7. Testvérpárharc – 2. rész
Posted by
gondolatok:
"Nem azért, mert kedvelem; nem, mert olyan megindítóan csillognak mélykék szemei; és nem azért, mert jobban vonzódom hozzá, mint bármelyik nőhöz, akit eddig ismertem. Csak a terhesség feltételezése miatt..." – Caden
"Koloncként, kényszeresen, mindegy, de biztonságosabb a gróf mellett maradnom. Mintha egy vulkán közepébe ültem volna az éhes medve társaságában." – Danielle
"Némán szemlélve a Gaskellek harcát. Távolból segítve mindkettőt, reménykedve, hogy egy nap boldogok lehetnek... Talán... De még túl nagy a szakadék, és a híd, amelyen dolgozom, túlságosan lassan épül." – Tayshaun Cavon
Danielle
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem Alynnt, miután maga után vonszolt az erdős részbe.
Legalább tíz perce gyalogoltunk már, és szerettem volna leülni végre pihenni. Alynn azonban kitartóan haladt előre az orra után, valószínűleg ő maga sem tudta, merre tart, de ez nem gátolta semmiben. Felbosszantotta őt éppúgy, mint engem a harcoló testvérpár látványa.
Istenem! Képesek lettek volna kárt tenni egymásban! Hát mit szólna az édesanyjuk, ha látná, hogy az ikerfiai így viselkednek egymással? Valószínűleg azonnal szélütést kapna és belehalna.
– Jól vagy? – felelt a kérdésemre kérdéssel a nővérem, amit tudta, hogy nem állhatok.
– Sajog a bokám, elfáradtam, és szeretném... – Szeretném végre a lord ölelő karjainak melegében érezni magam. Fejeztem be magamban a mondatot.
Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt hangosan is elismételjem, de Alynn éles szeme épp résnyire szűkült a gyanakvástól, így fennhangon ennyit hozzátettem.
– ...Szeretném, ha végre megállnánk pihenni.
– Ne aggódj, drága! Nem szökünk meg tőlük, csupán elvonulunk egy olyan helyre, ahol nem kakaskodnak a fejünk felett – magyarázta, majd félrehúzott egy lehajló ágat az útból, és intett, hogy bújjak át alatta.
Vonakodva bár, de megtettem, ahogy mindig mindent megtettem neki, mióta visszatért hozzám a szárazföldre. Míg apánkkal utazgatott nem csak, hogy végtelenül hiányzott, hanem szinte egyfolytában aggódtam érte, nehogy baja essen a rengeteg hajóút és az egzotikus tájak miatt.
Apánk halála után, amikor rádöbbent, hogy mit tett velem Mrs. Doots, velem maradt, és minden erejével ellenállt a tenger hívó szavának. Mintha csak tengerész lett volna, aki nősülésre adta a fejét. Néhányszor próbáltam rábeszélni, hogy menjen nyugodtan, de az adósságaink és a miattam érzett felelőssége nem engedte szabadon élni.
– Nah, végre! – nyögött fel győzedelmesen, amikor meglátta a tengerpart egy másik részét. – Sík terület...
Kézen fogott és maga után húzott a sós víz felé.
– Ha nem lenne ennyire hideg, levehetnénk a cipőnket, hogy az iszapba mélyesszük a lábujjainkat – kacagott fel, majd karjait szélesre tárta, és mélyet szippantott az éjszaka sós levegőjéből. A Hold fénye megvilágította ovális arcát, mely sápadtabbnak és kimerültebbnek tűnt, mint amikor legutóbb láttam. Alynn hátrasöpörte hosszú, barna fürtjeit, melyet a tengeri szellő sodort minduntalan az arcába.
Magasabb volt nálam egy fejjel, így tökéletes női ideál alakja volt. A combjai hosszúak és karcsúak, az ujjai kecsesek, és volt bennük erő, amellyel a hatalmas kardokat meg tudta tartani a küzdelem során. Dereka karcsú, melleiért pedig bármely férfi eladta volna a lelkét is.
A nővérem volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Éppolyan volt, mint ahogy az irodalom ábrázolta a női görög isteneket. Hullámos barna haja lélegzetelállítóan keretezte napbarnított arcát. Telt ajkai pedig mindig csábos mosolyt villantottak az ember lányára, ha ránézett.
A szívem megtelt az iránta érzett szeretettel, ahogy figyeltem, amint körbetáncolja a tengerpartnak ezt a kis szegletét.
– Nem bántott téged? – kérdeztem csöndesen, óvatosan, nehogy felzaklassam.
Barna szemei rám villantak, mozdulatlanná merevedett. Azonnal megláttam, hogy tudta, velem mi történt. A szégyen pírja festette vörösre az arcomat, és hálát adtam a félhomályért, mely eltakart előle.
– Nekem semmi bajom, Danielle! Tudok vigyázni magamra – mutatott rá jelentőségteljesen, mire lesütöttem a szemeimet.
– Tudom. Csak arra gondoltam, hogy ő mégiscsak kalóz...
– Mert te milyen messzire mentél az úriember grófoddal! – fakadt ki felháborodva, szavaiból olyan mértékű gúny áradt, amit nem tudtam mire vélni. Alynn megvédi előttem a kalóz becsületét? Különös...
– Sajnálom. Nem akartalak megbántani – mondtam őszintén.
Alynn a holdra nézett, mélyet sóhajtott, majd megfogta a kezemet, és maga mellé húzott a homokba. Láttam, hogy nem kerüli el a figyelmét, ahogy Caden köpenyét magam köré húzom. Nem azért, mert annyira fáztam, hanem mert egyszerűen szükségem volt rá, hogy érezzem a biztonságot. És Caden volt a biztonság, bármennyire is képtelenül hangzott ez a gondolat.
– Én sajnálom. Nem azért jöttem, hogy a férfiak miatt veszekedjek veled – vonta meg a vállát. – A gróf amúgy is megkapta már a magáét tőlem.
Felhúztam a térdeimet magam alá, államat a lábamra támasztottam, beburkoltam magam a köpenybe, és a sarkába kuncogtam.
– Caden megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mekkora erő van az ütésedben. Igazán megütötted?
– Örülhet neki, hogy csak annyit kapott! Ha rajtam múlott volna, biztos lehetsz benne, hogy nem úszta volna meg ennyivel – heveskedett Alynn, és kis kabátjában ingerülten gesztikulálva támasztotta alá a szavait.
– Mi tartott vissza? – kérdeztem kíváncsian, mire megütközve nézett rám. Mintha olyasmit kérdeztem volna, amiről nem akar beszélni.
– Egy nálam nagyobb hatalom – felelte titokzatosan elhalkulva, és bár nem láttam tisztán az arcát, úgy éreztem ő is örül a félhomálynak. Mielőtt kifaggathattam volna erről a hatalomról, átvette a beszélgetés vezérfonalát, és nekem szegezte azt a bizonyos kérdést. – Fájt nagyon?
Nem akartam erről beszélni vele...
– Honnan tudod, mi történt?
– Húzod az időt, tesó? Hát rendben. Kihallgattam véletlenül, amiről beszélgetett Ferrars meg a gróf.
– Ferrars?
– Igen. Guy Ferrars a gróf testvére. Ezt a szálat én sem nagyon értem, de biztos lehetsz benne, hogy ki fogom bogozni, mert bosszant a dolog. Mintha nem látnék tökéletesen tisztán, pedig napsütésben állok – magyarázta Alynn, és lassacskán visszatért a hangja.
– Én sem értem igazán. Hiszen ők testvérek, ez nyilvánvaló.
– Guy biztos az álneve, Devon pedig az igazi – folytatta a gondolatmenetet Alynn. Töprengő kifejezés telepedett az arcára, ahogy törökülésben maga elé meredt. – Hogy fogom ezek után szólítani? Azt sem tudom, kicsoda...
Bölcsen hallgatásba burkolóztam. Volt egy érzésem, hogy a mogorva kalóz és Alynn nem döntötték el mit akarnak egymástól. Vagy eldöntötték, de még nem tudják kivitelezni. Elpirultam, és gondolatban megfedtem magam, amiért ilyen dolgokon jártatom az agyam.
– Szóval? Fájt?
– Ragaszkodsz ehhez, ugye?
– Persze, hogy fájt, ne haragudj! – ölelte át a vállamat vigasztalón, én pedig a világ szajhájának éreztem magam.
– Nem haragszom. Sosem tudnék rád haragudni – mosolyodtam el egy pillanatra, aztán kibontakoztam az öleléséből, és megragadtam a kezét. – Először fájt. Nagyon fájt. Mintha ketté akarna hasadni az egész testem.
Az éjszaka mintha visszhangot vert volna a szavaimmal. Saját nyomorúságom erőszakkal tért vissza az elmémbe, a fájdalom pedig újult erővel tört rám.
Alynn mondani akart valamit, de megszorítottam a kezét, így kértem hallgatásra. Mélyet lélegeztem, a hűvös levegő kitisztította a fejemet, de ahogy összébb vontam magamon Caden köpenyét, a férfi illata beszivárgott a tudatomba.
– Nem a fájdalom volt a szörnyű. Mert az elmúlt.
– Elmúlt? – kérdezte Alynn, és ártatlan kíváncsiság csillogott a szemeiben. Ekkor tudatosult bennem, hogy valamiben tapasztaltabb lettem nála. – És milyen volt utána?
Úgy éreztem, az arcom annyira lángolt, hogy bárki jelzőtűznek vélhetné néhány mérföldes körzetben. Eszembe jutottak Caden csókjai, az érintések, melyek lángra lobbantották a testemet. Normális esetben könyörögtem volna neki, hogy ne hagyja abba.
– Jó volt. Jó lett volna, de...
– De? Danielle, kérlek, ne kelljen mindent kihúznom belőled! – csattant fel türelmetlenül Alynn.
– Féltem – leheltem szinte hangtalanul. – Megijedtem, Alynn. Nem tudtam, mi fog történni, aztán jött a fájdalom, és egyszerűen... megijedtem.
– Én kinyírom ezt a fickót! – állt fel hevesen a nővérem, de számítottam rá, és a kezénél fogva visszahúztam. Persze nem lett volna erőm hozzá, de engedte magát visszarángatni a földre.
– Nem akarom, hogy bántsd! – jelentettem ki. – Szajhának hitt, akit a te kalózod küldött hozzá.
– Ez nem mentség! – vágott vissza szenvedélyesen Alynn, és felemelte szabad kezét, hogy mutatóujját felém szegezve nyomatékosítsa a szavait. – Danielle, erre nincs mentség!
– Tudom... de mégis. Hiszek neki, hogy nem akart bántani.
– Ostoba vagy! – sziszegte Alynn, és már igazán dühösnek tűnt.
Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam meg neki. Az érzelmeim teljesen összezavarodtak. Hogyan értethetném meg a nővéremmel ezt a kuszaságot, amikor még én magam sem látom át a helyzetemet.
– Csak aggódom érted – sóhajtott megenyhülve Alynn, és egyszerre szorítottuk meg egymás kezét.
– Tudom. Úgysem tudsz most magaddal vinni. Én adni akarok neki egy esélyt. – Magyarázkodtam, mintha számítana bármit is. Pedig nem számított. Nem mi döntöttünk a sorsunk felől. Illetve én biztosan nem. Halkan reményteli pillantással hozzátettem. – Hogy lássam, benne van az a jóság, amit érzek.
– Vonzódsz hozzá – állapította meg a nővérem, majd résnyire szűkült szemmel, mindent tudóan hozzátette. – Szereted is?
– Hogyan szerethetnék bele két rövidke nap alatt?
Tudtam, hogy ez nem éppen kielégítő magyarázat, és nem válasz a kérdésére, mégis úgy nézett rám, mintha megkapta volna, amit akart. Nem akartam, hogy tovább lovagoljon ezen a témán, ezért próbáltam másfelé terelni. Tudtam, hogy ha feldobom neki a megfelelő témát, akkor ráharap, és ejteni fogja a szerelmi életemet.
– És a kalóz milyen? Elég mogorvának tűnt.
Alynn hallgatott. Úgy tűnt, mintha ő is most gondolná át, mit is gondol a férfiról, aki két napja foglyul ejtette.
– Ő olyan, mint a tenger – mondta végül, mire csodálkozva néztem rá.
– Sós?
