – szűrtem ki fogaim között hidegen. – És most egyedül szeretnék maradni.

Nem érdekelt, hogy éppen az ő kabinjában fekszem éppen, most nem bírtam volna tovább a társaságában maradni. Ha úgy akarja, majd visszatérek előző fekhelyemre arra a rövid időre, amíg még itt vagyok ezen az átkozott hajón. Az sem érdekelt, hogy dühös morgás keretében vonult ki, és megremegett tőle az egész Zöld Smaragd, ahogy becsapta maga mögött az ajtót. Legyen csak mérges! Pokollá teszem itt tartózkodásom alatt az életét.

Rémisztő volt belegondolni, hogy mialatt én is fekszem, az a vadállat ki tudja, miket művelhet a testvéremmel. Egyszerre éreztem féktelen dühöt és tehetetlenséget. Képtelen voltam összeszedni magam. Gondolataimban csak a húgom arca tért egyre-egyre vissza, ahogy sírva fekszik a puszta földön. Legszívesebben már a hajam téptem volna kínomban. Akaratlanul is arcomat tenyerembe temettem, és már nem bírtam visszaszorítani zokogásom.

- Danielle… ne haragudj rám. Minden az én hibám –ziháltam akadozva.

Éreztem, ahogy fokozatosan elvesztem ép elmém, és agyam csak egyetlen célt lát: hogy megtaláljam és megvigasztaljam a húgomat.

Nem törődtem az idő múlásával. Ahogy lassan kezdtem megnyugodni, a testvérem iránti elszakíthatatlan kötelék erőt adott nekem, hogy cselekedésre bírjam önmagam. Minél hamarabb le akartam tudni az alku rám eső részét, hogy utána soha többet ne kelljen visszanéznem se erre a bárkára.

Úgy éreztem, mintha még mindig a nyílt tengeren lennénk, pedig nagyon jól tudtam, hogy már rég kikötött a hajónk. Hirtelen elhatározásból felkeltem az ágyról, és a rám törő szédüléssel nem foglalkozva próbáltam a fedélzetre kijutni. Muszáj volt levegőhöz jutnom. Fuldoklásom szinte elviselhetetlenül kínzott.

Ahogy utat törtem magamnak kifele, valaki hátulról megérintett. – Jó napot, kisasszony! Hogy érzi magát? – Ben kellemes basszusa egy kicsit átmelengette testem.

- Csak mint akit leütöttek. Oh, igaz, ez meg is történt - fordítottam félre fejem, egyenesen szemébe nézve, de ő csak kedvesen mosolygott.

- Minden joga megvan hozzá, hogy mérges legyen a kapitányra, Avery Lynn. Mégis, kérem, higgye el, hogy a maga érdekében tette.

- A tarkómon lévő púpot nem nevezném haszonnak – húztam el a számat.

- Nos, ez igaz. De a hevessége, amit lord Cadennel szemben tanúsított … - kezdett bele mondanivalójába, mire felkaptam a fejem.

- Lord Cadennek hívják azt a hitvány embert? – kérdeztem feszülten, és éreztem, ahogy a düh elhatalmasodik rajtam.

- Igen – válaszolta röviden. – És szeretnék beszélni a kisasszonnyal. Megtudtam valamit, ami érdekelni fogja. – Az utolsó mondatát szinte csak suttogta, nehogy a tőlünk pár méterre álló társa meghallja. Összehúztam szemöldököm. Vajon mit szeretne megosztani velem? Érdeklődésem leolvasta arcomról, de nem engedte, hogy tovább folytassam a faggatást. - De ne itt. Menjünk vissza a kabinjába, ott nyugodtan beszélhetünk.

Először nem vettem észre, mi is annyira különös a viselkedésében. Látszott, hogy jókedvű, viszont idegessége is feltűnt számomra. Egyre jobban furdalt a kíváncsiság, hogy mi lehet ennyire fontos és titkos, hogy lehurcolt ide vissza. Amint beérünk a szűk helyiségbe, azonnal rákérdeztem.

- Mit szeretne elmondani, Ben?

- Nem könnyű elkezdeni, de kérem, hogy hallgasson meg. – Tekintetéből sugárzott a bizonytalanság, aminek okát nem tudtam megfejteni. Bólintottam egyet, hogy ne kételkedjen bennem. A legrosszabb már úgyis megesett, így nem aggódtam, bármit is szándékozott közölni. – Tegnap éjjel volt szerencséje találkozni Guy Ferrarsszal és a fivérével. Pontosabban az ikertestvérével.

