Testvérlelkek

Azt kívántam, bár megnyílna a föld, és temetne magába egészen mélyen engem. Bármit elviseltem volna, de nem ezt a megaláztatást. Újból elfogott a remegés, és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy Caden Gaskelltől vagy Mrs. Doots-tól félek jobban. Mindketten haragosan méregettek.

– Mi az ördögöt művelsz te itt? – sipákolt bántón élesen Mrs. Doots, mikor az első döbbenet után visszanyerte a hangját.

Szerettem volna visszavenni a ruhámat, felkelni, vagy valamit tenni, de nem úgy tűnt, hogy a lord is hasonlóképpen érezne. Rajtam feküdt, testével takarta az enyémet, súlyát egy pillanatra sem vette le rólam. Minden porcikánk érintkezett egymással, de nem mertem ránézni. Lehunytam a szemeimet, és az öklömet a halántékomra szorítottam. Ki akartam zárni őket. Bár tűnnének el mindketten.

– Szerintem ez teljesen nyilvánvaló, asszonyom! – szólalt meg végül Caden, és miközben magamon éreztem fürkésző pillantását, lassan lehengeredett rólam.

A szemeim felpattantak, amikor tudatára ébredtem a meztelenségemnek, és jobb híján a ruhám maradékával próbáltam gyorsan eltakarni magam mindkettőjük előtt. A lord azonban nem engedte, hogy ruhafoszlányaimba meneküljek. Ahogy felállt, megragadta a csuklómat, és magával húzott. Megrettenve néztem fel rá – az arca mintha megdermedt volna, semmit nem lehetett leolvasni róla.

Mrs. Doots bosszankodva fordult el, még az ő természetének is sok volt a hatalmas férfi látványa. Caden nem zavartatta magát. Azt hittem, a nadrágjáért nyúl, hogy mielőbb eltakarja meztelenségét, mivel hófehér ingje csupán az ágyékáig ért, de ő kicsit sem feszélyezte magát. Felemelte a köpönyegét, majd elém lépett, és a vállamra borította. Kifejtette görcsös ujjaim szorításából a ruhám maradványait, majd elől rögzítette a köpenyt.

Értetlenül néztem fel rá. Mitől ez a hirtelen gyöngédség? Vagy csak egy újabb csel? Teljesen összezavarodtam, de továbbra is ugyanúgy tartottam mindkettejüktől. Nem tudtam, hogy a lordtól mire számíthatok, abban azonban egészen biztos voltam, hogy a gardedámom nem fogja tűrni ezt a viselkedést tőlem. Az pedig, hogy én mennyiben vagyok vétkes a dologban, nem számított a szemében.

Összefogtam magamon a köpenyt, és a hasadék belsejébe húzódtam. Caden épp a nadrágját húzta magára, mire zavartan elpirultam és elkaptam róla a tekintetemet. Hallottam Mrs. Doots folyamatos elégedetlenkedését, mégis úgy éreztem, ez a vihar előtti csend. Isten óvjon attól, hogy kettesben maradjak vele.

Másik rémálmom maga a lord volt. Bizonyára rájött, mekkora tévedés történt, és baklövést követett el. Alynn kikaparná a szemét... Ki fogja kaparni a szemét, ha egyszer találkoznak, ebben egészen bizonyos voltam. Azonban hirtelen eszembe jutott, ha én egy nemes grófnak a szigetén így jártam, akkor mi történhetett a nővéremmel egy kalózhajón egy kalózkapitánnyal.

– Gyere! – hangzott a lord parancsa, mire a sírást egyetlen fájdalmas gombóccá gyűrtem a torkomba.

Féltem, mint soha addigi életem során, de dühös is voltam, és ez némi erőt adott.

– Nem megyek magával sehova! – jelentettem ki, és szorosabbra húztam magam körül a köpenyt.

Kicsinek és sebezhetőnek éreztem magam, de minden igyekezetemmel azon voltam, hogy ezt ne mutassam ki. A hangunk csöndes volt és fojtott, Mrs. Doots pedig épp elég távol állt, hogy ne hallja a suttogásunkat.

Caden egy pillanatig csak nézett rám, az egyetlen, ami egy kis érzelem megnyilvánulás volt a részéről, ahogy egy ideg makacsul megfeszült az állkapcsán. Sötét szemei megfejthetetlen fénnyel csillogtak, ahogy közelebb lépett, és megállt közvetlenül előttem széles árnyékot vetve rám.