Alynn csöndesen kuncogott mellettem. Mennyire jó volt hallani a nevetését. Ha ilyen témában képes volt megmosolyogni a fogva tartóját, akkor bizonyára nem kellett vasra verve lézengenie a hajón.
– Dehogy – felelte, majd sötét szemeit a távolba engedte, mintha megjelent volna előtte az említett férfi. – De tényleg olyan, mint a tenger: vihar közben veszélyes, de ha béke honol, akkor lágy és simogató...
– Simogató? – akadtam fenn a szón.
– Szerinted miért gyűlölik egymást ennyire? – vágott a szavamba hirtelen, és egyértelműen azt a stratégiát követte, amit én.
– Fogalmam sincs – feleltem a valóságnak megfelelően.
– A testvérek két dolog miatt rivalizálhatnak egymással – magyarázta bölcsen Alynn. – Az egyik az örökségük. Caden ugyebár gróf, talán Guy, vagy Devon, vagy, hogy a fenébe hívják, szintén az akart lenni.
– Szerintem itt valami másról van szó.
– Hát igen, a másik dolog, ami miatt harcolhatnak egymás ellen... – kis szünetet tartott, rám nézett és egyszerre mondtuk ki.
– Nők.
– Pontosabban – vitte tovább a gondolatmenetet Alynn. – Egyetlen nő.
– Ebben lehet valami – méláztam félhangosan, aztán nővérem kérdő pillantására hozzátettem. – Találtam egy medaliont, amin egy nőnek a portréja volt megfestve.
– Hol találtad?
Újra elvörösödtem, megköszörültem a torkomat, aztán legyintettem.
– Nem érdekes. De az a nő igazán gyönyörű volt.
– Téged semmi nem múlhat felül – jelentette ki Alynn, mire elmosolyodtam.
– Szépségben te is felülmúlsz engem, nem kell olyan messzire menni, mint a miniatűrön a nő.
– Utálom, amikor ilyen kishitű vagy – jegyezte meg, és felém mutató ujjával a vállamba bökött.
Csöndesen összenevettünk, de megdermedtünk a mögöttünk felhangzó váratlan hangra.
– Kivételesen egyetértünk.
Azonnal felismertem Caden hangját. Fel akartam pattanni, ahogy Alynn, de a bokám már jó ideje jelezte, hogy a duzzanat visszatérőben van. Lemondóan huppantam vissza a homokba, de azért hátrafordultam, hogy lássam a két Gaskellt. Nem voltak jókedvükben, ezért kifejezetten hálás voltam a nővéremnek a tervéért.
– Hölgyeim – szólalt meg a számomra ismeretlen férfi, akinek szakáll fedte orcájának nagy részét. Szemei viszont éppolyan gunyorosan csillantak meg, mint Cadennek, és ezt még sötétben is látni lehetett. – Önök az éjszaka legszebb csillagai. Olyan fényesen ragyognak, hogy eláll a lélegzetem. Szinte nem kapok levegőt..
Alynn keze ökölbe szorult, és amikor megszólalt, hangjából olyan gúny sütött, amit soha nem hallottam tőle.
– Akkor azt ajánlom, kedves soknevű uraság, hogy vegyen! A szemét pedig legeltesse rég nem látott fivérén, minket pedig hagyjanak békén!
A kalóz elégedetlenül horkantott, majd figyelmen kívül hagyva bennünket a bátyjához fordult.
– Látod, mit kell elszenvednem. Le merném fogadni, hogy a te foglyod nyelve nem ennyire éles.
– Azért erre nem vennék mérget a helyedben – felelte ellenségesen Caden, és a testvérét éppoly bizalmatlan pillantással méregette, mint bennünket.
– Talán... – kezdte a kalóz, és ajkain hátborzongató mosoly táncolt. – Jobb lenne nekik, ha együtt maradnának. Elvihetném a fiatalabbat is a hajómra. Ha terhes maradt, visszahozom neked, és azt csinálsz vele, amit akarsz.
– Nem beszélhet úgy rólunk, mintha itt sem lennénk! – csattant fel ingerülten Alynn, és úgy láttam, a legszívesebben megfojtaná a férfit.
Caden legalább annyira ellene volt az ötletnek, bár az indokai Alynnével ellentétben rejtve maradtak előttem.
– Teljesen elment az eszed, ha azt gondolod, hogy elviheted mellőlem – jelentette ki fenyegetően, mire a testvére hangosan felkacagott. Öblös nevetése visszhangot vert az éjszakában, és mintha Alynn ebben a pillanatban borzongott volna meg.
– Igaz is, testvér! Még egyszer nem engednéd, igaz? – a szavak mögöttes tartalmára vágytam, csak emiatt maradtam csöndben. Úgy láttam, Alynnek is hasonló dilemmái vannak.
A sűrű bozótból a férfiak háta mögül hangos reccsenés hallatszott. Megdermedtem, ahogy láttam, amint a bokor levelei árulkodón megrezzennek. Sosem kedveltem különösebben a szabadban az éjszakázást, ezért gyakran kimaradtam az efféle mókázásokból. Éreztem, ahogy a szívem hirtelen tempósabb ütemre vált, és szorosabbra vontam össze a gróf köpenyét.
– Caden? – akaratlanul is őt hívtam. Tudtam, hogy bármi is lapuljon a bokorban vagy mögötte, ő majd segít elüldözni. Nem fogja engedni, hogy bajom essen, mert tudta, hogy már éppen eleget szenvedtem éppen miatta. A bizalmam teljesen irreális volt, mégis létezett irányában.
Caden engem figyelt a sötétben, arcára kifürkészhetetlen kifejezés költözött, miközben válaszolt a testvérének, de közben egy pillanatra sem engedte megszakítani a szemkontaktusunkat.
– Soha többé, Devon! Soha többé!
– Helyes! – vágta rá a kalóz, miközben szemtelen vigyort villantott Cadenre. Lassan hátrált a tenger felé, ahonnan egyre erősödő, ütemes csobbanás hallatszott, míg a bokrok felől mintha valaki felénk trappolt volna. Devon Gaskell megemelte láthatatlan kalapját a testvére felé, majd Alynn felé nézett. – Velem tart, Mylady?
– Alynn?
– Oh, Danielle, bárcsak értenéd... – nyögött fel elkeseredetten Alynn, majd hozzám guggolt, és a kezeimet szorongatta. – Hamarosan visszatérek, megígérem! Most muszáj elmennem vele.
Mielőtt válaszolhattam volna a parttól nem messze egy sötét foltot vettem észre mozogni. A csobbanó hangok onnan jöttek, de hunyorgatnom kellett, hogy ki tudjam venni a csónak körvonalait, amiben egy magas, tagbaszakadt férfi ült. Nem tudtam rendesen megnézni magamnak, mindenesetre abban biztos voltam, hogy a fickó van olyan magas, mint Caden, és legalább kétszer olyan széles. Mackósnak tűnt minden mozdulata, ahogy az evezővel hajtotta a part felé a csónakot.
Devon már bokáig gázolt a vízben, amikor Alynn rászánta magát, és elengedte a kezemet. Segített felállni a földről, közben megállta, hogy a szétnyíló köpönyeg alatt viselt ruhámra egy megjegyzést sem tett. Még utoljára megöleltük egymást, és kaptam egy puszit a homlokomra.
– Vigyázz magadra! – súgtam neki, mire haragosan, nőhöz nem méltóan felhorkantott.
– Tudod, hogy vigyázok, nem kell engem féltened – jelentette ki, én pedig a szemem sarkából láttam, hogy a kalóz a szemét forgatja úgy, hogy Alynn ne láthassa meg. A nővérem ekkor Cadenre nézett, aki mozdulatlanul figyelte a jelenetet. – Ajánlom, hogy jobban vigyázzon rá, mint eddig, különben esküszöm az élő istenre, hogy eunuchot csinálok magából!
– Alynn! – kiáltottam fel meglepetten, és elvörösödve néztem Cadenre, vajon, hogyan reagál a fenyegetésre.
A gróf rezzenéstelen arccal, szemeiben lángoló gúnnyal nézett a nővéremre.
– Oh, hát ezt semmi esetre sem merném megkockáztatni – jegyezte meg.
Alynn valamivel vissza akart vágni, de Devon megelőzte azzal, hogy derékon ragadta és beültette a csónakba, akár egy gyereket. A nővérem tett egy mogorva megjegyzést, hogy ő is be tudott volna szállni anélkül, hogy körbetapogatta volna a mocskos mancsával, de utána csöndben maradt. Talán engem figyelt a sötétségen keresztül, ahogy én is próbáltam megpillantani a könnyeimen és az éjszaka függönyén keresztül, de hiába. Szinte azonnal belevesztek a sötétségbe.
Csak akkor vettem észre, hogy zokogok, amikor a gróf lágyan a karjaiba emelt, majd velem együtt felült a hatalmas ló nyergébe. Először mereven tartottam magam, igyekeztem elfojtani a sírást, de Caden karjai gyöngéden fontak körbe, én pedig megkönnyebbülten engedtem szabadjára az érzelmeimet.
– Nem kell félned! A nővéred jó kezekben van – mormolta a hajamba, mire kellemes borzongás futott végig a gerincemen.
Még a sírást is abbahagytam, annyira megdöbbentem a szavain. Felnéztem rá, miközben letöröltem az arcomról a könnyeimet. Nem láttam belőle sokat, a hold fénye az egyre sűrűbb felhőzet mögül bukkant elő néhol, hol fenyegető árnyakat fessen a lord vonásaira.
– Ezt nem gondolhatja komolyan! Maga sem bízik benne, akkor én, hogy tehetném?
Caden megvonta széles vállát, de nem válaszolt. Hosszú ideig csak Hercules lassú lépteinek zaját hallottuk. Zaklatottságom múlóban volt, és beletörődtem, hogy a következő hónapban ezen a különös szigeten fogok élni, ennek a különös családnak az életébe furakodva.
– Szívesebben mentél volna a hajóra? – kérdezte váratlanul a gróf, amikor kiértünk az erőből, és a távolban megpillantottuk a kastélyt.
Alaposan mérlegeltem a választ, végül megráztam a fejem.
– Nem.
– Nem? – visszhangozta döbbenten Caden, és mintha a lélegzetét is visszafojtotta volna. – Miért?
Hangosan felsóhajtottam, mielőtt válaszoltam volna. Hűvös volt az éjszaka, de a férfi karjaiba és a köpeny melegségébe képtelen volt behatolni. Élveztem ezt a pillanatot, azt kívántam, bárcsak tovább tarthatna.
– Alynn nagyon határozott személyiség, nem olyan, mint én. Pontosan tudja, mit miért csinál. Ahogy a szavaiból kivettem, valami terve lehet a kalózzal... Úgy értem a testvérével... Illetve Ferrarsszal... – hebegtem idegesen, de egy idő után megunta, és legyintett.
– Értem, kire célzol.
– És nem könnyítené meg a dolgom azzal, hogy elárulja, hogyan nevezzem?
Hezitáló csönd, végül kelletlenül közölte.
– Devon Gaskell. A néhány évvel ezelőtti csúfos vitánk óta Guy Ferrars – mondta, és már épp szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem a vita forrását, de megelőzött. – Eszemben sincs elárulni, és örülnék, ha nem kérdezősködnél erről.
– Rendben, Mylord! – bólintottam, majd folytattam az elméletem megosztását vele. – Tehát az egyik lehetőség, hogy Devonnal megállapodott valamiben, aminek a végrehajtásában csak láb alatt lennék, ezért nem vitt magával.
– Nem hiszem, hogy a nővérednek bármikor is láb alatt lennél – mutatott rá a gróf, majd csöndesebben hozzátette. – Ez az egyetlen szimpatikus vonása van.
Bölcsen hallgattam, de jóleső érzéssel töltöttek el a szavai. Amikor rájött, hogy nem válaszolok, megkérdezte.
– Mi a másik lehetőség?
– Ugyanez, csak épp hozzátéve, hogy azt a valamit, amit terveznek, halálos veszedelem fogja övezni, ezért hagyott itt engem.
– Miért lennének veszélyes tervei a nővérednek?
– Fogalmam sincs. De nekem már a víz is halálos – feleltem, és éreztem, ahogy a szemhéjaim lassan ólomsúlyként nehezednek a szemeimre. Alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, de azt még így is láttam, hogy a gróf hitetlenkedve néz le rám. Láttam a pillantásán, hogy magyarázatra szorul a kijelentésem. – Nem tudok úszni.
