Testvérlelkek

Akasha

Apám mindig azt mondta nekem, hogy mást legyőzni nem könnyű, hanem igazán nehéz feladat. Mégis, a leginkább embert próbálóbb, amikor saját magunkat leküzdve érünk el bármit is.

Ennél több magyarázatot nem adott. Azt állította, hogy ha itt az idő, akkor érezni fogom, mire gondolt. Szerinte ez is egy olyan dolog, amit nem elég csak megvitatni, ezt meg kell tapasztalni, amit viszont majd az élet hoz magával. Lehet, hogy észre sem fogom venni, és már meg is fog történni velem. Elhangzott szavai csak még jobban összezavartak, semmit nem értettem belőlük. De igaza lett. Mindenben.

Egy forró, júliusi estén történt még 1621-ben. Akkor én már 11, Danielle pedig 9 éves volt. Nem bírtuk a hőséget, ezért a tenger hűs vizénél kerestünk menedéket. Tűzött a Nap, de én csak térdig mertem belemártózni a habokba. Hogy mi volt ennek az oka? Nagyon egyszerű a válasz: féltem. Rettegtem, hogy elnyelnek a hullámok, és nem tudok a partra úszni. Szinte pánikrohamban fuldokoltam a szárazföldön a gondolatra, hogy elveszek a hatalmas víztömegben.

A part biztonságos közelében figyeltem a húgom, aki felhőtlenül lubickolt tőlem nem messze. Testvérem imádta a kagylókat. Már egy figyelemre méltó gyűjteménnyel is rendelkezett. Láttam rajta, hogy a sok különböző héjak formái mennyire lenyűgözi őt, és kis arca mennyire felragyog egy-egy kincs megszerzésekor. Amikor az egyik szikla tövénél megláttam egy gyönyörű darabot, kérdés sem volt, mi lesz a sorsa. Viszont amíg azzal foglalkoztam, hogy örömet szerezzek Danielle-nek, majdnem elvesztettem őt.

Kapkodva vettem a levegőt, ahogy visszaszaladva elhagyott őrhelyemre, sehol nem találtam. Teljesen kétségbe esve hallottam egy fuldokló sikolyt bent a tenger mélyéről. Én kintről tehetetlenül latolgattam lehetőségeimet. Már nincs sok idő. Ha elmegyek segítségért, akkor a húgom meghal. Ha toporogva csak itt állok, akkor is megtörténhet ugyanaz. Az egyetlen lehetőség, ha bemegyek utána, és kihozom. Emlékszem, hogy egész lényem remegett, ahogy egyre beljebb evickéltem, de ennek semmi köze nem volt a tenger hőmérsékletéhez. Magam sem emlékszem már a befele vezető útra. Csak a kis rémült arcot láttam magam előtt, ahogy kapálózik, és nem törődtem mással. Egyik karomat keresztbe vetettem a mellkasán, hogy feje a víz felett legyen, és minden erőmet összeszedve ritmikus rúgásokkal kifele haladtam apró testével.

Szívem csak dörömbölt, nem bírt lenyugodni. Ahogy kiértünk, a húgom kezei nem akartak elereszteni, mintha még mindig veszélyben lett volna. Egy ideig azt hittem, hogy testünk reszketését csupán átnedvesedett ruhánk okozta. Egészen addig, amíg meg nem hallottam Danielle halk, pityergő hangját. Máig nem tudnám megmondani, mennyi ideig zokogtunk egymás karjaiban. Elég érettek voltunk ahhoz, hogy mind a ketten tisztában legyünk azzal, mi történt, hogy majdnem tragédiába csapott át felhőtlen vidámságunk.

Már beesteledett, amire apánk értünk jött. De mi még mindig ugyanazon a helyen ültünk, a parttól kicsit távolabb, mozdulatlan, teljesen megrémítve őt. Amikor elmeséltük neki a történteket, semmit nem szólt, csak mindkettőnket magához ölelt, és csendben hazavitt.

