Testvérlelkek

Akasha

Az előttem álló tömegből váratlanul egy ismerős férfi lépett ki.

- Nocsak, nocsak, Avery Lynn. Melyik szél fújta erre? Minő nagy öröm, hogy újra láthatom. – Hajolt meg előttem úri módon, de nagyon jól tudtam, hogy udvarias modora csak álcaként szolgál. Biztosra vettem, ha megtehetné, már réges-régen széttépett volna. – Igazán meglep, hogy a múltkori után még van bátorsága ahhoz, hogy a szemem elé kerüljön.

Sergio Cavallo elütött a hajón lévő férfiaktól, világoskék szeme, és rövid, szőke haja volt. Tekintetéből sugárzott a színtiszta gyűlölet. Pontosabban csak az egyik szeméből, mert a másik be volt kötve. Pár hónappal ezelőtt még teljes épségben volt. De egy árulót nem lehet csak úgy elengedni. Kijátszott volna minket apámmal, ha nem jövök rá előbb, és kényszerítem bevallásra mindenki előtt. Nem tudott mit tenni, a „becsülete” kívánta, hogy a megszégyenítése után visszafizesse az őt ért károkat. Csakhogy több dologra nem számított. Az egyik, hogy fel leszek fegyverezve én is, a másik, hogy a küzdelemben véletlen megsebzem a szemét. Tisztában voltam vele, hogy valójában számára ez csak olaj volt a tűzre, és irántam amúgy is égő gyűlöletét csak fokoztam. És most itt állt velem szemben, készen arra, hogy bosszút álljon rajtam.

- Bevallom, Sergio, én sem hittem, hogy még találkozunk az életben.

- Azt nem csodálom. De most, hogy ismét összehozott minket a tenger, talán lesz alkalmam leróni néhány tartozást.

Meg sem várta, hogy feleljek, társai közül már ordítva előre is rontott felém, hogy kardjával lekaszaboljon.

Hátam mögött meghallottam egy alig hallható, de tisztán kivehető fenyegető morgást, de nem foglalkoztam vele. Készen álltam a harcra, ami csak az enyém volt. Magamat kellett most megvédenem. Legalábbis a tisztesség úgy kívánta. Csak ez az áruló és én.

Támadó pozícióm hirtelen védekezővé vált, ahogy Sergio egyre jobban közeledett felém. A nagy darab szőke férfi éppen lecsapni készült, mikor váratlanul a hátam mögül egy másik kard elállta az útját, mielőtt még bármilyen módon megsérülhettem volna. Égtelen kiáltás hagyta el Sergio torkát, de feleszmélni sem volt időm, máris lent találtam magam a földön. Nagyon jól tudtam, hogy régi ellenségem újra támadt, és hogy megmentőm volt az, aki ellökött, hogy felfoghassa a csapást.

- Miss Montgomery, jobban tenné, ha most hátrébb lépne. A többit majd mi elintézzük. - Kapitányom rekedt hangja halk volt, mégis határozott. Annyira már kiismertem, hogy tisztában legyek azzal, ez a hangnem nem tűrt ellenvetést.

Furcsa melegség járta át testem. A gondolat, hogy valaki meg akar védeni, és pont engem, hihetetlennek tűnt számomra. Soha nem voltam az a kislánykorom anekdótáiban szereplő királykisasszony típus, aki csak ölbe tett kézzel vár elátkozott kastélyának tornyában a mesebeli szőke hercegre, hogy megváltsa és kivigye őt börtönéből. Egyszerűen nem akartam hinni sem a szememnek, sem pedig az agyamnak, holott tudtam jól, mi történik, csak nem voltam képes felfogni.

Éppen erőt vettem magamon, és felkászálódtam a fapadlóról, hogy visszavágjak, amikor Cavallo ismét megszólalt. - Látom, Avery, még mindig mások mögé bújsz, hogy megvédjenek. Gyáva voltál, és az is maradsz örökre – fröcsögte rám mérgét, mint aki úgy véli, ez megsebez valahogy is.

- Ki is a gyáva? A fedélzetemen egy hadseregnyi férfi van, és maga kire támad? Egy nőre. Nem hinném, hogy ezek után számítana a véleménye. Nem ismerem magát, viszont ha nem takarodik a hajómról ebben a pillanatban az embereivel, egy életre megkeserüli. Sőt, egy mozdulattal elintézhetem, hogy a másik szemével se láthasson semmit, hogy ne kelljen tükörbe néznie.

A Zöld smaragd legénysége jól összeszokott taktikával vette körül a betolakodókat, Sergionak rá kellett jönnie, hogy vesztett. Ismételten. Önkéntelenül széles vigyor terült el az arcomon, hogy magam mögött tudtam egy tucatnyi embert, főleg Guyt. Elégedettség töltött el. Mintha igazán otthon lennék. Mintha haza érkeztem volna. Megráztam a fejem, amiért ekkora sületlenségeket gondoltam. Persze, majd pont haza. Ahol nincs a húgom? Elszégyelltem magam. Teljesen megfeledkeztem a testvéremről. Ilyen egy jó nővér? Bármi elterelheti a figyelmem arról, hogy Danielle-t megmentsem? Azt már nem. Fókuszálnom kell. Mindent csak szép sorjában. Lépésről lépésre el kell érnem a célom, és akkor ismét a húgommal lehetek majd.

- Ezzel még nem végeztünk, ugye tudod, kicsikém? – Sergio fröcsögte magából a fenyegetéseket, amiért menekülésre kényszerül a hajóról. – Senkinek nem maradok adósa.