– Akkor hogy élted túl a hajótörést? – hangzott a gyanakvó kérdés.
Megvontam a vállamat, és halványan elmosolyodtam.
– Gondolom némi szerencsével. – Éreztem, ahogy a férfi egész testében megmerevedik, de nem tudtam mire vélni a haragját. – Sajnálom, ha untatom, de Ön kérdezte. Alynnt apánk megtanította, de én otthon maradtam, így nem látta értelmét. A lovaglást pedig Mrs. Doots tiltotta meg, mert oda nem tudott volna elkísérni.
– És mi az, amihez értesz? – kérdezte a lord gúnyosan.
Félig lehunyt pillákkal, keserűen csóváltam a fejemet.
– Semmihez. Teljesen haszontalan vagyok – motyogtam, aztán mentegetőzésképpen hozzátettem. – Viszont imádok olvasni. Ha elmegyek innen, nevelőnőnek talán felvesznek valahová.
Nem fűzött hozzá semmit, én pedig engedtem, hogy az ütem egyhangúsága magával ragadjon. Bíztam benne, hogy a gróf lelkiismerete biztosítja számomra azt a fajta biztonságot, amire ebben a pillanatban olyan nagy szükségem volt. És nem tévedtem...
Fülsiketítő némaságra riadtam. Különös volt a csöndre ébredni a többhetes égi háború után. Amióta Alynn és a kalóz elhagyták a szigetet, szinte egyfolytában zuhogott. Ennek már több mint három hete. Ha nem esett, akkor csak szimplán borongós idő volt, és a sár miatt lehetetlen volt kimozdulni a házból.
A bezártságot megszoktam, mindig is szerettem a házban időzni, de ez már nekem is sok volt.
Napjaim nagy részét Eloise-zal töltöttem. A nő elárulta, hogy a nagydarab mackós, evezős férfi a férje volt, és közösen határoztak úgy, hogy míg egyikük Devonnál, a másik Cadennél marad szolgálatban. Amikor elhaladtak a sziget mellett, mindig üzentek egymásnak, sőt, Devon gyakran kölcsönadta az egyik csónakot Bennek, hogy néhány órát nyerjenek együtt a feleségével.
Bármi is okozta a nézeteltérést a két fivér között, előttem tökéletesen rejtve maradt, és a szolgák kitartását leszámítva semmi nem utalt közelgő békülésre.
Bámulatra méltónak találtam Eloise és Ben hűségét, főleg amikor megtudtam, hogy ők ketten nem rabszolgák, hanem fizetett dolgozók, akik ha úgy döntenek, bármikor felmondhatnak a szolgálatból a Gaskelleknél. Erre azonban egyikük sem volt hajlandó.
Tayshaun ragaszkodása még ennél is megrendítőbb volt. A férfi a nap huszonnégy óráját arra tette fel, hogy Caden parancsait várta. Akármilyen apróságról volt szó, az élete derekán járó Tayshaun mindig kéznél volt, és gyakran teljesítette a kimondatlan parancsokat is. Sehogy nem értettem ezt a ragaszkodást, de elfogadtam, és mivel láttam, hogy kényelmetlenül érinti, így nem is faggatóztam.
Sikerült szinte mindenkivel barátságot kötnöm. A szakácsné egy nagydarab asszonyság volt, mogorva tekintettel, akitől először rettegtem. Miss Hastingsnek hívták, de ragaszkodott hozzá, hogy egyszerűen csak Giselle-nek nevezzem. Vénlány volt, mert félelmetes ábrázata elriasztotta a kérőit, vagy soha nem is akadtak – udvarias neveltetésem révén efelől nem faggatóztam.
Giselle eleinte tartózkodóan viselkedett velem, én is kerültem a társaságát, mígnem egy nap arra lettem figyelmes, hogy állandóan tüsszög, az orra legalább olyan vörös, mint a szeme, és láthatóan nagyon szenvedett. Bemerészkedtem a felségterületére, főztem neki egy teakeveréket különböző anyagokból, amiket még otthon tanultam a házvezetőnőnktől.
Amikor odanyújtottam Giselle-nek a teát, a nő undorodva eltolta magától, és kijelentette, hogy bizonyára meg akarom mérgezni.
– Akkor csak szenvedjen még legalább egy hétig – vontam meg a vállamat, majd letettem a teát az asztalra, vállat vontam, és kisétáltam a helyiségből.
Nem voltam benne biztos, hogy mi történt ezek után, de másnapra Giselle orrfolyása elmúlt, és hálásan mosolyogva üdvözölt. A konyha személyzetét általa nyertem meg magamnak.
A gróffal ritkán találkoztam, mintha szándékosan kerülné a társaságomat. Leginkább bezárkózott a könyvtárba, vagy a dolgozószobájába, és ezeket a helyeket én is gondosan kerültem.
Ha azonban véletlenül mégis összetalálkoztunk, rövid, udvarias társalgást követően mentünk a magunk útján. Soha nem érintkeztünk, ami a közös lovaglásunk után közel sem volt olyan kellemes érzés, mint hittem volna. Magamnak is alig mertem bevallani, de hiányzott Caden biztonságot nyújtó ölelése.
A második héten végre elállt az eső, és a harmadik hét elejére megszikkadt annyira a talaj, hogy vegyem a bátorságot, és kimerészkedjek a szabadba. Mivel már régóta készültem rá, úgy döntöttem, hogy megpróbálok összebarátkozni Hercules-lel, a gróf hatalmas lovával. Fogtam a reggeliző tálcámról egy almát, és a ruhám zsebébe rejtettem.
A ruháim ugyan jócskán hagytak kivetnivalót maguk után, mégis inkább viseltem Nicky, a duci konyhalány bő, szinte zsákszerű ruháit, semmint azokat, amelyeket a kastélyban találtunk. Valamiért idegenkedtem azoktól a ruháktól. Igaz, hogy olyan minőségi anyagokból készültek, amiket még soha nem viseltem, mégis úgy éreztem, mintha Cadennek és úgy általában véve az egész személyzetnek kellemetlen pillanatokat okozhatna a látványa.
– Hová igyekszel ilyen izgatottan? – ért utol a hatalmas előtérben Eloise hangja, mire bűntudatosan fordultam felé.
A kreolbőrű nő hatalmas kupac ruhát egyensúlyozott gömbölyű csípőjén, és látszott, hogy alig bírja a súlyt.
– Csak sétálni akarok egyet – ismertem el, és már indultam is felé, hogy segítsem a cipekedésben. – Ki akarom használni, hogy nem esik.
– Akarod, hogy elkísérjelek? – ajánlotta fel őszinte mosollyal Eloise, de tudtam, hogy csak udvariasságból teszi. A fekete nő imádta a munkáját a kastélyban, és időpocsékolásnak tartotta volna a sétálgatást a kertben, vagy hatalmas, életveszélyes lovak etetését apró almával.
– Nem, köszönöm. És te akarod, hogy segítsek a mosásban?
– Azt hiszem, Caden egész biztosan szíjat hasítana a hátamból, ha engedném, hogy akár egyet is kisúrolj ezekből – nevetett fel a saját szellemességén Eloise, és szavaira mélyen elpirultam.
Igaz volt ugyan, hogy a gróf kerülte a társaságomat, de mindenkivel megérttette a birtokon, ha nem az egész szigeten, hogy úgy vigyázzanak rám, mintha legalábbis porcelánból lennék. Soha ennyien nem figyeltek és vigyáztak, mint ezekben az időkben.
– A gróf merre van? – kérdeztem félszegen, szemlesütve, nehogy Eloise észrevegye, olyasmire készülök, amit helytelenítene.
– Még nem ébredt fel. Na, menj csak nyugodtan, mielőtt újra rákezdi – engedett utamra Eloise, nekem pedig nem kellett kétszer mondani.
Egyenesen az istálló felé vettem az utamat, és reménykedtem benne, hogy az istállófiú, Max nem fog a környéken tartózkodni. Egyszer már megpróbáltam bejutni Hercules-höz, de Caden rajtakapott. Éktelenül dühös lett, amikor rájött, hogy egyedül akartam a lovak közelébe menni, és alaposan lehordta szegény Maxot, amiért engedte.
Körülnéztem, de a birtok csöndes gyönyörűséggel sóhajtozott a napsütésben. Minden annyira békés volt, és eldöntöttem, hogy ha itt végeztem, valóban sétálok egyet a mezőn.
Beléptem az istállóba, és a túlsó oldal felé indultam. Tudtam, hogy az utolsó boksz a gróf lováé. Félelem kerített a hatalmába, mielőtt még odaértem volna, és megtorpantam.
– Csak odaadom neki, és megyek – motyogtam, és már indultam volna tovább újonnan merített bátorságommal, amikor váratlanul valami megbökte a hátamat.
Riadtan ugrottam egyet, de ahogy megfordultam, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy csak Erebosz az. A hatalmas bestiáról már az első napokban kiderült, hogy valóban vérszomjas, ha valaki gonosszal van dolga, de egyébként kezes bárány. Az első estéimen egyedül voltam éjjelente, mert a kutya el nem mozdult volna a gróf mellől, de a a hét végére, mint akire ráparancsoltak, a szobám elé költözött.
Nem értettem a hirtelen átpártolását, mindenesetre örültem a társaságának. Ahogy most, az istállóban is.
– Üdvözlöm lordságod! – vakargattam meg mosolyogva az állat hatalmas fejét, mely így ülő helyzetében is felért a mellkasomig. – Kicsit későn kelt ma, nem gondolja?
Erebosz bölcsen nézett rám aranyszínű szemeivel, vörös bundáján megcsillantak az épület falának résein át beszűrődő nap sugarai. Néha elgondolkodtam, hogy több bátorság szorult ebbe a hatalmas kutyába, mint belém. De ha ez a kutya nem bánt, akkor talán Hercules is megkönyörül rajtam végre.
Magam sem értettem, miért akarok annyira a barátja lenni, de valami hajtott felé, és én meg sem próbáltam ellenállni a késztetésnek. Mintha csak a gazdájáról lenne szó. Gyakran eszembe jutott, hogy azért folytatom ezt a reménytelennek tűnő küzdelmet a fekete ménnel, hogy a gazdájához vezető utat is meglássam magam előtt.
Gyorsan elhessegettem magamtól a buta gondolataimat, és lenéztem Ereboszra.
– Vigyázol rám, ugye? – motyogtam bizonytalanul, mire a kutya boldogan elődugta hatalmas pofájából a nyelvét, és beleegyezően lihegett.
Még egyszer megpaskoltam a fejét, majd elindultam az utolsó boksz felé, ahonnan hangos, elégedetlen prüszkölés hallatszott. Amikor megpillantottam Hercules-t újra elfogott a félelem, de erőt vettem magamon, és az ajtajához léptem.
– Szia – cincogtam megszeppenten, mire az állat dobolt kettőt a mellső lábával. Felé nyújtottam a kezem, hogy megsimogassam, de elhátrált előlem. – Emlékszel rám, igaz?
Hercules ingatta méretes fejét előre-hátra, mintha csak azon volna, hogy figyelmeztessen, jobb, ha menekülök. Hátráltam egy lépést, kezemet a zsebembe süllyesztettem, és körbetapintottam az alma sima gömbölyűségét. Könnyebb lenne elmenekülni...
Nem! Soha többé nem akartam meghátrálni félelemből. Bizonytalanul felemeltem a zárat, és résnyire nyitottam az ajtaját. A szívem a torkomban dobogott, ahogy beléptem, így már nem választott el semmi az óriási állattól, aki egyre idegesebben vette tudomásul a jelenlétemet.
Kivettem az almát a zsebemből, és a ló felé nyújtottam, miközben egy lépéssel közelebb merészkedtem hozzá.
– Nézd csak, ezt neked hoztam!
Hercules nem díjazta a bátorságomat, éjfekete szemeivel ellenségesen figyelt, miközben egyre gyakrabban, egyre ingerültebben emelgette a mellső lábát. Amikor egy újabb lépést tettem felé, váratlanul a hátsó két lábára emelkedett, és felágaskodott előttem, mint valami megtestesült fenyegetés.