Csak másnap hozta szóba, amikor elhívott magával egy sétára. Persze érthetően szidást vártam, hiszen megérdemeltem. Bűntudatom teljesen eluralkodott rajtam. Az én hibámból majdnem elvesztettem a húgomat. Apám tekintete viszont mást sugárzott. Büszkeséget. Érthetetlenül fakadtam ki, hogy miért viselkedik velem így, hiszen nem ezt érdemeltem. Miért nem fedd meg, ahogy kellene. Csendes, de határozott hangja ma is a fülemben cseng.

- Tudod, mit tettél, Avery Lynn? Irányítottad a saját érzéseidet. Legyűrted a félelmeidet. Látod, én megmondtam. Észre sem vetted, és legyőzted saját magad. Ezek után már bármit le tudsz küzdeni.

Emlékszem, ahogy értetlenül csak tekertem a fejem. Még hogy bármit le tudok küzdeni? Nem hittem szavainak. De ő mosolyogva tovább folytatta.

- Nem azt mondom ezzel, hogy soha nem fogsz félni semmitől sem. Csupán annyit, hogy megvan benned az erő, hogy harcolj ellene. Szembe fogsz vele nézni, és nem hagyod magad. Higgy nekem, bármit le tudsz küzdeni, csak akarnod és bíznod kell önmagadban.

Hirtelen, ahogy ott álltam leszegett fejjel a kapitány előtt, mintha valaki a képembe ordította volna ezeket a szavakat. Visszatértek, jelezve, ki is vagyok, és mit kellene tennem. – „Bármit le tudsz küzdeni, csak akarnod és bíznod kell önmagadban.” – Tudtam, hogy mit akarok, és hittem abban, hogy sikerülni is fog. El fogom érni a célom, akármi történjen is. Nem állíthat meg senki. Még egy kabin sem. Még egy hajó sem.

Magabiztosan felnéztem a sötét szemekbe. Tekintetét a fáklyák fénye még félelmetesebbé tette, de én álltam pillantása tüzét. Szám gúnyos mosolyra húzódott.

- Gratulálok, kapitány. Látom, ismét elkapott. Ezúttal. De ami késik, nem múlik. Én fogok nyerni.

Közelebb lépett, remélve, hogy elbizonytalanodom. Mind hiába.

- Valóban? Pedig úgy látom, én győztem. – Hatalmas termete ellenére nem riadtam meg tőle.

- Lehet, hogy diadalt aratott. De ez csak egy csata volt. A háborúnak még közel sincs vége.

- Kíváncsian várom a következő trükkjeit, Alynn. Igazán elszórakoztat velük.

Szinte megdermedtem, ahogy kimondta a nevem. Honnan ismeri egyáltalán? És pont a becenevemen, ahogy csak húgomnak engedem, hogy szólítson? Biztos voltam benne, hogy nem árultam el. Senki nem tudhatta a hajón. A kapitány értetlenségemet látva majdnem elnevette magát. A döbbenettől elállt a szavam. De már nem érdekelt, hogyan derítette ki.

- Maga csak ne merjen így szólítani! Semmi joga hozzá, hogy ilyen bizalmaskodó hangnemet üssön meg velem szemben.

Szája szegletében pimasz mosoly ült, amit nagyon szívesen letöröltem volna vonzó képéről. Bosszantott már a gondolat is, hogy ennyire csábosnak találjam ezt az arrogáns fickót.

- Ahogy kívánja. Viszont akkor árulja el, hogyan szólíthatom, mivel a kisasszony által tiltott becézést is még a másik hajóról jövet hallottam, ahogy a húga szólította.

Fejét kissé oldalra biccentette, közben eléggé feltűnően végigmért tetőtől talpig. A köztünk lévő feszültséget egyre jobban érzékeltem. Próbáltam nem törődni vele, ahogy lassan közeledett felém, mint egy zsákmányra vadászó ragadozó, aki már tisztában van győzelmével. Tekintete szinte perzselte bőrömet, nekem pedig erősen kellett koncentrálnom, hogy ismét felvegyem a beszélgetésünk összekuszálódott fonalát.

