Testvérlelkek

AKASHA

Éreztem a hideg, zúgó szelet, és a sós levegőt, amit a tenger magával hozott. Lehunyt szememen keresztül is szinte láttam a hullámok színes forgatagát. Elképzeltem, ahogy felkap, és elsodor messzi tájakra. Egyszerre volt izgalmas és megnyugtató. Milyen könnyű volt beleélnem magam efféle illúziókba. Elterelte gondolataimat, és nem kellett a saját gondjaimmal foglalkoznom egy időre.

Szükségem volt erre a kis nyugalomra. Tudtam, hogy utoljára állok itt kint a szikláknál. Már jóideje, hogy erre jártam. Pontosan másfél éve, hogy apámmal elhatároztuk, körbeutazzuk a világot egy ősrégi karakk vitorláshajóján. Persze már akkor is jól tudtam, hogy ez lehetetlen, de csábított a kaland, és képtelen voltam kérését visszautasítani, így vele tartottam.

Danielle viszont másként döntött. Ő jobbnak látta, ha biztonságban, földközelben marad. Apánk szerint ebben húgom anyánkra ütött, de ezért nem is lehetett hibáztatni őt. Megértettem, hogy inkább otthonát választja a kényelmetlen, szűk kabinok és a gyakran haragos, rémisztő tenger helyett. De én nem hasonlítottam testvéremre. Szinte mindenben az ellentéte voltam kívül-belül. De az a mindent áthidaló szeretet, amit egymás iránt éreztünk, összekötött bennünket. Lehettünk ezer kilométerre egymástól, éjjel, mikor a holdra néztem, tudtam, hogy ő is ugyanazt a képet látja, és ez megvigasztalt.

A távolság nem jelentett semmit számomra, mert bárhol is jártam, lélekben közel voltam hozzá. Persze nem hagyhattam felügyelet nélkül. Távollétünk alatt dajkánk gondjaira bíztam, aki egy anyafarkas védelmező erejét meghazudtolva oltalmazta őt. Csak visszatértem után tudtam meg, hogy farkas mivolta nemcsak ebben mutatkozott meg, hanem kegyetlen erőszakosságában is. Elutazásunk előtt, ha csak sejtettem volna, hogy bántalmazni fogja húgomat, ott helyben kitekertem volna kövér nyakát neki, hadd visítson, mint egy disznó. Megérdemelte volna.

Ha rá gondolok, elfog a düh, és az önvád, hogy mindez miattam történt meg. Ha csak egy kicsit is erőszakosabb lettem volna Danielle-lel, és rábírtam volna, hogy tartson velünk, hogy teljes családként keljünk útra, mindazon rossz emlékek most nem telepedtek volna meg lelkében. Persze ő angyalként tűrte a fegyelmi szigort, és hazaérésünk után sem akarta megemlíteni, és pusztán csak egy véletlen folytán derültek ki a bántalmazások. Azóta persze még jobban szemmel tartom mind a testvéremet, mind a dajkánkból avanzsált banyát. De még ma sem tudok szabadulni az önvádtól, ha előbb visszajövünk, akkor még több kegyetlenégtől és félelemtől mentem meg.

Mégsem ez volt az oka, hogy visszatértünk otthonunkba. Apám az út során egy fertőző betegséget kapott meg. A tífusszal sajnos nem voltam képes felvenni a harcot, csak elkeseredetten próbáltam enyhíteni apám fájdalmait, és csillapítani lázát, amennyire csak lehetett. Még tiszta volt a tudata, amikor megkért, hogy vigyem haza, mert saját ágyában szeretne végleg nyugovóra térni. Először nem voltam hajlandó elfogadni, hogy egy ilyen életerős férfit legyőz egy betegség, de állapota romlásával rá kellett döbbennem, hogy helyesen döntöttem, hogy eleget tettem kívánságának.