Riadtan hátráltam el tőle, de legnagyobb meglepetésemre valami keménybe ütköztem. Egy erős kar fonódott a derekam köré, és amikor meg akartam fordulni, megakadályozta. Tudtam, hogy Ő az. Más nem lehetett. Más nem váltott ki belőlem ilyen heves érzelmeket, és még csak meg sem kellett szólalnia.
Hercules továbbra is idegesen toporgott, de a helyén maradt a boksz távolabbi sarkában. Már épp meg akartam kérdezni a grófot, hogy ezek után mik a szándékai, amikor szabad kezét lassan az enyém alá támasztotta, és lágyan kényszerített, hogy újra a ló felé nyújtsam az almát.
– Beszélj hozzá! – súgta Caden, a hajamban éreztem forró leheletét, és akaratom ellenére borzongás futott végig a gerincemen, mint valami lágy simítás.
– De mit mondjak? – értetlenkedtem, és a bal kezemmel a férfi derekamra kulcsolódó kezébe kapaszkodtam görcsösen. Úgy tűnt, nem bánja, mert nem húzódott el, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mennyire jó érzés újra a közelében lenni.
– Néha nem az a fontos, mit mondasz. Néha az a lényeg, milyen hangsúlyt használsz – magyarázta Caden fojtott hangon, és közben magamon éreztem átható pillantását. – Csak beszélj hozzá, hogy érezze a bátorságod és a nyugalmad!
– Talán jobb lenne, ha csöndben maradnék, mert sem nyugodt, sem bátor nem vagyok ebben a pillanatban – világosítottam fel a grófot, mire éreztem a mellkasát összerándulni az elfojtott nevetés miatt.
– Hiszen Erebosz is veled van, aki ugye vigyáz rád. Ugyan, mi bajod eshetne? – vallatott gúnyosan a férfi, mire megmerevedtem a karjaiban. Hallgatózott! Az ördög vinné el ezt az alakot! El akartam húzódni, feladni az egészet, de szorosan tartott, sőt, lábát az enyém mögé tolva kényszerített egy újabb lépéssel előre. – Ha már idáig eljutottál, nem akarhatod feladni.
Hercules türelmetlennek és bosszúsnak tűnt, füleit figyelmeztetően hátracsapta, ahogy elégedetlenül figyelte a tétovázásomat. Biztos voltam benne, hogy ha a gróf nem lett volna velem, már régen agyontaposott volna.
– Gyerünk, Danielle! Hiszen én is itt vagyok veled – búgta a gróf, és tudtam, hogy előrehajolt, mert ezúttal a fülemnél éreztem a leheletét.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán csöndesen beszélni kezdtem. Utólag már nem emlékeztem pontosan, miket mondtam, csupa ostobaságot az almáról, hogy milyen finom, lédús minden cseppje, meg mennyire boldoggá tenne, ha elfogadná tőlem.
Azt vártam, hogy a gróf gúnyosan rám förmed, amiért ilyen ostobaságokkal traktálom ezt a szegény óriást, de Caden végig csöndben volt. Szinte biztosra vettem, hogy mélyre ható, fenyegető pillantását végig a lován tartja.
Akármit is csinált, hálás voltam neki, mert végül Hercules megkönyörült rajtam, és úgy döntött, méltónak talál ahhoz, hogy a tenyeremből elfogadja a gyümölcsöt. Olyan hirtelen hajolt közel, hogy hátrahőköltem, és vissza akartam rántani a kezemet, de Caden ott magasodott mögöttem, és nem engedett elmozdulnom. Erős kezével megtartotta a csuklómat, így a tenyeremből evett a hatalmas állat.
Hercules szája puha volt, és hosszú szőrszálak csiklandozták a bőrömet, amíg elkapta tőlem az almát. Csöndesen felnevettem, de mosolyom az arcomra fagyott, amikor Caden elengedte a derekamat, és megragadva a másik kezemet a ló feje felé irányította.
– Caden, én nem hiszem, hogy...
– Sss... Csak érezd, ne gondolkodj! – utasított gyöngéden, miközben egyik kezemet a ló pofájára irányította, a másikat pedig puha orrára. – Simogasd meg!
Remegő kézzel tettem eleget a parancsnak. Hercules szőre sima volt és selymes. Ahogy végigfuttattam az ujjaimat nemes vonású orrán, elégedetten sóhajtott. Az almát két ropogtatással elintézte, és sötét szemeiben úgy döntöttem, hogy hálás fényt láttam felvillanni.
Úgy döntöttem, mára éppen eleget kockáztattam az életemet, ezért lassan visszahúztam a kezeimet, és engedtem, hogy Caden kihátráljon velem a bokszból. Csak akkor engedett el, amikor visszazárta az ajtót. Egy hosszúnak tűnő pillanatig nekitámaszkodott, és amikor felém fordult azt kívántam, bárcsak a hatalmas ló patáival néznék szembe.
– Teljesen elment az eszed? – rontott nekem a férfi, mire ijedten hátráltam egy lépést. Ezért a lépésemért mélyen megvetettem, és a világ gyávájának tituláltam magam.
– Én csak...
– Mit gondolsz, mi történt volna, ha nem vagyok itt? Meg akarsz halni? – Caden a végére már kiabált, én pedig egyre riadtabban figyeltem villámokat szóró barna szemeit, melyek mintha haragjában még sötétebb árnyalatot öltöttek volna.
– Csak szerettem volna összebarátkozni vele – mentegetőztem, miközben arra gondoltam, ennél szánalmasabb érvet nem is találhattam volna ki.
– Barátkozni? Az istenért, Danielle, ha barátkozni akarsz egy náladnál tízszer akkora fenevaddal, leszel szíves előtte figyelmeztetni, rendben? – Caden tombolt, én pedig a legszívesebben elrohantam volna.
Meg is tettem volna, de a rémületem csupán annyira vitt rá, hogy egész a falig hátráljak. A gróf pedig velem együtt mozgott, mígnem újra ott magasodott előttem. Férfiasságának minden részletét érzékeltem, az illata beszivárgott az orromba, fekete ingje be volt tűrve hasonló színű nadrágjába. Csizmája a térdéig ért, az oldalán pedig egy lovaglópálca függött.
Ingjének felső három gombja nem volt begombolva, így láttatni engedte izmos mellkasát. Haja szabadon omlott a vállára, és arcán olyan mértékű indulatok váltakoztak, amit nem értettem.
– De sikerült. Elfogadta tőlem az almát.
– Ha nem lettem volna itt, elfogyasztott volna reggelire – vágott vissza a férfi azonnal, és hangja keményen csattant, ahogy folytatta. – Nem biztos, hogy csak magadra kell vigyáznod, erre nem gondoltál? Nem lehetsz ennyire felelőtlen!
A szavai hideg zuhanyként értek, és valamiért rosszabbul érintettek, mint szerettem volna. Vissza akartam vágni, valahogy megsebezni, ahogy ő tette velem. Sosem tudtam hitelesen hazudni, ezért igyekeztem latba vetni minden színésznői képességem, amikor újra megszólaltam.
– Amiatt már nem kell aggódnia.
– Hogy érted ezt? – hüledezett.
– Nem hiszem, hogy ezt olyan sokféle módon lehetne értelmezni – feleltem maró gúnnyal a hangomban.
Caden jóképű arcára kiült a döbbenet. Már megtörtem volna, hogy elmondjam az igazságot, de nem akartam. Ostobaság lett volna a részemről egy olyan férfit magam mellé láncolni, aki annyira szabadulni próbál tőlem, hogy hetekig kerülte a társaságomat. Megacéloztam az akaratomat, és vártam, hogy reagáljon valamit.
– És mióta nem kell aggódnunk emiatt? – érdeklődött cinikus gyanakvással, mire idegesen nyeltem egyet.
– Csupán két napja – motyogtam, és bizakodtam, hogy nem kér bizonyítékot a havi bajomra. Hogy eltereljem a figyelmét hozzátettem. – Most már nyugodtan utamra engedhet a nagyvilágba, Mylord. Nem kell félnie, hogy a tette komolyabb következményekkel járt.
Caden arcára kiült az a kifürkészhetetlen kifejezés, amitől a hideg futkosott a hátamon. Mielőtt válaszolhatott volna, Eloise lépett be az istállóba. Szemeiben riadalom, és meglepettség csillogott, arca pedig olyan sápadt volt, hogy még karamellkrém bőrén is átütött.
– Caden, vendéged érkezett – nyögte ki nehezen, amikor mindketten kérdőn fordultunk hozzá.
A gróf ajkáról hangos sóhaj szakadt fel. Megkönnyebbülés, neheztelés...? Nem tudtam megállapítani, mit érzett.
– És ki az? – kérdezte mintegy mellékesen, és közben le nem vette rólam a szemét. Eloise olyan sokáig nem felelt, hogy Caden megunta a dolgot, és ingerülten rámordult. – Ki jött, Eloise?
– Naomi – suttogta hosszú szünet után az asszony, szavai mégis mintha sziklaomlásként hatott volna a fagyos csöndbe.
A levegő megfagyott körülöttünk, Caden halálra váltan nézett Eloise-ra. Beletelt egy percbe is, mire össze tudta szedni magát. Bárki volt is ez a Naomi, cseppet sem irigyeltem. Ahogy Caden a ház felé indult, az arcán olyan mértékű haragot láttam, amit soha nem szerettem volna megtapasztalni.
– Ki az a Naomi? – szakad fel belőlem a kérdés, miután a gróf elviharzott a kastély felé. Úgy tűnt, mintha az időjárás az indulatait tükrözték volna, mert egy vakító villanást követően a környéket éles mennydörgés rázta meg.
– Elmondtad neki? – kérdezett vissza Eloise, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
Bűntudatosan lesütöttem a szemeimet. A nő tudta! Fogalmam sem volt, honnan, mert én nem észleltem magamon semmi változást. Nem firtattam, a lényegen nem változtatott.
– El kellett volna, kislány – sóhajtott lemondóan Eloise. – Nagyon el kellett volna.
Figyeltem Cadent, ahogy eltűnik a kastély ódon falai között, és azon tűnődtem, min változtatna az igazság? Feleségül venne, és élhetnénk egymás mellett úgy, ahogy az elmúlt három hétben? Kirázott a hideg a gondolatra.
Nem! Lord Gaskell soha nem fogja megtudni.
A havi vérzésem másfél hete késett...
"Nem azért, mert kedvelem; nem, mert olyan megindítóan csillognak mélykék szemei; és nem azért, mert jobban vonzódom hozzá, mint bármelyik nőhöz, akit eddig ismertem. Csak a terhesség feltételezése miatt..." – Caden
"Koloncként, kényszeresen, mindegy, de biztonságosabb a gróf mellett maradnom. Mintha egy vulkán közepébe ültem volna az éhes medve társaságában." – Danielle
"Némán szemlélve a Gaskellek harcát. Távolból segítve mindkettőt, reménykedve, hogy egy nap boldogok lehetnek... Talán... De még túl nagy a szakadék, és a híd, amelyen dolgozom, túlságosan lassan épül." – Tayshaun Cavon
Danielle
– Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem Alynnt, miután maga után vonszolt az erdős részbe.
Legalább tíz perce gyalogoltunk már, és szerettem volna leülni végre pihenni. Alynn azonban kitartóan haladt előre az orra után, valószínűleg ő maga sem tudta, merre tart, de ez nem gátolta semmiben. Felbosszantotta őt éppúgy, mint engem a harcoló testvérpár látványa.
Istenem! Képesek lettek volna kárt tenni egymásban! Hát mit szólna az édesanyjuk, ha látná, hogy az ikerfiai így viselkednek egymással? Valószínűleg azonnal szélütést kapna és belehalna.
– Jól vagy? – felelt a kérdésemre kérdéssel a nővérem, amit tudta, hogy nem állhatok.
– Sajog a bokám, elfáradtam, és szeretném... – Szeretném végre a lord ölelő karjainak melegében érezni magam. Fejeztem be magamban a mondatot.
Meg sem fordult a fejemben, hogy ezt hangosan is elismételjem, de Alynn éles szeme épp résnyire szűkült a gyanakvástól, így fennhangon ennyit hozzátettem.
– ...Szeretném, ha végre megállnánk pihenni.
– Ne aggódj, drága! Nem szökünk meg tőlük, csupán elvonulunk egy olyan helyre, ahol nem kakaskodnak a fejünk felett – magyarázta, majd félrehúzott egy lehajló ágat az útból, és intett, hogy bújjak át alatta.