- Ahogy én sem, ezt elhiheted. – Álltam a féktelen haragtól izzó tekintetét. – Az életben mindenki megkapja, ami jár neki. Ez alól te sem vagy kivétel, Cavallo.

A félszemű csoportja lassan hátrálni kezdett. Meglepett, hogy Ferrars nem adott parancsot a támadásra, hiszen mi voltunk nyerő helyzetben. Szépen hagyta őket szó szerint megszökni. Sean és a többiek persze kifejtették véleményüket, és hangot adva fölényüknek kalózokhoz méltó gúnyos szavakkal illették ellenségeiket.

- Maga láthatóan ismeri ezt a fickót – nézett hitetlenkedve rám Guy, majd fejét rosszallóan elfordította, de láthatóan mulatott. Válaszként csak kurtán biccentettem. Nem gondoltam, hogy rátartozik egyáltalán, hogy mi is történt annak idején.

Még mindig szemmel tartottam a másik hajó legénységét, a vezetőjükkel az élén. Furcsa rossz érzés fogott el, de nem tudtam megmagyarázni az okát. Ellenben a többieken nem láttam semmi nyomát nyugtalanságnak, inkább csak az elégedettségnek. Minden idegszálam az égnek meredt újabb veszélyt jelezve, de hiába kerestem feszültségem okát.

- És megkérdezhetem, vajon miért is ez a nagy ellenszenv, amit a kegyed a puszta látványával kiváltott belőle? – Fürkésző tekintete szinte a lelkemig hatolt, de most nem engedhettem el magam. Pimasz mosolyával azonban egyáltalán nem könnyítette meg a dolgom. Nagyon kellett koncentrálnom légzésem ütemére, ha már a szívem őrült iramban verte a tamtamot, mint egy ősi dobot. - Bár el tudom képzelni, elég magával egy nap, és még a legtürelmesebb emberből is kihozza a vérmes oroszlánt.

Gúnyolódása szerencsére észretérített. Máskor gondolkodás nélkül, élesen visszavágtam volna valamit egyenesen a képébe, hogy ne beszéljen velem ennyire lekezelően, de gondolataim másfele kalandoztak el, így az igazságot tudatalatt válaszoltam meg neki.

- Csupán nem kedvelem az árulókat. A múltban sikerült megsértenem nem is egyszer, és nem nagyon tűri jól a vereséget. – Összeszűkült szemekkel figyeltem, ahogy a vitorlás csendben elsomfordál a hajónk orra előtt. Túlságosan is nesztelenül. Valószínűleg a kapitány is észrevette nyugtalanságom, mert egyből más hangnemre váltott.

- Mi a baj, Alynn? Nem így szokott viselkedni. Mi jár a fejében? Talán aggasztja ez a nevetséges alak? Nem hiszem, hogy ma újabb támadástól kellene tartanunk. Itt biztonságban van.

Fogalmam sincsen, hogy mikor történt, de keze már nyugtatólag derekamon feküdt. Semmi bujaságot nem fedeztem fel érintésében, csupán a féltést, és a védelemnyújtás szándékát. De most még ez sem segített.

Kattogni kezdett agy agyam. Túl nagy a csend odaát, és Cavallo nem adja fel könnyen, mindenképpen bosszút akar. Hirtelen éreztem, ahogy egy emlékkép hatására felgyorsul a szívverésem. Egy emlék, amikor ugyancsak egy hajón tartózkodtam egy nyílt harc során, csak akkor nem a fedélzetről követtem az eseményeket. De akadt még más külőnbség is. A kapitányom akkor Sergio volt. Persze még nem tudtam, hogy milyen ember valójában, és saját társait is képes becsapni. Vele tartottam, és a vitorlásáról figyeltem, ahogy egy másik bárkát ostromol. Ahogy most, abban a helyzetben is megadta magát. Csakhogy visszavonulást színlelt, és azt a látszatot keltette, hogy elismerte vereségét, és leszegett fejjel elvonult. De az egész színjáték csak csel volt. Legénysége csupán a jelre várt, hogy az ellenség hajóját előlről megkerülve az orrot megcsákányozva most már sikeresen elfoglalhassa, majd elsüllyessze. Akkor eredményesen elérte célját. És nem kétséges, hogy most is ez volt a terve.

Nem hagyhattam. Az adrenalin buzgott bennem, és megoldásért vágtatott ereimben egészen az agyamig, hogy munkára kényszerítse, szerencsére sikerrel.

- Avery Lynn, szólaljon meg most rögtön, mert nem állok jót magamért! – A rekedtes hang és a finom rázás, amit vállamon ejtett, végre arra késztetett, hogy levegőt is vegyek.

Ahogy rá pillantottam, meglepetten vettem észre a tehetetlen aggódást a tekintetében. Ha nem ebben a helyzetben lettünk volna, azonnal megölelem, hogy most én nyújtsak neki biztonságot. Nem bírtam nézni, ahogy szenved. Mégsem adhatok neki pont most vigaszt, amikor minden a visszájára fordulhat. Eltökélten pillantásom az övébe fúrtam, és kezemet a karjára szorítottam, kikövetelve tőle a figyelmet.

- Figyeljen ide! Nincs sok időnk! – Halk, de annál határozottabb hangommal és tekintetetemmel fogva tartottam őt. – Ne higgyen Sergionak. Még nincs vége. Ez csak egy csapda. Kérem, engedje, hogy segítsek, és irányíthassam a többeieket. – Összeszűkült szemmel bár, de úgy tűnt, hogy nem hárítja el mondandómat.