Nem is csodálom, hogy ismerős tájra és emberekre vágyott. Mindez már nekem is nagyon hiányzott. A kór egyre jobban elhatalmasodott rajta, mégis békesség töltötte el, hogy az otthona és szerettei veszik körül. Danielle el sem mozdult betegágya mellől, és még két hétig fáradhatatlanul ápolta. Csupán ennyi időt tudott vele tölteni, mielőtt végleg eltávozott.

Muszáj volt menedékembe visszatérni a fájdalom elől, amit apám halála okozott. Most még inkább szükségem van a nyugalomra, amit ez a sziklás hely nyújott, mint bármikor. Régebben szinte minden szabadidőmet itt töltöttem, ha tudtam. Ez volt nekem a béke szigete. Akármilyen furcsa is, ez a hely felpezsdítette vérem, és ettől megnyugodtam. Bármennyire is fáradtnak vagy reményvesztettnek éreztem is magam, itt új erőre kaptam és képes voltam tovább küzdeni bárki vagy bármi ellen. Becsukott szemmel élveztem mindent. Semmit nem kellett látnom ahhoz, hogy itt teljes legyek. És most végleg el kell hagynom szeretett menedékemet, ami mindig mosolyt csalt arcomra. Pontosabban majdnem mindig. Hiába érzem a megnyugvást és a lendületet, amit a szél ad, a szomorúság még mindig lefele húzott. Azt hittem, hogy a sziklák védelmet nyújtanak ezalól is. De tévedtem. Az eddig visszafojtott könnyek ezen a helyen bátran szabad utat nyerhettek. Mintha csak tudták volna, hogy itt más törvények vonatkoznak rám és rájuk is. Nem bírtam visszatartani tovább őket. Engedtem a fájdalomnak, hogy megkaparintson. Muszáj volt, hogy itt történjen meg, ahol senki sem lát, mert máshol, mások előtt nem mutathatom ki gyengeségem. Apám mindig arra nevelt, hogy legyek büszke, erős, legyek támasza a húgomnak. Szüksége van rám. Jobban, mint eddig bármikor. Nem hagyhatom el magam, végtére is Montgomery vagyok. Nem sírhatok. Soha többet. Nem engedhetem meg magamnak. Elhatározásom megkeményített ismét, habár még éreztem a könnyek nyomát, ahogy végigfolytak arcomon. Meg akartam őrizni ezt a pillanatot a fejemben, hogy mindig emlékezzek fogadalmamra.

Végleg itthagyom eddigi otthonom, és elindulok egy ismeretlen jövő felé. Csak mi négyen: Danielle, a banya és Cedric. Kiváncsi vagyok, hogy nagybátyánk mit fog szólni a társaság utóbbi két tagjához, mivel ők nem lettek meginvitálva házába. Ha csak egy kicsit is igaz, amit apám mesélt, hogy bátyja milyen, azt hiszem már most jobban tenné anya-fia, ha felkötné méretes nadrágjukat, és felkészülnének a kellemesnek nem éppen mondható fogadtatásra. Már ez a gondolat kezdett vígasztalásként hatni rám, de ettől még a mellkasomban összegyűlt szorító érzés nem engedett egy cseppet sem.

A tenger felől fekete fellegek gyülekeztek a part felé, mintha csak előre akarnák jelezni nekem a sötét és bizonytalan jövőt, ami vár ránk. De nem adhatom fel, küzdeni kell. Tovább kell lépni.

A vihar már egyre jobban közeledett, és az idő is hűvösebbre fordult. Nedves arcomat már kifejezetten csípte a szél, és a hullámok keltette zúgás is egyre erősödött, szinte robajjá nőtt. Halk beszédet hallottam először nagyon távolról. Nem értettem, hogy ki lehetett az, vagy hogy mit mondott. Hiába néztem körül, egy lelket sem láttam. De amikor a hangot már egyre közelebbről érzékeltem, szinte ordításként hatott rám.

- Főárbóc köteleit megerősíteni! Gyorsabban, gyorsabban, emberek! Mozogjatok, mert a vihar elvisz minket! - Az idegen kiabálás hatására felpattantak a szemeim, és hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok.