- Igen. És megtudtam, hogy nála van a húgom, valamint azt is, hogy bántalmazta – sziszegtem fogaim között összeszorított ököllel.

- A párom a Lordot szolgálja, és találkozott az ön testvérével.

Nem akartam hinni a fülemnek. Azonnal felkaptam a fejem, és lecsaptam erre az új információra.

- És van valami híre róla? Kérem, árulja el, hogy van? – Szívem torkomban zakatolt, és most már lélegzetvisszafojtva vártam válaszát.

- A feleségem annyit árult el, hogy amíg Lord Caden itt tartózkodott a hajón, addig a kísérője rátámadt az éjjel a húgára a kastélyban. Az uraság, ha késve is, de rajta kapta, ahogy Danielle a házból kirohanva menekül előle a birtokról.

Elszörnyedve néztem a mélybarna arcra, és könnyeim akaratlanul is utat törtek maguknak, hogy fájdalmamnak látványosan is nyomot hagyjanak. Képtelen voltam elfogadni, hogy mindez valóság. Nem elég, hogy az az alávaló meggyalázta a húgom, de még az az undorító Mrs. Doots is kezet mert rá emelni.

- És mennyire komolyak a sebei? – kérdeztem dühtől elfúlt hangon. Tudtam, hogy nagyon közel állok ahhoz, hogy eszeveszetten kirontsak innen, és bárkit leszúrjak, aki közém és Danielle közé áll.

- Nyugodjon meg! Eloise, a párom, gondot visel rá, és ápolja a sérüléseit. Ő mesélte el nekem a történteket, mert szerinte jót tenne a húgának, ha hírt hallana magáról. Nagyon aggódik a kisasszony miatt.

Ez már tényleg sok volt. Éreztem, ahogy lábaim kicsusszannak alólam, és zokogva a földre zuhanok. Nem bírtam tovább tartani magam a kétségbeesésben. Gondolatomban csak Danielle édes kis angyali arca jelent meg hívogatóan. És még ő félt engem mindazok után, amit átélt. A sors hogy mérhette rá ezeket a kínokat?

Ahogy agyam a válaszokat kereste, már mindent tisztábban láttam. Nem a sors hibája. Csakis az enyém. Az én dolgom lett volna megvédeni a húgomat, és rútul cserben hagytam. Az önvád végigsöpört rajtam émelygést hagyva maga után, jelezve ezáltal is, hogy nem menekülhetek a saját lelkiismeretem elől, ami úgyis ismeri az igazságot.

Reszketve fúrtam tekintetem színes bőrű barátoméba, és kérlelőn néztem rá.

- Ben, valamit meg kell tennie nekem. Szükségem van ma a segítségére. Továbbítania kell egy levelet a testvérem számára.

- Ezt minden gond nélkül elintézhetem – válaszolta megértően.

- Köszönöm szépen. Viszont lenne még egy kérésem, ami csak azon múlik, hogy mennyire bízik meg bennem. – Mély levegőt vettem, mielőtt folytattam volna.

- Mi lenne az, kisasszony? Megbízhat bennem, ahogy én is magában. – Még mindig nem sejtette, mit is szeretnék valójában. Pedig ha jól belegondol a helyzetembe, a helyzetünkbe, akkor elég egyszerű a válasz.

- Látnom kell Danielle-t. Csak ma este. És segítenie kell, hogy elhagyhassam a hajót. – Könnyes szemeim magába akarták olvasztani ennek a férfinak a tekintetét, hogy még jobban meglágyuljon hatalmas szíve.

- Mylady, ezt nem kérheti tőlem. Nem szállhatok szembe a kapitány parancsával. Nem hagyhatom, hogy elhagyja a hajót – nézett rám könyörgően.

Nagyon is tudtam, hogy kívánságommal Guy ellen fordítom őt, és belül átkoztam is magam amiatt, hogy egy ilyen jó embert bajba sodorhatok, de ez most nem számított. Bármit megtettem volna a húgomért. Ő volt a legfontosabb számomra.

- Csak a ma éjszakáról lenne szó, Ben. Szeretnék vele találkozni, és megbizonyosodni arról, hogy jól van. Esküszöm, hogy utána visszajövök. Köt az alku is, és magának sem akarok ártani mindezzel. De látnom kell őt, kérem, értse meg! Muszáj!