Vonakodva bár, de megtettem, ahogy mindig mindent megtettem neki, mióta visszatért hozzám a szárazföldre. Míg apánkkal utazgatott nem csak, hogy végtelenül hiányzott, hanem szinte egyfolytában aggódtam érte, nehogy baja essen a rengeteg hajóút és az egzotikus tájak miatt.
Apánk halála után, amikor rádöbbent, hogy mit tett velem Mrs. Doots, velem maradt, és minden erejével ellenállt a tenger hívó szavának. Mintha csak tengerész lett volna, aki nősülésre adta a fejét. Néhányszor próbáltam rábeszélni, hogy menjen nyugodtan, de az adósságaink és a miattam érzett felelőssége nem engedte szabadon élni.
– Nah, végre! – nyögött fel győzedelmesen, amikor meglátta a tengerpart egy másik részét. – Sík terület...
Kézen fogott és maga után húzott a sós víz felé.
– Ha nem lenne ennyire hideg, levehetnénk a cipőnket, hogy az iszapba mélyesszük a lábujjainkat – kacagott fel, majd karjait szélesre tárta, és mélyet szippantott az éjszaka sós levegőjéből. A Hold fénye megvilágította ovális arcát, mely sápadtabbnak és kimerültebbnek tűnt, mint amikor legutóbb láttam. Alynn hátrasöpörte hosszú, barna fürtjeit, melyet a tengeri szellő sodort minduntalan az arcába.
Magasabb volt nálam egy fejjel, így tökéletes női ideál alakja volt. A combjai hosszúak és karcsúak, az ujjai kecsesek, és volt bennük erő, amellyel a hatalmas kardokat meg tudta tartani a küzdelem során. Dereka karcsú, melleiért pedig bármely férfi eladta volna a lelkét is.
A nővérem volt a leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. Éppolyan volt, mint ahogy az irodalom ábrázolta a női görög isteneket. Hullámos barna haja lélegzetelállítóan keretezte napbarnított arcát. Telt ajkai pedig mindig csábos mosolyt villantottak az ember lányára, ha ránézett.
A szívem megtelt az iránta érzett szeretettel, ahogy figyeltem, amint körbetáncolja a tengerpartnak ezt a kis szegletét.
– Nem bántott téged? – kérdeztem csöndesen, óvatosan, nehogy felzaklassam.
Barna szemei rám villantak, mozdulatlanná merevedett. Azonnal megláttam, hogy tudta, velem mi történt. A szégyen pírja festette vörösre az arcomat, és hálát adtam a félhomályért, mely eltakart előle.
– Nekem semmi bajom, Danielle! Tudok vigyázni magamra – mutatott rá jelentőségteljesen, mire lesütöttem a szemeimet.
– Tudom. Csak arra gondoltam, hogy ő mégiscsak kalóz...
– Mert te milyen messzire mentél az úriember grófoddal! – fakadt ki felháborodva, szavaiból olyan mértékű gúny áradt, amit nem tudtam mire vélni. Alynn megvédi előttem a kalóz becsületét? Különös...
– Sajnálom. Nem akartalak megbántani – mondtam őszintén.
Alynn a holdra nézett, mélyet sóhajtott, majd megfogta a kezemet, és maga mellé húzott a homokba. Láttam, hogy nem kerüli el a figyelmét, ahogy Caden köpenyét magam köré húzom. Nem azért, mert annyira fáztam, hanem mert egyszerűen szükségem volt rá, hogy érezzem a biztonságot. És Caden volt a biztonság, bármennyire is képtelenül hangzott ez a gondolat.
– Én sajnálom. Nem azért jöttem, hogy a férfiak miatt veszekedjek veled – vonta meg a vállát. – A gróf amúgy is megkapta már a magáét tőlem.
Felhúztam a térdeimet magam alá, államat a lábamra támasztottam, beburkoltam magam a köpenybe, és a sarkába kuncogtam.
– Caden megkérdezte tőlem, hogy tudom-e, mekkora erő van az ütésedben. Igazán megütötted?
– Örülhet neki, hogy csak annyit kapott! Ha rajtam múlott volna, biztos lehetsz benne, hogy nem úszta volna meg ennyivel – heveskedett Alynn, és kis kabátjában ingerülten gesztikulálva támasztotta alá a szavait.
– Mi tartott vissza? – kérdeztem kíváncsian, mire megütközve nézett rám. Mintha olyasmit kérdeztem volna, amiről nem akar beszélni.
– Egy nálam nagyobb hatalom – felelte titokzatosan elhalkulva, és bár nem láttam tisztán az arcát, úgy éreztem ő is örül a félhomálynak. Mielőtt kifaggathattam volna erről a hatalomról, átvette a beszélgetés vezérfonalát, és nekem szegezte azt a bizonyos kérdést. – Fájt nagyon?
Nem akartam erről beszélni vele...
– Honnan tudod, mi történt?
– Húzod az időt, tesó? Hát rendben. Kihallgattam véletlenül, amiről beszélgetett Ferrars meg a gróf.
– Ferrars?
– Igen. Guy Ferrars a gróf testvére. Ezt a szálat én sem nagyon értem, de biztos lehetsz benne, hogy ki fogom bogozni, mert bosszant a dolog. Mintha nem látnék tökéletesen tisztán, pedig napsütésben állok – magyarázta Alynn, és lassacskán visszatért a hangja.
– Én sem értem igazán. Hiszen ők testvérek, ez nyilvánvaló.
– Guy biztos az álneve, Devon pedig az igazi – folytatta a gondolatmenetet Alynn. Töprengő kifejezés telepedett az arcára, ahogy törökülésben maga elé meredt. – Hogy fogom ezek után szólítani? Azt sem tudom, kicsoda...
Bölcsen hallgatásba burkolóztam. Volt egy érzésem, hogy a mogorva kalóz és Alynn nem döntötték el mit akarnak egymástól. Vagy eldöntötték, de még nem tudják kivitelezni. Elpirultam, és gondolatban megfedtem magam, amiért ilyen dolgokon jártatom az agyam.
– Szóval? Fájt?
– Ragaszkodsz ehhez, ugye?
– Persze, hogy fájt, ne haragudj! – ölelte át a vállamat vigasztalón, én pedig a világ szajhájának éreztem magam.
– Nem haragszom. Sosem tudnék rád haragudni – mosolyodtam el egy pillanatra, aztán kibontakoztam az öleléséből, és megragadtam a kezét. – Először fájt. Nagyon fájt. Mintha ketté akarna hasadni az egész testem.
Az éjszaka mintha visszhangot vert volna a szavaimmal. Saját nyomorúságom erőszakkal tért vissza az elmémbe, a fájdalom pedig újult erővel tört rám.
Alynn mondani akart valamit, de megszorítottam a kezét, így kértem hallgatásra. Mélyet lélegeztem, a hűvös levegő kitisztította a fejemet, de ahogy összébb vontam magamon Caden köpenyét, a férfi illata beszivárgott a tudatomba.
– Nem a fájdalom volt a szörnyű. Mert az elmúlt.
– Elmúlt? – kérdezte Alynn, és ártatlan kíváncsiság csillogott a szemeiben. Ekkor tudatosult bennem, hogy valamiben tapasztaltabb lettem nála. – És milyen volt utána?
Úgy éreztem, az arcom annyira lángolt, hogy bárki jelzőtűznek vélhetné néhány mérföldes körzetben. Eszembe jutottak Caden csókjai, az érintések, melyek lángra lobbantották a testemet. Normális esetben könyörögtem volna neki, hogy ne hagyja abba.
– Jó volt. Jó lett volna, de...
– De? Danielle, kérlek, ne kelljen mindent kihúznom belőled! – csattant fel türelmetlenül Alynn.
– Féltem – leheltem szinte hangtalanul. – Megijedtem, Alynn. Nem tudtam, mi fog történni, aztán jött a fájdalom, és egyszerűen... megijedtem.
– Én kinyírom ezt a fickót! – állt fel hevesen a nővérem, de számítottam rá, és a kezénél fogva visszahúztam. Persze nem lett volna erőm hozzá, de engedte magát visszarángatni a földre.
– Nem akarom, hogy bántsd! – jelentettem ki. – Szajhának hitt, akit a te kalózod küldött hozzá.
– Ez nem mentség! – vágott vissza szenvedélyesen Alynn, és felemelte szabad kezét, hogy mutatóujját felém szegezve nyomatékosítsa a szavait. – Danielle, erre nincs mentség!
– Tudom... de mégis. Hiszek neki, hogy nem akart bántani.
– Ostoba vagy! – sziszegte Alynn, és már igazán dühösnek tűnt.
Fogalmam sem volt, hogy magyarázzam meg neki. Az érzelmeim teljesen összezavarodtak. Hogyan értethetném meg a nővéremmel ezt a kuszaságot, amikor még én magam sem látom át a helyzetemet.
– Csak aggódom érted – sóhajtott megenyhülve Alynn, és egyszerre szorítottuk meg egymás kezét.
– Tudom. Úgysem tudsz most magaddal vinni. Én adni akarok neki egy esélyt. – Magyarázkodtam, mintha számítana bármit is. Pedig nem számított. Nem mi döntöttünk a sorsunk felől. Illetve én biztosan nem. Halkan reményteli pillantással hozzátettem. – Hogy lássam, benne van az a jóság, amit érzek.
– Vonzódsz hozzá – állapította meg a nővérem, majd résnyire szűkült szemmel, mindent tudóan hozzátette. – Szereted is?
– Hogyan szerethetnék bele két rövidke nap alatt?
Tudtam, hogy ez nem éppen kielégítő magyarázat, és nem válasz a kérdésére, mégis úgy nézett rám, mintha megkapta volna, amit akart. Nem akartam, hogy tovább lovagoljon ezen a témán, ezért próbáltam másfelé terelni. Tudtam, hogy ha feldobom neki a megfelelő témát, akkor ráharap, és ejteni fogja a szerelmi életemet.
– És a kalóz milyen? Elég mogorvának tűnt.
Alynn hallgatott. Úgy tűnt, mintha ő is most gondolná át, mit is gondol a férfiról, aki két napja foglyul ejtette.
– Ő olyan, mint a tenger – mondta végül, mire csodálkozva néztem rá.
– Sós?
Alynn csöndesen kuncogott mellettem. Mennyire jó volt hallani a nevetését. Ha ilyen témában képes volt megmosolyogni a fogva tartóját, akkor bizonyára nem kellett vasra verve lézengenie a hajón.
– Dehogy – felelte, majd sötét szemeit a távolba engedte, mintha megjelent volna előtte az említett férfi. – De tényleg olyan, mint a tenger: vihar közben veszélyes, de ha béke honol, akkor lágy és simogató...
– Simogató? – akadtam fenn a szón.
– Szerinted miért gyűlölik egymást ennyire? – vágott a szavamba hirtelen, és egyértelműen azt a stratégiát követte, amit én.
– Fogalmam sincs – feleltem a valóságnak megfelelően.
– A testvérek két dolog miatt rivalizálhatnak egymással – magyarázta bölcsen Alynn. – Az egyik az örökségük. Caden ugyebár gróf, talán Guy, vagy Devon, vagy, hogy a fenébe hívják, szintén az akart lenni.
– Szerintem itt valami másról van szó.
– Hát igen, a másik dolog, ami miatt harcolhatnak egymás ellen... – kis szünetet tartott, rám nézett és egyszerre mondtuk ki.
– Nők.
– Pontosabban – vitte tovább a gondolatmenetet Alynn. – Egyetlen nő.
– Ebben lehet valami – méláztam félhangosan, aztán nővérem kérdő pillantására hozzátettem. – Találtam egy medaliont, amin egy nőnek a portréja volt megfestve.
– Hol találtad?
Újra elvörösödtem, megköszörültem a torkomat, aztán legyintettem.
– Nem érdekes. De az a nő igazán gyönyörű volt.
– Téged semmi nem múlhat felül – jelentette ki Alynn, mire elmosolyodtam.
– Szépségben te is felülmúlsz engem, nem kell olyan messzire menni, mint a miniatűrön a nő.
– Utálom, amikor ilyen kishitű vagy – jegyezte meg, és felém mutató ujjával a vállamba bökött.
Csöndesen összenevettünk, de megdermedtünk a mögöttünk felhangzó váratlan hangra.