Beletelt pár percbe, amíg rájöttem, hogy egy hajón vagyok. Fekvő helyzetemből lassan próbáltam felállni, de elég imbolyogva sikerült csak. Lassan végre megértettem, hogy az emlékbeli álomból a hullámzás ezért tűnt olyan valóságosnak, és ismerősnek. De a tarkómon hirtelen megérzett tompa lüktetés azt is eszembe jutatta, hogy mi is történt velem. Minden. A kalózok, a menekülés, a húgom, az idegen, aki ránk támadt, és leütött engem. Hol lehet most Danielle? Vajon sikerült elmenekülnie? Nem volt több időm töprengeni a válaszokon, mert egy erőteljes lökés érte a hajót, ami sikeresen hanyatt döntött ismételten.

Óvatosan megpróbáltam felállni, és az ajtóhoz evickélni több-kevesebb sikerrel. Ez a vihar eléggé próbára tette az egyensúlyomat, bár alapjáraton azzal nem volt sok problémám.

Kiérve egy szűk folyosón találtam magam, ami felvezetett a fedélzetre. Onnan hallatszódott minden kiáltás, így sejtettem, hogy mindenki, aki él és mozog, ebben az ítéletidőben fenn van, és segít, hogy a hajó ne süllyedjen el.

Tisztában voltam vele, hogy fogolyként jobb lenne nyugton maradnom a fenekemen, és várnom, amíg a hősnek és úriembernek éppenséggel nem nevezhető férfiak megmentenek. Persze az sem szólt a javamra, hogy nő vagyok, de hát mit tudok ez ellen tenni? Magam irányítom az életem, és nem engedem, hogy ezek után bárki beleszóljon. Nem kell engem megmenteni, majd én vigyázok magamra!

A tervem nagyon egyszerűnek tűnt: kihasználom a vihart, és gyorsan eliszkolok egy mentőcsónakkal. Természetesen sejtettem, hogy nem lesz ilyen könnyű ez az akció, mint ahogyan én azt elterveztem, de nem volt más lehetőségem. Muszáj volt innen kiszabadulnom. A bizonytalanság, a várakozás hosszú percei, vagy a gondolat, hogy mi történhet itt velem, rosszabb volt bárminél.

Így hát mély levegőt vettem, és szorosan a fal mellett, a lehető legkevesebb zajjal járó lépésekkel a lépcsők felé haladtam. A fedélzetre feljutva a sötét felhők miatt nem tudtam volna megmondani, hogy reggel vagy este van-e, az időérzékem teljesen felborult.

Bárhova néztem, körülöttem csak ismeretlen arcokat láttam, akik nyílvánvalóan a legénységhez tartoztak. Úgy tűnt, hogy mindenki a saját dolgával van elfoglalva, és a parancsokkal, amiket a kapitány adott nekik. Mindenesetre kezdtem bízni szerencsémben, hogy talán mégis sikerül ép bőrrel megúsznom ezt a kalandot is, és innen kijutva végre megkereshetem Danielle-t. Nem is vágytam másra, minthogy mellette lehessek, és megnyugtathassam, hogy nincsen semmi baj.

Rettegtem a gondolattól, hogy bármi történhetett vele. Az nem lehet. A banya biztos vigyázni fog rá, hiszen nevetséges elmélete, hogy hozzá akarja adni elkényeztetett, egyke fiához, biztosított arról, hogy megvédi őt.

- Fővitorlát le! – hangzott az újabb parancs. Összerezzentem, mert túl közelről észleltem. Közelebb, mint szerettem volna. Szinte pontosan a fejem felett. Teljesen lemerevedtem az ismerős hangtól. Ugyanaz kiáltott, aki megtámadott nemrég. Bár most jóval erélyesebben szólalt meg, nem azon a csendes, rekedtes hangszínen, de felismertem. Most mit tegyek? – Kitartást emberek! Már túl vagyunk a vihar központján, és kifele tartunk belőle!

