Testvérlelkek

Akasha

Ezt a részt Ayme-mnek ajánlom, és remélem, nem lesz túl mérges, hogy így hagytam abba :P És persze Ti sem, kedves Olvasóink! :D

Jah, és holnap is muszáj megismételni mai közös sütikészítést :D :D

Arra ébredtem, hogy kalapáccsal verik a fejem. Vagy legalábbis ezt hittem a hangos koppanásokból, amelyek be kívántak törni álomtalan álmom mélységébe. Amikor felpattantak a szemeim és körülnéztem, mégsem láttam senkit. Eltartott pár pillanatig, mire rájöttem, hogy az ütés nem is a testemet éri, hanem csupán az ajtót. Veszély nem fenyeget – gondoltam elégedetten, viszont átkoztam, hogy vannak még illedelmes kalózok a földön.

- Gyere be, Ben – szólaltam meg olyan rekedt hangon, hogy még magamat is megleptem.

- Nem néz ki túl fényesen, kisasszony – tekerte fejét aggódva sötét bőrű barátom.

- Én is szeretlek, tudod – vágtam felé egy grimaszt, amit mosolynak szántam. Majd, mintha gyertyát gyújtottak volna agyam hátsó részében, eszembe jutott, miért is jöhetett, és hogy végre eljött az idő, hogy láthassam a húgom.

- Nemsokára indulnunk kell. A legénység egy része még ébren van, de ők is nemsokára már nyugovóra térnek. Az őrszemekre pedig gondom lesz még később. Addig készüljön fel. Szólok, ha tiszta a levegő, és kiosonunk a hajóról – majd kivonult a kabinból.

Gyorsan friss vizet fröcsköltem arcomra, hogy felébredjek végre, és kicsit rendbe szedtem magam.

Ben egy óra múlva tért vissza kezében két hatalmas szövetanyaggal, amikről kiderült, hogy kabátok. Bő fazonjuk miatt könnyen el tudtam rejtőzni benne. A csuklyát a fejemre hajtva pedig szinte láthatatlan lettem a fénytelen hajón.

Szívem a torkomban dobogott, ahogyan óvatosan lopakodtunk le a hajóról, majd a legnagyobb csendben bevetettük magunkat a sötét éjszakába. Valójában azt vártam, hogy melyik pillanatban bukkan elő Guy, és toloncol vissza a hajóra. Már a gondolattól is idegesebb lettem. Számomra is meglepő és kettős érzelmek dúltak bennem. Nem is az lett volna számomra a legrosszabb, ha akarattal visszavisz a Zöld Smaragdra, hanem az, hogy ennyire közel vagyok Danielle-hez, és esetleg mégsem láthatom.

Szorosan a part mellett haladtunk. A kikötőtől nem messze egy nehezen járható, sziklás vidéken mentünk keresztül, ami egy pálmafákkal és dús trópusi növényekkel körülvett homokos területre vezetett.

- Itt várunk a húgára. Addig mindenképpen maradok, amíg nem találkozik vele.

- Ben – fogtam meg hatalmas karját -, nagyon szépen köszönöm, amit tesz. Tudom, hogy sokat kockáztat mindezzel, de ígérem, nem fogom elárulni – mosolyogtam meleg, barna szemébe.

- Egy testvérpárt, akik ennyire szeretik egymást, lehetetlen szétválasztani. – Tekintetével valahova a hátam mögé nézett, mintha csak a múltban merengene. Vagy mégsem? Nem tudtam volna megmondani, mit néz annyira a sötétben az erdő mélyén.

Viszont rajtam is egyre jobban eluralkodott a várakozás türelmetlensége, én is hol a tenger hullámait, hol pedig a fákat kémleltem feszülten, hátha felbukkan egy kedves szőke fej valahol a távolban.