- Miért gondolja, hogy még nincs vége, és hogy ez csak egy csapda?

- Mert már láttam ezt a cseljét, és azt is, hogyan zárult az egész. Kérem, kapitány, engedje, hogy vezessem a hajót! Van egy ötletem, és ha összefogunk, sikerülni fog. Csak bízzon bennem! – Habozására már majdnem könyörgni akartam, de az utolsó pillanatban egy kurta fejbiccentéssel beleegyezett. Mélyen fellélegeztem annak ellenére, hogy még messze voltunk a meneküléstől.

- Köszönöm, Guy. – Hálásan mosolyogtam rá, majd mint akit puskából lőttek ki, a hajó eleje felé vettem az irányt. Tudtam, hogy hátam mögött követ, ami kicsit támaszt is nyújtott ebben a káoszban.

- Avery Lynn! Csak nem képzeli, hogy átadom magának az irányítást teljesen? Ez az én hajóm, maga csak tanácsokat adhat itt legfeljebb, érti? – hajolt közel hozzám, miközben kényszeresen beletúrt hosszú, göndör hajába. Csak most értettem meg, milyen kellemetlen lehet neki, hogy ha egy kis időre is, de nem ő parancsol.

- Ez csak a végszükség miatt alakult így. Amint elmúlt a veszély, ismét öné természetesen az irányítás. Minden, amit a legénységnek mondok, csak javaslat lesz, ha akarja, felülbírálhatja. Áll az alku? – nyújtottam felé kezem, hogy szövetségre lépjünk.

Guy nagyon nehezen fogadta el a jobbom, mintha csak tüskés lenne, és megsérteném az övét. Már csak azért is teljesen lehetetlen volt ez a feltételezés, mert az ő munkához szokott tenyere sokkal érdesebb volt az enyémnél.

- Rendben, áll az alku. – Majd magához húzott, és mélyen a szemembe nézett. – De nem ajánlom, hogy félrevezessen, kisasszony. Tudja, túl hosszúra is nyúlhat az éjszaka, plane velem. – A helyzet ellenére mosolyában kaján huncutságot fedeztem fel.

Mély lélegzetet vettem, hogy kitöröljem gondolataimból a képet, hogy ő és én egy kabinban töltjük az éjjelt. Már előre tartottam minden percétől. És nem csak azért, hogy miket tehet velem, hanem saját magam miatt is. Fogalmam sincs, hogy milyen reakciót fog belőlem kiváltani, hogy annyi ideig kettesben leszek vele egyedül. Gondolataimba bevillant, ahogy a múlt éjjel hozzámért, és erősen, mégis gyengéden éreztem karjait testem köré fonódni. Már a puszta emléktől is felforrósott a bőröm. Kényszerítenem kellett magam, hogy ne terelje el figyelmem duzzadó izmainak látványa. Zavaromat leplezendő, hirtelen kihúztam ujjaimat szorításából, és tettetett sértettséggel visszavágtam.

- Arra semmi szükség nem lesz, nyugodjon meg. – Majd egy villám sebességét meghazudtoló gyorsasággal a többiekhez siettem, hogy minél előbb végrehajtsam a tervem.

A legtöbb legény a hajókorláton kihajolva kurjongatott át a másik hajóra, felszabadultan gúnyolták őket. Csakhogy ők nem is sejtették, hogy mekkorát tévedtek. Nem jöttek rá, hogy megtévesztés áldozataivá váltunk, és hogy mennyire közel kerültünk ahhoz, hogy elveszítsünk mindent.

- Emberek! Szükségem van a segítségetekre! Még csak most jön a neheze. – Hirtelen minden tekintet rám szegeződött. Nem értették, mi folyik itt. Guyt figyelték, és kapitányuk parancsára vártak, aki beleegyezően bólintott mindenki előtt, megadva nekem az irányítás jogát. – Készüljetek fel, hogy a jelemre irányt váltunk, és 90 fokkal jobbra elfordulunk, majd ha ismét szólok, sortüzet nyitunk. Értettétek?

- Igen, értettük! – A kórus felzengése arról biztosított, hogy valóban engedelmeskedni fognak, még az én parancsomnak is.

- Rendben! Akkor dologra fel, még sok feladatunk van! Legalább négy működő ágyút kérek a sortűzhöz, és számítsatok rá, hogy hivatlan vendégeink ismét próbálkozni fognak.

- Kapitány, ezek után még tényleg vissza mernének jönni? – Baltazar kérdése teljes egészében hiányolta a bizalmatlanságot, sokkal inkább csodálkozást hallottam ki belőle.

- Hölgyeim, higgyétek el, nekem sincs ínyemre, hogy egy fehérnép kezébe adom a hajóm irányítását erre az akcióra, de azt még inkább nem akarom, hogy ezek a mocskos alakok rátegyék a kezüket – mutatott ellenségeink felé. Hangja ingerültségéből éreztem a feltörő tehetetlenségét, hogy nincs más választása, mint hogy megbízzon bennem, egy női fogolyban. Erre egész biztos nem volt felkészülve.