- Oh, szóval arra kíváncsi, ki is vagyok, ha jól értem. Viszont fel kell világosítanom, hogy még ön is elfelejtette szerét ejteni, hogy tisztességesen bemutatkozzon. Az udvariasság úgy diktálná, hogy előbb maga tegye meg.

Nevetésébe beleremegtem. Sötét szeme csak még jobban csillogott, ahogy rám nézett, de én büszkén álltam pillantását. Már csak alig pár centi választott el tőle, hogy megérinthessem. Gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot a fejemből. Még hogy megérinteni? Elment még az a maradék eszem is? Nem tehetem. Ez képtelenség.

- Micsoda modortalanság – szólalt meg végre. - Kérem, nézze el nekem ezt a hiányosságot. Becsületes nevem Guy Ferrars, a Zöld Smaragd kapitánya, szolgálatára, Mylady!

Nem kellett tovább érintése miatt aggódnom, mert ahogy ezeket a szavakat kimondta, meghajolt, és karomat elkapva egy szívdobbanásnyi időre csókkal illette a kézfejemet. Ajka égetett, ahol hozzámért, és ez a fellobbanó hőség végigfutott gerincemen egészen a szívemig, ami ütemet váltva, rohamosabb tempóban kezdte pumpálni a vért a testemben. Kapkodó levegővételem elárult, én pedig maradék büszkeségemet megőrizve elrántottam a kezem.

- Szóval, most kegyed következik. Volna szíves elárulni, kit tisztelhetek új utasomban?

- A nevem Avery Lynn Montgomery – feleltem tettetett rideg hangon.

- Rendben, Miss Montgomery. Most pedig az ön érdekében, hogy semmi baja ne essen az út során, új szálláshelyet kap. – Egy hatalmas vigyor ült ki az arcán, szemei pedig mohóságról árulkodtak. – Kérem, jöjjön velem. - Elkapta az imént már birtokolt kezem, és szorosan tartva egyenesen a hajó belsejébe vezetett. A már ismert folyosón nem kellett sokáig menni. Az eddigi kabinom melletti ajtó előtt állított meg, és benyitott. – Mostantól itt fog aludni, méghozzá velem egy helyiségben. Foglaljon helyet, és érezze magát otthon.

- Erről szó sem lehet – csattantam fel, igyekezve kiszabadulni szorításából. De sajnos sikertelenül. Erősen fogott, és akármennyire tiltakoztam, figyelembe se vette. Ezt már nem tűrhettem. Lábam önként életre kelt, és hatalmasat rúgott a sípcsontjába. A kapitány fájdalmában összeszorította ajkait, de továbbra sem eresztett.

Dühében most a másik kezem után is nyúlt, hátra feszítve mindkettőt. Már nem tudtam mivel nekirontani. Túl erőszakos szorítása sikításra ösztönzött. De meglepetésemre egy hang sem jött ki a torkomon. Ehelyett valami forrót és lágyat éreztem ajkaimon. A szívem erre az egy éjszakára éppen elég munkát kapott, így fogalmam sem volt, honnan van még ereje ilyen hevesen verni.

Nyelve ismét kalandra hívott, de most nem engedtem magam olyan könnyen. Muszáj volt irányítanom a testem. Nem engedhettem, hogy a kábulat lecsapjon, mint alig pár órája a kabinomban. A magáról megfeledkezett kalóz felordított, ahogy megérezte harapásom. Végre eleresztette egyik kezem, és vérző nyelvéhez nyúlt, hogy szemével is láthassa bizonyítékát a bűnömnek.

- Maga kis vadóc! Szeretem a heves természetű nőket, de ez már nekem is sok. - Ellökött magától, egyenesen az ágyra. Azt hittem, hogy még ennél is szörnyűbb dolgot akar velem tenni, és remegésem ismét visszatért. Megkönnyebbülve fellélegeztem, amikor hallottam, hogy hirtelen megfordult, és fújtatva kivágtatott a kabinból. Persze még gondosan bezárta az ajtót.

