Testvérlelkek

Az ágyúk dörrenései megrengették a kis hajó oldalait. Az ég haragosan morajlott, és ingerült villámok szelték keresztül a fekete égboltot. A háborgó tenger ide-oda dobálta hullámain a kisebb hajót, és a hozzá rögzített kalózhajót is, ez utóbbi mégis valahogy stabilabbnak tűnt. A hatalmas monstrum mellett csupán egy csónaknak tűnt a másik.

Danielle és nővére, Avery Lynn a hajó egyik kabinjába menekült a vihar elől, és most rémülten hallgatták a váratlanul kitört csata hangjait. Mindkettejüknek átfutott a gondolatai között, vajon jó ötlet volt-e elindulni egy jobb élet reményében. Édesanyjuk Danielle szülésébe halt bele, édesapjuk nevelte őket, de néhány hónapja követte feleségét, temérdek adósságot hagyva lányaira örökségül.

Az egyetlen, aki mellettük maradt a gardedámjuk, Mrs. Doots, aki a fiatalabb lányt, Danielle-t a fiának, Cedricnek szánta feleségül. A jog, amiért igényt tarthat a lányra nem más, minthogy az édesapjuk adósságának tetemes része tőle származik. Mrs. Doots nem vette figyelembe, hogy Danielle-nek esze ágában sincs férjhez menni az ő minden hájjal megkent, elkényeztetett fiacskájához. Mrs. Doots tisztában volt vele, hogy a Montgomery nővéreknek szükségük van rá, hisz mihez is kezdhetne két fiatal lány kísérő nélkül.

Avery Lynn a jegyesét hagyta maga mögött, akit még apjuk jelölt ki a számára. Avery Lynn beleegyezett a jegyességbe akkor az apja kedvéért, viszont amikor meghalt, és kiderült a rengeteg adósság, rájött, hogy csupán érdekházasság lett volna belőle. A jegyese, Keith LaBaurth elől teljes titokban szökött el, mert tudta, hogy a férfi minden bizonnyal nem engedné elmenni. A lány nem csak, hogy nem szerelmes belé, de a büszkesége nem engedné, hogy vőlegénye fizesse a tartozását.

Mrs. Doots nem tartott igényt Avery Lynnre, túlságosan zabolátlannak ítélte az ő Cedricjéhez. Azonban ő velük tartott, hogy féltő gondoskodással vigyázzon húgára. Nem bízott a gardedámban, és nem akarta, hogy egy kövér kéjenchez kerüljön. Tervei között szerepelt, hogy rég nem látott anyai nagybátyjukat keresse fel az új helyen, ahová érkeznek. Pontosabban érkeztek volna, ha a kalózok a cél előtt egy nappal útjukat nem állják.

Hangos kiáltások, pengék fémes csattanásai és egy újabb dörrenés törte meg a vihar hangos morajlását. Danielle rémülten húzta össze magát, tengerkék szemeiben félelem csillant. Avery Lynn húgához lépett, és bátorítóan átkarolta a vállát. Ibolyakék szemei haragosan összeszűkültek, ahogy az egyre rémültebb kiáltásokat hallgatta.

– Nem lesz semmi baj! – ígérte húgának, aki egész testében remegett a félelemtől.

Danielle bólintott. Elhitte neki, ahogy mindent, amit nővére mondott. Mellette biztonságban érezte magát, és tudta, hogy Avery Lynn akár az életét is feláldozná, csak hogy őt megóvja. A fedélzetről leszűrődő hangok azonban nem kecsegtettek túl sok megnyugvással.

Az apró kabin ajtaja váratlanul kivágódott, és az ajtót teljes szélességében elállta egy magas, kövér asszonyság. Sötétkék ruhát viselt, alakjához nem illő dekoltázzsal, és a fűzője ellentmondva a fizika törvényeinek szorosan tartotta egyébként rengő háját.