- Emberek! Igen, fogoly vagyok itt a Zöld Smaragdon. Azonban elhihetitek, hogy nekem sem érdekem, hogy ez a hajó a víz szintjével, vagy alatta legyen egyenlő, mert akkor már az a kicsi megmaradt reményem sem maradne meg, hogy szárazföldre jussak, ami ma még éltet. Kapitányotok, Guy Ferrars előtt ígérem, hogy az esetleges hibákért vállalom a felelősséget, de tudom, hogy nem tévedek. – Hozzám nem méltóan szinte egyszuszra, hadarva mondtam el mindezt, mert nem volt már sok időnk.

- Rendben, legyen! Öné a terep erre az egy alkalomra, Miss Montgomery, hát ne hagyjon minket cserben. – A legkevésbé a szőkésbarna csapzott hajú Seantól vártam volna az engedelmességet. Úgy látszik, ezek a férfiak még mindig képesek meglepetést okozni. Körbetekintve senkiben nem láttam kétséget, ami nagyon jól esett.

- Akkor mire várunk, hölgyeim! Munkára fel! A kezetek járjon! Ágyúkhoz és vitorlákhoz mindenkit, aki él és mozog!

Végre éreztem, ahogy a feszültség oldódni kezd bennem, és helyét izgatottság veszi át. Félni féltem, de bíztam a legénységben, ahogy ők bíztak bennem. Felpezsdült vérrel figyeltem, ahogy a matrózok serénykedve elfoglalják helyeiket, és tekintetükből láttam, hogy már várják a harcot. Ahogy meglepő módon én is.

Miközben a másik vitorlás csendben szelte a habokat, egyszerre csak mintegy bizonyítva eddigi rettegésem, Cavallo úgy irányított, hogy pontosan előttünk, alig pár méterre haladjanak el. Szinte láttam magam előtt, ahogy készítik szigyonyaikat, hogy átlőve a mi térfelünkre, belemélyesszék a bárkánkba. Ha így történne, a számunkra legjobb lehetőséggel számolva is megroncsolnák a hajónk elejét. A legrosszabbra nem is akaram gondolni. Megint bevillant az az emlék, ahogy Sergio és társai támadása során a vitorlásuk hogyan húzta végig maga mögött ellenségeikét, és a szigonyok pusztító hatására hogyan vált ketté a nyomorult bárka. Ezt nem engedhettem meg. Nagyot nyeltem, majd teli torokból elkiáltottam magam:

- Élesen jobbra tarts! Most! – Hangom élesen harsant fel, és túlszárnyalta még a többiek ordibálását is.

Kapitányomra nézve, aki még mindig mereven állt mellettem, és láthatóan bosszúsnak tűnt az események fordulása miatt, elfogott az aggodalom. Meg akartam nyugtatni. Meglepő érzelmek törtek fel bennem, hogy biztosítsam affelől, amit csak tudok, én mindent megteszek, és tiszta szívből segíteni szeretnék. Megfogtam a kezét, és a helyzet ellenére egy bátorító mosolyt küldtem felé.

- Nem lesz baj, effelől semmi kétségem. Nem engedjük át nekik a Zöld Smaragdot. Ez a mi hajónk! – szólaltam meg nyomatékosan. Szemei sötéten szikráztak, ahogy rám nézett.

- De nem ám!

Nem telt fél percbe, ahogy kiadtam a parancsot, már megint egyirányba vitte a két hajót a tenger. Ahogy én is, úgy mindenki láthatta Cavallo meglepettségtől elsápadó arcát, ami egy pillanat múlva vörössé vált a dühtől.

Az eufória kezdett hatalmába burkolni, de nem hagytam eluralkodni. Még nem nyertünk. De a tudat, hogy megzavartam a cselszövő banditákat, és keresztbe húztam számításaikat, hihetetlen örömmel töltött el. Néhány alaknak a meghökkenéstől még a fegyvere is majdnem kiesett a kezéből. Szőke kapitányuk viszont gyorsan összeszedte magát. Már épp kiáltotta volna a végső, mentsvárként szolgáló utasítást a támadásra, de gyorsabb voltam nála.

- Sortűz! Most! Gyerünk!

Ahogy kimondtam az utasítást, azonnal ágyúk döngése zengte be a környéket. Mindent ellepett a füst és a por. Először alig lehetett látni bármit is, majd ahogy a robaj abbamaradt, kiáltásokra figyeltünk fel. A levegő viszont nem akart kitisztulni, sűrű, fojtott levegő ereszkedett le ránk. Végül megláttuk, hogy Sergio hajója kigyuladt, és a bátorságukkal hencegő férfiak önként és dalolva ugranak bele egyenesen a tengerbe. Jajveszékelések és szitkok áradata szóródott felénk.

A leghangosabb üvöltés mégis az Anguila del destino (Végzet Ostora) kapitányától jött. Nagyon is jól tudta: ismét nekem köszönheti, hogy büszkeségén csorba esett, és ezt már soha nem fogja megbocsátani nekem.

- Avery Lynn Montgomery! Ezt még megbánod! Esküszöm, hogy megöllek! – Dühe nem ismert határokat, és szeme izzása még vitorlásának tüzével sem ért fel. Bár komolyan vettem, amit mondott, és valóban megrémültem tőle, mégis biztonságban éreztem magam a Zöld Smaragd fedélzetén.

Magamat is meglepve, mindenki csodálkozására a vészjósló fenyegetésre felléptem a hajó korlátjára, és légiesen és egyben mélyen meghajoltam az áruló előtt. Soha nem leszek hajlandó akárcsak beismerni is, hogy egy ilyen alávaló gazfickó megfélemlíthet. Nála mindenképpen többre tartom magam.

