Testvérlelkek

benina

Lassan tértem magamhoz. Az álmom fekete volt, és üres. Minden fájdalmat kizárt. A fülem tompán lüktetett, mintha víz alatt lebegtem volna. A bokámban élesen belenyilallt a fájdalom, ahogy megmozdítottam a lábam. Döbbenet hasított a tudatomba: nem csak olyan volt mintha, valóban víz alatt voltam!

Kinyitottam a szemeimet, de semmit nem láttam. Minden oldalról körülvett a sötétség, sehol nem láttam a kiutat. Kinyitottam a számat, hogy kielégítsem friss oxigénért kiáltó tüdőmet, de csupán a sós tengervíz folyt végig erőszakosan a torkomon. Köhögni akartam, fuldokolni, hogy kitisztítsam magamból az oda nem való vizet, de ehelyett csak még többet nyeltem.

A pánik végigszáguldott a gerincemen, és felkapcsolta a vészvillogómat. A létfenntartó ösztönöm kissé megkésve lépett működésbe, rémülten próbáltam kapálózva a felszínre jutni. Az alsószoknyáim, és a nehéz ruha nem könnyítette meg a dolgomat, és ahelyett, hogy fölfelé haladtam volna, egyre fáradtabb tempóban kezdtem süllyedni.

Kiáltásom egyre kisebb méretű buborékok formájában sietett a felszín felé, már a sötétséget sem láttam a rengeteg színes karika miatt, ami a szemem előtt lebegett. Végül magába fogadott, és bekebelezett a végtelen feketeség. Megkönnyebbülten sóhajtottam – vége a szenvedéseimnek.

***

– Ébresztő, te átkozott! Térjél már magadhoz! – rikácsolt egy hang a fejem fölött.

Erőteljes ütéseket éreztem a bordáim magasságában, ahogy a hasamon feküdtem a homokos parton. Az eső kicsit megnyugodva, de kitartóan ostromolta egyébként is teljesen átnedvesedett ruhámat, és apró szúrásokként csapódtak az arcomba. Beletelt néhány fájdalmas másodpercbe, mire rádöbbentem, hogy Mrs. Doots méretes lábaival rugdossa az oldalam. A harag feltámadt bennem, a megaláztatás pedig új erőt adott, így arrébb tudtam hengeredni a következő ébresztő elől.

– Na, végre! – horkantott fel megvetően Mrs. Doots, én pedig leküzdöttem az ingert, hogy apróra összekucorodjak előtte félelmemben. – Szedd össze magad! Keresnem kell magamnak egy biztonságos helyet, ami védve van az esőtől. Tápászkodj fel!

Felnéztem és láttam, ahogy elindul a homokos partról a fák felé. Négykézlábra emelkedtem, és csak akkor álltam fel, amikor már biztosan éreztem, hogy nem sérültem meg komolyabban. Amikor azonban elindultam Mrs. Doots nyomában, éles nyilallás jelezte a bokámban, hogy valamilyen sérülést mégis sikerült összeszednem.

Hangosan feljajdultam, mire a termetes asszonyság bosszankodva megtorpant és ingerülten fordult felém. Ijedten hátráltam egy lépést. Nem akartam, hogy itt az esőben használja rajtam a pálcáját.

– Mi bajod van? – mordult rám ellenségesen.

– A bokám. Azt hiszem megrándult... – motyogtam éppen csak annyira hallhatóan, hogy az eső ne nyomja el a hangomat.

Mrs. Doots szenvtelenül figyelte, ahogy sántikálva próbálok közelebb jutni hozzá.

– Kutya bajod, csak be kell járatni – vakkantotta, aztán békaarcán ülő apró szemei az erdős rész melletti sziklákat vizslatták. – Arra menjünk. Ott mintha látnék egy barlangot.

Nagy léptekkel indult a jelzett irányba, mély nyomokat hagyva maga után az iszapos homokban. Összeszorítottam a fogaimat, és igyekeztem magamba fojtani a feltörni készülő sikolyokat, ahogy utána bicegtem. A jobb bokám iszonyatosan fájt, bár egyben azért igaza volt Mrs. Dootsnak. Ahogy haladtam előre, a bokámat már olyan mértékű zsibbadás fogta körbe, hogy a fájdalmat már alig éreztem.

A felhők a viharral együtt, mintha egy kört írtak volna le a környéken. Biztos voltam benne, hogy az égszakadás erőszakosabb része hamarosan visszakanyarodik felénk. Szemeimmel a tengert pásztáztam, hátha megpillantom a mi hajónk lángoló romjait, vagy a másikat, amelyik elragadta Alynnt. Még a nevét sem tudtam megfigyelni.

A legszívesebben azonnal nekiláttam volna egy csónak építésének, hogy utánuk indulhassak, mielőtt túl késő lenne. A kalózokról nem sok jót hallottam, mert bár akadnak olyanok, akik csak kifosztják az áldozatukká vált hajót, valamint az utasokat, és nem bántják a legénységet, azért biztos voltam benne, hogy egy olyan szépségnek, mint a nővérem képtelenek lennének ellenállni.

És Alynn! Édes istenem, az ő szabad szájával biztosan bajba keveredik, még ha kegyesek is akarnak lenni hozzá. Sosem tudta, mikor kell bölcsen hallgatni, folyton a saját elméleteivel traktált másokat. Az ő akarata szent volt, határozott és sérthetetlen. Ezt mindig csodáltam benne, és ezért szerettem annyira. Hogy nem olyan szerencsétlenül gyáva, mint én. Mindig mondtam neki, hogy kettőnk bátorsága szorult belé.

