Testvérlelkek

gondolatok:

"A pióca és az angyal...

Ne gyűlölj, Angyalom! Ne ítélkezz fölöttem! Engedd, hogy beléd feledkezzem!" – Caden

"Ne gondolkozz! Ölelj! Szeress! Végül ints búcsút, ha elérkezik a reggel! Távozz csöndes méltósággal..." – Danielle

"Boldogságuk megrontója végre egy fedél alatt velem. Édes bosszú! Ébresztő!" – Tayshaun Cavon

Danielle

Miss Naomi LaFaurguae érkezése nagyjából egy téli, fagyos hóviharral volt azonos szinten, ami a fogadtatást illeti.

Az eső újra rákezdett, és ezúttal látványos égi háború is kísérte. A Gaskell házban mindenki azon volt, hogy minél előbb lángoljon az összes kandalló és kályha a kastély falain belül. A hangulatot azonban még a forró lángnyelvek sem tudták felmelegíteni, de még enyhíteni sem a fagyosságán.

Eloise egyfolytában úgy nézett ki, mintha bármelyik pillanatban össze akarna roppanni. Giselle és a konyhalányok olyan nagy serénységgel tüsténkedtek, mintha legalábbis maga a királyné főméltósága látogatott volna el hozzánk.

Egyedül Tayshaun maradt olyan, amilyen volt. Hangtalan kőszoborhoz hasonlított a leginkább, de valahogy én mégis megkedveltem. Nem értettem, miért, de úgy éreztem, a férfi olyan horderejű dolgot titkol, ami még az enyémet is meghaladta.

Ritkán beszélgettem vele, mert szinte soha nem beszélt, de ha tudott, mindig a segítségemre volt. És ami miatt végképp a szívembe zártam a marcona óriást az volt, hogy mindig Caden érdekeit tartotta szem előtt. Tudtam, ha Tayshaun nem kedveli a hölgyet, aki vendégségbe érkezett, akkor az illető nem lehet jó hatással Cadenre.

Bárki is volt az illető, nem engedtek a közelébe. Az eső miatt újra a kastély foglya lettem, ezért úgy határoztam, hogy olvasok egy kicsit, ahogy szoktam, vacsora előtt. Azonban abban a pillanatban, ahogy megközelítettem a könyvtárat a kastély nyugati szárnyában, abban a pillanatban ott termett szinte a semmiből Tayshaun és közölte, hogy most nem mehetek be oda.

Nem sokkal később a konyhánál is hasonlóképpen jártam. Giselle azt mondta, hogy nem mehetek be, mert a hajam átvenné az ételszagot. Hiába biztosítottam, hogy engem nem zavarna, az asszony nem engedett.

Végül már csak egyetlen hely volt, ahol meghúzhattam magam, míg a kastély népe úgy nem dönt, hogy elviselik a társaságomat: Caden dolgozószobája. Tudtam, hogy a férfinak is akadnak olyan témájú könyvei, amik lekötnének. A földszinten a legutolsó szoba volt az övé. Hatalmas mahagóni ajtó akkora rézkilinccsel, amit alig bírtam lenyomni.

Szerettem ezt a szobát. Nyers volt, és egyszerű, de minden szegletéből sugárzott a gróf egyénisége. Plafonig nyúló széles ablakok engedték a szürke fénynek, hogy behatoljanak a félhomályba, a fal mellett magas szekrényeken sorakoztak a tudományos, mellettük egy kisebb polcos szekrényen a földrajzi és történelmi könyvek.

Az egyik óriási ablak előtt egy széles, elegáns íróasztal, melyen katonás rendben sorakoztak az iratok, tintatartók, pennák. A másik oldalon egy kandalló, vele szembe fordítva pedig egy hatalmas karosszék volt. Bizonyára ide szokott a gróf lepihenni, ha túlságosan beletemetkezik a munkájába.

Eszembe jutott, hogy talán már nem is olyan sok időm van, mielőtt újra azt mondják, hogy rossz helyen tartózkodom, ezért fürgén odaosontam a történelmi könyveket felvonultató polc felé. Találomra kivettem egyet, belelapoztam, és elmerültem volna benne, ám ekkor váratlanul csöndes köhintés riasztott fel.

A könyv kiesett a kezemből és hangosan csapódott a dolgozószoba hajópadlóján. Rémülten pördültem meg a tengelyem körül, és döbbenten bámultam az idegenre, aki az ajtóban várakozott.

Nem volt olyan magas, mint Caden, de így is elég megtermettnek tűnt. Rövidre nyírt haja, és divatosra vágott, kackiás bajusza volt a lehető legszőkébb árnyalatban. Szemei macskaszerűek voltak, és olyan kéken csillogtak, mint nyári napsütésben a tenger egy tökéletesen tiszta öbölben.

Testalkata vékonyabb volt, mint a grófé, de látszott, hogy erős. Nem szűk nadrágot hordott, mint Caden és Tayshaun szokott, hanem világos, krémszínű harisnyát, amelyhez a legdivatosabb cipellőt viselte. Fodros, hófehér ingje és keményített kézelője kétséget sem hagyott afelől, hogy az illető nem más, mint egy piperkőc.

Ahogy engem figyelt, hófehér kesztyűs kezével becsukta maga mögött az ajtót, miközben vékony ajkai sejtelmes mosolyra húzódtak. Akaratlanul is hátráltam egy lépést. Volt valami az egész emberben, ami taszítóan hatott rám. Lassan lehajoltam és felemeltem a könyvet, hogy időt nyerjek, mielőtt udvarias társalgásba kellene bonyolódnom.

– Hát ide rejtett előlünk – szólalt meg a férfi csöndesen, mintha csak magában beszélne. A hangja sokkal mélyebb volt, de kétségtelenül benne volt a kiejtésében a piperkőcökre jellemző kényeskedő affektálás, amitől a hideg futkosott a hátamon.

– Hogyan kérem? – kérdeztem vissza értetlenül, és magamhoz szorítottam a könyvet, aminek hirtelen még a címét is elfelejtettem.

Szabadulni! Szabadulni akartam a helyiségből minél előbb. Egyelőre azonban az idegen teljes vállszélességgel elállta az utamat, így megpróbáltam tökéletesen higgadtnak látszani.

– Cadent keresi? – kérdeztem, amikor az idegen hosszú ideig nem válaszolt.