Sokan közülünk kurjongatva és ujjongva majdnem táncra perdültek, de csendre intettem őket.

- Várjatok még az ünnepléssel! Ne lankadjon a figyelmetek!

Guy-ra néztem,és biccentettem felé.

- Kapitány, innentől már nem lesz szüksége rám. Köszönöm, hogy segíthettem. Tudom, hogy egy kalóznak a halászás nem túl izgalmas elfoglaltság, de most szerintem lehet, hogy kincsre is bukkanhatnak – mosolyogtam felé teli szájjal. – Mellesleg elárulná, hogy önnek mivel sikerült ellenlábasává tennie magát Sergio Cavallot?

- Most kössem ezt a kis kiváncsi orrára? Nem zsebelt be már elég jutalmat egyetlen nap? Mindent akar? – Arrogáns viselkedése ismét felszínre tört, de akkor sem volt képes elrontani jó kedvemet.

- Én csupán egyetlen dolgot akarok – hajoltam közelebb hozzá.

- Már vártam, mikor veszi észre, mennyire odáig van értem. – Izzó tekintetében végre nem csak dühöt láttam, hanem jó adag csintalanságot is.

- Már látom, hogy a beképzeltsége nem ismer határokat – kacagtam önfeledten. - De le kell, hogy lohasszam. Nem magára gondoltam az imént. Tudja jól, kire gondoltam.

Nem is vártam volna feleletet. Helyette parázslón kihívó tekintete mindent elmondott. - Oh, igazán sejtelmem sincsen. Talán egy titkos hódoló, akiről tudnunk kellene? – vonta fel szemöldökét. – A hajóm legénysége már nem is elég kegyednek? Milyen csalódottak lennének, ha erről lenne szó.

Meg sem várta válaszom, csak odalépett, leemelt a korlátról, és egy pillanat múlva ajka már az enyémen égett. Most az egyszer meg sem próbáltam ellenkezni. Engem is elért a győzelem mámoros érzése. Pont olyan természetes volt a karjaiban lennem, mintha csak lélegzetet vettem volna. Szívem vadul zakatolt megadva magát a túláradó édes érzésnek és elfeledtem mindent, ami arra intett, hogy ellenkeznem kellene. Csókunkat fojtott hujjogás és kuncogás zavarta meg.

- Öhm, kapitány? Mi legyen a menekültek sorsa? – Ben basszusa hangzott fel pont mögöttem.

- Nos, kisasszony, mit gondol? – fordult Guy felém, meglepve azzal, hogy kikérte tanácsom. Bosszankodva állapítottam meg, hogy kevésbé látszódik rajta iménti ölelkezésünk hatása, mint rajtam, és az ironikus hangneme is rontott a hatáson. – Ha már így belejött a parancsolgatásba, ezt is igazán elárulhatná.

- Szerintem biztos több helyen is körözvényt adtak már ki ellenük. Mit szólna, ha átadnánk a hatóságoknak?

- És ön ezzel meglelégedne? – nézett hitetlenkedve rám. – Hiszen halálosan megfenyegette. Egy kicsit sem tart attól, hogy maga után ered?

- Akár aggódhatnék is, de a néhány hónappal ezelőtti incidensünk alkalmával is megígérte már, hogy kegyetlen sors vár rám – legyintettem zavaromban.

- El tudom képzelni, mit tett szegény ördöggel. Kezdem megsajnálni őt – nevette el magát megint. Arcának játéka megdöbbentő változást okozott egyébként szigorú tekintetén. A már szinte megszokott gúnyos kifejezése eltűnt, és színtiszta vidámság vette át a helyét. Hirtelen elfelejtettem levegőt venni. Rá kellett ébrednem, hogy szívdöglesztő mosolya sajnos valahogy mindig lefegyverez, és ez ellen a hatás ellen egyre nehezebb védekeznem. Még mielőtt visszakoztam volna, beleegyezőn bólintott: – Ám de legyen, ahogy szeretné. Nekem is jobb, hogy rács mögött senyved, csak még előtte lesz hozzá pár keresetlen szavam.

- Mit akar vele csinálni? – húztam össze szemöldököm.

- Nem csak magának vannak elintézni valói vele. – Arca komor lett, én pedig már biztos voltam benne, hogy ismét egy titok lappang valahol a mélyben. Persze kiváncsiságom, hogy kiderítek róla mindent, most sem hagyott nyugodni, és csak égetett belül. De nem maradt rá időm, hogy tovább kérdezem, mert a kapitányom váratlanul megfordult és az alsó kabinok felé vette az irányt, ahova már elkezdték újdonsült “vendégeinket” elszállásolni. Benre néztem, aki melegen rám mosolygott. Eszembe jutott, hogy talán ő is szolgálhat elegendő információval, hogy csitítsa tudásszomjamat.

- Miss Montgomery, azt hiszem, nyilvánvaló, hogy mennyire talpraesett, és ezt be is bizonyította ma. Nagyon jó kalóz lenne magából.

A legénység többi tagja vele együtt helyeslően kurjantott. Már a gondolatra is felnevettem. Én, mint kalóz… Bár van pozitív oldala is ennek a vándoréletnek, mint például a tenger és a szabadság érzése, de nem hiszem, hogy megszoknám ezt a létformát.

- Köszönöm, megtisztelő, de sürgős elintézni való dolgom van, és nem maradhatok itt veletek sokáig – vallottam be őszintén. – Valakit meg kell keresnem, aki nagyon fontos a számomra.