– Mit akar, vén satrafa? – támadt az asszonynak Avery Lynn, és azonnal húga elé állt védelmezően.

Mrs. Doots, a hölgyek gardedámjaként került a hajóra. Széles békaarcán keskeny vonalként húzódott az ajka, mely fölött széles krumpliorra és beesett szemei ültek. Ahogy Avery Lynnre nézett ajkát megvetően lebiggyesztette.

– Tőled semmit! – jelentette ki férfiasan mély hangján. – A lányért jöttem, hogy kimenekítsem a hajóról, míg lehet.

Danielle riadtan húzódott nővére háta mögé, miközben minden igyekezetével azon volt, hogy úrrá legyen remegésén. Avery Lynn dacosan felszegte a fejét, és állta Mrs. Doots megvető pillantását.

– Azt hittem, nem kell elhagynunk a hajót – vetette ellen, mire a nő hangosan felhorkantott.

– A kalózok már a kapitányt is elfogták, te ostoba! Ha nem sietünk, mi is itt ragadunk, és nem hiszem, hogy meg akarod tudni, mit tesznek a nőkkel ezek a gazemberek!

– Hát, magának azért nincs mitől tartania ez ügyben! – vágta oda csípősen Avery Lynn. – Ilyen ronda boszorkány még a tengeri kutyáknak sem kell!

Mrs. Doots békaarca ellilult haragjában, felemelte a pálcáját, amit eddig a jobb kezében szorongatott, de mielőtt suhinthatott volna akár egyet is, Avery Lynn felkapta az asztalra készített kardot. Egyetlen fürge mozdulattal a kövér nő előtt termett, és a nemesen megmunkált pengét hájas tokájához szorította.

– Már megmondtam magnak, Mrs. Doots! – sziszegte fenyegetően. – Sem engem, sem a húgomat nem bánthatja soha többé! Próbálja csak meg!

A kard éle kellemetlenül szúrta a nő bőrét, de csupán egy őrült pillanatig tűnt úgy, mintha megfontolná a támadás gondolatát. Végül megvetően felhorkantott, és sarkon fordulva elbillegett a keskeny folyosón. Tompa dörrenések jelezték, hogy felfelé mászik a fedélzetre vezető lépcsőn.

– Alynn! – szólította meg nővérét a kedvenc becenevén Danielle. – Talán mégis mennünk kellene.

Avery Lynn mélyet sóhajtott, és igyekezett higgadtabb kifejezést ölteni az arcára, mielőtt húga felé fordult volna. Ahogy lenézett a sarokban kuporgó Danielle-re összeszorult a szíve. Szégyellte magát, amiért ilyen helyzetbe hozta őt, amiért képtelen volt megélhetést biztosítani a maguk számára, ráadásul Mrs. Dootstól sem tudta megszabadítani.

– Persze, hogy megyünk – fordult húgához megnyugtató mosollyal. – De nem egy ilyen banyával, hanem Montgomery módra!

Danielle-re kacsintott, akinek röpke mosoly suhant végig bájos vonásain. Tizenhét éves volt, de mindenki idősebbnek nézte az érettsége miatt. A kalózok bizonyára nem foglalkoznának a ténnyel, miszerint szinte még gyerek. Persze az ő korában lévő lányok már mind anyák voltak, Avery Lynn pedig már egyenesen vénkisasszony sorba ment.

Újabb robbanás rázta meg a hajót, mire Alynn intett húgának, hogy kövesse. Kardját határozottan maga előtt tartva, másik kezével Danielle kezét szorongatva húzta maga után, és óvatosan, de céltudatosan haladtak a fedélzet felé.

A lépcsőnél egy pillanatra megtorpantak, Alynn szorosabbra fogta a kardja markolatát. Ahogy a fedélzetre léptek mellbe vágta őket a zűrzavar. A hajójuk lángolt, az emberek azonban mit sem törődtek ezzel. A forróság mögött érzékelték, ahogy a vihar tombolva próbálja lenyugtatni a kedélyeket. Az égett hús és a sós tengervíz illata hányingerkeltően keveredett a levegőben, a fedélzeten egymást érték a felnyársalt holttestek.