Könnyek homályosították el a látásomat, mire elfordultam a feketén hullámzó tengertől, és tovább bicegtem Mrs. Doots nyomában. Legalább húsz métert gyalogoltunk, mire elértük a keresett barlangot, amiről kiderült, hogy nem több egy méretes hasadéknál. Ketten semmiképp sem fértünk volna el benne, de úgy tűnt, hogy Mrs. Doots szándékaiban egyébként sem szerepeltem.

– Na, eredj, és derítsd ki, hogy merre vagyunk most. Biztosan van egy falu vagy farm ezen a földrészen is – legyintett felém húsos karjával, mire elhűlve néztem rá.

– Menjek, és fedezzem fel egyedül, hogy hol vagyunk? – kérdeztem döbbenten. – Ezt nem gondolhatja komolyan! Hiszen zuhog az eső...

– Ne szemtelenkedj velem, te! – emelte meg fenyegetően a pálcáját. Mélységesen megvetettem magam, amiért rémülten hátráltam egy lépést. – Ha találtál valakit, mutasd meg neki, hol vagyok! És nem hiszem, hogy képes leszek a további gyaloglásra, tehát tegyél róla, hogy megfelelő utazási alkalmatossággal jöjjenek értem. Na, eredj már, mit tátod még itt a szádat?

– Nem hiszem, hogy ez jó ötlet, Mrs. Doots! – jegyeztem meg visszakozó megfontoltsággal, és óvatos pillantást vetettem a fák sötét sora felé. – Nem tudhatjuk, miféle veszély leselkedik ránk. Nem lenne okos dolog kettéválnunk. Talán, ha lecsillapodik a vihar...

– Miféle vihar, te ostoba? – szakított félbe dühösen, és arcának egyre liluló árnyalata biztosított, hogy talán mégis a félelmetes ismeretlent kellene választanom a szűkös hasadék helyett. – Már alig szemerkél. Menj, és csináld, amit mondtam!

Nem ellenkeztem tovább. Beláttam, lehetetlen a józan eszére hatni, meg aztán ki tudja, talán mégis sikerül menedéket találnom, mielőtt visszatérne a vihar. Mrs. Doots ügyet sem vetett rám a továbbiakban. Beljebb húzódott a hasadékban, és kényelmesen elhelyezkedett. Bizonyra fázott, de közel sem annyira, mint én.

A szél egyre erősebben tépte a ruhámat, és egyre erőszakosabban kapaszkodott a hajamba, mely még az út elején csinos kontyba volt összetűzve a tarkómon. Alynn csinálta, ahogy mindig mindent, hiszen egymás szobalányai voltunk. Mostanra a hajam csupán egy ragacsos, elázott hajkupac lett, ami engedett a szél erejének, és kócosan tapadt a hátamra.

Az egyébként is csuromvizes ruhám, mintha jéggé dermedt volna rajtam az újabb és újabb szélrohamnak köszönhetően. Fázósan fontam magam köré a karjaimat, miközben kitartóan gyalogoltam az erdő felé. Azt terveztem, hogy keresztülvágok rajta. Reméltem, hogy így eljuthatok egy síkabb részre, ahol találok egy belakott települést. Bíztam benne, hogy az indiánok, rabszolgák és egyéb ijesztő teremtmények nem lakói ennek a területnek.

Az erdőbe érve sokkal kellemesebb időjárás fogadott. A szél nem tudott mindenhol áthatolni a sűrű fatörzsek miatt, és a lombkoronájuk megvédett az esőtől. Viszont az árnyak sokkal ijesztőbbek voltak. Szedd össze magad! – parancsoltam magamra, és Alynnre gondoltam, aki most átkarolná a vállamat, és valami bolondos tréfával feledtetné velem a félelmeimet.

Óráknak tűnt, míg az erdőben gyalogoltam. A bokám helyén már csak egy nagyobb ólomdarabot éreztem, és tisztában voltam vele, hogy ma még semmi nem látszik, holnapra viszont a duplájára fog dagadni.

Tétován megtorpantam. Fölöttem a lombkoronán ütemes táncot lejtett az eső, és hallottam a szél kétségbeesett sikoltását, mintha megőrjítené a gondolat, hogy nem férhet hozzám. Azonban volt még valami, amit hallottam. Az avar susogását, pedig egy helyben álltam, és a gallyak reccsenését, pedig egyedül voltam.

Körülnéztem. Többször is körbefordultam a tengelyem körül, de csak nagy sokára vettem észre a távolban a sötét alakot. Hatalmas fekete árny, mely nem mozdult, csak a távolból figyelt engem. Magasabb volt, mint egy ember, ebben teljesen biztos voltam, mégsem tudtam volna megállapítani, hogy milyen állat lehetett.

A szívem vadul kalapált a mellkasomban, zihálva kapkodtam a levegőt, mely fehér párafelhőként hagyta el ajkaimat. Az agyam rémülten kattogott, mitévő legyek? Nem tudtam, miféle szárazföldre vetődtünk, és Mrs. Doots előszeretettel mesélt nomád népek kannibál szokásairól. Nem igazán hittem a szavaiban, de a részletesség, ahogy bemutatta őket mégiscsak hatásosnak mutatkozott, ha egyszer ilyen veszedelmes pillanatban ez bukkant elő az elmémből.

Az árny megmozdult, magamon éreztem a tekintetét. Próbáltam a feje felé nézni, hátha megpillantom a szemeit, de csak a nagy feketeséget láttam. Valamiért mégis azt gondoltam, hogy éppen farkasszemet nézek vele. Még egyet mozdult felém, mire észbe kaptam, és sarkon fordulva futásnak eredtem.

Nem is futottam, leginkább sántikálva siettem. A jobb lábamat nehéznek és zsibbadtnak érzékeltem, ami sehogy sem akart engedelmeskedni a menekülés parancsnak. A szoknyám, mintha az árnnyal szőtt volna összeesküvést, annyira lelassította a lépteimet. Nehéz volt mindenem, nedves és hideg.