Az utolsó mondatára észhez tértem, hogy cselekednem kell. Nincs más választásom, most, vagy soha. Elindultam a fal mentén, óvatosan, nehogy felbukjak a hajó himbálózása közben. Szerencsére a tengeri betegség már nem jelentett gondot nekem. Hála a másfél éves kis kirándulásnak, a gyomrom nem háborgott úgy, mint a tenger. Viszont a fejemet mintha kettéhasították volna. Nehezemre esett koncentrálni arra, hogy valójában egy mentőcsónakot keresek. Magamban átkoztam, akárki is volt az illető, aki szerintem minden ok nélkül leütött. Általában gond nélkül kicselezem az efféle ellenfeleket, és nem jelent problémát akár a kard forgatása sem velük szemben. Egyszerre kétségbeejtő és dühítő is volt a tudat, hogy most kudarcot vallottam. Többször ez nem fordulhat elő. Összpontosítanom kell, ha ezt túl akarom élni.

Éppen készültem továbbhaladni, amikor a fejem felett ismét megszólalt a már jól ismert hang.

- Sean, vigyázz! Sean, az orrvitorla! – Tekintetem hirtelen a hajó elejére villant, és láttam, ahogy az említett vitorlába belekapott a szél, és egyenesen egy férfi felé tart.

Ezek után minden, mintha felgyorsult volna. Nem is emlékszem miért, de gondolkodás nélkül cselekedtem. Az eddig csizmámban rejtegetett tőrömet előkaptam, és villámsebességgel felugrottam a mellettem lévő korlátra, elvágtam az egyik tartókötelet és nekilendültem. Számításaim szerint egy félkört megtéve, átszelve a hajót, pontosan az elejére kellett megérkeznem.

Az adrenalin tombolt bennem, szívem csak úgy zakatolt. Épp egy villám csapott le a közelben, ahogy keresztülszeltem a viharos felleget mindenki orra felett, megvilágítva és közszemlére téve, hogy ott vagyok és mit is csinálok.

Éreztem a csodálkozó és rémült tekinteteket, ahogy végigsuhantam eléggé feltűnő, bordó színű szatén ruhámban.

Már láttam, ahogy az orrvitorla egyre jobban közeledett a férfihez. Tudtam, ha nem én érek oda előbb, akkor a vitorla rúdjának (orrárboc-derékszár) lendülete elsodorja magával a szerencsétlent közvetlenül bele a tengerbe. Szinte majdnem egyszerre érkeztünk, nekem csupán annyi időm maradt, hogy az elrugaszkodástól kapott sebességgel feldöntsem.

Becsapódásunk hatására ő hanyattesett, én pedig pontosan rá. Megkönnyebbülve néztem, ahogy elhalad felettünk a vitorla rúdja, majd hirtelen fürkésző tekintettel találtam magam szemben. A zöld szempár tele volt kérdésekkel, álmélkodással, és még valamivel, amit nem tudtam megfejteni.

Próbáltam felállni, de a hajót ért ismételt lökés nem engedte. Visszaestem eredeti helyemre, egyenesen a férfi, vagyis ha jól értettem, Sean karjaiba. A vitorlás megrázkódásával egyszerre gurulni kezdtünk. Éreztem derekam köré fonódni az erős kezeket, és a pörgést, ami ez után következett. Legalább két-három fordulatot tettünk meg egymás karjaiban, míg megérkeztünk nekicsapódva a korlátnak.

Csakhogy még érdekesebb legyen a helyzet, most ő került felülre, én pedig alatta kuporogtam, megkísérelve a lehetetlennél is jobban összehúzni magamat, hogy még kisebb helyet foglaljak el, amit persze nagy szoknyám nem engedett. Mire észrevettem, hogy egyelőre stabil a helyzetem, végre fel mertem nézni. Azok a bizonyos zöld szemek most már huncutul néztek vissza rám, szája szélében mosoly húzódott.