– Kivételesen egyetértünk.
Azonnal felismertem Caden hangját. Fel akartam pattanni, ahogy Alynn, de a bokám már jó ideje jelezte, hogy a duzzanat visszatérőben van. Lemondóan huppantam vissza a homokba, de azért hátrafordultam, hogy lássam a két Gaskellt. Nem voltak jókedvükben, ezért kifejezetten hálás voltam a nővéremnek a tervéért.
– Hölgyeim – szólalt meg a számomra ismeretlen férfi, akinek szakáll fedte orcájának nagy részét. Szemei viszont éppolyan gunyorosan csillantak meg, mint Cadennek, és ezt még sötétben is látni lehetett. – Önök az éjszaka legszebb csillagai. Olyan fényesen ragyognak, hogy eláll a lélegzetem. Szinte nem kapok levegőt..
Alynn keze ökölbe szorult, és amikor megszólalt, hangjából olyan gúny sütött, amit soha nem hallottam tőle.
– Akkor azt ajánlom, kedves soknevű uraság, hogy vegyen! A szemét pedig legeltesse rég nem látott fivérén, minket pedig hagyjanak békén!
A kalóz elégedetlenül horkantott, majd figyelmen kívül hagyva bennünket a bátyjához fordult.
– Látod, mit kell elszenvednem. Le merném fogadni, hogy a te foglyod nyelve nem ennyire éles.
– Azért erre nem vennék mérget a helyedben – felelte ellenségesen Caden, és a testvérét éppoly bizalmatlan pillantással méregette, mint bennünket.
– Talán... – kezdte a kalóz, és ajkain hátborzongató mosoly táncolt. – Jobb lenne nekik, ha együtt maradnának. Elvihetném a fiatalabbat is a hajómra. Ha terhes maradt, visszahozom neked, és azt csinálsz vele, amit akarsz.
– Nem beszélhet úgy rólunk, mintha itt sem lennénk! – csattant fel ingerülten Alynn, és úgy láttam, a legszívesebben megfojtaná a férfit.
Caden legalább annyira ellene volt az ötletnek, bár az indokai Alynnével ellentétben rejtve maradtak előttem.
– Teljesen elment az eszed, ha azt gondolod, hogy elviheted mellőlem – jelentette ki fenyegetően, mire a testvére hangosan felkacagott. Öblös nevetése visszhangot vert az éjszakában, és mintha Alynn ebben a pillanatban borzongott volna meg.
– Igaz is, testvér! Még egyszer nem engednéd, igaz? – a szavak mögöttes tartalmára vágytam, csak emiatt maradtam csöndben. Úgy láttam, Alynnek is hasonló dilemmái vannak.
A sűrű bozótból a férfiak háta mögül hangos reccsenés hallatszott. Megdermedtem, ahogy láttam, amint a bokor levelei árulkodón megrezzennek. Sosem kedveltem különösebben a szabadban az éjszakázást, ezért gyakran kimaradtam az efféle mókázásokból. Éreztem, ahogy a szívem hirtelen tempósabb ütemre vált, és szorosabbra vontam össze a gróf köpenyét.
– Caden? – akaratlanul is őt hívtam. Tudtam, hogy bármi is lapuljon a bokorban vagy mögötte, ő majd segít elüldözni. Nem fogja engedni, hogy bajom essen, mert tudta, hogy már éppen eleget szenvedtem éppen miatta. A bizalmam teljesen irreális volt, mégis létezett irányában.
Caden engem figyelt a sötétben, arcára kifürkészhetetlen kifejezés költözött, miközben válaszolt a testvérének, de közben egy pillanatra sem engedte megszakítani a szemkontaktusunkat.
– Soha többé, Devon! Soha többé!
– Helyes! – vágta rá a kalóz, miközben szemtelen vigyort villantott Cadenre. Lassan hátrált a tenger felé, ahonnan egyre erősödő, ütemes csobbanás hallatszott, míg a bokrok felől mintha valaki felénk trappolt volna. Devon Gaskell megemelte láthatatlan kalapját a testvére felé, majd Alynn felé nézett. – Velem tart, Mylady?
– Alynn?
– Oh, Danielle, bárcsak értenéd... – nyögött fel elkeseredetten Alynn, majd hozzám guggolt, és a kezeimet szorongatta. – Hamarosan visszatérek, megígérem! Most muszáj elmennem vele.
Mielőtt válaszolhattam volna a parttól nem messze egy sötét foltot vettem észre mozogni. A csobbanó hangok onnan jöttek, de hunyorgatnom kellett, hogy ki tudjam venni a csónak körvonalait, amiben egy magas, tagbaszakadt férfi ült. Nem tudtam rendesen megnézni magamnak, mindenesetre abban biztos voltam, hogy a fickó van olyan magas, mint Caden, és legalább kétszer olyan széles. Mackósnak tűnt minden mozdulata, ahogy az evezővel hajtotta a part felé a csónakot.
Devon már bokáig gázolt a vízben, amikor Alynn rászánta magát, és elengedte a kezemet. Segített felállni a földről, közben megállta, hogy a szétnyíló köpönyeg alatt viselt ruhámra egy megjegyzést sem tett. Még utoljára megöleltük egymást, és kaptam egy puszit a homlokomra.
– Vigyázz magadra! – súgtam neki, mire haragosan, nőhöz nem méltóan felhorkantott.
– Tudod, hogy vigyázok, nem kell engem féltened – jelentette ki, én pedig a szemem sarkából láttam, hogy a kalóz a szemét forgatja úgy, hogy Alynn ne láthassa meg. A nővérem ekkor Cadenre nézett, aki mozdulatlanul figyelte a jelenetet. – Ajánlom, hogy jobban vigyázzon rá, mint eddig, különben esküszöm az élő istenre, hogy eunuchot csinálok magából!
– Alynn! – kiáltottam fel meglepetten, és elvörösödve néztem Cadenre, vajon, hogyan reagál a fenyegetésre.
A gróf rezzenéstelen arccal, szemeiben lángoló gúnnyal nézett a nővéremre.
– Oh, hát ezt semmi esetre sem merném megkockáztatni – jegyezte meg.
Alynn valamivel vissza akart vágni, de Devon megelőzte azzal, hogy derékon ragadta és beültette a csónakba, akár egy gyereket. A nővérem tett egy mogorva megjegyzést, hogy ő is be tudott volna szállni anélkül, hogy körbetapogatta volna a mocskos mancsával, de utána csöndben maradt. Talán engem figyelt a sötétségen keresztül, ahogy én is próbáltam megpillantani a könnyeimen és az éjszaka függönyén keresztül, de hiába. Szinte azonnal belevesztek a sötétségbe.
Csak akkor vettem észre, hogy zokogok, amikor a gróf lágyan a karjaiba emelt, majd velem együtt felült a hatalmas ló nyergébe. Először mereven tartottam magam, igyekeztem elfojtani a sírást, de Caden karjai gyöngéden fontak körbe, én pedig megkönnyebbülten engedtem szabadjára az érzelmeimet.
– Nem kell félned! A nővéred jó kezekben van – mormolta a hajamba, mire kellemes borzongás futott végig a gerincemen.
Még a sírást is abbahagytam, annyira megdöbbentem a szavain. Felnéztem rá, miközben letöröltem az arcomról a könnyeimet. Nem láttam belőle sokat, a hold fénye az egyre sűrűbb felhőzet mögül bukkant elő néhol, hol fenyegető árnyakat fessen a lord vonásaira.
– Ezt nem gondolhatja komolyan! Maga sem bízik benne, akkor én, hogy tehetném?
Caden megvonta széles vállát, de nem válaszolt. Hosszú ideig csak Hercules lassú lépteinek zaját hallottuk. Zaklatottságom múlóban volt, és beletörődtem, hogy a következő hónapban ezen a különös szigeten fogok élni, ennek a különös családnak az életébe furakodva.
– Szívesebben mentél volna a hajóra? – kérdezte váratlanul a gróf, amikor kiértünk az erőből, és a távolban megpillantottuk a kastélyt.
Alaposan mérlegeltem a választ, végül megráztam a fejem.
– Nem.
– Nem? – visszhangozta döbbenten Caden, és mintha a lélegzetét is visszafojtotta volna. – Miért?
Hangosan felsóhajtottam, mielőtt válaszoltam volna. Hűvös volt az éjszaka, de a férfi karjaiba és a köpeny melegségébe képtelen volt behatolni. Élveztem ezt a pillanatot, azt kívántam, bárcsak tovább tarthatna.
– Alynn nagyon határozott személyiség, nem olyan, mint én. Pontosan tudja, mit miért csinál. Ahogy a szavaiból kivettem, valami terve lehet a kalózzal... Úgy értem a testvérével... Illetve Ferrarsszal... – hebegtem idegesen, de egy idő után megunta, és legyintett.
– Értem, kire célzol.
– És nem könnyítené meg a dolgom azzal, hogy elárulja, hogyan nevezzem?
Hezitáló csönd, végül kelletlenül közölte.
– Devon Gaskell. A néhány évvel ezelőtti csúfos vitánk óta Guy Ferrars – mondta, és már épp szólásra nyitottam a számat, hogy megkérdezzem a vita forrását, de megelőzött. – Eszemben sincs elárulni, és örülnék, ha nem kérdezősködnél erről.
– Rendben, Mylord! – bólintottam, majd folytattam az elméletem megosztását vele. – Tehát az egyik lehetőség, hogy Devonnal megállapodott valamiben, aminek a végrehajtásában csak láb alatt lennék, ezért nem vitt magával.
– Nem hiszem, hogy a nővérednek bármikor is láb alatt lennél – mutatott rá a gróf, majd csöndesebben hozzátette. – Ez az egyetlen szimpatikus vonása van.
Bölcsen hallgattam, de jóleső érzéssel töltöttek el a szavai. Amikor rájött, hogy nem válaszolok, megkérdezte.
– Mi a másik lehetőség?
– Ugyanez, csak épp hozzátéve, hogy azt a valamit, amit terveznek, halálos veszedelem fogja övezni, ezért hagyott itt engem.
– Miért lennének veszélyes tervei a nővérednek?
– Fogalmam sincs. De nekem már a víz is halálos – feleltem, és éreztem, ahogy a szemhéjaim lassan ólomsúlyként nehezednek a szemeimre. Alig bírtam nyitva tartani a szemeimet, de azt még így is láttam, hogy a gróf hitetlenkedve néz le rám. Láttam a pillantásán, hogy magyarázatra szorul a kijelentésem. – Nem tudok úszni.
– Akkor hogy élted túl a hajótörést? – hangzott a gyanakvó kérdés.
Megvontam a vállamat, és halványan elmosolyodtam.
– Gondolom némi szerencsével. – Éreztem, ahogy a férfi egész testében megmerevedik, de nem tudtam mire vélni a haragját. – Sajnálom, ha untatom, de Ön kérdezte. Alynnt apánk megtanította, de én otthon maradtam, így nem látta értelmét. A lovaglást pedig Mrs. Doots tiltotta meg, mert oda nem tudott volna elkísérni.
– És mi az, amihez értesz? – kérdezte a lord gúnyosan.
Félig lehunyt pillákkal, keserűen csóváltam a fejemet.
– Semmihez. Teljesen haszontalan vagyok – motyogtam, aztán mentegetőzésképpen hozzátettem. – Viszont imádok olvasni. Ha elmegyek innen, nevelőnőnek talán felvesznek valahová.
Nem fűzött hozzá semmit, én pedig engedtem, hogy az ütem egyhangúsága magával ragadjon. Bíztam benne, hogy a gróf lelkiismerete biztosítja számomra azt a fajta biztonságot, amire ebben a pillanatban olyan nagy szükségem volt. És nem tévedtem...
Fülsiketítő némaságra riadtam. Különös volt a csöndre ébredni a többhetes égi háború után. Amióta Alynn és a kalóz elhagyták a szigetet, szinte egyfolytában zuhogott. Ennek már több mint három hete. Ha nem esett, akkor csak szimplán borongós idő volt, és a sár miatt lehetetlen volt kimozdulni a házból.
A bezártságot megszoktam, mindig is szerettem a házban időzni, de ez már nekem is sok volt.