Dörömbölést hallottam, mely egyre csak erősödött. Először azt hittem, hogy a saját szívverésem, mely a fülemben vert visszhangot, de hamar rájöttem, hogy egy ló patáját hallom. Belém hasított a felismerés, hogy az üldözőm nem valamiféle mitikus lény, akivel Mrs. Doots ijesztgetett, hanem egy hús vér ember, aki lóháton eredt a nyomomba.

Rettegtem a gondolattól, hogy mit akarhat tőlem. Talán egyszerűen tőrt döf belém, de lehet, hogy megkínoz, mielőtt kivégez, vagy talán még rosszabb... Megborzongtam, ahogy végigzongoráztam magamban a lehetőségeket, de hiába próbáltam gyorsabb ütemre sarkallni a lábaimat.

Reménytelen vállalkozás volt elrohannom a hatalmas négylábú elől. Hirtelen elhatározástól vezérelve irányt váltottam. Éppen időben ahhoz, hogy kitérjek az üldözőm elől. Éreztem a hűvös fuvallatot a hátamon, ahogy elhaladt mellettem. Halk szitkozódás törte meg az éjszaka csendjét, összekeveredve fáradt lihegésemmel.

A szívem a torkomban dobogott. Reméltem, hogy sikerül időben visszaérnem a farönkhöz, ami előtt már egyszer elhaladtam. Nem volt sok időm, csak míg megfordítja a lovát, hogy az új irányba vágtázzon velem. Mennyi idő lehetett ez? Talán öt másodperc? Esetleg három?

Nem volt időm filozofálgatásra. Megpillantottam az avarral benőtt kidőlt fatörzset, és ugrottan. Ahogy a hasamra estem, rögtön éreztem, hogy ez nem tartozott a legjobb ötleteim közé. Igyekeztem gyorsan összeszedni magam, és bekúsztam a fatörzs belsejébe. Már hallottam a ló patáinak ütemes dörömbölését, amikor észrevettem, hogy a jobb lábamat nem húztam be. Ott virított az avarban az élénk, égszínkék ruhámban.

Elakadt a lélegzetem, amikor hallottam a lovat közvetlenül a fatörzs fölött dobbantani. Lassan, és reméltem, hogy észrevétlenül beljebb húztam a lábamat. A hidegtől elgémberedett ujjaimmal összefogtam a ruhámat, és behúztam a kis nyíláson. A ló és lovasa nem mozdult a fejem fölül. Vajon meglátott?

Sikoly fojtogatta a torkomat, beleharaptam a kézfejembe, nehogy feltörjön idő előtt. Némán zokogtam, és átkoztam mindenkit, aki csak eszembe jutott: Mrs. Dootsot, az együgyű fiacskáját, Cedricet, akinek ajándékba visz, mintha rabszolga volnék. Átkoztam a napot, a földet, és a vihart. Apámat, amiért ilyen lehetetlen helyzetben hagyott magunkra, és Alynnt, amiért elvágta a kötelet a hajón. Ha nem teszi, talán még most is együtt lehetnénk.

És végül, de nem legutolsó sorban, önmagamat átkoztam a félénkségemért, a gyávaságomért, mert itt kucorogtam ebben a lyukban ahelyett, hogy szemtől szemben kiálltam volna önmagamért.

Újabb szitoközön hagyta el a lovas száját, amiből már meg tudtam állapítani, hogy férfi az illető. Nem vett észre, ezért volt mérges. Elvesztette a nyomomat, így nem kerülök a kardja élére. Néhány hosszúnak tűnő percig még ott poroszkált körülöttem, míg én igyekeztem úrrá lenni a remegésemen. Arra nem vágytam, hogy éppen a fogaim hangos összekoccanása miatt váljak egy gyilkos prédájává.

Kis idő elteltével hallottam, ahogy ingerült parancsszóval elindítja a lovát. Az állat elégedetlenül horkantott, mint aki nem ehhez az agresszív bánásmódhoz szokott. A legnagyobb csendben figyeltem, és néhány másodperc múlva fellélegeztem, ahogy meghallottam távolodó lépteit.

Füleltem, és még levegőt venni is alig mertem. Hallgattam a szél egyre erőszakosabb zúgását, az esőcseppek koppanásait a lombokon, valamint a saját szívverésemet. Hosszú idő telt el, mire meg mertem mozdulni. Kinyújtóztattam elmerevedett végtagjaimat, aztán kimásztam a fatörzs belsejének túlsó végén.

Semmit nem láttam. A sötétség nagyobb volt, mint eddig, és csak ekkor döbbentem rá, hogy leszállt az éj. Már nem vágytam másra, csak, hogy megtaláljam a visszafelé vezető utat. Még Mrs. Doots örökké elégedetlen társasága is meleg ölelésnek tűnt ebben az ítéletidőben.

Lesimítottam a ruhámat, igyekeztem kifeszíteni a mély kivágású felső mídert, mely a sok víz miatt második bőrként tapadt hozzám. Ujjaimmal kifésültem az arcomból teljesen átnedvesedett hajamat, és elindultam abba az irányba, amelyet helyesnek véltem.

Vajon Alynn most mit tenne a helyemben? – elmélkedtem nehézkes gyalogtúrám közepette. Pontosan el tudta képzelni, ahogy éppolyan csatakosan néz ki, mint én. Csakhogy az ő barna fürtjei elegáns csigákba pöndörödnének, ellenben az én egyenes szálú sötétszőke hajammal, amely rátapadt a hátamra. Őt biztosan nem zavarná ennyire a dekoltázsához szoruló ruha, és az, hogy kiemeli a domborulatait. Sőt, kifejezetten büszke lenne természetes szépségére, méghozzá teljes joggal.