– Mivel az öltözéked több mint hiányos, és a gardedámod idegzetei úgy látom, nincsenek kötélből, így csak egy rövid szabadkozásra van időm – kezdte, mintha csupán egyszerű megállapításokat közölne. Éreztem, ahogy a harag forró lángjai egyre magasabbra hágnak bennem. Caden komoly tekintetét az enyémbe fúrta. – Tévedtem. Nem szoktam beismerni, mert sosem fordult még elő velem, de a te esetedben úgy tűnik, igazán tévedés történt. Abban még mindig nem vagyok biztos, hogy nem vagy az öcsém kémje, de ami az ártatlanságodat illeti...

Nem gondolkodtam, csak szabadjára engedtem a haragomat. Ökölbe szorítottam a kezemet, és teljes erőmből meglódítottam a lord arca felé. A csattanásra mintha megfagyott volna az idő, a levegő jéggé dermedt körülöttünk, én pedig megrettentem saját vakmerőségemtől. Úgy tűnt, a lordnak meg sem kottyan az ütésem, ellenben az öklömmel, ami égetően sajgott az ütés ereje miatt.

Caden némán állt előttem, a nyakán ijesztően kidagadtak az erek, és a száját olyan szorosan szorította össze, hogy egyetlen vonallá préselődtek. Egy pillanatig azt hittem, visszakézből én is kapok egyet, de nem bántott.

Amikor ismét rám nézett, az arcára visszakerült a maszk, mely nem engedte tükröződni az érzelmeit, a hangja viszont fojtott ingerültségről árulkodott.

– Úgy vélem, ezt megérdemeltem – jegyezte meg némi iróniával. – De esküszöm, ha még egyszer megütsz, nem fogom vissza magam, és visszakapod! Értjük egymást?

Nem feleltem. Makacsul lesütöttem a szemeimet, és a nyelvembe haraptam, nehogy a szavak, melyek bennem kavarogtak feltörjenek. Caden azonban nem hagyta magát lerázni, nem érte be a hallgatásommal. Az állam alá nyúlt és határozott, ám gyöngéd mozdulattal kényszerített, hogy felnézzek rá. Haragudtam magamra, amiért engedtem, hogy meglássa a szememből kicsorduló könnyeket. És haragudtam, mert az érintésére kellemes borzongás futott végig a gerincemen.

– Megértetted? – kérdezte valamivel lágyabban, de a szemei keményen villantak rám.

– Igen, Mylord! – suttogtam beletörődötten.

– Caden – javított ki.

Nem volt kedvem ellenkezni, de fejet sem nagyon akartam hajtani, ezért ismét inkább csöndben maradtam. Caden arcára egy pillanatra kiült a szánalom, mire mérgesen kitéptem magam a kezei közül. Semmi szükségem nem volt a sajnálatára. Olyan távol húzódtam tőle a kis hasadékban, amennyire csak bírtam.

– Menjünk! A házamban megbeszélünk mindent, amint rendbe szedtük magunkat.

A legszívesebben toppantottam volna a lábammal, hogy nem, nem és nem! Nem akarok vele menni sehová! Össze akartam kucorodni, és engedni, hogy a testemben lüktető fájdalom szép lassan felemésszen.

A lord, mintha olvasott volna a gondolataimban, vállat vont és hátat fordított nekem.

– De, ha jól érzed magad ruhátlanul, piszkosan, akkor maradhatsz is tőlem – mondta, és kilépett a szabadba, majd olyan nagyot füttyentett, hogy szinte visszhangzott a partszakaszon.

Lassan, bizonytalan léptekkel tipegtem utána, közben a hasadék falába kapaszkodtam, nehogy a lábaim felmondják a szolgálatot. Éreztem a bokámban a fájdalmat, ami elnyomott minden mást, de nem mutattam. Nem volt szükségem még több szánalomra a lordtól.

A távolban feltűnt a hatalmas, fekete állat, és őrült sebességgel vágtázott gazdája hívására, majd néhány méternyire tőlünk megállt, és idegesen dobbantott mellső lábával. Továbbra is félelemmel tekintettem csakúgy a lóra, mint a gazdájára, ezért igyekeztem a háttérben meghúzni magam.

Mrs. Doots nem bírt tovább várni a kifakadásával.

