Testvérlelkek

benina

Caden

Mióta Danielle a szigetemre vetődött, úgy gondoltam rá, mint egy angyalra. Egy érzéki angyalra, akit az égiek az én szenvedésem miatt küldtek. Formás fenekéig érő aranyszínű tincsei ingerlően göndörödtek, és ártatlanul csillogó szemeiben el lehetett veszni akár egy egész életre.

És ha Danielle valóban angyal volt, akkor a nővére leginkább csábító amazonra emlékeztetett. Barna fürtjei a háta közepéig értek, most ziláltan hullottak a vállára. Magasabb volt a húgánál legalább egy fejjel, de még így is jóval alacsonyabb nálam vagy a fivéremnél. Halkan suttogott csitító szavakat húga fülébe, de közben sötét szemeivel vadul pásztázta a környéket, készen arra, hogy bármelyik pillanatban valaki torkának ugorjon. Alighanem én lettem volna az a valaki.

Együtt térdeltek a homokban, nem törődve a ruhájukkal, mint más úri kisasszonyok tették volna. Egyszerűek voltak, de szenvedélyesek, ahogy minden érzelmeiket kiterítették a tengerpartra. Alynn úgy látszott megfojtani készül a testvérét, olyan szorosan vonta mellkasára a fejét.

Már épp szólni akartam, hogy szép dolog a viszontlátás, de néha friss levegőre is szükség lehet, amikor végre enyhített a szorításán. Ahogy arcát Danielle selymes hajába fúrta, fájdalom nyilallt a mellkasomba.

Emlékeztem az érzésre, emlékeztem az illatára, és hirtelen émelyítő féltékenységet éreztem, amiért az a nő megtehette azt, amire én áhítoztam. Minden bizalma, amit kinyilvánított a nővére felé, minden ölelése és elejtett könnycseppje, mindent akartam magamnak. Azt akartam, hogy Danielle nekem könyörögjön, hogy maradjak vele, hogy értem zokogjon, és én temethessem bele magam illatos hajzuhatagába.

Megrázkódtam, de nem az éjszaka hűs levegője miatt. Közelebb léptem hozzájuk, de nem fedtem fel a jelenlétemet Alynn előtt. Nem láttam szükségét, hogy belerondítsak egy olyan meghitt találkozásba, amilyet az öcsém és én soha nem fogunk átélni már. Kívülállóként szemléltem az eseményeket, és keserű szájízzel döbbentem rá, hogy valóban az voltam.

Kívülálló...

Alynn kitartóan csitította Danielle görcsös zokogását. Amikor végre elapadtak a könnyei, az álla alá nyúlt, és ismerős mozdulattal kényszerítette, hogy a szemébe nézzen.

– Végre megvagy! – suttogta megindultan, miközben lágy puszit nyomott a húga arcára. Nem láttam Danielle arcát, mert nekem háttal helyezkedett el, Alynn viszont nyitott könyv volt előttem. Komolyan nézett a mélykék szempárba. – Szeretlek, Danielle!

Különösnek találtam ezt a vallomást, mégis, ahogy visszaemlékeztem a lány meséire a múltjáról valahogy értelmet nyert. Ez a két lány az elmúlt években szinte teljesen elszakítva élt egymástól, és mikor végre normális élethez kezdtek volna, jött Devon és az ostoba kalózjátékai.

Úgy tűnt, Danielle az eltelt napok minden keserűségét és bánatát erre a pillanatra tartogatta. Vékony vállai megrázkódtak, ahogy próbálta visszafojtani a sírásást, én pedig bosszúsa káromkodtam, amikor láttam, hogy képtelen rá. Nem lett volna szabad idekerülnie. Talán még azzal a piperkőccel is boldogabb lehetett volna, mint itt, rám fanyarodva.

Tudtam, hogy el kéne engednem, de nem akartam. Magam mellett akartam tudni, amíg...

Meddig is?

Amíg be nem bizonyítom neki, hogy nem vagyok szörnyeteg! Legalább addig. És ez a babatéma kitűnő indok volt a jogaimat illetően.

– Figyelj rám, kicsim! Együtt ebből a helyzetből is kikerülünk, ne aggódj! És mostantól a közeledben leszek, és nem engedem, hogy bárki is bántson – fogadkozott Alynn, és mintha a saját szavaimat hallottam volna visszhangozni.

Nekem kellett volna ezeket mondani, legalább ekkora szenvedéllyel, és akkor talán Danielle is bizalommal fordult volna hozzám, amikor ide akart szökni. Alynn kihagyott néhány évet a húga életéből, és úgy tűnt, minden erejével azon van, hogy pótolja nővéri kötelességeit. Biztos voltam benne, hogy kínozta a gondolat, hogy Danielle-t annyi időre magára hagyta a vén satrafával.

Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy megnyugtatom, nem tudhatta, így nem is az ő hibája, ami történt. Danielle pedig mostantól az én védelmemet élvezi, és sokkal nagyobb figyelemmel fogom őrizni, mint eddig. Ahogy figyeltem az idősebb nővért, ahogy védelmezőn magához húzza a húgát, biztos voltam benne, hogy magasról tenne rá, miket hordok össze neki éppen én, a szűzgyalázó. Gondolkodás nélkül nekem rontana úgy, ahogy a legutóbb tette.

Danielle fájdalmas szisszenése azonnal visszarángatott a gondolataimból. Alynn is azonnal reagált. Nem tudtam eldönteni, hogy bosszant vagy tetszik, hogy ugyanúgy reagál, mint én, ha a húgáról volt szó.

– Hol sérültél meg? És mi történt? – szegezte neki a kérdést Alynn, de Danielle csak hallgatott. Látszott, hogy nem akarja éppen ezzel a történettel elütni azt a kevés idejüket, ami megadatott neki. Alynn megenyhülve folytatta. – Csak tudni szeretném, kinek a nyakát kell elvágnom, amiért bántani merészelt!

Mosolyt csalt az arcomra a harciassága. Tovatűnő volt, akárcsak az érzés, hogy hangosan felnevessek. A következő mondatnál lelohadt az arcomról.

– Ismét Caden nyúlt hozzád?

A szégyen és a harag elemi erővel söpört végig rajtam. Szerettem volna már csak a feltételezés miatt belemarkolni barna hajába, és alaposan megleckéztetni a szemtelen fruskát. Mi a fenét képzel, mi vagyok én?

Legszívesebben a mellettem gonoszul vicsorgó fába vertem volna a fejemet. Mert igaza volt. Teljesen logikus, hogy éppen rám gondolt, hisz miért is ne tenném meg akár többször is, ha már egyszer sikerült...

Azon kaptam magam, hogy lélegzetvisszafojtva várom Danielle reakcióját.

A lány hevesen megragadta nővére kezét, és idegesen szorongatni kezdte, miközben magyarázkodni kezdett.

– Nem, nem, szó sincs erről. Azóta nem ért hozzám úgy, amióta… – tétován elhallgatott, én pedig tobzódtam a megvetésben önmagam iránt. – Akkor hibát követett el, és ezzel ő is tisztában van. Elhiszem neki, hogyha képes lenne meg nem történtté tenni az eseményeket, akkor mindent elkövetne ez ügyben. Nem rossz ember ő. Megvédett, amikor szükségem volt rá, és mellettem állt. És vállalni fogja tetteinek esetleges következményeit.

Hát ettől azt hinné az ember, hogy menten jobban érzem magam, de ehelyett csak még mélyebbre süllyedtem az önutálat posvány mocsarában.

Alynn gyanakodva méregette a húgát, mintha azt latolgatná, mikor is ment el teljesen az esze. Danielle mondhatni hevesen védelmezett, nehogy a lány rosszat gondoljon rólam, és ez olyan szívmelengető érzéssel töltött el, hogy ott helyben engednem kellett volna a kísértésnek, a karjaimba emelni, és visszavinni a biztonságos, meleg kastélyba. Megmutattam volna neki, hogy mit és hogy kell csinálni normális esetben.

De mégsem tettem. Csak álltam, és engedtem, hogy tovább sutyorogjanak, kiélvezzék egymás társaságát. Ugyan nem tudtam, mennyire fontos az öcsémnek a lány, de emlékeztem, hogy a birtoklási ösztön csaknem olyan erős benne is, mint bennem. Tehát vagy Ben jelenik meg hamarosan, hogy visszavigye Alynnt a hajóra, mielőtt a gazdája észrevenné – amit nem bántam volna, mert jó lett volna látni újra a vén lókötőt –, vagy pedig ő maga jelenik meg.

– Ha nem a lord bántalmazott, akkor csak az az átkozott boszorkány lehetett. Látni szeretném a sebedet! – nem kérés volt, leginkább parancsnak hangzott.

Danielle engedelmesen megfordult, és kiengedte a ruháját, hogy a nővére láthassa a hátán a sérüléseket. Annyira összeszorítottam az állkapcsom, hogy félő volt, kitöröm a saját fogamat. Arrébb mozdultam, és igyekeztem csak a haragomat mutatni, ami önmagam ellen szólt, de ezt senki nem tudhatta.

Danielle a sötétbe nézett vakon, mégis biztos voltam benne, hogy látta, merre vagyok. Mintha egyenesen a szemeimbe nézett volna, vádlón, és ez egész a szívemig hatolt.

– Merre van most? – kérdezte Alynn, és úgy nézett körül, mintha azt remélné, hogy a satrafát felfedezheti bármelyik pillanatban.