A férfi némán mustrálgatott, és lassan egy lépést tett felém. Minden izmomat megfeszítve kényszerítettem magam, hogy ne rohanjak el mellette sikoltozva.

– Caden? – kérdezett vissza gúnyosan a férfi, egyik tökéletesen ívelt szemöldöke pedig kérdőn a homlokába szaladt. – Tehát nem Lord Gaskell, vagy Mylord, vagy ehhez hasonló udvarias formaságok.

Erre viszont én nem feleltem. A szívem a torkomban zakatolt, ahogy próbáltam kiutat találni, mielőtt kitörne a vihar, de ezúttal nem odakinn a szabadban. A könyvet gyorsan visszatettem a helyére, aztán az ajtó felé indultam.

– Ha gondolja, megkereshetem magának. Addig nyugodtan várakozzon...

– Nem akarom, hogy megkeresd azt az idiótát – csattant fel a férfi ingerülten, de szinte azonnal mély sóhajjal nyugtatta le magát.

Amikor újra rám nézett, már csak kék szemeiben lángolt az agresszió, szinte tapintani lehetett a levegőben. A pánik a torkomat fojtogatta, idegességemben pukedliztem, és újra megpróbáltam elsétálni mellette, de a férfi hirtelen kinyújtotta a karját, és nekitámaszkodott a falnak éppen előttem.

– Ha nem bánja, inkább mégis megkeresném – mondtam, de a félelemtől megremegett a hangom.

A férfi gúnyos mosolya elárulta, hogy ő is észrevette. Volt valami a tekintetében, ami miatt hátrálni kezdtem. Ő azonban velem együtt mozgott, közben felemelte az egyik hajtincsemet a vállamról, és úgy nézegette, mintha még soha nem látott volna olyat.

– Szőke – állapította meg fitymálóan, majd szemtelenül végigmérte Nicky túlzottan bő öltözékét rajtam. – Szolgáló vagy? – Majd szinte azonnal meg is válaszolt saját magának, mielőtt megszólalhattam volna. – Nem. Nem hiszem, hogy az vagy, még ha az öltözéked arról is árulkodik. Akkor más nem lehetsz, csak a szeretője. Igazam van?

Úgy tűnt, a férfi lefolytatja saját magával a párbeszédet, én nem is kellek hozzá. Távozni akartam, de oldalra lépett, és nem engedte, sőt, egy lépéssel közelebb került hozzám.

– Engedjen elmenni! – követeltem olyan határozottsággal, amit csak képes voltam kipréselni magamból.

A férfi még közelebb lépett hozzám, én pedig hátráltam, de úgy éreztem a könyvespolcot, mintha beépült volna a hátamba.

– És áruld már el, miért engedelmeskednék! – búgta bizalmasan, mire félő volt, hogy a gyomrom tartalma a tökéletes ruházatán fog landolni.

– Mert, ha nem teszed, eltöröm a karodat, Nado! – hangzott fel a férfi mögött a gróf csöndes, ám erélyes hangja.

A férfi meglepetten fordult hátra, majd arrébb lépett tőlem, így már szabadon elmehettem volna. Én azonban a kandalló előtt magasodó Cadenhez futottam, és boldog voltam, amiért engedte, hogy hozzábújjak. Egész testemben remegtem a megkönnyebbüléstől, és hogy felindultságomat elrejtsem az idegen elől, Caden mellkasába fúrtam az arcomat. Magamba szívtam férfias illatát, és megkönnyebbülten éreztem, ahogy egyik karját körém fonja védelmezőn.

– Hát itt vagy, Gaskell! – affektált az idegen, majd csúfondáros mosollyal ajkain a fejével felém intett. – Rátaláltam a rejtett virágszáladra. Nem túl készséges, de kétségtelenül különleges virág.

Felnéztem Cadenre, és a szívem hevesen megdobbant, ahogy észrevettem, engem figyel. A pillantása mélyre ható volt, és bár az arca keménységet tükrözött, láttam a barna szempárban a csodálkozó gyöngédséget.

– A nővéred már keres egy ideje – szólalt meg a férfihoz intézve szavait, miközben felé fordult.

– Valóban? – kérdezte amaz gúnyosan, majd fölényes ábrázatot öltve magára folytatta. – Mindvégig tudtam, hogy rejtegetsz valamit előttünk. Te és a személyzet állandóan kerülgettetek minket, nekem is alig sikerült leráznom azt a behemótot a könyvtárnál. Azonban éreztem a levegőben, hogy itt valami különös dolog lappang. És igazam lett!

A férfi rám mutatott a két kezével, mire borzongás futott rajtam keresztül. Caden nem adta különösebb jelét, hogy felbosszantaná az idegen viselkedése. Ellépett a kandallótól, közelebb került a férfihoz, és közben mintegy mellékesen a háta mögé tolt.

– Nem szokásom titkolózni a saját házamban, Nado! De figyelmeztetlek! – Kis szünetet tartott, és megvárta, amíg a férfi hideg kék szemeit rólam átvándoroltatta hozzá. – Soha ne merj közelebb lépni hozzá, mint ahol most állsz!

A férfi hirtelen diadalmas kiabálást hallatott.

– Aha, tehát mégis különleges! Ettől csak még érdekesebb – morfondírozott, majd társalgási hangnemben folytatta. – Mivel néhány napra össze leszünk zárva, nem mutatnál be a hölgynek? – látva Caden fenyegető testtartását, biztos voltam benne, hogy az arckifejezése még ijesztőbben festhetett. A férfi sietve hozzátette. – Csupán azért, hogy el tudjon küldeni a pokolba, ha inzultálni merészelném.

Caden háta mögött álltam közvetlenül, de nem értem hozzá. Nem tudtam, hogy tudatában van-e a közelségemnek, de engem kifejezetten megnyugtatott. Azóta nem éreztem ilyet, mióta hazafelé tartottunk az Alynnel való találkámról, és én elszenderedtem a karjaiban lóháton.

– Danielle, ha ez az úr három lépésnél közelebb merészkedik hozzád, míg itt tartózkodnak, akkor sikíts olyan hangosan, ahogy a torkodon kifér! – hangzott az utasítás Cadentől, és a férfi vele szemben olyan döbbent arcot vágott, mintha legalábbis gyomorszájon vágták volna.