– Magyarázattal tartozik, uram! Hogy képzelték mindezt? A lány ártatlanságát őrzöm már egy éve a fiamnak. Éppen az én Cedricemhez tartottunk, amikor történt az a dolog a hajóval, és szerencsétlenségünkre éppen erre a szárazföldre vezényelt a balsorsunk...

– Kérem, Mrs. Doots! – szakítottam félbe az asszony monológját. Mégsem engedhettem, hogy az egész életemet kiteregesse ennek az alaknak. – Az úr, lord Caden Gaskell, ennek a szigetnek a birtokosa. Történt...

Előrébb bicegtem, mert tudtam, hogy a hallása időnként nem olyan tökéletes. Azonnal rájöttem a hibámra. Mrs. Doots szeme elkeskenyedett, a magasba emelte húsos karját, és felém lendítette. Biztosan kibírtam volna más körülmények között, de már így is alig álltam a lábamon, így a fájdalmas ütésnek köszönhetően elterültem a földön.

– Nem adtam meg neked a szót! – brekegte az asszony, majd a szétcsúszott köntösömre bökött, amely láttatni engedte csupasz testemet. – Takard el magad, te szajha! Már így is túl sokat mutogattad!

Zavart megalázottságomban összehúztam magamon a lord köpenyét, és a szemeimet lesütve azt kívántam, bárcsak ott teremne a semmiből Avery Lynn. Kihúzná magát, hátradobná sötét, enyhén hullámos haját, és keményen megvetett lábakkal szállna szembe a világ összes sárkányával értem.

– Kelj fel a földről, mihaszna! Ha ő tényleg uraság, ahogy állítod, akkor segíthetne rajtunk!

Haragosan villantottam a szemeimet Mrs. Doots felé.

– Már éppen eleget segített! – csattantam fel, de alighogy kimondtam, az asszony keze újra a magasba lendült.

Összeszorított szemmel, és behúzott nyakkal vártam az újabb ütést, de nem történt semmi. Csodálkozva néztem föl, és döbbenten láttam, ahogy a férfi elkapja a gardedámom vastag karját, és könnyedén hárítja az ütést.

– Ha még egyszer kezet emel a lányra, gondoskodom róla, hogy a többszörösét kapja vissza! Érthetően fejeztem ki magam? – fenyegetőzött a lord, majd mikor Mrs. Doots bólintott, a férfi a fejével felém intett. – Nem mintha magára tartozna, de a lány teljesen vétlen a dologban. Egy félreértés áldozata lett...

– Teljesen vétlen, mi? – visszhangozta hitetlenkedve, arcán mély megvetéssel Mrs. Doots. – Azért kapaszkodott olyan izgalommal a vállába, amikor ideértem, ugye? – döbbent csend ereszkedett közénk, de az asszony még korántsem végzett, teljes mértékű megaláztatást akart véghezvinni felettem. – Talán kérette magát, Mylord, de onnan ahol én álltam, nagyon úgy tűnt, hogy élvezi a dolgot, ahogy Ön fogalmazott.

Égett az arcom, biztos voltam benne, hogy másodperceken belül lángra gyulladok. A józan ész parancsának ellentmondva néztem fel a grófra, és elakadt a lélegzetem, amikor rájöttem, hogy engem figyel. Keskeny ajkának sarkában gunyoros mosoly játszott, de a szeme mélységesen komoly maradt. Csupán a pillantására forróság járta át a testem.

Végül a gróf visszafordult Mrs. Doots felé, és fenyegető pillantást vetett rá.

– Akárhogy is van, nem magára tartozik. Míg a szigetemen tartózkodnak, addig Danielle a védelmemet élvezi.

– Nincs szükségem magától semmire! – makacskodtam, mert már igazán bosszantott, hogy úgy beszélnek rólam, mintha ott sem lennék.

Ügyet se vetettek rám.

– A lány a fiam jegyese! – kiabálta az asszonyság vörösre gyúlt képével.

– Inkább az adósrabszolgája – dünnyögtem az orrom alatt ahhoz elég hangosan, hogy mindketten meghallják.

– Adósság? – kérdezte Caden, mire zavartan legyintettem.

– Nem tartozik magára – jelentettem ki, majd hogy legalább a büszkeségem ne sérüljön tovább, megpróbáltam lábra állni.