Napjaim nagy részét Eloise-zal töltöttem. A nő elárulta, hogy a nagydarab mackós, evezős férfi a férje volt, és közösen határoztak úgy, hogy míg egyikük Devonnál, a másik Cadennél marad szolgálatban. Amikor elhaladtak a sziget mellett, mindig üzentek egymásnak, sőt, Devon gyakran kölcsönadta az egyik csónakot Bennek, hogy néhány órát nyerjenek együtt a feleségével.
Bármi is okozta a nézeteltérést a két fivér között, előttem tökéletesen rejtve maradt, és a szolgák kitartását leszámítva semmi nem utalt közelgő békülésre.
Bámulatra méltónak találtam Eloise és Ben hűségét, főleg amikor megtudtam, hogy ők ketten nem rabszolgák, hanem fizetett dolgozók, akik ha úgy döntenek, bármikor felmondhatnak a szolgálatból a Gaskelleknél. Erre azonban egyikük sem volt hajlandó.
Tayshaun ragaszkodása még ennél is megrendítőbb volt. A férfi a nap huszonnégy óráját arra tette fel, hogy Caden parancsait várta. Akármilyen apróságról volt szó, az élete derekán járó Tayshaun mindig kéznél volt, és gyakran teljesítette a kimondatlan parancsokat is. Sehogy nem értettem ezt a ragaszkodást, de elfogadtam, és mivel láttam, hogy kényelmetlenül érinti, így nem is faggatóztam.
Sikerült szinte mindenkivel barátságot kötnöm. A szakácsné egy nagydarab asszonyság volt, mogorva tekintettel, akitől először rettegtem. Miss Hastingsnek hívták, de ragaszkodott hozzá, hogy egyszerűen csak Giselle-nek nevezzem. Vénlány volt, mert félelmetes ábrázata elriasztotta a kérőit, vagy soha nem is akadtak – udvarias neveltetésem révén efelől nem faggatóztam.
Giselle eleinte tartózkodóan viselkedett velem, én is kerültem a társaságát, mígnem egy nap arra lettem figyelmes, hogy állandóan tüsszög, az orra legalább olyan vörös, mint a szeme, és láthatóan nagyon szenvedett. Bemerészkedtem a felségterületére, főztem neki egy teakeveréket különböző anyagokból, amiket még otthon tanultam a házvezetőnőnktől.
Amikor odanyújtottam Giselle-nek a teát, a nő undorodva eltolta magától, és kijelentette, hogy bizonyára meg akarom mérgezni.
– Akkor csak szenvedjen még legalább egy hétig – vontam meg a vállamat, majd letettem a teát az asztalra, vállat vontam, és kisétáltam a helyiségből.
Nem voltam benne biztos, hogy mi történt ezek után, de másnapra Giselle orrfolyása elmúlt, és hálásan mosolyogva üdvözölt. A konyha személyzetét általa nyertem meg magamnak.
A gróffal ritkán találkoztam, mintha szándékosan kerülné a társaságomat. Leginkább bezárkózott a könyvtárba, vagy a dolgozószobájába, és ezeket a helyeket én is gondosan kerültem.
Ha azonban véletlenül mégis összetalálkoztunk, rövid, udvarias társalgást követően mentünk a magunk útján. Soha nem érintkeztünk, ami a közös lovaglásunk után közel sem volt olyan kellemes érzés, mint hittem volna. Magamnak is alig mertem bevallani, de hiányzott Caden biztonságot nyújtó ölelése.
A második héten végre elállt az eső, és a harmadik hét elejére megszikkadt annyira a talaj, hogy vegyem a bátorságot, és kimerészkedjek a szabadba. Mivel már régóta készültem rá, úgy döntöttem, hogy megpróbálok összebarátkozni Hercules-lel, a gróf hatalmas lovával. Fogtam a reggeliző tálcámról egy almát, és a ruhám zsebébe rejtettem.
A ruháim ugyan jócskán hagytak kivetnivalót maguk után, mégis inkább viseltem Nicky, a duci konyhalány bő, szinte zsákszerű ruháit, semmint azokat, amelyeket a kastélyban találtunk. Valamiért idegenkedtem azoktól a ruháktól. Igaz, hogy olyan minőségi anyagokból készültek, amiket még soha nem viseltem, mégis úgy éreztem, mintha Cadennek és úgy általában véve az egész személyzetnek kellemetlen pillanatokat okozhatna a látványa.
– Hová igyekszel ilyen izgatottan? – ért utol a hatalmas előtérben Eloise hangja, mire bűntudatosan fordultam felé.
A kreolbőrű nő hatalmas kupac ruhát egyensúlyozott gömbölyű csípőjén, és látszott, hogy alig bírja a súlyt.
– Csak sétálni akarok egyet – ismertem el, és már indultam is felé, hogy segítsem a cipekedésben. – Ki akarom használni, hogy nem esik.
– Akarod, hogy elkísérjelek? – ajánlotta fel őszinte mosollyal Eloise, de tudtam, hogy csak udvariasságból teszi. A fekete nő imádta a munkáját a kastélyban, és időpocsékolásnak tartotta volna a sétálgatást a kertben, vagy hatalmas, életveszélyes lovak etetését apró almával.
– Nem, köszönöm. És te akarod, hogy segítsek a mosásban?
– Azt hiszem, Caden egész biztosan szíjat hasítana a hátamból, ha engedném, hogy akár egyet is kisúrolj ezekből – nevetett fel a saját szellemességén Eloise, és szavaira mélyen elpirultam.
Igaz volt ugyan, hogy a gróf kerülte a társaságomat, de mindenkivel megérttette a birtokon, ha nem az egész szigeten, hogy úgy vigyázzanak rám, mintha legalábbis porcelánból lennék. Soha ennyien nem figyeltek és vigyáztak, mint ezekben az időkben.
– A gróf merre van? – kérdeztem félszegen, szemlesütve, nehogy Eloise észrevegye, olyasmire készülök, amit helytelenítene.
– Még nem ébredt fel. Na, menj csak nyugodtan, mielőtt újra rákezdi – engedett utamra Eloise, nekem pedig nem kellett kétszer mondani.
Egyenesen az istálló felé vettem az utamat, és reménykedtem benne, hogy az istállófiú, Max nem fog a környéken tartózkodni. Egyszer már megpróbáltam bejutni Hercules-höz, de Caden rajtakapott. Éktelenül dühös lett, amikor rájött, hogy egyedül akartam a lovak közelébe menni, és alaposan lehordta szegény Maxot, amiért engedte.
Körülnéztem, de a birtok csöndes gyönyörűséggel sóhajtozott a napsütésben. Minden annyira békés volt, és eldöntöttem, hogy ha itt végeztem, valóban sétálok egyet a mezőn.
Beléptem az istállóba, és a túlsó oldal felé indultam. Tudtam, hogy az utolsó boksz a gróf lováé. Félelem kerített a hatalmába, mielőtt még odaértem volna, és megtorpantam.
– Csak odaadom neki, és megyek – motyogtam, és már indultam volna tovább újonnan merített bátorságommal, amikor váratlanul valami megbökte a hátamat.
Riadtan ugrottam egyet, de ahogy megfordultam, megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy csak Erebosz az. A hatalmas bestiáról már az első napokban kiderült, hogy valóban vérszomjas, ha valaki gonosszal van dolga, de egyébként kezes bárány. Az első estéimen egyedül voltam éjjelente, mert a kutya el nem mozdult volna a gróf mellől, de a a hét végére, mint akire ráparancsoltak, a szobám elé költözött.
Nem értettem a hirtelen átpártolását, mindenesetre örültem a társaságának. Ahogy most, az istállóban is.
– Üdvözlöm lordságod! – vakargattam meg mosolyogva az állat hatalmas fejét, mely így ülő helyzetében is felért a mellkasomig. – Kicsit későn kelt ma, nem gondolja?
Erebosz bölcsen nézett rám aranyszínű szemeivel, vörös bundáján megcsillantak az épület falának résein át beszűrődő nap sugarai. Néha elgondolkodtam, hogy több bátorság szorult ebbe a hatalmas kutyába, mint belém. De ha ez a kutya nem bánt, akkor talán Hercules is megkönyörül rajtam végre.
Magam sem értettem, miért akarok annyira a barátja lenni, de valami hajtott felé, és én meg sem próbáltam ellenállni a késztetésnek. Mintha csak a gazdájáról lenne szó. Gyakran eszembe jutott, hogy azért folytatom ezt a reménytelennek tűnő küzdelmet a fekete ménnel, hogy a gazdájához vezető utat is meglássam magam előtt.
Gyorsan elhessegettem magamtól a buta gondolataimat, és lenéztem Ereboszra.
– Vigyázol rám, ugye? – motyogtam bizonytalanul, mire a kutya boldogan elődugta hatalmas pofájából a nyelvét, és beleegyezően lihegett.
Még egyszer megpaskoltam a fejét, majd elindultam az utolsó boksz felé, ahonnan hangos, elégedetlen prüszkölés hallatszott. Amikor megpillantottam Hercules-t újra elfogott a félelem, de erőt vettem magamon, és az ajtajához léptem.
– Szia – cincogtam megszeppenten, mire az állat dobolt kettőt a mellső lábával. Felé nyújtottam a kezem, hogy megsimogassam, de elhátrált előlem. – Emlékszel rám, igaz?
Hercules ingatta méretes fejét előre-hátra, mintha csak azon volna, hogy figyelmeztessen, jobb, ha menekülök. Hátráltam egy lépést, kezemet a zsebembe süllyesztettem, és körbetapintottam az alma sima gömbölyűségét. Könnyebb lenne elmenekülni...
Nem! Soha többé nem akartam meghátrálni félelemből. Bizonytalanul felemeltem a zárat, és résnyire nyitottam az ajtaját. A szívem a torkomban dobogott, ahogy beléptem, így már nem választott el semmi az óriási állattól, aki egyre idegesebben vette tudomásul a jelenlétemet.
Kivettem az almát a zsebemből, és a ló felé nyújtottam, miközben egy lépéssel közelebb merészkedtem hozzá.
– Nézd csak, ezt neked hoztam!
Hercules nem díjazta a bátorságomat, éjfekete szemeivel ellenségesen figyelt, miközben egyre gyakrabban, egyre ingerültebben emelgette a mellső lábát. Amikor egy újabb lépést tettem felé, váratlanul a hátsó két lábára emelkedett, és felágaskodott előttem, mint valami megtestesült fenyegetés.
Riadtan hátráltam el tőle, de legnagyobb meglepetésemre valami keménybe ütköztem. Egy erős kar fonódott a derekam köré, és amikor meg akartam fordulni, megakadályozta. Tudtam, hogy Ő az. Más nem lehetett. Más nem váltott ki belőlem ilyen heves érzelmeket, és még csak meg sem kellett szólalnia.
Hercules továbbra is idegesen toporgott, de a helyén maradt a boksz távolabbi sarkában. Már épp meg akartam kérdezni a grófot, hogy ezek után mik a szándékai, amikor szabad kezét lassan az enyém alá támasztotta, és lágyan kényszerített, hogy újra a ló felé nyújtsam az almát.
– Beszélj hozzá! – súgta Caden, a hajamban éreztem forró leheletét, és akaratom ellenére borzongás futott végig a gerincemen, mint valami lágy simítás.
– De mit mondjak? – értetlenkedtem, és a bal kezemmel a férfi derekamra kulcsolódó kezébe kapaszkodtam görcsösen. Úgy tűnt, nem bánja, mert nem húzódott el, én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni, mennyire jó érzés újra a közelében lenni.
– Néha nem az a fontos, mit mondasz. Néha az a lényeg, milyen hangsúlyt használsz – magyarázta Caden fojtott hangon, és közben magamon éreztem átható pillantását. – Csak beszélj hozzá, hogy érezze a bátorságod és a nyugalmad!
– Talán jobb lenne, ha csöndben maradnék, mert sem nyugodt, sem bátor nem vagyok ebben a pillanatban – világosítottam fel a grófot, mire éreztem a mellkasát összerándulni az elfojtott nevetés miatt.
– Hiszen Erebosz is veled van, aki ugye vigyáz rád. Ugyan, mi bajod eshetne? – vallatott gúnyosan a férfi, mire megmerevedtem a karjaiban. Hallgatózott! Az ördög vinné el ezt az alakot! El akartam húzódni, feladni az egészet, de szorosan tartott, sőt, lábát az enyém mögé tolva kényszerített egy újabb lépéssel előre. – Ha már idáig eljutottál, nem akarhatod feladni.