A következő pillanatban azonban összeszedte magát, és közelebb lépve felém nyújtotta az egyik kesztyűs kezét.

– Modortalan Gaskellek! Kedves Danielle, engedje meg, hogy bemutatkozzam! – Válaszra sem várva elegánsan meghajolt. – A nevem Philippe Nado, és bármikor örömmel állok rendelkezésére, ha elege lesz ebből az őstulokból!

A modora olyan simulékony volt, mint a vajba mártott kés, mégis libabőrös lettem tőle. Félig Caden háta mögött álltam, úgy tűnt, mintha ő is a válaszomra várna. Belenéztem Philippe rideg, jégkék szemeibe, és meggondolatlanul kiböktem az igazságot.

– Inkább vonulok az éhes medve barlangjába önként, semmint egy kígyót melengessek a keblemen.

Philippe szemei haragosan felvillantak.

– Szolgáló létedre felvágták a nyelvedet! – jegyezte meg, és észre sem vette, hogy úgy beszélt hozzám, mintha Caden ott sem lenne. – De ezt már megbeszéltük, nem igaz? Nem vagy szolgáló, hanem...

– Csak még egy szó, Nado! – szakította félbe fenyegetően Caden a férfit. – Csak egyetlen szó, és úsznod kell a következő szárazföldig. Megadhatnád nekem ezt az örömet!

– Őrült vagy! – affektálta Philippe, de arcáról lehervadt a fölényes mosoly, miközben idegesen nyelt egyet.

– Lehet, de ez akkor is az én szigetem – vonta meg a vállát Caden hanyagul. – Megengedhetem magamnak. Téged viszont, ahogy már mondtam, keres a nővéred.

Nado bólintott. Elvesztette a csatát, a pillantása azonban elárulta, hogy a háborút még nem adta fel.

– Rendben. Megyek, és megkeresem – mondta, majd elsétált Caden mellett. Mikor mellém ért, megtorpant egy pillanatra, mintha mondani akarna valamit, de végül csak legyintett, és szó nélkül kisétált a szobából.

Csöndes meghittségben álltunk a szoba közepén, Caden nekem háttal. Egyfolytában, gyors egymásutánban peregtek a fejemben az eltelt néhány perc mozgalmas eseményei, és a szívem csak nagy nehezen akart helyreállni a normális ritmusba.

– Éhes medve? – fordult felém lassan, és teljesen megdöbbentő látványt nyújtott mosolygós arcával és gyöngéd pillantásával.

Éreztem, ahogy a zavartól pír önti el az arcomat, és csak hogy csináljak valamit, az ujjaimat összefontam magam előtt.

– És én sikítsak, ahogy a torkomon kifér? – próbáltam visszavágni, mert ez legalább olyan butaságnak tűnt a számomra, mint az én hasonlatom.

A mosoly azonban eltűnt Caden arcáról, helyére szenvedő kifejezés került. Megragadta a karomat, és megrázott.

– Az teljesen komoly volt, Danielle! – jelentette ki szenvedélyesen. – Ez a piperkőc igazán veszélyes. Soha ne maradj a közelében! Soha ne maradj vele kettesben, de ha mégis, akkor sikíts, hogy meghallja bárki!

Nem feleltem, csak néztem fel rá némán, és nem értettem, hogy képes az erejével ennyire elkápráztatni engem. Barna szemeiben annyi érzelem lángolt, olyan hévvel, amiről soha nem hittem volna, hogy létezhet. Azonban ahogy viszonozta a pillantásomat, írisze alig észrevehetően elsötétedett, az arca pedig elkomorodott.

– Tudom, mire gondolsz – folytatta a gondolatmenetet, hangját egészen elhalkítva, hogy alig hallottam. Elengedte a karomat, és zsebre dugta a kezeit, mintha így akarná önmagát gátolni, nehogy újra megérintsen. – Tudom, de higgy nekem, Danielle! Amit én tettem veled, semmi ahhoz képest, amire Nado képes!

Lehajtotta a fejét, így már nem láthattam a tekintetét.

– Van fogalmad róla, milyen érzés volt a karjai közt látni téged? – szólalt meg újra, és hirtelen olyan meggyötörtnek tűnt, hogy a legszívesebben vigasztalón átkaroltam volna.

– Milyen? – kérdeztem ehelyett, de hiába reméltem, nem nézett rám újra.

Hosszú ideig maradtunk így tökéletes némaságba burkolózva. Már azt gondoltam, nem is válaszol, amikor hirtelen kiegyenesedett, és hátrált egy lépést.

– Menj vissza a szobádba, Danielle! – váltott vissza a mélységesen komoly hangulatból udvariasan társalgóvá. – A vacsorádat ott fogyaszd el, míg a vendégeink itt tartózkodnak. Holnapra elmúlik a vihar, akkor két hajó is érkezik a kikötőbe. Egy délelőtt, egy délután. Az egyikre felteszem őket mindenképpen.

– Miért engedi nekik, hogy itt legyenek, ha egyszer ennyire nem szívleli a társaságukat?

Caden szomorkás pillantást vetett rám. Előhúzta kezeit a zsebéből, és a hatalmas karosszék karfájára támaszkodott, így egy magasságba került a tekintetünk. Annyira könnyű volt elveszni a szemeiben...

– Akármilyen szörnyetegnek is tartasz, még a legnagyobb ellenségeimet sem tenném ki az időjárás viszontagságainak – mondta, majd fanyar mosollyal hozzátette. – De azért rajtuk tartom a szemem, így a vacsorán részt veszek.

– Miért nem akarja, hogy én is...

– Elég, ha az egyikünk szenved, nem igaz? Neked már így is éppen elég bajt okoztam – mutatott rá egyre halkuló hangon.

– Ha holnap hajó érkezik, az egyikkel én is elmehetnék... – kezdtem, de újra félbeszakított: – Nem!

– Miért nem? Hiszen azért tartott itt, mert fennállt a lehetősége, hogy az örökösét hordom a szívem alatt – kíméletlenül folytattam. Ha csak egy szikráját láttam volna, hogy nem csak a gyerekének kihordóját látja bennem, azonnal színt vallottam volna.

– És ez a lehetőség ugyebár elveszett – fejezte be a gondolatmenetemet a gróf, majd morfondírozva megkérdezte. – Hány napja is?