Biztos voltam benne, hogy ebben a képtelen helyzetben is meg tudná keresni a jót, ahogy mindig. Annyira pozitív volt, és energikus, hogy gyakran csupán az árnyékának éreztem magam. Még apánk is furcsállotta, de nekem ezzel nem volt semmi problémám. Ilyennek szerettem őt. Nem kedveltem a rivaldafényt, jobban tetszett, ha csöndben meghúzhattam magam. Mrs. Doots gondoskodott róla, hogy a hangomat is alig merjem hallatni. Senkitől nem féltem még annyira, mint a rám erőszakolt kísérőmtől.

Talán fél órát menetelhettem, amikor észrevettem, mintha ritkulna az aljnövényzet, és a fákat sem kellett már olyan sűrűn kerülgetni. Megszaporáztam a lépteimet, hogy minél előbb kiérjek a sűrűből. Ilyen hamar rátaláltam volna a településre? Lehetetlen...

Hangosan felnyögtem, amikor megpillantottam az erdők sűrűje mögött rejtőző hosszan elnyúló tájat. Tengerpart volt. Éppen olyan, mint ahonnan elindultam, csak egy másik része a földdarabnak. De hát ez lehetetlen, valóban az! – jajdultam fel hangtalanul magamban, de ahogy jobban belegondoltam, rájöttem, hogy nagyon is lehetséges. Persze, ha egy szigetre vetődtem, ami olyan kicsi, hogy néhány órás gyaloglás után át lehet sétálni rajta.

Kétségbeesetten térdre rogytam, és tehetetlenségemben az iszapos homokba markoltam. Az eget hatalmas mennydörgés rázta meg, majd egy villám hasította ketté. Az esőcseppek újabb támadást indítottak egyébként is átázott öltözékem és csatakos hajam irányába. Hirtelen széllökések kényszerítettek arra, hogy újra lábra álljak, és elinduljak visszafelé. A fák legalább némi védelmet nyújtottak a hideg fuvallatok ellen.

Kitartóan gyalogoltam. Az agyam folyamatosan osztogatta a parancsot a lábaimnak, hogy egymást követve vigyenek előre, bármerre is legyen az. Hallottam a természet hangjait felerősödni, a szél már olyan hévvel tombolt, hogy egyre inkább odaférkőzött hozzám, lehűtve a testem melegét. Fáradtan fontam a karjaimat a magam köré, és imádkoztam, nehogy a lovas útjába sodorjon a balsorsom.

Túl sokáig gyalogoltam. A hideg már eggyé vált velem. Úgy éreztem, nem vagyok más, csupán egy fagyossá dermedt vacogó, reszkető jégszobor. Mind többször elestem, mert a hosszú ruhám, az alsószoknyákkal együtt már túl nehezek voltak nekem. A gallyak belekapaszkodtak a ruhámba, egy alkalommal pedig a felső vállrészembe. Nem vettem észre csak akkor, amikor már a reccsenést meghallottam, és a vállam a dekoltázsommal együtt szabaddá vált. Kétségbeesetten próbáltam összefogni az anyagot – a nedves ruha is jobb, mint a semmi –, de nem sikerült.

Már csaknem feladtam. Le akartam feküdni a földre, és engedni, hogy a természet kimenekítsen a szenvedéseimből. Aludni akartam, és véget vetni az egész őrületnek. Megfordult a fejemben, hogy lefekszem, míg a vihar elvonul, de szinte magam előtt láttam a nővéremet, Ahogy karcsú kezeit keskeny csípőjére helyezi, és ibolyakék szeme helytelenítően megcsillan.

Továbbindultam.

Az időérzékemet teljesen elvesztettem, mindenesetre végtelennek tűn órákat követően újra ritkulni éreztem az aljnövényzetet. Ezúttal azonban fokozatosan lett vége a farengetegnek, nem olyan hirtelen, mint a parton. Bár teljesen sötét volt, a sűrű villámlás miatt mégis tisztán láttam a tisztást. Szabálytalan alakban húzódott végig hosszan előttem, mintha az erdő féltőn körbeölelte volna.

A következő villámlásnál azt hittem, káprázik a szemem. Délibáb talán, a képzeletem csúfolódása velem. Vártam még egy villámot, aztán egy újabbat, és így tovább. Legalább a tízedik fényvillanásnál jártam, mire végre rá tudtam venni magam, hogy elinduljak a kunyhó felé. A szemeim idegesen jártak körbe. Attól tartottam, hogy bármelyik árny, amit valóban árnynak véltem megmozdult, és a lovas ott terem előttem.

Azonban semmi nem történt. A szél boldogan cibálta a ruhámat, és régi ismerősként tépte a hajamat, míg az esőcseppek már-már sikamlósan vizessé tettek, ahogy kitartóan zuhogtak rám. Egyre ijesztőbb volt a szabad ég alatt lennem, ezért boldogan markoltam meg a kis fakunyhó kilincsét.

Egy pillanatra megtorpantam. Mi van, ha a látszat ellenére lakik itt valaki? Hátrébb léptem, és amennyire az erőmből futotta bekopogtam. A kunyhó tökéletes némaságba burkolózott, de azért biztosra mentem, és még kétszer próbálkoztam. Amikor végre meggyőződtem afelől, hogy senki nincs odabenn, elfordítottam a kilincset – imádkoztam, hogy ne legyen kulcsra zárva.

Az ajtó engedett, én pedig megkönnyebbülten léptem be az isten küldte menedékembe, ahol még sötétebb volt, mint odakinn. A szél nem akart ereszteni, de nem hagytam magam. Nekifeszültem az ajtónak, és bár nehezen, de sikerült becsuknom. Kitapintottam a reteszt, rákattintottam, aztán megfordultam, hogy alaposabban szemügyre vegyem a menedékemet.