- Ahogy gondolja, Mylady. Csak hogy tudja, mi bármikor szivesen látjuk itt.

A húgom képe hívogatón nézett vissza rám a tenger habjai közül. Csak remélni tudtam, hogy nincsen odalent a sötétlő mélységben, és hogy sikeresen átvészelte valahogy a tegnapi vihart. Hol lehet most? Merre keressem ezután?

A Zöld Smaragd emberei lassan már kimentették az Anguilo del destino amennyire elázott, annyira szitkozódó tagjait. Ugyan szememmel követtem a történéseket, de a gondolataim másfele jártak. Vajon mi lesz ezután? Hogyan fogok innen kijutni? Talán amikor átadja kapitányom a hatóságoknak Sergio csapatát, akkor majd lesz lehetőségem eltűnni a szemük elől és felszívódni.

Éreztem, ahogy mellém síklik valaki, de egy hangot sem ad ki. Hagyta, hogy csak elmerengjek, nem akart háborgatni. Amikor végre ránéztem, Sean kiváncsi zöld tekintetével találtam magam szemben.

- Tudja, kisasszony, most már nem csak én tartozom önnek, hanem mindenki itt a hajón. – Arca felmelegedett, ahogy egy kósza mosoly végigsuhant rajta. – Bevallom, ennek örülök. Nem nagy öröm egyedüli emberként adósa lenni valakinek, mégha egy hölgyről is van szó.

- Ne aggódjon, nem élek vele vissza, ígérem. – Zavaromban fogalmam sem volt, mit válaszolhatnék. Nem vártam tőle semmilyen köszönetnyilvánítási formát. - Meg kellett tennem, amit tudtam, ha nem kívánok én is odeveszni.

- Ez igaz, de azért akkor is jó, hogy velünk volt ma. – Egy ideig csendben állt mellettem, de úgy tűnt, hogy még szeretne valamit modnani, mert feszültség szinte ordított róla. – És a múltkoriért bocsánatot kérek. Egy igazi tulokként viselkedtem magával, pedig egyáltalán nem olyan bánásmódot érdemelt meg.

Úgy látszik, a mai nap még mindig tart néhány meglepetést számomra – sóhajtottam magamban. Nem akartam hinni saját füleimnek, de pillantásából sugárzott a bűntudat. A rám jellemző szokásos módon, enyhe gúnnyal próbáltam oldani a feszültséget, ami körül lengett.

- Nem tulokként, csak férfiként – vigyorodtam el, mire belőle is feltört egy kacaj.

Hirtelen egy halk morgást hallottam meg pontosan a hátam mögött. Már meg sem kellett fordulnom, de sejtettem, hogy kapitányom akarja felhívni figyelmemet rá.

- Elnézést, talán megzavartam valamit? – Tekintetéből áradt a düh, egyenesen Sean irányába. - Vagy hagyjam, hogy a kis gerlepár egymásra találjon?

- Mondja, mi is zavarja jobban, Guy? Az, hogy Seannal társalgok, vagy az, hogy magával nem? – néztem rá összehúzott szemöldökkel.

- Valójában egyik sem foglalkoztat eléggé, ha őszinte akarok lenni – folytatta ingerülten, ami csak még jobban megcáfolta állítását. – Azért jöttem, mert a kisasszonnyal szeretnék beszélni. Jöjjön velem… kérem. – Azt az utolsó kis szót láthatóan nem is volt szándékában kiejteni, mégis az utolsó pillanatban meggondolta magát, és megpróbálta fenntartani az udvariasság látszatát.

Bólintottam, majd egyenesen a hajó gyomrába követtem Ferrarst. Lerítt róla, hogy még mindig feszeng, de kétségkívül nem az előbbi affér okozta ezt a viselkedést nála. Ez a szokottnál is hidegebb pillantású, de annál nyugtalanabb alak már engem is kezdett irritálni. Miután leértünk a kabinjába, már nem bírtam tovább tűrtőztetni magam.

- Árulja el, mi zaklatta fel ennyire, kapitány? És ne merészelje azt állítani, hogy semmi, mert azt úgysem fogom elhinni.

- Avery Lynn, maga túl jó megfigyelő – mosolyodott el szomorúan, majd komolyan a szemembe nézett. – Valójában, nem tudom, mit tegyek magával. – Szavaira a szívemet mintha egy adrenalinlöket érte volna el, úgy kalapált. – De őszintének kell lennem. Nem vagyok tisztában azzal, hogy mióta ismeri Cavallot, de abban biztos vagyok, hogy mély benyomást tehetett rá. Van valami nála, ami engem illet, de hogy azt megkaphassam, át kellene adnom magát neki. Bevallom, szégyellem, hogy ilyen bűnözőkkel kell egyezkednem, akik nem érdemlik meg a becsületes kalóz nevet, de nincsen más választásom. Az a tárgy nagyon becses számomra. – Ideges mozdulata, ahogy töltött magának egy pohár bort a fakupájába, nem hagyott kétséget, hogy nem szívesen menne bele ebbe a becstelen alkuba.

- Azért erre nem számítottam. Nem ezt vártam el a mai nap után. – húztam gúnyos mosolyra a számat kínomban. – Remélem tisztában van azzal, hogy a halálos ítéletem írja ezzel alá. – Kis szünetet tartottam, mert hirtelen nem is tudtam, mit szólhatnék. - És mondja csak, mire fog lecserélni pontosan?

Guy szájához emelte a kelyhet, és nagyot kortyolt az italból.