Megköszörültem a torkomat, hogy időt nyerjek, mert hirtelen kiment a fejemből, mennyit mondtam neki az istállóban. Caden barna szemei mindentudón villantak rám, de semmi jelét nem mutatta, hogy rájött volna a titkomra.

– Két napja – böktem ki végül, és elfojtottam egy megkönnyebbült sóhajt.

– Megértem, amiért el akarsz menekülni, de örülnék, ha várnál a távozásoddal még egy hetet. Tayshaun is akkor megy a szárazföldre, és elkísérne téged.

– Igazán nem akarok neki ilyen kellemetlenséget okozni – szabadkoztam, mire a gróf pillantása valahová mögém vándorolt.

– Kellemetlenséget okoz neked elkísérni Danielle-t?

Megfordultam, hogy lássam, de már tudtam, hogy Tayshaun megtermett alakját fogom magam előtt látni. A férfi rám mosolygott az ajtóból, vastag karjait összefonta széles mellkasa előtt.

– Nem probléma – jelentette ki szűkszavúan, mire a szemeimet forgattam.

Mind tisztában voltunk vele, hogy ha Caden azt mondja neki, hozzon a karjaiban több mázsa forró lávakövet, azt is ugyanilyen pléhpofával megteszi. Ebben az esetben azonban úgy tűnt, leszavaztak, ezért jobbnak láttam visszavonulni.

– Rendben. Látom, a saját sorsomról éppen elegen döntenek helyettem, ezért ha nem bánják, valóban visszavonulok az aranykalitkámba – búcsúztam a férfiaktól könnyed gúnnyal, mert ennyit azért magaménak éreztem, majd felemeltem a szoknyám elejét, és kihúzott derékkal kivonultam a szobából.

Csupán az első lépcsőfordulóig jutottam, amikor rájöttem, hogy a lépéseim nem csak a magas falak miatt visszhangoznak. Hátrafordultam, és a folyosó túlsó végén Tayshaunt láttam, amint árnyékként követi a mozdulataimat. A férfi szabadkozva vonta meg széles vállait, majd biztatón rám mosolygott, és biccentett a fejével.

A szobámba lépve elgondolkodtam. Nem voltam teljesen ostoba. Tisztán láttam, hogy a házban senki nem fogadta kitörő örömmel a vendégeket. Bár a nővel még nem volt szerencsém találkozni, Nadotól határozottan végigfutott rajtam a hideg. Volt a férfiban valami hidegség, ami halálra rémített. Nem lesz nehéz Caden parancsát teljesíteni, ami a sikolyt illeti.

Ami pedig a többit...

Mély sóhaj szakadt fel a mellkasomból, mégsem éreztem megkönnyebbülést. Összefontam a karjaimat a mellkasomon, és elgondolkodva néztem ki az ablakomon. A környék még ilyen borongós hangulatában is álomba illő volt. Szerencsés lesz az a nő, aki majd egy nap Caden oldalán állva kijelentheti, ő Gaskell úrnője.

Lenyeltem a könnyeimet tudván, hogy soha nem lehetek az a nő. Nem akartam sem egy örökös, sem a vágy kedvéért mellette maradni. Az eltelt időszakot végiggondolva rádöbbentem, hogy végérvényesen és menthetetlenül beleszerettem a grófba. Emiatt nem maradhatok a szeretőjeként, de nem maradok a gyermeke anyjaként sem egy kényszerházasságban.

A szerelem olyan büszkeséggel vértezett fel, melyről korábban nem is álmodtam. Ha nem maradhatok a szerelmeként, akkor nincs értelme a további tartózkodásomnak a szigeten. Holnap két hajó indul. Könnyedén eltűnhetek, csupán rosszullétet színlelek. Biztos voltam benne, hogy a korábbi hajóra a gróf felteszi a vendégeit, így nekem a délután maradt.

Mielőtt azonban elmennék még volt egy teljes napom. Ki akartam használni minden pillanatot, amit a gróffal tölthetek. Sebtében kapkodtam le magamról a ruhát, és előkotortam azt, amelyet az elutazásom napjára tartogattam. Halvány levendulaszínű ruha, fehér csipkeszegéllyel. Egyszerű, bár a dekoltázsban kissé merész. A célomnak éppen megfelelő.

Tudtam, hogy ha mást nem is, Caden legalább vonzódik hozzám. Ezt már az első szigeten töltött éjszakám után egyértelműen a tudomásomra hozta. A bekövetkezett másnapi sajnálatos esemény óta ugyan visszafogta magát, és a társaságomban mindig tökéletes úriember módjára viselkedett, mégis éreztem minden mozdulatában, hozzám intézett szavaiban a lappangó szenvedélyt.

Akkor az istállóban is éreztem. Ahogy megérintett, ahogy a szavait hozzám intézte. Biztos voltam benne, hogy mint nő nagyon is beindítom, ám ami ennél is meglepőbb volt a felismerés, miszerint ő is ilyen hatással van rám. Soha nem gondoltam volna, hogy éppen az a férfi lobbantja lángra a testemet és a lelkemet, aki erőszakkal vette el egyetlen kincsemet.

A hajamat hátrafésültem, oldalt feltűztem, és engedtem, hogy lazán a hátamra omoljon. A ruha szabadon hagyta a vállaimat, és mély bepillantást engedett a dekoltázsomba, de nem olyan mélyet, mintha valamelyik szomszédos szobában lévő ruhát vettem volna fel. Nicky ruhái közül egyik sem volt megfelelő, ezt Eloise szerezte a faluból állítólag.

Egy utolsó pillantást vetettem a tükörbe, majd félszegen kiléptem a szobából. Fuldokló köhögés hangzott fel az egyik oszlop árnyékából. Tayshaun lépkedett felém bizonytalanul, ugyanakkor határozottan kedélyes mosollyal az arcán.

Amikor odaért, felém nyújtotta a karját, mire incselkedve néztem fel rá.

– Hogyhogy nem mögöttem jön, mint az árnyékom?

– Nem engedhetek egy angyalt a viperafészekbe erős támaszték nélkül – felelte a férfi, én pedig mosolyogva elfogadtam felém nyújtott karját.

Ahogy lépkedtünk lefelé a lépcsőn egyre idegesebb lettem. Talán mégsem volt olyan jó ötlet. Végül is ez csak az én számomra az utolsó este, mindenki más úgy tudja, hogy szokványos, csak egy a sok közül, még legalább egy hétig, míg itt tartózkodom.