A szemem sarkából figyeltem, ahogy Caden félrelöki magától Mrs. Doots karját, majd ruganyos léptekkel a lovához sétál. Az állat élénken üdvözölte a férfit, és elégedett nyerítéssel nyugtázta, amikor gazdája egyetlen mozdulattal felrántotta magát a nyeregbe.

Az erdő melletti keskeny ösvény felől egyre erősödő zajra lettünk figyelmesek. Ahogy odakaptam a fejem, láttam, ahogy egy kis szekér bukkan elő, ami elé egy szürke öszvért fogtak be. A bakon egy magas, hórihorgas férfi ült, és élénk érdeklődéssel figyelte a különös csoportosulásunkat.

Caden, mint valami hatalmas görög istenség odagaloppozott hozzá, és beszélgetésbe keveredtek. A hórihorgas férfi sajnálkozva tárta szét a kezét, és buzgón mutogatott a szekerének a hátsó része felé. Mrs. Doots kíváncsian figyelte őket. Valószínűleg arra próbált rájönni, hogy lord Gaskell valóban akkora úr-e, mint amilyennek beállítottam.

Nem számított. Nekem már nem. Megváltozott minden. Tudtam, hogy túlélem – túl kell élnem, Alynn miatt –, de már semmi nem lesz a régi. Nem akartam a lordtól semmit, ő mégis – akarva akaratlanul – az életem szerves részévé vált. Azt, amit a saját akaratomból a férjemnek tartogattam, ő erőszakkal vette el tőlem.

Mégis Mrs. Doots szavai visszhangoztak a fejemben, és hiába is próbáltam tagadni, tudtam, hogy igaza van. Ha csak egy végtelenül kicsi is, de igazság volt a szavaiban...

A lord lovának döngő lépteire lettem figyelmes, miközben próbáltam úgy egyensúlyozni, hogy ne kelljen a sérült bokámra támaszkodnom.

– Mondja, maga tényleg ennek az egész földrésznek a kizárólagos ura? – szegezte neki a kérdést Mrs. Doots, mire a férfi egyik szemöldöke gúnyosan a homlokába szaladt.

Nem válaszolt tisztességesen. Úgy, ahogy az ő helyzetében ezt elvárná az ember, hanem fennhéjázón és arrogánsan, inkább csak egy kurtát biccentett Mrs. Doots felé. Láttam az asszonyon, hogy máris valami őrült ötlet fogant meg a fejében, de nem akartam tudni róla.

Hátat fordítottam nekik. Az óceán csak néhány lépésnyire volt tőlem, Addig még talán el bírok bicegni – szerettem volna lemosni az arcomat egy kicsit, de elszámítottam magam. Az első lépés még viszonylag könnyen ment, de a másodiknál nem figyeltem eléggé, és a testsúlyomat a lábujjaim helyett a bokámra helyeztem, mely azonnal kibicsaklott alólam, én pedig hasra vágódtam a homokos talajon.

Fájdalmas nyögés hagyta el az ajkaimat, majd dühösen felkiáltottam tehetetlenségemben, és mérgemben az öklömet a homokba vágtam. Szánalmas látványt nyújthattam, de nem mertem hátranézni, hogy megbizonyosodjam. Csöndes szitkozódást hallottam, majd egy dobbantást közvetlenül mögöttem. Rémülten kaptam fel a fejemet, de még felocsúdni sem volt időm, máris Caden karjaiban találtam magam.

– Oh, tegyen le! Tegyen már le! Nincs szükségem magára! – ellenkeztem, de nem foglalkozott velem.

Egy mozdulattal felhajított a hatalmas állat nyergébe, aztán legnagyobb rémületemre ő is felkapaszkodott mögém. Nem is a gyönyörű ló ijesztett halálra, még csak nem is a lord, hanem maga az, ahogy a testem reagált a közelségére. Érintésének nyomán forróság áradt szét a tagjaimban, és bevillantak képek, ahogy a testünk szorosan egymáshoz tapadt.

– A bokádat el kell látnunk, és úgy tűnik, hogy Herculesen kívül csak a szekér az egyetlen utazóeszköz, hacsak nem akarsz gyalogolni – jegyezte meg gúnyosan, majd megrántotta a gyeplőt, és a ló visszafordult Mrs. Doots felé.

– Köszönöm, Mylord! Akkor inkább a szekeret választom – vágtam vissza epésen.