Egy ideig csak ott ültem, ahova lerántott, és magamba süppedtem. Hogy kerülhettem ekkora slamasztikába? Keservesen felnevettem magamon: egyre rózsásabbnak tűnt a helyzetem. Nem elég, hogy fogoly vagyok, az elrablóm valami furcsa oknál fogva olyan reakciókat vált ki belőlem, ami csak még jobban elveszi az erőmet és a figyelmemet a szökésről, hogy elszökhessek. Mindennek tetejében eddig védettnek mondható kabinomból egyenesen az oroszlán barlangjába kerültem, ahol nemcsak a vaddal kell megküzdenem, de még önmagammal is, ha épségben, és ép ésszel akarok innen kikerülni. Úgy tűnt, ismét saját félelmemmel kell szembenéznem, hogy akaratom érvényesíthessem.

Egyelőre nem tudtam mit tenni. Csak reméltem, hogy az éjszaka folyamán már nem látom viszont Guyt, vagy hogy is hívják őt. Meg kellett nyugodnom, felkorbácsolt indulataimat pedig lecsillapítani. Persze elaludni már nem voltam képes, ami érthető. Minden kis neszre felkaptam a fejem, hogy készen álljak, bármerről is jön az újabb veszély.

A kabinba szűrődő kora hajnali fény mellett az egyre erősebb zaj, és kiáltás, ami kintről áramlott be, arra utalt, hogy a hajó már kezd ébredezni, és készen áll az új napra. Szerencsére elég sokáig hagytak magamra, így a kellemes ringatózás segített lehiggadni legalább annyira, hogy összpontosítsak a külvilágra.

Ahogy a Nap végre felkelt, és bevilágított, végre igazi színeiben is láthattam a kis kabint. Nem volt semmi fényűzés benne. Nagyon egyszerűen berendezett, csak a legszükségesebb tárgyakra lelt tekintetem, amikor körbepásztázott. Egy ágy, melynek mennyiségileg kis száma aggasztó jelenségként röpködött fejemben, hogy még milyen problémák és harcok várnak rám, ha itt fogok senyvedni, egy apró asztal, rajta réztál, egy kancsó és egy fakupa. Az ágy lábánál egy ládát vettem észre, melynek tartalma felcsigázott. Vajon mit rejthet benne?

Kíváncsiságom halk kopogás szakította meg. Összeszűkült szemmel, de mosollyal számon, már sejtettem, ki lehet. Ahogy engedélyt adtam a belépésre, a várt kedves arc látványa nagyon jól esett lelkemnek.

- Jó reggelt, kisasszony. Ahogy hallom, távozásom után még elég mozgalmas éjszakája volt. – A huncut vigyort nem tudta elrejteni, és mindezt tőle hallani egészen máshogy hatott rám is. Maga a helyzet akár tényleg elég vicces lehetne, ha nem pont velem esik meg mindez.

- Amint látja, Ben, meg is lett neki a jutalma – fintorogtam magamban.

- Kérem, nyugodjon meg. Elhiszem, hogy egy ifjú hölgy számára elég kellemetlen egy helyiségben aludni egy férfival, de higgye el, hogy a kapitány nem fog erőszakoskodni önnel. – Arca komolysága azt sugallta, hogy hinnem kell neki, ám sajnos akárhogy szerettem is volna, nem sikerült. – De valójában most nem is ezért jöttem. Tegnap nem sikerült rendesen bemutatkoznunk. Guy most ezt szeretné pótolni, és azt kívánja, hogy jöjjön fel.

- Vagy úgy, szóval úgy kívánja, hogy menjek fel? – Gúnyosan nyomatékot adtam, ahogy a kíván szóhoz értem. – Jól van. Gondolom, úgy sincs más választásom, ugye? – Szememet forgatva beláttam, ha nem akarok újabb komplikációt, akkor meg kell tennem, amit kér. – Rendben, akkor induljunk, és mihamarabb essünk túl rajta.

Ben csak hitetlenül elmosolyodott reakciómon, majd elindult fel a fedélzetre. Egyszer sem nézett hátra, mert tudta, vagy legalábbis bízott abban, hogy követem őt. Egyre könnyebb volt erre a nagy, sötét mackóra úgy nézni, mint egy barátra. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint egy őr.

