Testvérlelkek

Akasha

Néha az idő pokoli lassan halad. Hiába várnánk, hogy gyorsabban peregjen a homokóra, szinte szemünk előtt látjuk lassítva, ahogy minden egyes szemcse elindul, majd éveknek tűnő pillanat múlva megérkezik a kupacba. És mégis üvöltenénk vele, hogy miért csak velünk viselkedik ilyen visszahúzódón, és miért csak mi érezzük mindezt a lassúságot, és a körülöttünk lévők pedig nem. Mintha csak pontosan nekünk lenne kitalálva ez a büntetés, hogy szívünk csak tehetetlenül pergesse az iramot, és versenyt járjon kapkodó légzésünkkel.

Mire a Nap vöröslő korongja a csendesen fodrozódó tengervizet kezdte simogatni végig a látóhatáron, olyannyira úrrá lett rajtam a fáradtság, hogy már nem bírtam tovább fent maradni a fedélzeten. Szinte utat véstem a padlóba, ahogy a nap folyamán órák hosszat róttam a köröket, némán, hol a növényektől burjánzó szárazföldet, hol pedig a kapitány kabinjához vezető lejáratot figyelve. Nem akartam, hogy a hozzám egyre közelebb álló legénység észrevegye rajtam a feszültséget, de nem tudtam mit tenni ellene. Késő délutánra megelégeltem az aggódó tekinteteket, amik azt sugallták felém, hogy teljesen megőrültem. Aminek persze meg is lehet valóságalapja. De nem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a kétségbeesés. Most csak arra az egy pillanatra kell koncentrálnom, amikor elhagyom ezt a hajót, és lélekszakadva keresem a húgomat. Sikerülnie kell. Muszáj.

A gyomrom felöli hangos morajlás majdnem felülmúlta a tenger zúgását is. Az éhség ráébresztett, hogy aznap még egy falat sem ment le a torkomon, és ha így folytatom, jó eséllyel összeeshetek a fedélzeten lévő férfiak szeme láttára. Erőre volt szükségem, hogy kibírjam a mai és a holnapi napot. Ha kell, még a szöget is megenném, ha valóban tartalmazna vasat.

Egy hirtelen mozdulattal ismét irányt váltva a fedélköz felé vettem az utamat. Csak hogy még kínosabban érezzem magam, hevességemmel már megint majdnem elsodortam azt az egy embert, akivel most szívem szerint még beszélni sem állt szándékomban, nemhogy hozzá érni. Erős karok satuként fogtak körbe. Kezdett az a gondolatom támadni, hogy ezek a karok még a hurrikánt is képesek megállítani. Váratlanul elpirultam, ahogy eszembe jutott, hogy nem minden helyzetben ilyen acélos. Az ölelése, a csókja, az a semmihez nem hasonlítható érzelemhullám… Nem! Mindent meg kell tennem azért, hogy ezt a képet kiverjem a fejemből. Soha nem tanulok a hibámból? Nem bízhatok benne.

A testem elárult engem, hiába minden elhatározás. A bizsergés ellen, ami végigfutott rajtam, már nem tehettem semmit sem. Tudomásul kell vennem, hogy vonzódom ehhez a férfihez. A férfiakkal való intim tapasztalatlanságom ellenére biztos voltam benne, ha ezen a megmagyarázhatatlan kötődésen túljutok, akkor talán könnyebb lesz elviselnem magam körül még ezalatt a pár nap alatt, míg a hajón vagyok kénytelen élni.

Dacosan felnéztem a szemébe, és próbáltam nem törődni szívem szabálytalanná váló kalimpálásával. De sajnos megint kudarcot vallottam. A kapitány tekintetéből valami furcsa fény áradt. Nem a már megszokott düh, vagy arrogancia, hanem mint aki pontosan tudja, mi lakozik a lelkem mélyében. Tiszta gondolataimat egy szemvillanás alatt a gyengeség váltotta fel, és még ellökni sem voltam képes. Olyanná váltam, mint az a kis kolibri, amit apánk ajándékozott nekünk valamikor rég; mintha én is egy egészen védtelen, apró kis madár lennék, aki hiába akar elrepülni, mégis visszazuhan a meleget adó fészekbe. De ez nem én vagyok – szólalt meg valahol egy ellenkező hang a fejemben. Vagy mégis? Ha agyoncsapnak sem tudtam volna kikerülni a bűvköréből, annyira jólesett elmerülni szemének feketeségében, ami a sötét óceán mélységébe vitt el. Egy óceán, ami ötvényeivel megvéd és elringat, akárcsak egy hajót.

Nyeltem egy nagyot, és kényszerítettem magam, hogy pillantásának kötelékéből kiszabadulhassak. Én én vagyok, és nem engedhetem, hogy pont most az efféle érzelmek markukban tartsanak. Fontosabb teendőim is akadnak, mint egy idegen haramiához fűződő vonzalmon való elmélkedés.