Ahogy léptem egyet előre, valami hegyes egyenesen a nyakamnak szúródott. Elakadt a lélegzetem és teljesen mozdulatlanná merevedtem. Hirtelen visszakívánkoztam a tomboló vihar kellős közepébe, csak ne itt legyek, ebben a csalóka kunyhóban.

– Örülök, hogy újra találkozunk! – csendült fel egy hang előttem, mintha maga a sötétség szólt volna hozzám.

Megszédültem, mire észbe kaptam, és újra elkezdtem levegőt venni. Ziháltam, de mozdulni nem mertem. Éreztem a férfi kardját, ahogy a pengéje a nyakamat nyomja. Még egy apró mozdulat és kiserken a vérem.

Sercegő hangot hallottam, majd fény gyulladt, ahogy a férfi meggyújtotta a hatalmas gyertyát. A kunyhót meleg ragyogás árasztotta el, viszont az idegen úgy helyezte, hogy ő láthasson engem, az ő arcvonásai viszont rejtve maradtak előlem. Az asztalnál ült, melybe, ha a sötétben még egyet lépek, egész biztosan beleütközöm. Könyökével rátámaszkodott, úgy tartotta a magasba a kardját, melynek végét, ahogy éreztem a nyakamnak szegezte.

– Ki maga? – kérdezte csöndesen, ám annál fenyegetőbben.

Az agyam leblokkolt, képtelen voltam akár egy hangot is kinyögni. Minden energiám arra ment el, hogy a remegésemet leküzdjem, nehogy emiatt vágja meg a bőrömet a kard éle. Átsuhant az agyamon, hogy szerencsésnek mondhatom magam, ha a csak a bőröm sérül.

– Az öcsém küldte kémkedni? – próbálkozott újra fojtott ingerültséggel, majd amikor ismét nem válaszoltam dühödten felpattant a helyéről. – Szólaljon meg, vagy esküszöm, keresztüldöföm!

Hatalmas termete volt, legalább két fejjel volt magasabb nálam. A vállai szélesek, hosszú haja nedvesen tapadt a hátára. Nem láttam a vonásait, de ahogy felnéztem rá, hirtelen egy másik kép villant be még a hajóról. A férfi, aki elragadta Alynnt éppen így nézett ki a lángokkal a háta mögött. Elhessegettem a gondolatot, és igyekeztem a nagyon is valóságosan nyakamnak szoruló pengére összpontosítani.

A férfi kiabálására valódi, mélyről fakadó halálfélelem lett úrrá rajtam. Rémülten hátráltam előle, míg a bereteszelt ajtónak nem ütköztem, ő azonban végig jött utánam. A kardját egy pillanatra sem engedte lejjebb, csupán néhány centiméterrel távolabb tartotta tőlem.

– Mi a neve? – kérdezte megenyhülve. Lassan, jól tagoltan kiejtve a szavakat, mintha egy gyerekhez beszélne.

Elgondolkodtam, mikor járok rosszabbul, és az iménti haragját látva úgy döntöttem, jobban teszem, ha válaszolok a kérdéseire. Addig jó, míg kérdez, de nem cselekszik.

– Danielle – suttogtam vacogva.

Meglepett csend telepedett a kunyhóra. Magamon éreztem a férfi kutakodó tekintetét, és ha meg mertem volna mozdulni, biztosan összefonom a karjaim magam előtt, vagy legalábbis összefogom a szakadást, hogy elrejtsem előle a meztelen vállamat. Gyáva módon azonban szoborrá dermedtem, és vártam, hogy mit fog tenni.

– Danielle – ízlelgette csöndesen, majd egyik lábáról a másikra helyezkedve, gyanakvással a hangjában kérdezett újra. – Mit keres a kunyhómban, Danielle?

Zavarba jöttem, az arcom a hideg ellenére lángba borult a kétértelmű kérdés hallatán. Csak nem képzeli, hogy azért lopóztam be, mert tudtam, hogy itt van? A gondolatra akaratlanul feljebb emeltem a fejemet, és büszkén előreszegtem az államat.

– Segítségért indultam, csak útközben eltévedtem... Aztán jött a vihar, és megláttam ezt a kunyhót. – Nem értettem magamat. Minden érvelésem gyönge mentegetőzésnek hangzott.

Valami arra késztetett, hogy megmagyarázzam, mi is történt valójában, a büszkeségem azonban nem engedett tovább beszélni.

– Hogy került a szárazföldre? – érdeklődött újból a férfi, miközben továbbra is kitartóan vizslatott árnyékba vetődött tekintetével.

Kétség sem férhetett hozzá, hogy mit gondol rólam. Egy kalóz szeretője, akit néhány kellemes együtttöltött óra után kitettek a legközelebbi parton. Bosszankodva éreztem, ahogy az arcomat újabb hőhullám önti el. Harag lobbant lángra bennem. Kinek képzeli magát ez az alak? Ha nem lett volna kard a kezében, és ha legalább két fejjel alacsonyabban magasodott volna előttem, akkor biztosan megmondom neki a magamét. Így azonban nem bírtam úrrá lenni a remegésemen, és éreztem ahogy a félelem átveszi fölöttem az irányítást.

– A hajót, amin utaztunk kalózok támadták meg. Nekem sikerült elmenekülnöm a mentőcsónakkal, de aztán jött a vihar... – tétován elhallgattam.

A többit már magától is ki tudta találni. Legalábbis bíztam benne, hogy nem kell részletes beszámolót tartanom. A kard továbbra is fenyegetőn ott lebegett kettőnk között, csak ez tartott vissza, hogy sarkon forduljak, és elrohanjak. Hosszú karjával stabilan tartotta a hatalmas fémet, amit én minden bizonnyal még két kézzel sem bírtam volna felemelni.