Szememet lehunytam, és hallgattam az éjszaka hangjait, hátha az megnyugtat. A csend most nem segített, inkább csak még nyugtalanabbá tett. A szívem gyorsan erősödő dobolását már nem csak a torkomban éreztem, hanem a fülemben is csengett. A ritmikus ütem egyre erősödött, majd hirtelen abbamaradt.

Nem túl biztató jelenség, hogy kezdek teljesen megőrülni az események hatására, és mindenféléket hallucinálok. Koncentrálnom kell a jelenre, és nem feleslegesen halálra ijeszteni magamat.

Amikor azonban a bozótos felől a gallyak reccsenését és a levelek zörgését meghallottam, szemhéjam akaratlanul is felpattant, és tekintetem beleveszett a sötétségbe. Lelkem már érezte, hogy a testvérem a közelemben tartózkodott, ezért még nehezebben viselt el minden múló pillanatot, amíg megláthatja őt.

Nem bírtam tovább egy helyben maradni. Lábaim tétován indultak el maguktól a fák fele , majd amikor az erdő rejtekéből egy apró alak mozgására lettem figyelmes, szinte elakadt a lélegzetem, és megtorpantam. Csak egy röpke idill, reményből valóság, de ez jelentett számomra most mindent. Szívemet már nem szorította semmit, és szinte lélekszakadva rohantam az agyam számára még felfoghatatlan cél irányába. A drága jelenség is hirtelen nekiiramodott, bár sokkal finomabb mozdulatokkal, mint én.

Fogalmam sincs, hogyan, csak azt vettem észre, hogy együtt térdelünk a homokban, karjaim őt szorítják, és nem akarom elengedni semmi esetre sem. Fejét mellkasomhoz fogtam, és arcomat a hajába fúrtam. Muszáj volt tudatosítanom magamban, hogy tényleg itt van mellettem. Éreztem, ahogy törékeny teste meg-megrándul, és nem bír lenyugodni. Enyhítettem ölelésemen, de nem eresztettem el. Csitító szavakat suttogtam a fülébe, mire pár percen belül csillapodott a reszketése.

Kezemmel felemeltem az állát, és könnyes szemébe néztem. Nem volt semmi, ami kifejezhette volna, mit is érzek pontosan. Csak némán figyeltem őt, minden más gondolatot kiszorítva a fejemből. Potyogtak a könnyek a szememből, amikor megpusziltam két piros arcát, ami a zokogásáól hevült fel ennyire.

- Végre megvagy! – csúsztak ki számon az első értelmes szavak. Mintha egy gát nyílt volna meg az agyamban, minden kérdés eszembe jutott, amit tudni szerettem volna tőle. De a legfontosabb mégis csak egyetlen dolog volt, amit mindenképpen meg akartam vele értetni. – Szeretlek, Danielle.

Húgom arca fájdalommal telt, ahogy ismét zokogni kezdett.

- Figyelj rám, kicsim! Együtt ebből a helyzetből is kikerülünk, ne aggódj! És mostantól a közeledben leszek, és nem engedem, hogy bárki is bántson. – Szorosan magamhoz húztam, de ahogy egy halk szisszenés hagyta el a száját, ijedten elengedtem. Merev testtartásából feloldódott egy idő után, én pedig szememmel kutattam bármilyen ok után, ami kiválthatta nála ezt a reakciót. Bár a ruhája nem árulkodott semmilyen bántalmazás nyomairól, biztos voltam benne, hogy fájdalmai vannak, amit rejteni próbál előlem. – Hol sérültél meg? És mi történt? – szegeztem neki élesebben kérdéseimet, mint szerettem volna.

Szemeit a földre szegezte, mintha valami nagyon érdekeset vett volna észre a homokban.