Ahogy kijutottam a fényre, meglepő fogadtatás várt: több mint elég férfi szempár tekintett rám. Nagydarab őrzőmnek hála fel voltam rájuk készülve, és nem jöttem tőlük zavarba, elképedt ábrázatuk inkább mulattatott. Kísérőtársamhoz közelebb léptem, és halkan odasúgtam inkább vállához, mint füléhez:

- Azt hiszem, ezek még nem láttak férfiruhába öltözött nőt.

Hangosan felnevetett, majd elnézően tekergette fejét.

- Ebből látszik, hogy még egy nő is képes meglepetést okozni nekünk. Nem igaz, kapitány?

Összeszűkült szemekkel Guy-ra sandított, mire az elfintorogta magát.

- Oh, és végre itt van köztünk. – Hangja egyszerre volt gúnyos és irritáló. – Mondd csak, Ben, épségben vagy? Megvan még mind a két kezed? Ugyanis ennek a bajkeverő kishölgynek hála lassan már egy ép testrészem sincsen.

- Talán, ha bizonyos egyéb testrészeit megfékezné, akkor nem kellene durván reagálnom – motyogtam magamban, mégis elég volt, hogy meghallja, mert egy morgás hagyta el torkát.

- Jelentem, kapitány, egyetlen sérülés nélkül felhoztam – szakított félbe színes bőrű barátom, mielőtt még elharapózott volna a beszélgetés.

- Remek. – A legénység felé fordult, kezét a háta mögött összekulcsolva kiáltotta el magát. – Csürhe banda, sorakozó! – Hirtelen mindenki szaladni kezdett, és addig mozgolódott, amíg egy sorba nem állt pontosan előttünk.

Az ijedt arcokat nézve próbáltam elfojtani egy kuncogást, aminek köszönhetően köhögésben törtem ki. Egy tagbaszakadt kopaszodó bandita a fejét vállai közé húzta félelmében, egy nyakigláb fazon épp egy léggyel viaskodott, aki az orra körül repdesett, ő pedig szájával igyekezte elfújni onnan, hogy ne zavarja, mindeközben nagyokat pislogott.

Viszont voltak ott sokkal rémisztőbb alakok is. Bár lehet, hogy csak annak akartak látszani, és komor ábrázatuk csak álcának szolgált. De azért nem árt elraktároznom az agyamban, hogy ne vegyem félvállról őket.

- Miss Avery Lynn Montgomery, hadd mutassam be a Zöld Smaragd legénységét. – A kapitány erőteljes basszusa arra kényszerített, hogy ismét a szemeibe nézzek. – Hölgyeim, engedjék meg, hogy bemutassam hajónk új lakóját, Miss Montgomeryt. Kérlek titeket, bánjatok vele a legnagyobb tisztelettel, mert ha nem, akkor nemcsak a kisasszony harciasságával kell szembe néznetek.

- Igenis, kapitány! Értettük, kapitány! – kiáltották egyszerre a matrózok betanulva a szöveget.

- Bár nem tudom valójában kinek a védelmében is de, biztos, ami biztos, vendégünket ittléte alatt saját kabinomban szállásoltam el. Higgyétek el, jobb, ha nem nyúltok egy ujjal sem hozzá, mert megsérülhettek.

- Értettük, kapitány! –harsogta a kórus ismét.

- Hogy a rend fennmaradjon, bevezetek néhány szabályt, amiket jó, ha mindenki betart. A Mylady szabadon mozoghat a hajón. De csakis a hajón, és nem hagyhatja el azt. A lába nem érinthet szárazföldet! Ezt véssétek az eszetekbe. Világos?

- Értettük, kapitány! – Erre a nagy egyetértésre már igazán kezdett felfordulni a gyomrom.

- Nem hallottam pontosan. Világos?

Szemeim fennakadtak és már fújtattam volna erre a parancsolgató hangnem tiltakozására, amikor hirtelen megéreztem az engem figyelő tekintetet. A kapitány mintha csak az én válaszomra várna. Ez nevetséges.