- Köszönöm – biccentettem összeszedve magamat, majd tovább akartam indulni, hogy ennivaló után kutassak, de a kezek nem engedtek. Csak szorítottak, mintha örökre a fogásukban akarnának tartani. A velem született realitásból tudtam, hogy a szívemre most nem hallgathatok, és csak az eszemre szabad hagyatkoznom. Mondanom kell neki valamit, hogy eleresszen, mert én magam képtelen lettem volna itt hagyni ezt a kellemes helyet, ahol most állunk.

Csakhogy cserben hagyott a fantáziám, hiába kutattam bármi konkrét indok után, semmi nem ugrott be. Egy kellemetlen hang a gyomrom felől szerencsére megadta a végső megoldást. A kapitány csak lehunyta szemét, és összepréselt szájjal rosszallóan nézett felém.

- Jöjjön, egyen valamit, mert attól tartok, hogy a gyomorkorgásának erejétől a legénység még azt hiszi, hogy újabb vihar várható. – Meg sem várta válaszom, kezemet megfogva húzott is be magával a kabinjába. Nem ellenkeztem, de szememmel figyeltem minden mozdulatát. Bármilyen ellenséges reakcióra készen álltam. Eddigi óvatlanságomnak véget kell vetnem. Nem engedhettem, hogy ismét problémák halmazát okozza most, amikor ennyire közel jártam célomhoz.

Nem sikerült kiigazodnom Guyon. Az arrogáns viselkedésén kívül, ahogy parancsolgatott, hogy kapjak be pár falatot, igyak egy kis bort, és üljek kényelmesebben, semmi haragot nem vettem észre. Pedig mint egy bármikor menekülésre kész állat, úgy vizslattam a kapitányt. De a vadász nyugton maradt, és némán szemlélte, ahogy a szelídítésre váró zsákmánya azt teszi, amit ő akar.

Gyorsan egymásután nyeltem le a kenyérdarabot és a sajtot hozzá, hogy minél előbb visszavonulhassak, mert tisztában voltam vele, hogy férfias hatása nagyobb erővel bír felettem, mint amennyivel el tudok bírni feszült hangulatomban. Azon kaptam magam, hogy egy korty és harapás között őt figyelem, és nézem, ahogy telt ajka vagy izzó szeme a tekintetem keresi. Még azt sem sejtettem, hogy bosszantja-e visszafogott hangulatom, vagy csak untatja, hogy a foglya ismét lelki válságokat él át a közelében. Ekkor rájöttem, mivel is kormányozhatnám el a forrósággal átitatott, hosszú csenddel terhelt, beszélgetésnek nem igazán nevezhető feszült légkört.

- Említette a holnapi tervünkkel kapcsolatban, hogy embereket ad mellém kísérőként. Szeretném megtudni, hogy kik lesznek azok – szólaltam meg végül halkan.

- Igen, olyan embereket akartamkijelölni, akikben megbízom, és akiket ön is ismer már. Az egyikük mindenképp Ben lenne, a másik kettő pedig Sean és Balthazar lesz. Mindhárman úgy fognak vigyázni magára, amíg a feladatán ügyködik, mintha csak én lennék ön mellett – fonta keresztbe karjait előttem, és pillantása is elkomolyodott.

- Értem. Akkor szeretném őket már kora délután elvinni magammal. – Most, hogy üzletről esett szó, sokkal könnyebben tudtam koncentrálni.

Kíváncsian nézett rám, mire megeresztettem egy halvány mosolyt.

- Elviszem őket egy olyan helyre, ami egészen biztos elnyeri tetszésüket.

- És hova is pontosan? – biccentette félre fejét. A szemében megjelenő bizalmatlanság szikrájára egy nagy sóhaj hagyta el a számat.

- Nézzen rám. Férfi ruha van rajtam. Nem hinném, hogy ebben az öltözetben bárkit is elcsábítanék. Szereznem kell egy a tervem végrehajtásához illő ruhát. És ezért áll szándékomban elkérni a társait. De ha gondolja, egyedül is képes vagyok elintézni. – Mosolyom grimasszá vált, ahogy már előre sejtettem válaszát.

- Nem, persze, hogy önnel tartanak. Csupán érdekelne, hogy merre akarja elcsalni a legénységemet? – Az az elképesztően pimasz vigyor régi ismerősként ismét felbukkant arcán, és én ismét tapasztalhattam, hogy meztelenre vetkőztető kifejezése többre képes, mint amennyit elképzelni tudok. Minden erőmmel azon voltam, hogy önuralmam nehogy elveszítsem, és tudtára adjam, hogy mennyire felpezsdíti a vérem és elárasztja a forróság kínzásában minden tagomat a lábujjamtól a fejem tetejéig.