- Ez a felállás már sokkal jobban tetszik, bár az előzövel sem volt semmi bajom! - Mosolya már vigyorrá szélesedett, nekem pedig hirtelen viszketni kezdett a tenyerem, és szivesen letöröltem volna képéről ezt az elégedettséget.

- Megtenné, kérem, hogy leveszi rólam a kezét? – kértem tőle tettetett udvariassággal, kicsit élesebben, hogy vegye észre magát.

- Hát, ha ragaszkodik hozzá – egyezett bele, miközben tekintete lejjebb csúszott, és mohóvá vált. – Azt hiszem, kezek nélkül is tudok élvezkedni. - Elfintorodtam szavaira, és tudtomon kívül eddig bal kezemben tartott tőrömet egyenesen a nyakának szegeztem. Ennek hatására már készségesebbnek bizonyult, és óvatosan felállt, én pedig követtem példját.

- Oh, tényleg? Csak egy szavába kerül, és elintézhetem, hogy ne legyen többé gondja a kezeire – sziszegtem bele az arcába, hogy felfogja, nem félek tőle.

- Oh, hogy felvágták a kisasszonyka nyelvét! – kacagása csak még jobban felélesztette haragomat. Hogy merészel mindezek után még gúnyolni? Éppen visszavágra készültem, amikor megzavarták nyugodtnak kicsit sem mondható társalgásunkat.

- Az biztos. Már tapasztaltam, hogy éles, mint a penge – Támadt fel hátam mögül a rekedtes, jól ismert hang. Megpördültem, hogy mindkettőjüket jól láthassam. – Viszont, ahogy elnézem, kihúzott a csávából. Tartozol neki. Megmentette az életed.

- Ugyan már, hiszen semmi sem történt! Csak annyit vettem észre, hogy valami teljesen tetaglóz, és a földhöz szorít. Honnan szalajtották ezt az őrült némbert? – Kezdett bele hazugságaiba, de nem bírtam tovább. Most rajtam volt a hitetlenkedés sora. Szinte már fújtattam dühömben.

- Nézze! Nem vártam volna soha, hogy hálás legyen, vagy köszönetet mondjon, mert segítettem. Én magam sem értem, mi vezetett rá, hogy ezt tegyem. Viszont hogy merészel így beszélni velem, és őrültnek nevezni? – Zöld szemei már szikrákat szórtak, de akkor sem állíthatott meg, hogy kimondjam véleményem. – Mi jogon ítélkezik felettem egy kalóz?

- Kérem, nyugodjon meg, és adja ide fegyverét! – Az ismert hang utasítása észhez térített. Majdnem elvesztettem a fejem. Itt hadonászok egy késsel a kezemben egy kalózokkal teli hajón mindenki szeme láttára. Megadóan bólintottam, és kénytelen-kedvetlen átnyújtottam neki tőrömet. – Köszönöm, kisasszony. Így már sokkal jobb. Ahogy átnyújtottam az éles pengét, ujjaink összeértek, és mintha valami megrázott volna. Biztos csak a vihar miatt történt, vontam le a következtetést.

- Magának lehet, de nekem ugyan nem – dohogtam, mire egy kósza mosoly jelent meg szája szegletében. Szívem hirtelen elkezdett hevesebb ütemet diktálni. Az nem lehet, hogy ilyen hatással legyen rám. Ez képtelenség. Már a gondolat is bosszantott. Biztos csak az ijedtég miatt reagálok így.

- Ahogy mondtam, nyugodjon meg, itt senki nem fogja bántani, ha jól viseli magát. – Ígérete túl szépen hangzott, hogy igaz legyen. Felnevettem e képtelenségre.

- Miért hinnék magának? Minden ok nélkül megtámadta és elfoglalta a hajómat, menekülésre késztetve húgomat és engem, majd gyáván leütött, és a fogolyként itt tart. Mondja, miért bízzak a szavában, ha eddigi tettei az ellenkezőjét mutatták?

Szeme összeszűkült, arcizma rándulásából láttam, hogy cél értem.