– Nézze... – kezdtem bizonytalanul elhalkult hangon. – Nem tudtam, hogy itt tartózkodik. Biztosíthatom, hogy nem állt szándékomban megzavarni a pihenését. Ha leengedné a kardját, visszamehetnék a kísérőmhöz, aki a parton vár rám.

– A kísérője? – horkant fel bosszúsan a férfi, de a kardot továbbra is felém emelve tartotta.

– Mrs. Doots, a gardedámom.

– Értem. Nos, akárhol is hagyta a matrónát, ezen az éjjelen ott is fog maradni, mivel a vihar addig bizonyosan nem fog megszűnni – magyarázta a férfi szórakozottan, majd hirtelen éberséggel nézett le rám. – Egész biztosan nem Guy Ferrers küldte?

Megrezzentem a rideg hangtól.

– Nem ismerek semmiféle Guy Ferrerst! És, ha most megbocsájt, visszamegyek a partra, hogy ne foglaljam el a kunyhóját, és tudjon nyugodtan pihenni – jelentettem ki, és elszántan fordultam az ajtó felé.

A kezem már a záron volt, amikor léptek kemény dörrenését hallottam, majd baljós csendet. Nem mozdult senki, mégis éreztem, hogy közvetlenül a hátam mögött áll.

– Teljesen mindegy, hová megy, a nyugalmamat mindaddig zavarni fogja, míg hajóra nem száll – jegyezte meg csöndesen, én pedig megborzongtam, ahogy a lehelete a ruhából elővillanó csupasz vállamat csiklandozta. – És ebben az ítéletidőben nem sétálgatnék szabadon.

Váratlanul hátrébb lépett, és az asztalra dobta a kardját, ami hangos csörömpöléssel a padlóra zuhant tovább. Az ég elégedetlenül morajlott, és a kunyhót a gyönge gyertyafény mellett a sűrű villámlás is megvilágította egy rövid pillanatra.

Amikor rájöttem, hogy a férfi ellépett mögülem, csodálkozva fordultam hátra. Egészen felpaprikázott az arrogáns stílusa, ahogy számon kért, és az önelégültsége, amivel kijelentette a dolgokat.

– Egyáltalán, mi köze hozzá? – kérdeztem fogcsikorgatva, miközben figyeltem, ahogy a kis helyiség távolabbi sarkához lép, majd leguggol.

Beletelt néhány másodpercbe, mire rájöttem, hogy tüzet rak. A falba épített kandallóban hamarosan csábítóan meleg lángok csaptak a magasba. Már a látványtól elgyöngültem, pedig a kellemesebb hőmérsékletet nem is éreztem. Kényszerítettem magam, hogy elfordítsam a tekintetem a forró nyalábokról, így jobb híján a berendezést vettem szemügyre.

Talán favágó lehet, gondoltam. Az egész kunyhó egyetlen szoba volt. A tűzhelytől nem messze helyezkedett el az asztal, mely mögött egy nagyobb méretű, mívesen faragott tetejű láda volt. A szobában csupán ennyi berendezés volt, valamint egy hatalmas méretű baldachinos ágy, mely uralkodóan terült el a helyiség nagyobb részében.

A hosszúra nyúlt csönd késztetett arra, hogy a férfira nézzek. Végre megpillanthattam az arcát a tűzhely és a gyertya halovány fényénél. Az első, ami feltűnt, hogy nem volt szakálla, szögletes arcélét nem fedte semmi, mint a legtöbb úriembernek, akiket ismertem. Ennek ellenére nem voltak kisfiús vonásai, sőt, kifejezetten férfias benyomást keltett. Az esőtől nedvesen csillogó hajával, és keskeny ajkával, mely épp gúnyos mosolyra húzódott, bosszantóan jóképűnek jellemeztem volna más körülmények között.

Szemei sötéten ragyogtak, ahogy rám nézett.

– Elnézést az udvariatlanságom miatt, Milady! – kezdte vontatottan, én pedig ijedtemben az ajtóhoz lapultam. – De tudja, még mindig nem tudom eldönteni, hogy a kalóz testvérem küldte-e kémkedni, vagy valóban igazat mond.

A felháborodástól alig kaptam levegőt.

– Mégis mit képzel magáról? Hogy merészel ilyesmivel gyanúsítani?

– Már elnézést, de nem én állok félig lemeztelenítve egy idegen kunyhóban – gúnyolódott a férfi, és a szemei elkeskenyedtek, ahogy csúfondáros mosoly terült szét az arcán.

Egy pillanatig megütközve bámultam rá, aztán hirtelen észbe kaptam, és gyorsan összefogtam a szakadást, hogy ne látszódjon ki a bőröm sehol.

– Elestem néhányszor... – magyaráztam zavartan.

– Hát persze – vigyorgott kitartóan a férfi, és az arcára volt írva, hogy egy szavamat sem hiszi.

Megalázó helyzetemből csak egyetlen kiutat láttam.

– Akkor, ha megbocsájt... – célzatos pillantást vetettem rá, majd megfordultam, és egy mozdulattal félretoltam a reteszt.

– Várjon! – kiáltott rám, és hallottam döngő lépteit, de már késő volt.

Alig fordítottam el a kilincset, amikor egy erős szélrohamnak engedve az ajtó kivágódott, félretaszítva engem az útjából. Egészen biztos voltam benne, hogy hanyatt vágódom, azonban ehelyett a férfi kőkemény mellkasának ütköztem. Visszapattantam, mint egy rongybaba, és ha el nem kap, a padlón végzem összetörve magam.

Bosszúsan villant rám a barna szempár, ahogy a karjában tartva könnyedén visszazárta az ajtótáblát, és rátolta a reteszt. Már kezdett rajtam úrrá lenni a pánik, ám váratlanul hátrébb lépett, és elengedett, csupán az egyik kezemet tartotta hatalmas markába zárva.