- Egy olyan helyre, ahol a nők kedvesen invitálják befelé a férfi vendégeiket.

- Honnan vannak a kisasszonynak efféle ismerősei? – lépett közelebb hozzám megkerülve a köztünk lévő asztalt. Parázsló tekintete a torkomra forrasztotta a szót, de ő türelmesen várta, amíg magamhoz térek. Muszáj volt elszakítanom egybefonódó pillantásunkat, mert időtlen időkig itt maradtunk volna mindketten. Kábulatomat egy apró fejrázással szűntettem meg.

- Sokféle embert megismertem, ahogy apámmal a tengereken hajóztunk. Történetesen kéjhölgyeket is. Az egyik közülük pedig itt lakik a szigeten, és tőle fogok segítséget kérni.

- Ezek szerint akkor mulatni viszi a társaimat. A végén még én is csatlakozni fogok hozzájuk, ha nem vigyáz. Főleg, ha maga is ott lesz a társaságban. – Szinte csak pár centi választott már el minket egymástól. Guy az ujjai közé csippentette egy kósza tincsemet, és finoman hátrahúzta a többihez.

- Kérem, vegye észre, hogy ez nem játék – vágtam azonnal vissza, miközben egyet hátrébb léptem óvatosan. – És ezzel szerintem az emberei is teljesen tisztában vannak. – Idegesen nyeltem egyet, majd folytattam. – Nos, még így is úgy gondolja, hogy jobb, ha velem tartanak?

- Igen, ez nem vita témája. – Hangja ellenkezést nem tűrően zengte be a szűk helyiséget. – Nem szeretném, ha történne magával valami. – A kapitány újra tett felém egy lépést, mire válaszként én is hátráltam egyszerre vele. Magamban átkozódtam, ahogy megéreztem mögöttem a fal hideg keménységét. Mindketten tudtuk, hogy a vadász becserkészte áldozatát. A szívem egyre jobban kalapált, ahogy tekintete végigégette bőrömet. Egyik kezével megfogta jobb csuklómat, majd leheletfinoman végigcsúsztatta ujjait a karomon felfele egészen a nyakamig, miközben másik kezével magához húzva már körül is fonta derekamat. Éreztem forró leheletét, majd ajkát, ahogy lágy csókokkal borította be arcom. Bőröm lángolni kezdett, légzésem nehézzé vált, minden egyes érintése villámcsapásként hatott rám, és egészen a szívemig hatolt, szinte kikényszerítve az eszeveszett iramot.

Miért ilyen gyengéd velem most? Ez ugyanaz a férfi, aki leütött, hogy kitűzött céljait ne akadályozzam? Nem értem, miért tekint úgy rám, mintha egy törékeny baba lennék? Nem volt időm tovább folytatni a gondolatmenetem, mert ahogy ajka megtalálta az enyémet, semmilyen észérv nem maradt a fejemben, ami arra lett volna hivatott, ami megmagyarázza, hogy miért álljak neki ellent. Nyelvével végigsimította szám szélét, majd rövid várakozás után egy morgást követően beljebb hatolt követelőzve, mégis lágyan. Ez a csókja más volt, nem volt olyan erőszakos, mint az eddigiek, ez a csók határozott, mégis védelmező volt.

Ujjaival a hajamba túrt, mire megadón kéjesen egy nagyot sóhajtottam a folytatást követelve. A kapitány a vágytól reszketve a kezével a fejemen kalandozott, én pedig a gyönyört feledve hirtelen mintha szikrákat láttam volna a fájdalomtól, amire az egész testem megmerevedett. Guy ijedten tolt el magától, majd amikor rájött, hogy milyen pontot érintett meg tarkómon, ízesen elkáromkodta magát. A rám törő hasogatástól szóhoz sem jutottam. Szememet lehunyva mozdulatlanságban próbáltam lecsillapodni, persze sikertelenül. Váratlanul éreztem, ahogy térdem elhagyja a talajt, és testem kemény mellkasának feszül. Szemhéjam akaratlanul is felpattant, hogy lássam, hova akar vinni. Ahogy rám nézett, tekintetéből sugárzott a düh. Egy pillanattal később óvatosan letett az ágyra, és bizonytalanul végigsimított arcomon, mintha letörölne valamit. Csak ekkor tudatosult bennem, hogy a fejemet ért szúrás miatt könnyeim alattomosan kibuggyantak. Nevethetnékem támadt arra a gondolatra, hogy most már tényleg képtelen vagyok irányítani a testemet. Mindenféle módon elárult. Guy Ferrars átvette a hatalmat felette.

- Most pihenjen! – Hangja szokás szerint parancsoló volt, a pillantásából felém közvetített harag szinte ordított róla.

És már megint csak utasítgat. Még ilyenkor sem hagyja abba – futott át fejemben az utolsó gondolat, ahogy még félálomban hallottam, ahogy behajtja a kabin ajtaját.