- Nézze, kisasszony! Lehet, hogy hírünk rossz, és valóban törvénytelen dolgokat művelünk, és ebből keressük kenyerünk, de nem vagyunk alattomosak, és végképp nem vagyunk hazugok.

- Oh, szóval létezik kalózbecsület? – Szemöldököm megrándult már a feltételezésre is, hogy ilyesmi létezhet. – Hát, akkor szerintem a becsület úgy kívánná, hogy a történtek után elengedjen. – Nagyon örültem, hogy szavaim legalább olyannyira élesen és határozottan csengtek, mint övé. – Vagy nem?

- Sajnos nem ilyen egyszerű a képlet – válaszolta magabiztosan. Somolygása felkavart, de nem jöttem rá, miért. - Nem véletlen, hogy elfoglaltuk hajójukat, és hogy vendégként itt marasztaljuk még egy ideig.

- Megtudhatnám akkor a valódi okát, amiért itt tartanak, ahogy ön fogalmazott, vendégként? – Kezdtem elveszíteni türelmem. Koncentrálnom kellett, nehogy valami ostobaságot tegyek.

- Ugyan miért? Hát nem nyilvánvaló? Két úrikisasszony értéke felbecsülhetetlen. – Ahogy beszélt, a tőrömmel kezdett el játszadozni. Messziről is látszot rajta, hogy ért a forgatásához. Nem mindta eddig nem lett volna alkalmam személyesen is megtapasztalni szakértelmét a fegyverek terén. Egyszerre csak megvonta vállát, mintha nem is emberrablásról, hanem a holnapi ebéd menüjéről beszélgetnénk. - Persze egynek is örülünk. Nem igaz, emberek? - Hirtelen a mellette álló férfihez fordult, de szemét le nem vette rólam. - Sean, kísérd vissza a hölgyet szálláshelyére.

Teljesen elfgott a düh. Belül már fotyogtam.

- Ezer örömmel, kapitány! – A zöldszemű szörnyeteg vigyorogva nézett rám.

- Nem, ezt nem teheti! – ordítottam, ahogy a zöldszemű fajankó egyre beljebb taszigált a hajó gyomrába, vissza a kabinok irányába - Engedjen el! Ezt még megbánja!

Tekintetetemet nem vettem le róla. A közöny, amit leolvastam most arcáról, csak még jobban fokozta mérhetetlen gyűlöletem ez iránt a férfi iránt. Lehet valakit szívből gyűlölni, akinek még a nevét sem tudod? Már tudtam a választ. Igen. Mindennél jobban.

Hiába is tiltakoztam, a Sean nevű kalóz erősebbnek bizonyult. Ahogy bevonszolt, éreztem ápolatlan, mocskos szagát. Fintorogva belebámultam képébe. Hát igen, zsíros, vállig érő világos haj, ami ugyancsak tocsogott már a szennytől.

Nem szólt semmit sem, csak kinyitotta kabinom ajtaját, és ledobott az fekhelyként szolgáló szőrmére.

Ültemben megfordultam, és gyorsan felálltam, de már csak a becsukódó ajtót, és a zár kattanását hallottam.

Nagyszerű. Ennyit a remek tervemről. Kínomban már a hajamat téptem. Hogy szabadulhatnék ki? Miért kellett megmentenem ezt a degenerált példányt? Semmi értelme nem volt!

Dühömben a mellettem lévő üres hordóba rúgtam, ami az oldalára dőlt a lendülettől. Bármennyire is vágytam rá, sajnos nem tört ripityára, hanem megállt az asztal lábánál. Elkeseredettségemben lehuppantam a szőrmére, és fejemet kezembe temettem.

Valahogy akkor is kijutok innen. Nem érdekel. Bár annak örültem, hogy a vihar csillapodott, szinte végleg elment, viszont ugyanott vagyok, ahonnan indultam. Még mindig távol Danielle-től, kalózok fogságában. De túljárok a hitvány eszükön így vagy úgy. Elvégre Montgomery vagyok. Nem hátrálok meg. Soha.