– Caden közbelépett azon az éjjelen, amikor … Mrs. Doots rám támadt… kifizette neki a tartozásunkat és utána elzavarta a birtokról. – Danielle hangja lágy volt és csöndes, mint a selyem, amelyet a legfinomabb testre öltenek.

Igazság szerint Mrs. Potzel csak másnap hajnalban hagyja el a szigetet a terveim szerint. Tayhsaun fogja kikísérni a sziget másik felében lévő kicsi, de hasznos és népes kikötőbe, ahonnan indul két kereskedelmi hajó a kontinensre. Mindkét szkúner kapitányát régről ismerem, ezért nem okozott problémát, hogy elvigyenek magukkal egy fiatal lányt bántalmazó vénasszonyt. Mrs. Doots épségben el fog jutni az úti célja végállomásához, de annyi kényelemben lesz része, mint egy halnak a sivatag közepén.

- Ezek szerint akkor most másnak tartozunk – sóhajtotta Alynn, és úgy tűnt, cseppet sincs ínyére ez a tény. Egyre jobban frusztrált a negatív vélemény, ami kialakult a Montgomery lányokban irántam, és ezzel párhuzamosan erősödött az érzés, hogy tegyek ellene. – Rendben. Akkor most mitévők is legyünk?

Nem igazán tudtam eldönteni, hogy a kérdést önmagának intézte, vagy Danielle-nek, mindenesetre utóbbi reagált rá a gyorsabban.

– Gyere velem vissza a birtokra – kérte, de Alynn sajnálkozó pillantást vetett rá, és tagadóan ingatta a fejét. Nem láttam Danielle arcát, mégis biztos voltam benne, hogy őszinte csalódottságot lehetne leolvasni róla. Amikor megszólalt, hangja egészen elhalkult. – De azt ígérted, hogy mellettem maradsz! Nélküled nem bírnám ki.

Szavait újabb tőrdöfésként mártotta belém, én pedig biztos voltam benne, hogy már elfeledkezett a jelenlétemről.

Alynn a tenyerébe fogta törékeny arcát, homlokát az övének támasztotta, és lehunyt szemmel, bűntudatos magyarázatba kezdett.

– Van még egy kis elintéznivalóm, de ígérem, hogy két napon belül eljövök érted – ígérte Alynn, majd határozottabban folytatta. – Csak addig kell kitartanod, érted? Nem hagylak itt!

Mi az, hogy nem hagyja itt? Magával akarja vinni? El innen? Tőlem? A közelemből?

A harag már mindent megsemmisítve tombolt bennem. Visszafogtam magam. Nem bánthatom, ő a testvére... ráadásul nő. Törékeny nő, aki olyat üt, mintha téglát rejtegetne az öklében.

– De én nem mehetek el innen, amíg… – kezdte Danielle csöndesen, mire átvillant az agyamon, hogy meg kell tanítanom neki erélyesebben fellépni.

Alynn bezzeg hangosan harsogott az éjszakai csöndbe, és cseppet sem zavartatta magát. Fogalmam sem volt, hogy bírja az öcsém egyáltalán elviselni ezt a nagyhangú nőt. Megvolt a maga egzotikus vonzereje, de Danielle angyali szépségével nem ért fel. Arra gondoltam, hogy Devon bizonyára valami hasonlót érezhetett Alynnel kapcsolatban. Érdekes...

– Senki nem mondhatja meg, hogy mit tegyünk! – jelentette ki szenvedélyesen Alynn. Danielle ernyedten megrázta a fejét, de továbbra is hallgatott, míg nővére szenvedélyesen folytatta. – Ha távozni akarunk, nem tartóztathatnak fel.

Nem bírtam tovább. Ha kell, móresre tanítom ezt a nőt, de Danielle-t nem eresztem el, míg be nem váltom az önmagamnak tett fogadalmam. Kiléptem a sötétség rejtekéből, és feléjük indultam. Belegondoltam, milyen lenne, ha a lány ebben a pillanatban, vagy két nappal később tűnne el az életünkből, és beleborzongtam. Az önutálat hihetetlen mértékeket öltene.

A gondolat a torkomba szorult, majd túlfeszítve a lehetőségeit kitört belőle. Hiába fojtotta vissza, mégis morgásnak hatott. Rámorogtam Alynnre, aki erre felpattant, magával húzta Danielle-t is, és maga mögé tolta. Tőlem védelmezte, és ez csak olaj volt a tűzre, csak még jobban felbőszített vele.

– Danielle nem megy innen sehová. – jelentettem ki legalább olyan dühösen, mint ő az imént, majd nyomatékosan hozzátettem. – Nem engedem.