– Egészen elkomorult, Milady. Van valami probléma?

Pillanatig hezitáltam, megosszam-e ezzel a hatalmas férfival a maroknyi gondomat, végül úgy döntöttem, bizalmamba fogadom.

– Mi van, ha nem örül nekem? Ha mérges lesz, amiért a határozott utasítása ellenére csatlakozok hozzájuk? Talán egyedül akar maradni a vendégeivel. Talán... – folytattam a sorolást, minden aggodalmamat megosztottam az öreggel, aki egész a lépcső aljáig türelmesen hallgatott.

Ott aztán megállt, és vele együtt én is. Ahogy felnéztem rá, szürke szemeiben annyi meleg fény csillogott, hogy könnybe lábadt a szemem.

– Abban a pillanatban, ahogy kegyed belép azon az ajtón – intett a fejével az ebédlő felé, ahonnan vészterhes csönd hallatszott ki –, az ő éjsötét egén, mint fénylő napsugár fog felragyogni, Danielle.

– Azt hiszem, Ön túloz, drága Tayshaun! – nevettem fel csöndesen, bár a nevetésem kissé hisztérikusan csengett. Megpaskoltam az öreg karját. – Köszönöm!

– Felkészült?

Bólintottam, és elindultunk a végzetem felé. Mielőtt beléptünk, egy gondolat ötlött az eszembe, és befészkelte magát a fejembe. Az utolsó estém. Az utolsó pillanataim Cadennel, mielőtt végleg elválnának az útjaink. Nem engedhetem, hogy bármi elrontsa. Azt akartam, hogy így emlékezzen rám.

Kihúztam magam, és felemeltem a fejemet, ahogy átléptük a küszöböt. Már mindenki a vacsoraasztalnál ült. Az asztalfőn Caden foglalt helyet, tőle balra egy feltűnően mutatós, vörös hajú nő, akit azonnal beazonosítottam az apró képen látható szépséggel a kunyhóban. Az asztal túlsó végén Philippe Nado helyezkedett el, tökéletesen kikészített arccal, szépségpöttyel az ajka fölött, de meglepő módon a szokásostól eltérően paróka nélkül. Ezt úri körökben is csak a legjobb baráti körön belül engedte meg magának egy hozzá hasonló piperkőc.

– Szóval ő az. Igazad volt, Philippe, valóban mutatós madárka – szólalt meg a vörös hajú nő, és vörösre kent ajkai gúnyos mosolyra húzódtak.

– Én megmondtam, Naomi – vont vállat a férfi, miközben mindketten tetőtől talpig alaposan végigmértek.

Kezdtem magam kínosan érezni, mintha legalábbis rabszolgavásáron lettünk volna. A harag lángra lobbant bennem, és még mielőtt átgondolhattam volna, kicsúsztak a számon a gondolataim.

– Óhajtják, hogy a fogaimat is megmutassam, vagy megelégednek a felszíni látvánnyal?

A szám elé akartam kapni a kezemet, megdöbbenve a saját merészségemen, de Tayshaun, mintha kitalálta volna a gondolataimat, szorosan megmarkolta az ujjaimat. Lassan az asztalhoz vezetett, és Naomi legnagyobb bosszússágára a Caden jobbjára eső széket húzta ki nekem.

Először néztem a grófra, mióta beléptem a helyiségbe. A férfi merev testtartással felállt, míg én leültem, de az arca kifürkészhetetlen maradt. A felszólalásomra sem reagált semmit, annál inkább Nado, aki hangosan felnevetett.

– Mondtam, hogy éles a nyelve.

– Valamivel ellensúlyoznia kell az egyszerű származását, amit tökéletesen tükröz a megjelenése – jegyezte meg maró gúnnyal a nő, mire összerezzentem.

Cadenre néztem, hátha a segítségemre siet, de ő elmélyülten tanulmányozta a ruhám dekoltázsát. esze ágában sem volt válaszolni, vagy a védelmemre sietni. Igyekeztem elfojtani a csalódottságomat, és minden figyelmemet a felszolgált vacsorára összpontosítottam.

– Tehát Caden, drágám. Mielőtt megzavartak bennünket – lesújtó pillantást vetett rám –, ott tartottunk, hogy átengednéd-e nekem az egyik melléképületedet, míg itt tartózkodom.

Meglepetten néztem fel, amit a nő is észrevett. Apró, kecses kis kezét Caden karjára helyezte, aki legnagyobb bánatomra meg sem próbálta lezárni magáról. Naomi bizalmas közelségbe hajolt a férfihoz, és az enyémnél sokkal mélyebben kivágott dekoltázsa szinte semmit nem hagyott a képzelőerőre.

– Persze, ha úgy akarod, akár közelebb is maradhatok, hogy elérhető legyek, ha úgy kívánod – búgta a nő selymes hangján. Bár halkan beszélt, mindenki tisztán értette a szavait. Elkaptam a tekintetem, amikor észrevettem, hogy a keblei súrolják Caden felhajtóját.

– Kedves Danielle! Mondja csak, mióta ismeri a legidősebb Gaskellt? – váltott csevegőre Philippe, mire zavartan néztem fel rá.

– Kicsivel több, mint egy hónapja – feleltem csöndesen, közben átkoztam magam az ostobaságom miatt, amiért csatlakoztam hozzájuk.

– Ahhoz képest meglehetősen otthon érzi magát a kastélyban.

A szobámban kellett volna maradnom, hogy egyedül elköltsem a vacsorámat. Milyen bolond voltam, amikor azt gondoltam, hogy Cadent akár egy szemernyit is érdekli, ott vagyok-e vagy sem.

A vacsora további része némaságba burkolózva telt. Minden figyelmemet a tányéromon gusztusosan feltálalt fácánragu felé irányítottam. Úgy éreztem, bármelyik pillanatban visszaköszönhet az egész, ezért csöndesen félretettem a villámat, és szemlesütve vártam, hogy a többiek is befejezzék.

– Mennyi ideig tervezi, hogy itt marad, Danielle? – érdeklődött Naomi, miközben átsétáltunk a szalonba.