- Nézze, Miss Montgomery! Amíg a hajón tartózkodik, addig önnek is be kell tartania a szabályokat, ha akarja, ha nem.

- Ahogy mondja. Amíg a hajón tartózkodom, ami már nem tart sokáig – sziszegtem egyenesen arcába. – De hogy elégedett legyen, igen, értettem, kapitány. Meghajoltam előtte mélyen, ezzel is kigúnyolva őt, és éreztetni vele, hogy nekem szavaim ellenére nem fogom őt önként követni. Élvezettel figyeltem, ahogy komor arcára kiül a düh, és csak jót kacagtam rajta.

- Szóval akkor nem kell a kabinban maradnom, hanem itt lehetek a fedélzeten? – érdeklődtem gyanakodva, mert sehogy sem akartam elhinni, hogy ennyi szabadságot engedélyez a történtek után, és azt is nagyon jól tudta, hogy amint újabb lehetőségem lesz, ismét megpróbálok elszökni.

- Természetesen, de csak nappal. Éjjel viszont én fogok ügyelni magára. – Az irritáló vigyortól, amit megláttam, szinte már önként mozdult volna a kezem, hogy ütésemmel letöröljem róla, legalábbis egy időre.

Képtelen voltam elhinni, hogy egy ilyen alak, egy otromba kalóz, ekkora hatással lehet rám. Gúnyt űz belőlem, és kinevet, hiszen nyerésre áll. Mindennek ellenére mégis görcsbe rándul a gyomrom, akárhányszor a szemembe néz. Ahogy most is figyeltem őt, keskeny, vonzó ajkának görbülete szívdöglesztő volt. Éles arccsontja vonzotta szemem, és egy pillanatra mintha megállt volna az idő körülöttem. Csak őt és magamat észleltem, semmi más nem számított. Sejtettem, hogy ebből még nagy gond lehet később, és meg is fogom bánni, mégsem ellenkeztem.

Egy kiáltás térített vissza a jelenbe, megszakítva elrévedező álomvilágom. Csak akkor vettem észre, hogy egész addig még csak levegőt sem vettem. Amikor újra megtöltöttem a tüdőmet friss oxigénnel, már kezdett kitisztulni a fejem. Mit is kiáltottak pontosan?

- Kapitány, kapitány! Egy másik hajó közeledik!

A kapitány dühösen mordult egyet, és a többiekkel együtt ő is az idegen hajó felé tekintett.

- Guy, ez nem a… ? – Ben hitetlenkedve nézte a közeledő vitorlást, ami szemlátomást ismerősnek tűnt neki. Ahogy nekem is, de ezt nem állt szándékomban felfedni. A hajó elején lévő gyönyörű faragás, ami egy csodálatos szirént ábrázolt, nem lehetett összetéveszteni semmilyen másik bárkával. Teljesen biztos voltam dolgomban.

- De igen. Gálico. Nem hiszem el, hogy már megint rám akar támadni. – Idegen nyelvű káromkodása eléggé bizonyította, hogy a másik hajó utasai nem kívánatos személyek itt. A kapitány hirtelen rám nézett, majd összeszűkült szemekkel utasította egyik színes bőrű beosztottját. – Baltasar, vidd le Miss Montgomeryt biztonságos helyre, vissza a kabinba.

Még mielőtt a matróz akár csak hozzám ért volna, egy kürt harsogott bele a kiáltásokba. Nagyon jól tudtam, mit jelent ez, és egyáltalán nem tetszett.

- Kérem, Guy, a segítségükre lehetek. Hadd maradjak itt én is! – Kérésem persze hasztalannak tűnt, mert válaszul csak elutasítást kaptam.

- Sajnálom, kisasszony. Elhiszem, hogy bátor, és mindent megtenne, de félő, hogy itt csak útban lenne nekünk. Baltasar!

Már nem volt lehetőségem tiltakozni, mert az ellenséges hajó alig 50 méterre megközelítette mienket, és a kapitány a legénységnek adott parancsokkal próbálta megakadályozni a beálló katasztrófát.

Hiába kiáltottam az éjfekete, ijesztő alakra, aki karon fogott, hogy engedjen el, erélyesen betuszkolt a fedélköz egyik kabinjába.