Alynn próbálta kizárni a látványt, a szagokat, és lehetőleg kerülve minden feltűnést a hajó oldalához lapulva húzta magával a húgát a mentőcsónakok felé. Az összes csónak le volt eresztve, de csak egy volt, amelyiknek a hágcsója még épségben ott lógott a hajó oldalán.

– Menj, siess! – parancsolt a húgára, és a hágcsó felé lökte, míg ő védelmezőn hátat fordítva neki figyelte, nehogy valaki rájuk támadjon.

Danielle már átlendítette egyik lábát, amikor a sötétben egy villám segítette a látását, és megpillantotta, ki vár rá a csónakban. Mrs. Doots elégedett, gúnyos vigyorral békaarcán ült lenn, és várta, hogy a lány csatlakozzon hozzá. Jobban már nem is alakulhatott volna.

– Alynn? – nézett vissza kérdőn a nővérére.

– Menj már, mire vársz még?

– Hová olyan sietősen, hölgyeim? – csendült fel mögöttük egy halk, rekedtes hang, mire mindkét lány arrafelé kapta a fejét.

A lángok a fedélzeten az idegen mögött csaptak a magasba, így nem láthatták a vonásait. Annyi bizonyos volt, hogy a kezében hatalmas szablyaszerű kardot tart, és fenyegetően tornyosul föléjük. Danielle rémülten nézett a nővérére, tőle várva a kiút választását. Az egyik oldalon Mrs. Doots, a másikon minden valószínűség szerint egy kalóz.

– Menj! – kiáltott végül húgára, aki szó nélkül engedelmeskedett,és átlendítette a másik lábát is a hajó oldalán.

A nehéz alsószoknyák és a hatalmas ruha nem könnyítették meg a lépcsőfokokkal való vívódását.

–Ne olyan hevesen! Mindketten itt maradnak! – jelentette ki higgadtan a kalóz, és a magasba emelte szablyáját.

Alynnek még reagálni sem volt ideje, a szablya élesen belevágódott a hágcsó kötelébe. Danielle felsikoltott, és elvesztette az egyensúlyát. Lábai a levegőben kalimpáltak, ahogy igyekezett megtartani magát a kötéllétra megmaradt darabján.

Alynn kétségbeesetten kapott húga után, de képtelenség volt megtartania őt, miközben a másik kezével magasra tartott karddal sakkban tartotta a kalózt. Legalábbis ő így gondolta.

– Alynn! – nyöszörögte Danielle rémülten.

– Engedd el! Ugorj, majd jövök utánad! – kiáltotta le Alynn, és bár tisztában voltak az ígéret valótlanságával, tudták, hogy csak így menekülhet meg az egyikük.

– Nem! – mondta Danielle, és még erősebben kapaszkodott a kötélbe.

A két lány tekintete összekapcsolódott, az egyikükében rémült elszántság, a másikéban bosszús aggódás csillogott. Végül Alynn elengedte a kötelet, hátralépett és rácsapott a hágcsó megmaradt darabjára. Danielle velőtrázóan felsikoltott, és belezuhant a csónakba, amely azonnal távolodni kezdett a lángoló hajótól.

Danielle beütötte a fejét, és nem volt ereje küzdeni a fáradtság és a fájdalom ellen, mely lassan körbeölelte és sötétségbe burkolta. Már nem láthatta, ahogy a nővére kitartóan küzd az előtte magasodó férfival, aki végül megunva a tusakodást egyszerűen leütötte Alynnt.

Néhány pillanatig a férfi töprengve figyelte az őrült amazon módjára harcoló lányt, majd fogta, és a vállára vetve könnyedén átlibbent a saját hajójára.