A nő fennhéjázó mosollyal nyújtotta a kezét Cadennek, aki azonban szándékosan figyelmen kívül hagyta. A gróf hozzám lépett, és ellentmondást nem tűrően ragadott meg a könyökömnél fogva, és szabályosan áttuszkolt egyik helyiségből a másikba. Bár meglehetősen nyers volt, érintésére mégis villám cikázott keresztül a testemen.

– A hajóm jövő héten indul.

– Valóban? Hogyhogy olyan hosszú ideig marad még a szigeten? – feszegette tovább a témát a nő, én pedig lassan éreztem, hogy az arcom olyan szín ölt magára, mint amilyen Naomi haja.

– Danielle távozása nem olyan égető a számomra, mint a tietek – vetette közbe Caden.

Hangos horkantás hallatszott az ajtó felől, és nem mertem odanézni, mert biztos voltam benne, hogy Tayshaun röhög a markában, és én sem bírtam volna visszafogni magam.

– Azt hittem, ezt már megbeszéltük – csattant fel kényeskedő hangon Naomi, és szépség ide vagy oda, de ebben a pillanatban inkább tűnt toporzékoló pelenkásnak, mint előkelő dámának.

Caden megvonta a vállát.

– Ti beszéltetek. Én már elmondtam az álláspontomat.

– A jegyességünk még nincs felbontva – kiabálta magából kikelve Naomi, én pedig éreztem, ahogy a döbbenetem az arcomra fagy.

Jegyesek! Atyaisten! Mi a csudát képzeltem?

Úgy tűnt, senkinek nem tűnt fel, ahogy halálra váltan, lassan araszolok az ajtó felé. Caden arca egészen elvörösödött a haragtól. Bárhogy is volt, valamiért nagyon haragudott a mennyasszonyára.

– A jegyességünk abban a pillanatban felbontatott, amikor először csaltál meg más férfival. És akkor vált soha meg nem történtté, amikor elszöktél az öcsémmel.

A szavai mennydörgésként hatottak a hirtelen beállt csendbe. Meg sem próbáltam megemészteni a hallottakat. Lassan tovább hátráltam, míg azok ketten tovább folytatták elcsépelt szócsatájukat.

Valaminek nekiütköztem még az ajtó előtt. Riadtan fordultam meg, és Tayshaun sajnálkozó tekintetével találtam szemben magam. Nem bírtam elviselni az együttérzését. A könnyeim maguktól peregtek végig az arcomon, de ezt már senki nem láthatta, mert Tayshaun mellett kisiettem a szalonból.

Már a lépcső tetején jártam, amikor odalenn kivágódott az ajtó.

– Danielle!

Az erélyes parancshangnemre azonnal megálltam, és igyekeztem összeszedni magam. Hallottam Caden határozott lépteit, de nem fordultam meg, hogy lássam, valóban ő közeledik.

– Caden! Hová a fenébe mész? Azt hittem, még beszélgetünk lefekvés előtt! – hallottam Naomi bosszankodását, és összerezzentem, amikor váratlan közelségből hallottam a gróf válaszát.

– Akkor hát maradj, és beszélgess, Naomi! A kényszert soha nem helyeztem az élvezet elé – vetette oda Caden, majd meg sem várva a választ, megragadta a karomat, és maga előtt tolva haladtunk a hálószobák felé.

Amikor meg akartam állni az enyém előtt, Caden még szorosabban fonta erős ujjait a karom köré. Néhány lépés után döbbentem csak rá, hogy nem az én, hanem az ő hálószobájába tartunk. A szívem már eddig is őrült iramot diktált, a felfedezésemre azonban össze-vissza kezdett kalimpálni.

A tudatom felháborodott, mert odalenn mindenki a szemtanúja volt, hogy nem a saját szobámba vonultam vissza, hanem a gróffal a sajátjába. A véleményüket el is könyvelhettem magamban, és csak remélni tudtam, hogy a későbbiekben soha nem fogok találkozni velük. Ha mégis, úgy bizonyosan megbélyegzett nőként kell majd leélnem az életemet.

– Talán megszállt maga az ördög, hogy lejöttél ma vacsorázni, vagy van valami jobb magyarázatod! – támadt nekem a férfi rögtön azt követően, hogy bezárta mögöttünk az ajtót.

Idegesen léptem a kandalló elé, amiben vidám tűz lobogott, megvilágítva lágy fényével a szobát. A különbség nem sok volt az enyémhez képest. A színeket leszámítva csupán egy hatalmas karosszék és egy íróasztal volt, amiből arra következtettem, hogy ezt használhatja dolgozószobának alkalmanként.

– Arra gondoltam, talán örülne a társaságomnak, Mylord – feleltem bizonytalanul, és szembe fordultam vele.

Nem engedtem, hogy a haragja összezavarjon, bár remegtem, mint a nyárfalevél. Közelebb léptem hozzá, de ő nem mozdult. Csak állt az ajtónak támaszkodva, kezeit a zsebébe süllyesztve, most már pontosan tudtam, miért.

– Elment az eszed! – csattant fel továbbra is haragtól fojtott hangon, de lényegesen csendesebben a gróf. – Szétszedtek volna, ha egy perccel is tovább maradunk.

Egy pillanatra megtorpantam, majd magamban vállat vontam, és még egy lépéssel közelebb kerültem hozzá. Nem akartam a jegyességére gondolni. Nem akartam a jövőre gondolni. Egyszerűen csak szerettem volna egy kicsit szeretni, mielőtt örökre elhagyom.

Még egy lépés, és már előtte álltam szorosan. A ruhám alja és az ő csizmába bujtatott nadrágos lába összeért. Lehajtotta a fejét, hogy egészen a szívem mélyére hatoljon a pillantásával.

– Mit akartál ezzel elérni? – kérdezte őszinte értetlenséggel az arcán.

Gyönyörűnek láttam. Markáns arca, vonzó, karakteres álla, szigorú szemöldöke, és alatta a szigorú barna szempár. Minden annyira tökéletes volt a szememben, és annyira más, mint a testvére. Külsőleg talán hasonlóak voltak, én mégis megláttam az alapvető dolgot, amiben eltértek egymástól.

Én beleláttam a szívébe. Sajnos azonban még ez is kevésnek bizonyult, mert a lord viszont olyan vak volt, hogy nem látott csak a legközelebbi ágyig. Magamban újabb vállvonogatás következett. Nem tehet már bennem semmilyen kárt. Nem vehet el semmit, ami ne lenne már az övé.