- Maradjon, itt, érti? Nem érünk rá most magával foglalkozni, szóval legyen okos, jó kislány a kedvemért! – Fenyítő modora egy cseppet sem ijesztett meg, habár izmos karja arról árulkodott, hogy bármikor el tudna intézni, ha úgy támadna kedve. Fülében a kalózoknál már jellegzetes aranykarika fülbevaló lógott. Lófarokba összekötött rasztahaja még jobban kiemelte sötét pillantását, ami már felért egy fegyverrel is. De nem nálam.

Szinte kirontott a kabinból. Láthatóan ő is inkább a kinti harcra kívánt összpontosítani társai mellett. De én sem ülhettem babérjaimon, ha esetleg mégis szükség van a segítségemre.

- Okos kislány leszek, még szép – vigyorogtam el, miközben ismét felfele tartottam.

Az fülsértő ágyúdörgések hangja leereszkedett a hajótest mélyére is, és arra ösztönöztek, hogy megszaporázzam a lépéseimet. A hajó már annyira rángatózott a tengeren, hogy kapaszkodni kellett, ha az ember nem akart elesni. A fedélzetre kiérve a sok füsttől először alig láttam valamit. Szememmel Guy-t kerestem, és majd kiugrott a szívem, amikor a hajó elülső részében megpillantottam, szerencsére épségben.

- Kettes, hármas ágyúk, tűz! – Basszusa túlharsogta még a többi ágyúk robaját is.

Nyakamat ért hideg penge érintése megállásra kényszerített. A meglepettségtől kitágultak szemeim.

- Ne moccanj, kicsikém, mert a végén el találom nyisszantani a torkicádat. – Gyomorforgató áporodott szag csapta meg orromat, mire elhúztam számat. – Hé, Ferrars! Jobban tennéd, ma megadnád magad! Ugye nem akarod, hogy ezzel a kis tüneménnyel történjen valami?

A kapitány dühödt tekintete nem hagyott kétséget arról, hogy támadóm rossz döntést hozott, hogy erre a hajóra mert lépni. És még rosszabbat, hogy hozzám mert érni. Guy mellett már fel is sorakozott az egész legénység, izzó szemekkel várva parancsát.

- Engedd el, mert megbánod!

- Oh, igazán? Elég jól érzem most magam ebben a pillanatban, és nem áll szándékomban elereszteni a kisasszonykát. – Hogy szavai még inkább bizonyítást nyerjenek, jobb kezével elengedte eddig hátra szorított karomat, és hasamon kezdett tapogatni.

A kapitány torkát félelmetes morgás hagyta el. Már éppen mozdulni készült, de tekintetemmel megállítottam. Mosolyogva rákacsintottam egyet, majd támadómat hirtelen jobb könyökömmel durván gyomorszájon vágtam, miközben a bal kezében tartott kardot pedig kicsavartam. A lefegyverzett támadóm még összegörnyedve is ízes szitkokat szórt rám, és mivel illedelmességre kellett szoktatnom, térdemmel keményen arcon rúgtam. Elégedetten hallottam ordítását, amibe már társai harsogó kiabálása is belefolyt. Az előttem álló tucatnyi férfitől még a hideg is kirázott. Igazi gonosz állatias vadság sugárzott róluk. Egyértelműnek látszott, ha kezük közé kaparintják áldozatukat, élvezettel ölik meg őket.

Próbáltam elrejteni a félelmem, és egy gúnyos vigyor keretében a bal kezemben nyugvó elkobzott kardot reptetve áthajítottam a másikba, majd támadási pozícióba lendülve vártam a folytatást.

- Nos, kérem a következőt. – Örömmel vettem észre, hogy hangom halkan, de annál keményebben szólt.

Nem kellett többet még csak megszólnom sem. Éreztem a mögöttem felsorakozó férfiak mozgolódását. Bár eddig börtönőreimként tekintettem rájuk, most mégis társaimmá váltak. A közös cél, hogy visszaverjük ellenségeink támadását, összefogásra késztetett minket.