– A nevem Lord Caden Gaskell. A sziget, melyen ez a kunyhó áll az én tulajdonomat képezi, így Ön és a gardedámja behatolók. Legalábbis addig, míg én másként nem határozok – magyarázta fülbemászóan csöndesen a férfi, és a kezemet lágyan az ajkához emelte.

Mintha tüzes vassal égettek volna meg, úgy rántottam ki a kezemet az övéből.

– Nem vagyunk behatolók, csupán hajótöröttek, Mylord – mutattam rá fogvacogva.

– Ezt mondja Ön, de miért is kellene hinnem magának? – kérdezte, majd könnyed eleganciával az asztal mögötti láda fölé hajolt. – Egyébként Caden a nevem. A kötelező udvariasságtól ebben a helyzetben nyugodtan eltekinthetünk.

– Mert igazat mondok – jelentettem ki határozottan. A hangomnak erőt adott az igazság, és szándékosan figyelmen kívül hagytam a kijelentését a nevére vonatkozóan. Mégis hogy nézne ki, ha ilyen bizalmasan szólítanám meg? Mr. Doots egész biztos szélütést kapna, ha meghallaná.

Lord Gaskell felállt, egy hófehér inget tartott a kezében, és fürkésző pillantással végigmért. Zavarba hozott, hogy ilyen nyíltan bámult, és akaratlanul is újra az ajtóra esett a pillantásom. Másodjára biztosan sikerülne, gondoltam, de a hideg szélroham szinte rám dermesztette a ruhámat. Semmi kedvem nem volt visszatérni a fagyba.

– Ha öngyilkos akar lenni, nyugodtan megpróbálhatja – jegyezte meg gúnyos mosollyal, kitalálva a gondolataimat, majd felém nyújtotta az inget. – Vegye fel! Ebben kényelmesebb lesz, mint az elázott ruháiban.

Elképedve néztem rá. A kis kunyhó falait őrjöngve támadta a szél, míg az eső hangos dörömböléssel ütközött a tetőnek. Riasztó volt, és túl hangos, hogy ki merjek lépni a kis helyiségből.

– Nem tölthetjük egy fedél alatt az éjszakát, Mylord!

A férfi megvonta széles vállát.

– Nem nagyon látok más lehetőséget – mondta, majd szemtelen pillantással végigmért. – Ha az erénye miatt aggódik, biztosíthatom, hogy az érettebb nők inkább tűzbe hoznak. Bár ilyen öltözékkel kétlem, hogy lenne még olyan kincse, amit ne osztott volna meg a kalóz cimboráival.

Éreztem, ahogy az arcom átforrósodik, és haragomban a legszívesebben azonnal képen töröltem volna a férfit. Azonban nem mertem. Túlságosan féltem, hogy ellenem használja az erejét, jobbnak láttam nem felbosszantani. Legalább kétszer akkora volt, mint én, könnyedén legyűrhetett volna, míg én megszakadok az erőlködéstől.

– Hogy döntött? – kérdezte türelmetlenül a lord, miközben az inget továbbra is felém nyújtotta.

Bizonytalanul megráztam a fejemet.

– Ha nincs ellenére, itt maradnék, míg elmúlik a vihar. De inkább a saját ruhámban – tettem hozzá nyomatékosan.

Féltem, hogy milyen reakciót váltok ki belőle. A férfi azonban hanyagul vállat vont, majd az asztalra hajította az inget. Csak ennél a mozdulatánál vettem észre, hogy az ő ingje bár be van tűrve a nadrágjába, mégis a köldökéig ki van gombolva, felfedve izmos felsőtestét. Zavartan elkaptam róla a pillantásomat, és a tűz közelében kerestem egy helyet, ahol meghúzhattam volna magam.

A lord látszólag nem foglalkozott velem a továbbiakban. Az asztalon heverő üvegből töltött magának az egyetlen fa pohárba, majd nagyot kortyolt belőle.

Továbbra sem mertem megmozdulni, és némiképp megnyugtatott, hogy nem valami faragatlan bugrissal hozott össze a jósorom, hanem egy nemesemberrel. Egy sziget! Egy egész földrész az ő tulajdona, míg nekem egy zsebkendőnyi vagyonom sincsen. Szánalmas!

Alynn el lett volna ragadtatva. A fejébe vette, hogy ha találnánk munkát, amiért fizetséget kapunk, nem kellene feleségül mennem Cedrichez. Hiába hajtogattam neki, hogy ez nem ilyen egyszerű. Amit a fejébe vett azt azonnal véghez is akarta vinni, és jaj annak, aki az útjába áll.

Álmodozásomból a lord riasztott fel, ahogy erősen az asztalra csapta. Összerezzenve próbáltam egészen kicsire összehúzni magam, de ezzel csak még jobban magamra vontam a figyelmét. Barna szemei vadul megvillantak, ahogy rám nézett.

– Egész éjjel ott fog ácsorogni, Danielle? – fordult hozzám kérdőn felvonva hosszú szemöldökét.

– Jó itt nekem, Mylord – feleltem csöndesen, de a fogaim összekoccantak, ahogy beszéltem.

A lord bosszúsan összevonta a szemöldökét, és a fogai között szitkozódott. Rémülten a falhoz lapultam.

– Ez már tényleg nevetséges! – vetette oda nekem, majd fejével a tűz felé intett. – Menjen legalább közelebb a meleghez, és ha még egyszer meghallom összekoccanni a fogait, biztos lehet benne, hogy én fogom magára adni a száraz inget.

Rémülten tágra nyílt szemekkel néztem rá, aztán erősen összeszorítottam a számat, és nagy ívben kikerülve a férfit a tűzhöz iszkoltam. Leguggoltam, és a forró lángok fölé tartottam a kezeimet, és egy pillanatra elfeledkeztem a férfiról.