- Sergio egy bizalmasánál, Héctornál helyezett el egy medált, amit csak akkor hajlandó visszaszolgáltatni nekem, ha szabadon engedem őt, méghozzá az ön társaságában.

Egyszerűen nem voltam hajlandó elfogadni, hogy önként át akar adni neki. Tudtam, ha ez megtörténne, sokkal rosszabb helyzetben jutnék, mint eddig voltam. Muszáj volt működésre kényszeríteni az agyam, hogy találjon valamilyen megoldást, ami segíthet rajtam. Hogyan kerülhetnék ki nyertesen ebből az egyre inkább kétségbeejtő szituációból? Tiszta fejjel kell gondolkodnom, és úgy, mint a kalózok. Nekem is kell a szabadságomért cserébe nyújtanom valamit. Hirtelen, mint egy apró szikra, ami tüzet kapott, eszembe jutott menekülésem utolsó esélye.

- Tehát ha jól értem, magának kell az a medál – kezdtem összeszűkült szemekkel puhatolózni nála.

- Igen, ez így van – fejével biccentett, de le nem vette a szemét rólam.

- És már megegyezett Sergioval az átadás-cseréről és feltételeiről?

- Már folyamatban van az üzlet, de időt kértem.

- Ha tudná, hogy megkapja, amit akar, akkor kivel alkudna szivesebben? Cavalloval, vagy velem? – haraptam bele ajkamba gondolkozva.

- Hogyan tudná megszerezni azt a medált?

- Csak válaszoljon a kérdésre.

- Igaz, hogy nem bízom a női nemben, viszont maga, mióta ismerem, újra s újra képes meglepni, valamint az Anguila del destino kapitánya szavának még annyira sem hiszek, mint egy hitvány börtöntölteléknek. – Guy hátradőlt, és a kabin falának támaszkodva közölte ítéletem. – Így a mérleg serpenyője minden esetben az ön javára billen el. De árulja már el, hogyan szerezné meg azt az ékszert?

- Ismerem Héctort még régebbről, amikor a kaptiánnyal nem volt ilyen puskaporos a viszonyunk. Feltételezem, hogy az üzlethez úgyis szándékában áll kikötni, méghozzá Manilában, mivel Sergio csapata ott tanyázik. Ismerem a szokásaikat, és azt az éjszakai ivót, ahova szórakozni járnak. Ott Héctort elkábítva egy gyógyfűvel már könnyű lesz megkaparintani a medált.

Összeszűkült szemekkel méregetett.

- Mindez nagyon kecsegtetően hangzik, viszont ezek csak ígéretek. Elengedjem, ráadásul egyedül? Akár meg is szökhet, vagy baja eshet. És mégha bízom is magában, noha több mint veszélyesnek tűnik a kis terve. – Idegesen felállt, és elkezdett járkálni a szűk kabinban. Nekem is nehezemre esett nyugodtságot mutatnom, mégha belül tobzódtam is.

- Nem kell egyedül mennem, távolról követhet pár embere, ha ennyire nem bízik meg bennem, és egyébként is biztosabb, ha fedeznek. Ha nem sikerül, akkor még mindig megállapodhat Cavalloval, és eladhat neki.

- Gondolom nem ingyen tenne ilyen szívességet. Ha minden úgy sikerülne, ahogy eltervezi, és én is megkapom, amit akarok, akkor maga mit kérne cserébe?

Közelebb hajoltam a kapitányhoz, és pillantásommal fogva tartottam.

- Nem sokat, csupán egyetlen apró viszonzást: a szabadságomat!

Izzó szemében tűz lobogott, és szája szegletében megbúvó mosolynak alig tudtam ellenállni.

- Nagy árat kér érte, kisasszony. Tegnap még éppen azt próbálta elhitetni velem, hogy önből semmi hasznom nincsen. Azonban csak a mai napig bezárólag már megmentette a hajómat a legénységemmel együtt, elkapta egy ellenségemet, és éppen segítségemre van egy rég áhított tárgy visszaszerzésében.

- Ha nem tetszik, mehet üzletet kötni az árulóval. – Kezdett elegem lenni csipkelődős megjegyzéseiből, amikor ennyire komoly a tét mindkettőnk számára. - A szabadságom a medálért. Áll az alku, vagy nem?

Mély levegőt vett, majd rosszallóan megrázta fejét, és kinyújtotta felém jobb karját.

- Rendben, áll az alku. Viszont a saját érdekében remélem, hogy nem akar becsapni, Avery Lynn. Nem bocsátok meg könnyen.

Már éppen nyúltam, hogy elfogadjam kézfogását, de váratlanul magához húzott. Testünk minden porcikája összeért, bőrének forrósága szinte felperzselt.

- Ugyan, Avery Lynn, csak nem gondolja, hogy magával így pecsételek meg egy egyezséget? – hitetlenkedett, de pimasz vigyorával az arcán nem hagyott kétséget affelől, hogy mi a szándéka.

Most meg sem próbáltam ellenállni. Amint ajkunk összeért, és nyelvével bebocsátást kért, szám minden szegletét bebarangolta. Nem tudtam, nem is akartam ellenkezni, inkább csak úsztam a forróság örvényében, ami magával ragadott. Lassan már saját magam előtt sem titkolhattam vonzalmamat Ferrars iránt. Viszont ami még jobban megrémített, hogy ez az eluralkodó szenvedély egyre kevésbé zavar. Egy erőteljes kopogás zavarta meg idilli csendünket. Guy kalózhoz méltóan elkáromkodta magát, mire elfojtottam egy mosolyt.