Éreztem vívódását, hogy kinek engedelmeskedjen. Kövesse a kapitány utasítását, vagy hogy segítségemre legyen. Mindez persze a hűségről szól, hogy mennyire bízhat bennem.

- De ha nem tér vissza, Guy őrjöngeni fog, és keresztre feszít engem. Ezt ugye nem kívánja?

- Dehogyis, ígérem, hogy még a napfelkelte előtt itt leszek.

- Rendben. De először írja meg azt a levelet, amit majd a húgának kell továbbítanom – fonta karjait össze mellkasán mosolyogva, mire már az én kedvem is kezdett ébredezni.

Hogy lehet, hogy valaki ennyire melegszívű és megértő, közben egy ilyen alakot szolgál, mint Ferrars? Felfoghatatlan volt számomra ez a rejtély, és csak fejemet tekertem, mire Ben kérdőn nézett rám.

- Maga egy nagyon jó ember, és köszönöm a bizalmát – léptem oda hozzá, és egy puszit nyomtam kedvesen az arcára.

- Oh, jól van, jól van, inkább egyedül hagyom, mert a végén még elérzékenyülök - kuncogott, mire én is megeresztettem egy halvány mosolyt.

Miután távozott, és magamra maradtam, keresni kezdtem egy darab papírt és tintát, amivel írhatnék. Odaléptem az asztalhoz, ami úgy nézett ki, mintha legalább száz éves lett volna. Felnyitottam a fedelét, és szerencsémre megtaláltam az íráshoz szükséges eszközöket, így leültem a székre, hogy nekilássak.

Ahogy kezembe vettem a tollat, és belemártottam a fekete tintába, egyszerűen kiröppent fejemből minden ötlet. Mit is írhatnék neki? Minden szó elcsépelt lett volna számára. Nem adhattam így vigaszt neki. Át akartam ölelni, hogy megnyugtassam, hogy semmi baj nincsen. Azt csak személyesen tudom megadni neki.

Beletúrva a hajamba, csak meredtem a lapra. Majd szöget ütött fejembe az elhatározás, hogy annál jobb, minél kevesebb kerül a papírra. Képtelen lennék így levélben bármi terjengőst is írni neki. Végül a toll sercegve életre kelt ujjaim között.

Drága Danielle!

Ma pontosan éjfélkor találkozzunk a parton. Csak remélhetem, hogy megbocsátasz nekem, amiért magadra hagytalak. Nagyon szeretlek!

Alynn

Összehajtottam a levelet, és a ruhám alá csúsztattam, hogy ne keltsek gyanút, amikor átadom Bennek.

Amint kiléptem a kabinból a folyosóra, egyenesen a kapitányba ütköztem. Általában nem volt problémám, ha valamit el akartam titkolni mások előtt, de most éreztem, ahogy elárulva izgatottságomat arcomba szökik a vérem. Guy egy szót sem szólt közvetlenül hozzám, csak elmormogott egy káromkodást, és dühösen tovább folytatta útját szálláshelyére, ami most már szabaddá vált. Áldottam a szerencsém, amiért most jött. Ha akár csak pár perccel is előbb nyit rám, még rajtakapott volna, ahogy visszahelyezem a tintát és tollat az asztal mélyére.

Nagyon sóhajtottam, ahogy ismét egyedül álltam szívdobogva a lépcső előtt, majd sietve felrohantam rajta a fedélzetre.

Tekintetem Bent kereste, hogy levelem minél előbb eljuttassa a húgomhoz. Az elülső árboc mellett éppen a legénység egyik tagjával beszélt, pontosabban rendre utasította, és büntetésként a fedélzet felmosására osztotta be. Amint meglátott, ahogy felé tartok, a hajó korlátjához ment. Utolértem, és próbáltam feltűnésmentesen átadni neki a darab papírt.

- Köszönöm szépen, Ben! – néztem rá könnyes szemekkel, de ő csak szokásos meleg mosollyal fogadta.

- Majd akkor köszönje, ha a tervével minden baj nélkül sikerrel járunk – hárította el hálálkodásomat, majd a keskeny palló felé vette az irányt, ami a hajót a szárazfölddel köti össze.

Még láttam hatalmas alakját, ahogy eltűnik a kikötő emberforgatagában. Már akkor tudtam, hogy ezt a cselekedetét soha nem fogom elfelejteni. Az adósává tett, amit egy cseppet sem bánok. Egy ilyen aranyszívű embernek bármikor önként segítek.