Ezzel a gondolattal lábujjhegyre emelkedtem.

– Ezt – leheltem, kezeimet a tarkója mögé csúsztattam, hogy közelebb húzzam magamhoz, és óvatos csókot nyomtam kemény ajkaira.

Meg sem moccant, mintha szobrot csókoltam volna, de nem adtam fel. Még lejjebb húztam a fejét, ő pedig engedelmesen hajolt le hozzám, míg végre rendesen hozzáférhettem a szájához. Végigcsókoltam merev ajkának minden szegletét, közben félve felpillantottam rá. A látvány egészen megbabonázott. Caden lehunyt pillákkal tűrte a zaklatásomat, kezeit a zsebében tartotta, és arcán a kábulat és a fájdalom összeegyeztethetetlen érzelmei váltakoztak.

Végül hátrarántotta a fejét, így már nem értem el, hisz legalább három fejjel magasabb volt nálam.

– Menj innen, Danielle! – parancsolta, de kihallottam a hangjából a könyörgést.

Remegtem és féltem a jövőtől, de hirtelen nem számított semmi, csak ő. Annyira elveszett volt, és átláttam rémisztő haragján, amivel sikerült mindenkit elmarnia maga mellől. És megláttam mennyire végtelenül magányos. Összeszorult a szívem, ha csak rágondoltam, miken mehetett keresztül a földszinten tartózkodó vipera miatt.

– Nem – mondtam fékezhetetlen vigasztalási vágyamban.

A lord szemei felszikráztak a haragtól.

– Menj innen most! Egyébként is nehéz türtőztetnem magam a közeledben. Tudhatod, milyen hatással vagy rám – ismerte be, és szemei egész elsötétültek a féktelen érzelmek hatására. Előrehajolt, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön. – Felvetted ezt az alig takaró ruhát, Nadonak majd kiesett a szeme. Mintha engedném, hogy egy ujjal is megérintsen... Menj el!

– Nem – leheltem alig hallhatóan, mire Caden úgy összeszorította az állkapcsát, hogy félő volt, kitörik az összes foga.

– Ha itt maradsz, megint bánthatlak – fenyegetőzött.

Belenéztem a szemeibe, és azt akartam, hogy lássa a bizalmat az enyéimben.

– Nem fog bántani soha többé. Megígérte nekem.

– Danielle, ez az utolsó lehetőséged! Menj el, mert képtelen vagyok tovább ellenállni neked.

– Akkor ne tegye! – suttogtam.

Karjaimat összefontam a tarkóján, és magam felé húztam. Nem sikerült volna, ha nem teszi, amit szeretnék. Ajkaimat az övére tapasztottam, a testemmel pedig amennyire csak bírtam hozzá simultam. Félig lehunyt pilláim alól láttam, hogy küzd magával, küzd mindazzal, amit tett velem ez idáig, és bíztam benne. Tudtam, hogy soha nem bántana szándékosan, és mára már biztos voltam benne, hogy véletlenül sem.

A hasamnál éreztem irántam tanúsított vágyának ékesen meredező bizonyítékát, és tökéletesen elvesztettem a fejemet. Azt akartam, hogy ő is így tegyen. Szétnyitottam az ajkaimat, és a nyelvemet előrenyújtva megízleltem őt.

A következő pillanatban megtört, és meggyötörve nyögött egyet. Egyik kezével megragadta a tarkómat, és szorosan tartotta, míg nyelvével mélyen, minden előzetes bevezető nélkül, mélyen behatolt a számba. Szinte felfalt, és én tobzódtam az érzésben. Másik keze a fenekemre csúszott, és szorosan magához vont.

Az ölelése szenvedélyes volt, a szívem majd kiugrott a helyéről, ahogy elvesztem benne. Lángra akartam lobbantani, de vele együtt égtem én is. A szám minden egyes részét végigsimította, majd nyelve kéjesen finom mozgásba kezdett az enyémmel. Akaratlanul is viszonoztam, lehetetlen volt neki ellenállni.

Végül elfordítottam a fejemet, hogy levegőhöz jussak, amire úgy tűnt, neki egyáltalán nincs olyan nagy szüksége, mert ajka egy pillanatra sem vált el a bőrömtől. A ruhám kifejezetten bosszantotta, és amikor már harmadszorra sem sikerült a kapcsokat szépen, sorban szétszednie, egyszerűen kettétépte.

A puszta kezével széttépte azt az erős anyagot, éppen úgy, ahogy akkor a kunyhóban, nekem pedig elakadt a lélegzetem. Az ereje lenyűgözött, a szenvedélye annyira nyers volt, magával ragadott.

Láttam, ahogy csodálkozva, megbűvölten meredt teljesen lemeztelenített testemre, és rádöbbentem, hogy még alsóing sincs rajtam. A ruha szabása nem tette lehetővé, hogy viseljem.

Néhány percbe telt, mire kihámozta magát a szűk nadrágból, és a fehér ingből. Mindent szanaszét dobált, pedig tudtam róla, hogy egyébként a precíz mindenben.

– Tökéletes vagy... – lehelte a nyakamba, amikor újra a karjaiba zárt.

Szinte fuldoklottam az érzéstől, amit csupasz testünk érintkezése okozott. Szorosabban préseltem magam hozzá, de még így is úgy éreztem, mintha még mélyebben akarnék benne lenni. Caden is zihálva szedte a levegőt, és amikor hatalmas markába zárta a mellemet, mindketten egyszerre nyögtünk fel.

Forrongó bizsergés futott végig a gerincemen, amit ívben hátrahajlítottam, felkínálva magam a férfinak. Caden a hüvelyk és mutatóujja közé fogta a mellbimbómat, én pedig felszisszentem a gyönyörtől. Kihúztam a haját összefogó szalagot, és beletúrtam selymes tincseibe.

Egyik kezével megtartott a derekamnál fogva úgy, hogy a hátamat egészen hátrafeszítette. A fejét lehajtotta, és ujjait a szájával váltotta fel. Elakadt a lélegzetem, a vérem forrón száguldott a testemben, és abban a pontban keltett fájó ürességet, amerre Caden szabad keze tartott.

– Megmutatom, amit a legutóbb elmulasztottam – sóhajtotta a mellbimbómnak, amely a nedvességnek és hűvös leheletének köszönhetően már-már fájóan meredezett előre, szinte könyörögve az érintéséért.