- Csak tudni szeretném, kinek a nyakát kell elvágnom, amiért bántani merészelt! – Próbáltam enyhíteni hangomon, de a gondolat, hogy valaki bántotta a húgomat, eszemet vette. Ha az a nyomorult lord megint megtette a nekem tett ígérete ellenére, esküszöm, hogy kardélre hányom. – Ismét Caden nyúlt hozzád? – Ahogy kimondtam annak a férfinak a nevét, Danielle mintha azonnal megváltozott volna. Heves fejrázásba kezdett és kezem után kapott.

- Nem, nem, szó sincs erről – védekezett szenvedélyesen. – Azóta nem ért hozzám úgy, amióta… - szemeit ismét lesütötte, és hangjából szinte fájdalmasan ordított a bűnbánat. Az ő szenvedése az én szenvedésem is. Megszorítottam kezét, hogy érezze, nekem mindent elmondhat. Félve felemelte könnyes arcát, és mélyen a szemembe nézett. – Akkor hibát követett el, és ezzel ő is tisztában van. Elhiszem neki, hogyha képes lenne meg nem történtté tenni az eseményeket, akkor mindent elkövetne ez ügyben. Nem rossz ember ő. Megvédett, amikor szükségem volt rá, és mellettem állt. És vállalni fogja tetteinek esetleges következményeit.

Tekintetében valami furcsa csillogást vettem észre, és ajka szegletében egy elnéző mosoly bujkált. A megvilágosodás szinte letaglózott. A szívem gyorsabb ütemre verte ritmusát, ahogy bekúszott az igazság az elmémbe. A húgom szerelmes lett. Méghozzá abba a szemétládába, aki akaratán kívül magáévá tette, aki elvette tőle az egyetlen kincsét, az ártatlanságát. Nem bírtam elviselni, hogy a sors még ennél is kegyetlenebb legyen vele.

Ahogy kifejésein túl szavainak jelentését is megértettem, kezdett összeállni a kép.

- Ha nem a lord bántalmazott, akkor csak az az átkozott boszorkány lehetett. Látni szeretném a sebedet! – utasítottam finoman Danielle-t, mire ő lassan megfordult, és kissé elhúzta ruháját, szabaddá téve hátát. A düh elemi erővel tört rám, ahogy törékeny testén megláttam a gyógyuló félben lévő hegeket. – Merre van most? – Persze tudtam, hogy nincs a látóteremben, mégis szememmel a környéket vizslattam, és minden vágyam az volt, hogy kezem közé kaparinthassam azt a nyomorult banyát. Ez volt az utolsó alkalom, hogy ezt tette. Megmutatom én neki, milyen az igazi lecke.

- Caden közbelépett azon az éjjelen, amikor … Mrs. Doots rám támadt… kifizette neki a tartozásunkat és utána elzavarta a birtokról.

Mélyet lélegeztem a hűvös tengeri levegőből, és próbáltam magam lenyugtatni.

- Ezek szerint akkor most másnak tartozunk. – Sehogy sem tetszett nekem a helyzet. Egyik személy után most más valakinek leszünk lekötelezettjei. Nem szabadulhatunk. Ízesen elkáromkodtam magam, miközben a lehetőségeinket próbáltam számba venni. Mindenképpen beszélnem kell a lorddal a fizetés feltételeiről, de most nem akartam ezzel foglalkozni. – Rendben. Akkor most mitévők is legyünk? – merengtem el a távolba, mire testvérem megszorította kezem.

- Gyere velem vissza a birtokra – kérlelt édes hangján, mire összeszorult a gyomrom. Nem bírtam megszólalni, csak a fejemet ingattam. – De azt ígérted, hogy mellettem maradsz – suttogta. – Nélküled nem bírnám ki.

Homlokomat az övéhez érintettem, és arcát a kezeimbe vettem.

- Van még egy kis elintéznivalóm, de ígérem, hogy két napon belül eljövök érted. Csak addig kell kitartanod, érted? Nem hagylak itt!

- De én nem mehetek el innen, amíg… - mondatát nem fejezte be, csak ajkába harapott.