- Gyere be, Ben! – Miközben engedélyt adott a belépésre, izzó pillantásával még mindig engem méregetett.

- Elnézést, kapitány, csak említetted, hogy némi változás áll be a tervbe, így várjuk a további parancsaid – kezdett bele hivatalosan színesbőrű barátom mondandójába, szeme egyikünktől másikunkig járt, sejtve, hogy valamit igencsak félbevágott.

- Milyen hamar tudnád megvalósítani az ígéreted? – kérdezte érdeklődő hangon Guy tőlem.

- Amilyen hamar csak lehet – válaszoltam gondolkodás nélkül azonnal.

- Rendben, akkor készülj, még a mai nap folyamán, legkésőbb estig kikötünk Manilában. Lazíts addig pár órát, este megbeszéljük a további részleteket. – Ahogy beszélt, egy hullámos tincsemmel kezdett játszadozni. Alig mertem elhinni, de meleg mosolya mintha bizalmat sugárzott volna felém.

- Rendben, értem. Gondolom, akkor a napokban szerét is ejthetjük az ötletem kivitelezésének.

- Pontosan, de most pihenj! – Hirtelen magához húzott, és lágyan ajkával megérintette enyémet, majd szó nélkül kisiettek Bennel a kabinból.

Ahogy egyedül maradtam, lekuporodtam az ágyra, és önkéntelenül is, de boldognak éreztem magam. Több nap elmúltával végre a remény elárasztott hívogató fényével, aminek nem bírtam ellenállni. Hinnem kellett, hogy minden sikerülni fog, és hamarosan felkutathatom a húgomat. Akkor már végre semmi és senki nem áll az utamba.

A hullám ringatása megnyugtatott. Csak most döbbentem rá, mennyire fáradt is vagyok. Az éjszaka nem sokat aludtam, végtagjaim pedig mintha ólomból lettek volna, csak húztak lefele az ágyba. Bár egyre tompábban, de még hallottam, ahogy kapitányom kiadja a helyes útirányt Észak-Kelet felé Manila város kikötőjébe, majd jól eső öntudatlan álomba zuhantam.

Halk beszélgetésre ébredtem fel. A mellettünk lévő kabinból szűrődtek át a zajok. Egyikük hangját megismertem. Biztos voltam benne, hogy Guy egyedül tartózkodott egy ismeretlen férfival, és eléggé úgy tűnt, hogy nem nagyon örül látogatójának. Öntudatlanul vettem a kezembe az ágy mellett lévő kis asztalon talált fegyvert, hátha bajba esett, és segítségre van szüksége. Csendben talpra szökkentem, és végigkúsztam a fal mellett szorosan, hogy ne vegyék észre hallgatózásom.

- És mit tudnék én most tenni? – sziszegte kapitányom fogai közül haragosan. – Te már szépen elintézted a magad helyzetét. Csak gratulálhatok, hogy egy ártatlan, hajótörött lányt magadévá tettél. Sajnálom, de Alynnt nem engedhetem el. Szükségem van rá.

- Igazad van, igen, most az egyszer teljesen igazad van. De hidd el, a húgának még nagyobb szüksége van rá. El kell őt engedned hogy velem tarthasson hozzá. – Az idegen hang szinte már kétségbeesetten kérte Ferrarst.

- Nem, és nem. A te dolgod, hogy azt a kislányt tönkre tetted, oldd meg magad. Engem ne keverj bele az ügyeidbe – kiáltotta Ferrars dühösen.

Rejtekhelyemről próbáltam összerakni a mozaikdarabkákat, melyeket ha nem is szándékosan, de elém tárt ez a két férfi. Ez az idegen ismerte a húgomat. Egy nehéz sóhaj szakadt fel belőlem, amiért megtudtam, hogy Danielle él, mégis valamiért rossz előérzetem támadt. Guy szerint tönkre tette, vagyis magáévá tette őt. Az agyam fájdalmasan tiltakozott az ellen, hogy felfogja az egyetlen megoldást, ami lehetségesnek bizonyult. Nem voltam hajlandó elfogadni és beletörődni a hallottakba, azonban beszélgetésük folytatását tovább követve már nem maradt kétségem. Szemeim elkerekedtek, és a kezemet szám elé tartottam, hogy visszaszorítsam a feltörő zokogó kiáltásomat.

- Devon, bármit megadok neked a lányért cserébe. De értsd meg, el kell őt vinnem a testvéréhez. Vagy annyira ragaszkodsz hozzá, hogy nem vagy hajlandó elengedni? Ezek szerint mégis igazam volt, és te is jól mulattál az elmúlt napokban? – nevetett fel az idegen keserűen.

- Caden, én nem vagyok olyan, mint te. Én nem erőszakolok meg egy kislányt lent a parton. Ismerlek téged, bátyám, tudom jól, miyen szenvedélyes alak vagy.

A harag és a hányinger kerülgetett. Azt hiszem, eleget hallottam. Könnyek szöktek a szemembe. A húgomat ez az idegen férfi bántalmazta. Öklömet összeszorítva ébredtem rá, hogy a kabinban felkapott kardot szorongatom. Éreztem, ahogy köd borul az agyamra, és minden tettemet egyetlen cél vezérelte: meg akartam ölni ezt a férfit. Zihálva rohantam be az ajtón, mire a két szempár meghökkenve néztek rám vissza.