Hercules türelmetlennek és bosszúsnak tűnt, füleit figyelmeztetően hátracsapta, ahogy elégedetlenül figyelte a tétovázásomat. Biztos voltam benne, hogy ha a gróf nem lett volna velem, már régen agyontaposott volna.
– Gyerünk, Danielle! Hiszen én is itt vagyok veled – búgta a gróf, és tudtam, hogy előrehajolt, mert ezúttal a fülemnél éreztem a leheletét.
Egy pillanatra lehunytam a szemem, aztán csöndesen beszélni kezdtem. Utólag már nem emlékeztem pontosan, miket mondtam, csupa ostobaságot az almáról, hogy milyen finom, lédús minden cseppje, meg mennyire boldoggá tenne, ha elfogadná tőlem.
Azt vártam, hogy a gróf gúnyosan rám förmed, amiért ilyen ostobaságokkal traktálom ezt a szegény óriást, de Caden végig csöndben volt. Szinte biztosra vettem, hogy mélyre ható, fenyegető pillantását végig a lován tartja.
Akármit is csinált, hálás voltam neki, mert végül Hercules megkönyörült rajtam, és úgy döntött, méltónak talál ahhoz, hogy a tenyeremből elfogadja a gyümölcsöt. Olyan hirtelen hajolt közel, hogy hátrahőköltem, és vissza akartam rántani a kezemet, de Caden ott magasodott mögöttem, és nem engedett elmozdulnom. Erős kezével megtartotta a csuklómat, így a tenyeremből evett a hatalmas állat.
Hercules szája puha volt, és hosszú szőrszálak csiklandozták a bőrömet, amíg elkapta tőlem az almát. Csöndesen felnevettem, de mosolyom az arcomra fagyott, amikor Caden elengedte a derekamat, és megragadva a másik kezemet a ló feje felé irányította.
– Caden, én nem hiszem, hogy...
– Sss... Csak érezd, ne gondolkodj! – utasított gyöngéden, miközben egyik kezemet a ló pofájára irányította, a másikat pedig puha orrára. – Simogasd meg!
Remegő kézzel tettem eleget a parancsnak. Hercules szőre sima volt és selymes. Ahogy végigfuttattam az ujjaimat nemes vonású orrán, elégedetten sóhajtott. Az almát két ropogtatással elintézte, és sötét szemeiben úgy döntöttem, hogy hálás fényt láttam felvillanni.
Úgy döntöttem, mára éppen eleget kockáztattam az életemet, ezért lassan visszahúztam a kezeimet, és engedtem, hogy Caden kihátráljon velem a bokszból. Csak akkor engedett el, amikor visszazárta az ajtót. Egy hosszúnak tűnő pillanatig nekitámaszkodott, és amikor felém fordult azt kívántam, bárcsak a hatalmas ló patáival néznék szembe.
– Teljesen elment az eszed? – rontott nekem a férfi, mire ijedten hátráltam egy lépést. Ezért a lépésemért mélyen megvetettem, és a világ gyávájának tituláltam magam.
– Én csak...
– Mit gondolsz, mi történt volna, ha nem vagyok itt? Meg akarsz halni? – Caden a végére már kiabált, én pedig egyre riadtabban figyeltem villámokat szóró barna szemeit, melyek mintha haragjában még sötétebb árnyalatot öltöttek volna.
– Csak szerettem volna összebarátkozni vele – mentegetőztem, miközben arra gondoltam, ennél szánalmasabb érvet nem is találhattam volna ki.
– Barátkozni? Az istenért, Danielle, ha barátkozni akarsz egy náladnál tízszer akkora fenevaddal, leszel szíves előtte figyelmeztetni, rendben? – Caden tombolt, én pedig a legszívesebben elrohantam volna.
Meg is tettem volna, de a rémületem csupán annyira vitt rá, hogy egész a falig hátráljak. A gróf pedig velem együtt mozgott, mígnem újra ott magasodott előttem. Férfiasságának minden részletét érzékeltem, az illata beszivárgott az orromba, fekete ingje be volt tűrve hasonló színű nadrágjába. Csizmája a térdéig ért, az oldalán pedig egy lovaglópálca függött.
Ingjének felső három gombja nem volt begombolva, így láttatni engedte izmos mellkasát. Haja szabadon omlott a vállára, és arcán olyan mértékű indulatok váltakoztak, amit nem értettem.
– De sikerült. Elfogadta tőlem az almát.
– Ha nem lettem volna itt, elfogyasztott volna reggelire – vágott vissza a férfi azonnal, és hangja keményen csattant, ahogy folytatta. – Nem biztos, hogy csak magadra kell vigyáznod, erre nem gondoltál? Nem lehetsz ennyire felelőtlen!
A szavai hideg zuhanyként értek, és valamiért rosszabbul érintettek, mint szerettem volna. Vissza akartam vágni, valahogy megsebezni, ahogy ő tette velem. Sosem tudtam hitelesen hazudni, ezért igyekeztem latba vetni minden színésznői képességem, amikor újra megszólaltam.
– Amiatt már nem kell aggódnia.
– Hogy érted ezt? – hüledezett.
– Nem hiszem, hogy ezt olyan sokféle módon lehetne értelmezni – feleltem maró gúnnyal a hangomban.
Caden jóképű arcára kiült a döbbenet. Már megtörtem volna, hogy elmondjam az igazságot, de nem akartam. Ostobaság lett volna a részemről egy olyan férfit magam mellé láncolni, aki annyira szabadulni próbál tőlem, hogy hetekig kerülte a társaságomat. Megacéloztam az akaratomat, és vártam, hogy reagáljon valamit.
– És mióta nem kell aggódnunk emiatt? – érdeklődött cinikus gyanakvással, mire idegesen nyeltem egyet.
– Csupán két napja – motyogtam, és bizakodtam, hogy nem kér bizonyítékot a havi bajomra. Hogy eltereljem a figyelmét hozzátettem. – Most már nyugodtan utamra engedhet a nagyvilágba, Mylord. Nem kell félnie, hogy a tette komolyabb következményekkel járt.
Caden arcára kiült az a kifürkészhetetlen kifejezés, amitől a hideg futkosott a hátamon. Mielőtt válaszolhatott volna, Eloise lépett be az istállóba. Szemeiben riadalom, és meglepettség csillogott, arca pedig olyan sápadt volt, hogy még karamellkrém bőrén is átütött.
– Caden, vendéged érkezett – nyögte ki nehezen, amikor mindketten kérdőn fordultunk hozzá.
A gróf ajkáról hangos sóhaj szakadt fel. Megkönnyebbülés, neheztelés...? Nem tudtam megállapítani, mit érzett.
– És ki az? – kérdezte mintegy mellékesen, és közben le nem vette rólam a szemét. Eloise olyan sokáig nem felelt, hogy Caden megunta a dolgot, és ingerülten rámordult. – Ki jött, Eloise?
– Naomi – suttogta hosszú szünet után az asszony, szavai mégis mintha sziklaomlásként hatott volna a fagyos csöndbe.
A levegő megfagyott körülöttünk, Caden halálra váltan nézett Eloise-ra. Beletelt egy percbe is, mire össze tudta szedni magát. Bárki volt is ez a Naomi, cseppet sem irigyeltem. Ahogy Caden a ház felé indult, az arcán olyan mértékű haragot láttam, amit soha nem szerettem volna megtapasztalni.
– Ki az a Naomi? – szakad fel belőlem a kérdés, miután a gróf elviharzott a kastély felé. Úgy tűnt, mintha az időjárás az indulatait tükrözték volna, mert egy vakító villanást követően a környéket éles mennydörgés rázta meg.
– Elmondtad neki? – kérdezett vissza Eloise, figyelmen kívül hagyva a kérdésemet.
Bűntudatosan lesütöttem a szemeimet. A nő tudta! Fogalmam sem volt, honnan, mert én nem észleltem magamon semmi változást. Nem firtattam, a lényegen nem változtatott.
– El kellett volna, kislány – sóhajtott lemondóan Eloise. – Nagyon el kellett volna.
Figyeltem Cadent, ahogy eltűnik a kastély ódon falai között, és azon tűnődtem, min változtatna az igazság? Feleségül venne, és élhetnénk egymás mellett úgy, ahogy az elmúlt három hétben? Kirázott a hideg a gondolatra.
Nem! Lord Gaskell soha nem fogja megtudni.
A havi vérzésem másfél hete késett...
11 megjegyzés:
Kedves benina!
Hogy lehet, hogy ilyen csavaros észjárással bírsz? Kiváló a fantáziád, és azt fantasztikusan meg is tudod fogalmazni.
Köszönöm a történetet. :) Nagyon várom, mi lesz ezután!
Üdv, Zsani
Benina, csodálatos rész lett, igazi nagy iró vagy:)
Annyira, de annyira várom a következő részt, el sem tudom mondani, tényleg:) Csodálatos volt:) Tudom már, ki ez a Naomi, és remélem, a következő rész hamar jön, mert tűkön ülök a folytatás végett
puszi:
Axika
húúúúúúúúúúúúúú!
libabőrős lettem az tuti, és még mindig az vagyok. szinte kisebb sokkot is kaptam.
ez az ustolsó mondat odavágott...
egyre szimpibb Caden, nagyon kíváncsi vagyok Naomira, biztos ő az a nő, ,aki miatt balhéznak a pasik.
Hát kemény, úgy néz ki terhes Daneille. még mindig libabőrös vagyok. huh ütős befejezés
Szia Benina,
Nagyon szeretem olvasni a történeteidet, (Akashabár nemrég találtam rád Rosewoods lapján keresztül. Nem lehet abbahagyni, azaz muszály, mert meg kell várni a következö részt. További jó irást!
Üdv Erika
Bocsi itt valami gikszer történt. Azt akartam irni hogy Akasha is jól csinálja ám.
Üdv.
Kedves Benina!
Gratulálok!
Régen jártam az oldaladon, most volt mit bepótolni.
Egy szóval: olvasmányos. Több szóval: nagyon olvasmányos, olyannyira, hogy örömmel olvasnám akár könyvként is a történetet.
Gyönyörű, ahogy a két nővér jelleme kinyilvánul, ahogy a lány megtalálja a biztonságot a lord karjaiban és ott érzeztem találtam magam én is az istállóban, amellett a hatalmas ló mellett.
Nagyon jó volt olvasni!
Sok sikert neked, és sok remek történetet és könyvet nekünk olvasóknak tőled.
Üdv, D.
Benina drága!
Már megint nagyonjó kis fejezetet hoztál össze. Kedvenc idézetem:
– Ő olyan, mint a tenger – mondta végül, mire csodálkozva néztem rá.
– Sós? :D:D:D
Ez annyira jellemzi Danielle naív, ártatlan természetét. És hát megint azok az apró utalások.
Nem is Caden szavaiból, hanem egy-egy pillantásából, arckifejezéséből , elfojtott reakcióiból.
Sajnálni fogom, hogy befejezed, de megértem.
És a folytatás nagyszerű kezekben lesz Akashának köszönhetően.
Üdv: Negra
erikaholland, milyen érdekes párhuzamokat hoz a véletlen! :)
Én meg beninán keresztül akadtam rosewoods oldalára. :D:D:D
Negra
Köszönöm benina! :)
Máris vidám lett a napom, hogy olvashattam tőled egy kis vérpezsdítőn friss és jó hosszú írást. :D Már nagyon hiányoltam.
Kiválóan megtartottad Alynn határozott, vicces stílusát, mintha csak Akasha írta volna. A Danielle és Caden közti kapcsolat pedig egyre izgalmasabb, ha lehet egyáltalán ezt még fokozni.
Biztos vagyok benne, hogy remek befejezést írsz majd Caden és danielle történetének. Csak azt sajnálom, hogy azt nemsokára olvashatom is.
Szia, Csill
Szia,
megint elvarázsoltál. Ahogy mindig. Én is sajnálom, hogy befejezed, de Akasha révén mégis folytatódik a történet.
Üdv
Norema
Hohohó!
Ez nagyon jó lett! Köszi! :D
Nincs még egy ilyen remek író, mint te benina, és írópáros, mint ti ketten.
Gratula! Nagyon várom a folytatását!
Üdv, Dorka
Megjegyzés küldése