- Senki nem mondhatja meg, hogy mit tegyünk! – csattantam fel. – Ha távozni akarunk, nem tartóztathatnak fel.

A fák közül mozgást hallottam, és egy elfojtott morgást. Odakaptam a fejem, és a fájdalmasan ismert gyönyörű sötét szempár nézett le rám fenyegetőn. Reflexszerűen a húgomat magam mögé toltam, hogy védve legyen dühétől. Semmit nem kellett tennie, már a mozgása elárulta, hogy melyik fivérrel kerültem szembe.

- Danielle nem megy innen sehová. – Caden erőteljes basszusa betöltötte az éjszakát. – Nem engedem.

Meg sem tudtam szólalni, mert a mögöttünk lévő bozótos is életre kelt. Hátraperdültem, és abban a pillanatban, ahogy megláttam újabb hívatlan vendégünket, a harag vörös köde borult az elmémre.

Guy csendben közeledett, de tekintete parázsként izzott.

- Ne merj hozzá nyúlni! – Minden egyes szót külön hangsúlyozott, ezzel is figyelmeztetve a testvérét. Rekedt hangjára az egész testemben kellemes bizsergés futott végig.

- Nem akar még valaki csatlakozni hozzánk? – csattantam fel. – Milyen jó, hogy elméletileg ez egy titkos találkozó.

Ferrars gyorsan végignézett rajtunk, majd megjegyzésemet figyelmen kívül hagyva ismét a fivéréhez fordult.

Mind a ketten lassan megindultak egymás felé, méregetve a másikat.

- Mit keresel a birtokomon, Devon? – morogta a lord, mire megdermedtem. Hallottam már ezt a nevet a hajón is, de akkor nem törődtem vele.

- Milyen kellemes üdvözlés, bátyám!

- Csak amilyet megérdemelsz, testvér! – sziszegte Caden. – De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mit keresel itt, az én birtokomon?

- Csak vigyázok arra, ami az enyém – jelentette ki Ferrars nemes egyszerűséggel.

- Én nem vagyok senkié, legkevésbé a magáé – próbáltam védekezni, persze hasztalan, mert a kutya se vette számításba a véleményem.

- Ne szóljon ebbe bele, ez nem az Ön dolga, kisasszony! – utasított rendre a kalózom, mire paprikavörös lettem a haragtól.

- Rendben, akkor fogd ezt a kis némbert, és takarodj a szigetemről! – replikázott rá a lord.

Mind a kettejükről sugárzott a színtiszta gyűlölet. Elgondolkoztam, hogy két testvér vajon miért utálhatja ennyire egymást. Mintha csak esküdt ellenségek lennének – állapítottam meg magamban.

- Ne merj róla így beszélni! – hördült fel Guy, majd abban a pillanatban előrántotta kardját, és fivérére támadt. Persze Caden is résen volt. A következő percekben a fegyverek éles csikorgását lehetett hallani, ahogy egymásnak feszültek.

Danielle minden csapódásnál megrettent, mintha csak őt érte volna.

A lord megbotlott egy farönkben, és hanyatt vágódott egyenesen a homokba. A húgom elsikkantotta magát, és testtartása arra utalt, hogy bármikor képes lenne közéjük vetni magát, és a védelmébe venni saját támadóját. Bolond lány, hát tényleg szerelmes lett! Nem hibáztathatom semmiért, hiszen én is hasonló helyzetben vagyok, csak éppen a másik férfival.

Testvérem mindkét kezével a karomba kapaszkodott, és úgy figyelte az eseményeket tágra nyitott szemekkel, szótlanul.

Közben a lord természetesen sikeresen hárította a támadást, és a küzdelem ismét fej-fej mellett haladt tovább kiegyenlítve. Nem tudtam volna megmondani, hogy melyikük győzne, vagy veszítene, de be kellett vallanom még saját magamnak is, hogy nem szívesen néztem, ahogy öldösik egymást. Muszáj volt tenni valamit.