Engedtem, hogy a meleg felolvassza a kezeimből a dermedtséget, de továbbra sem bírtam úrrá lenni a remegésemen. Csábító gondolat volt, hogy elfogadjam a felkínált száraz inget, és a nedves ruháimtól megválva könnyedén átmelegszem, azonban mielőtt befészkelhette volna magát a fejembe ez a sóvárgás, gyorsan szabadjára bocsátottam.

A fogaimat kényszeresen szorítottam össze, és fohászkodtam a tűzhöz, hogy mielőbb szárítsa meg csuromvizes öltözékemet. Micsoda képtelen helyzet, gondoltam magamban. Összezárva egy idegen férfival egész éjszakára...

Mély levegőt vettem, és lassan hideg, de már nem fagyos ujjaimra sóhajtottam. Azonban ekkor elkövettem egy hibát. A remegésemet nem tudtam abbahagyni, az állkapcsom önálló életre kelve vacogott tovább, és a fogaim koccanása olyan hangosnak hatott a hirtelen beállt csöndbe, mintha az ég mennydörgött volna.

A lélegzetem is elállt rémületemben, ahogy meghallottam a cifra káromkodást, majd a döngő lépteket, melyek felém közeledtek. Riadtan álltam fel, és a falhoz lapultam, de már késő volt. A lord fenyegetően magasodott előttem, árnyékot vetve apró termetemre, és minden előzetes figyelmeztetés nélkül áthajolt fölöttem. Egyik kezében ott virított a fehér ing, de ez nem akadályozta meg abban, hogy megragadja a ruhámat hátul, és egyetlen rántással kettészakítsa a gombok mentén. Mire felocsúdtam, már előrerántotta, és a bokámhoz tolta a ruhámat, így már csupán egy ingben álltam előtte, mely a nedvességtől a testemre tapadt.

Reszketve, a félelemtől teljesen ledermedve vártam, mi fog következni. Elhatároztam, hogy ha erőszakot akar tenni rajtam, nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Egész testemben remegtem, és olyan sokáig nem csinált semmit, hogy kénytelen voltam felnézni rá.

A pillantásától elakadt a lélegzetem. Nem tudtam megfejteni, miféle sötét fény csillog barna szemeiben, de valahol mélyen megborzongtam tőle.

– Úgy tűnik, tévedtem, Danielle – mormolta a lord, és tekintetével szemtelenül bebarangolta a testemet. – Talán mégsem csak az érettebb nők hozhatnak tűzbe...

Elsápadtam. Rettegtem, mi lesz a következő lépése, a torkomat sírás fojtogatta, és hogy valamennyire takarni tudjam magam, a karjaimat összefontam a melleim előtt.

– Mylord, kérem... – könyörögtem, de nem tudtam, mit mondhatnék.

A reszketésem nem akart szűnőbe lenni, és úgy tűnt, ez volt az, ami a férfit megállította. Arcára kifürkészhetetlen kifejezés ült, és a hangja ridegen csengett, amikor újra megszólalt.

– Ha nem akarja tovább kísérteni a szerencséjét, felveszi magától ezt az inget. – Felém nyújtotta a kérdéses darabot, és kérdő pillantást vetett rám.

Teketóriázás nélkül kikaptam a kezéből, majd célzatosan az asztal felé néztem. Felsóhajtott, de értette, mire akarok kilyukadni, mert hátat fordított nekem, és az asztalhoz lépve újabb pohár italt töltött magának.

Kapkodó mozdulatokkal hámoztam ki magam a nedves ingből, hogy gyorsan felvegyem helyette a szárazat. Annyira féltem, hogy csak annyi időm van, míg felhajtja az italát, hogy nem is néztem felé, csak gyorsan belebújtam a tiszta anyagba, és valamennyire eligazítottam magamon.

Sehogyan nem sikerült illedelmes külsőt kisajtolnom magamból. Férfiing volt, így csupán combközépig ért, ráadásul hiába gomboltam be, és fűztem össze a gallérját, mégis túlságosan mély dekoltázst hagyott szabadon. Elégedetlenül fújtam egyet, majd hirtelen felkaptam a fejem, mert úgy éreztem, mintha figyelnének.

A lord szótlanul állt az asztalnál felém fordulva.

– Mióta figyel? – vontam kérdőre feldúltan, és az egyik kezemmel összefogtam a nyakamnál az inget.

– Épp elég régen ahhoz, hogy rájöjjek, hosszú éjszakánk lesz – felelte a lord vontatottan, mire értetlenül néztem rá.

– Ezt meg, hogy érti?

A férfi keskeny ajka gúnyos mosolyra húzódott, de a szemei komolyak maradtak.

– Szerintem pontosan tudja.

Pimasz, arcátlan kéjenc, gondoltam magamban, de semmit nem szóltam, csupán fülig vörösödtem. A lord csöndesen felnevetett, majd kezével az ágy felé intett.

– A takarók alatt felmelegedhet – javasolta csúfondárosan vigyorogva.

– Nem alszom önnel egy ágyban, Mylord! – jelentettem ki, és dacosan felszegtem az államat.

Harciasságomat azonnal meg is bántam, amikor láttam a férfi szemében felvillanni a haragot. Hátráltam egy lépést, amikor elindult felém, de megint csak a falba ütköztem.

– Ha nem akarja, hogy én tegyem ágyba, akkor bemászik önként – fenyegetőzött, majd ingerülten folytatta. – Határozott szándékom, hogy békén hagyjam magát, de ha mindenképpen ragaszkodik a testi érintkezéshez, hát ez esetben nem állok jót magamért!

Kétségbeesetten néztem rá. Megtenné? Eddig nem úgy viselkedett, de ki tudja, mire képes, ha gazán feldühítem...