Alynn szóra nyitotta a száját, de már nem rájuk figyeltem. Ha eddig dühös voltam, akkor abban a pillanatban, ahogy megláttam a sötét alakot közeledni, egyenesen tomboltam. Azok után, amit tett ide merészelte dugni a képét. Az árulása veszett méregként száguldott az ereimben, és ahogy annyi kihagyott idő után újra a szigeten láttam őt, felszította a rég eltemetett tüzeket és a fájdalmat.

– Ne merj hozzá nyúlni! – Devon hangja maga volt a fenyegetés, de nem törődtem vele.

Az agyamra lassan vörös köd ereszkedett. Nem elég, hogy ideengedi a nőjét, aki el akarja tőlem vinni Danielle-t, ráadásként még parancsokat is osztogat. Rá akartam ordítani, hogy nem az átkozott hajóján van, kalóz csürhe társaságában, de újra sikerült visszafognom magam.

- Nem akar még valaki csatlakozni hozzánk? Milyen jó, hogy elméletileg ez egy titkos találkozó – szúrta közbe ingerülten, ironikusan Alynn, de senki nem nevetett.

A hangulat megfagyott, és pattanásig feszült. Figyeltem a testvérem minden mozdulatát, az első hirtelenkedésre kész voltam kardot rántani, de azért imádkoztam, nehogy így történjen. Nem azért, mert rosszabb vívó volna. Épp ellenkezőleg, annál ő sokkal fürgébb.

– Mit keresel a birtokomon, Devon? – próbálkoztam a higgadt, civilizált csevegéssel.

– Milyen kellemes üdvözlés, bátyám! – gúnyolódott Devon, mire éreztem, ahogy a kezeim ökölbe szorultak.

- Csak amilyet megérdemelsz, testvér! – Összeszűkült a szemem, ahogy ránéztem, és végül leesett. Csak az időt akarja húzni, ehhez mindig is nagyon értett. – De még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Mit keresel itt, az én birtokomon?

Devon hanyagul megvonta széles vállát.

– Csak vigyázok arra, ami az enyém.

Alynn ingerülten felcsattant.

–Én nem vagyok senkié, legkevésbé a magáé – harciaskodott, mire a gondolataimba befészkelte magát, hogy Alynnel bizony jól ki fogunk jönni attól a pillanattól kezdve, hogy nem próbálja meg elszakítani tőlem. Most azonban...

– Ne szóljon ebbe bele, ez nem az Ön dolga, kisasszony!

Alynn nem válaszolt, de biztos voltam benne, hogy a következő jobbegyenesét a fivérem fogja kapni, ott ahol egyedül lehetnek, és ahonnan nincs visszaút. Reméltem, hogy így lesz, de addig is szerettem volna én is megtorolni azt, amit akkor tett. A haragomat azóta is táplálta az elárultság, és a csalódás, így nem volt nehéz undorral a hangomban megszólalni.

– Rendben, akkor fogd ezt a kis némbert, és takarodj a szigetemről!

Már semmit sem láttam, és bár a szakálltól nem láthattam tisztán az arcát, biztos voltam benne, hogy a barna szempár a haragtól csillog annyira elmélyülten.

– Ne merj róla így beszélni! – morogta Devon, és végre kitört.

Egyszerre rántottunk kardot, és ugyanazzal a mozdulattal, amit még egymással gyakoroltunk, és fejlesztettünk tökéletesre, lecsaptunk a másikra. Hallottam Danielle fojtott, rémült sikolyát, és átkoztam magam, amiért mindezt előtte csinálom. A szemem sarkából odasandítottam, és láttam, ahogy riadtan kapaszkodik Alynn karjába. Mindketten sápadtnak tűntek.

Nem figyeltem eléggé, későn vettem észre a farönköt, és hanyatt vágtam magam a nedves tengerparton. A homok felfogta az esést, de azért egy pillanatra le kellett hunynom a szemem, hogy stabilan tudjak hárítani, és felállni a földről. Bíztam benne, hogy a férfiúi büszkeségem nem szenvedett komolyabb sérülést, aztán újabb és újabb csapásokkal és hárításokkal küzdöttem a fivérem ellen.

Most, hogy itt minden rendben volt, a haragom múlóban volt, a vörös köd felszállt, én pedig innentől kezdve csak hárítottam Devon egyre haragosabb támadásait. Halántékomon verejtékcseppek gyöngyöztek, amikor újra Danielle felé pillantottam, és megállt bennem az ütő.

– Devon, állj! – Lehetett valami a hangomban, vagy az arcomon, mert az öcsém azonnal engedelmeskedett.

Mindketten abba az irányba meresztettük a szemünket, ahol a legutóbb a Montgomery-nővérek álltak, de most nem láttunk senkit. A lányok egyszerűen eltűntek az éjszakában.