Ujjai rátaláltak arra a pontra, ahol előtte senki nem járt. Éreztem, hogy a vágyam miatt érzi a nedvességemet. Zavarba jöttem, el akartam húzódni, de felmordult, a szorítása erősebbé vált, és olyan hévvel csapott le a melleimre, hogy eksztatikus sikoly szakadt fel belőlem. Erős ujjai végtelen finomsággal köröztek a nőiességemben, és kis idő múlva már csak homályos tekintettel tudtam követni mozdulatait. Biztos voltam benne, hogy a látásom soha nem lesz a régi.

Közeledtem valami felé, épp, mint akkor a homokban, de akkor túl hamar vége szakadt.

– Caden... – könyörögtem magam sem tudtam, miért.

Caden felmordult, ajka elengedte a mellbimbómat, és az ajkaimat vette birtokba. Hajunk csapzottan összekavarodott, és lihegésünk hangjai betöltötték a szobát, én pedig úgy éreztem, nem is lehetnék jobb helyen ebben a pillanatban.

– Caden! Kérlek... – nyöszörögtem, amikor végre szabadon engedte az ajkaimat.

Falta a testemet. Mohón és nyersen, mégis vigyázva, nehogy kárt tegyen bennem. Ajkai és ujjai fáradhatatlanul mozogtak a melleimen, a nőiességem különböző pontjain. Úgy éreztem, mintha egész a szakadék szélére sodortak volna, ahol várom a veszélyes orkánt, mely végre felkap, és enyhíti a szenvedélyes ürességet az ágyékomban.

– Nem bírom – hörögte Caden, és éreztem, ahogy forró merevedését a hasamhoz dörgöli. Megkínzottan felnyögött. – Nem bírom, Danielle! Muszáj... muszáj éreznem téged.

A tenyerembe fogtam az arcát, és magam felé fordítottam. Szemeiben egy pillanatra azt a szerelmet láttam tükröződni, amit én éreztem.

– Akkor érezz!

Caden kezei a fenekemre csúsztak, és óvatosan megemelt. A szívem majd' kiugrott a helyéről, amikor a hátamat a falnak támasztotta, és a szeméremrésemnél megéreztem vastag, kemény férfiasságát. Kezeim a vállára csúsztak, amikor rájöttem, hogy mire készül, és csak reménykedtem, hogy nem lesz akkora a fájdalom, mint először.

A tekintetünk egymásba fonódott, így ha lehet még erotikusabb lett a pillanat, amikor egyetlen erőteljes mozdulattal belém hatolt. Kéjes, rekedtes nyögés hallatszott, de nem voltam biztos benne, melyikünkké. Talán mindkettőnkké. Nem számított.

Semmi nem számított, mert a várt fájdalom helyett bizsergető szikrafény gyúlt a mélyemben. Caden széles, izmoktól duzzadó vállaiba kapaszkodtam, míg ő alattam mozogva, engem biztosan megtartva kezdett mozogni. Egy ideig még képes voltam tartani a szemkontaktust, de az érzés egyre nőtt bennem, mintha egy fehér fény közeledett volna felém.

A fejemet hátrahajtottam, és felvettem Caden ritmusát, mire hallottam, hogy felmordult. Egészen vad, állatias morgásnak hangzott, ami egészen felborzolta pattanásig kifeszített idegeimet. Caden egyre gyorsabban mozgott, kezei belemarkoltak a fenekembe, míg ajkai nyaldosták, csókolták arca előtt emelkedő és süllyedő melleimet.

– Caden, én mindjárt... – Nem tudtam! Nem tudtam, mi fog következni, de biztos voltam benne, hogy már nem sok idő kell hozzá. Még néhány heves csípőmozdulat...

– Danielle! – kiabálta a férfi, és a mozdulatai már olyan gyorsak voltak, hogy tűz lobbant közöttünk.

A szikrák egyetlen egésszé olvadtak össze, és kirobbantak a testemben. Az ágyékomból indult, de az utolsó zsigeremig eljutott, a mellbimbómig, melyet Caden az utolsó pillanatban engedett szabadjára. Csaknem kihunyt a fényem, hogy megkönnyebbülten pihenhessem ki az átélt eksztázist a karjaiban, de Caden tovább mozgott. Rájöttem, hogy félretette későbbre a saját örömét, hogy előbb megmutassa nekem.

Az első orgazmusom még el sem múlt teljesen, amikor Caden lassan olyan kemény lett bennem, mint egy acélrúd. Érzékeny voltam ott alul, talán emiatt, de újra éreztem, ahogy elönt a forróság. Aztán Caden egyetlen kemény mozdulattal belém hatolt, úgy maradt egy hosszú másodpercig, és éreztem, ahogy belém lövelli sugárzó forróságát. Ebben a pillanatban megnyalta a mellbimbómat, majd mélyen a szájába vette, és megszívta, én pedig éreztem, ahogy érzékeim nem tudnak ellenállni a kettős támadásnak. Másodjára is végigsöpört rajtam a bizsergető lávatenger, és lángoló hullámaitól még sokáig rángott a testem.

Pihegve omlottam a vállára, és attól féltem, hogy összerogyunk ott helyben a földre, mert képtelenség, hogy ezek után talpon bír maradni velem a karjában. Tévedtem. Néhány hosszúnak tűnő másodperc után újra megerősödött a szorítása, aztán úgy, ahogy volt bennem, odasétált az ágyához, és végignyúlt rajta.

A hűvös ágynemű kellemes érzés volt átforrósodott testemnek, de azért szorosan Cadenhez bújtam, mielőtt engedtem az álom ellenállhatatlan kísértésének. Az utolsó gondolatom az volt, mennyire kár, hogy el kell hagynom őt holnap.

A hajnal első sugaraival ébredtem, és a lehetőségekhez mérten próbáltam észrevétlenül kibújni az ágyból. Caden mélyen aludt, meg sem rezzent, amikor egyedül maradt. Figyeltem az arcán, melyről minden gond eltűnt alvás közben. Gyönyörű volt, belesajdult a szívem, annyira szerettem.

Lágy csókot leheltem az ajkaira, aztán a testem köré tekert lepedőbe burkolózva kisétáltam a szobájából...

A kastélyából...

Az életéből...