– Sejtem, hogy az öreg Finesser is örülne, ha egy szekéren utazhatna egy ilyen nimfával, mint te – kezdte, és miközben a másik két alak felé léptette Herculest, szabad karját a derekam köré fonta, majd közelebb húzott magához. – Én azonban nem tartom jó ötletnek, mivel az öltözéked nem mondható mindennapinak. És a bokád sürgős ápolásra szorul.

– De én akkor is... – kezdtem volna, de ekkor megéreztem a férfi érintését a hasamon, meleg tenyere égette a bőrömet. Elakadt a lélegzetem, és a szívem hirtelen olyan szaporán vert, hogy félő volt, menten kiugrik a helyéről.

– Igazán, Danielle? Igazán szívesebben utaznál Finesserrel? – súgta a fülembe Caden, én pedig megborzongtam, ahogy a lehelete a fülemet csiklandozta.

A pillantásom az említett férfira siklott. Finesser magas, vékony alak volt, hatalmas kidülledő szürke szemekkel, hórihorgas orral és hegyesen előrenyomuló állkapoccsal. undorodva megborzongtam, ahogy közelebb érve a férfi tekintete végigsiklott rajtam, majd mohón megvillant csupasz lábaim látványára, amelyek kikandikáltak a köpeny alól.

Összébb húztam magam, és bár így hozzá kellett bújnom a lordhoz, a lábaim immár rejtve maradtak a kíváncsi szemek elől. Caden nem válaszolt, de izmos mellkasa megremegett az elfojtott nevetéstől.

– Semmi szükség rá, hogy engem patronáljon! – makacskodtam, de már nem volt alkalma reagálni, mert odaértünk a szekérhez, mely eltörpült Hercules termete mellett.

– Tegye csak hátra a kisasszon't, Mylord! Vigyázok maj' rá, míg bemenünk a kastélyba – hadarta rosszul artikulálva Finesser, majd rávillantotta foghíjas vigyorát a gazdájára.

– Nincs rá szükség, Finesser! A kisasszony úgy határozott, velem tart – intett a kezével Caden, majd Mrs. Doots felé fordult. – Magának kell a szekéren mennie. Addig előreviszem Danielle-t, hogy a házvezetőnőm, Eloise elláthassa a lábát.

Mrs. Doots arcára volt írva a véleménye.

– Nem kell kényeztetni azt a lányt. Tegnap is úgy futott, mint a nyúl az eső elől – bosszankodott a gardedámom, de aztán gondolt egyet, és mielőtt bárki rendre inthette volna, folytatta. – Na, de nem bánom. Majd utolérjük magukat ezzel az öszvérrel, Mylord.

Csodálkozva néztem le a matrónára, de nem mertem sem ellenkezni, sem megszólalni. A kedvessége nem csak, hogy nem volt jellemző rá, de határozottan ellentmondott mindannak, aki valójában volt.

Caden nem válaszolt, nem tudhattam meg, mit gondol a hirtelen pálfordulásról, egy erőteljes csípőmozdulattal az erdő felé indította a lovat, majd rövid séta után galoppba hajtotta. Pattogtam volna, mint egy labda, ha nem tart szorosan a saját testéhez préselve, így értünk keresztül az erdőn. Azt hittem, hogy a kunyhónál fogunk kilyukadni, de ehelyett egy hatalmas sík területen kötöttünk ki.

A mező enyhén lejtett, és a túlsó végében egy hatalmas épület emelkedett ki a földből. Vörös kőből rakott falai inkább várra, mint kastélyra emlékeztettek, ahogy szélesen elterült a vadvirágos mező végében. Két torony magasodott a kapu két oldalán, és még egy harmadik valahol magasabban a hátulsó részéből. Fenséges látványt nyújtott, és bár igazán szemkápráztató volt, félelmet ébresztett bennem.

– Ez gyönyörű – suttogtam álmélkodva, mielőtt még észbe kaphattam volna.

Szerencsére Caden hallgatásba burkolózott, semmilyen módon nem reagált sem rám, sem pedig arra, amit kikotyogtam, de magamon éreztem fürkésző pillantását. Tudtam, hogy nem bízik bennem, de nem érdekelt. Nem számított nekem annyira, hogy bántónak érezzem a bizalmatlanságát.

– Üdvözöllek a Gaskell birtokon, Danielle! – mormolta a gróf, amikor belovagoltunk a kastély előtti tágas udvara, melynek közepén kör alakban rózsaágyás virított. Hercules patái ütemes ritmust vertek a kövezett úton, és visszhangozva jutottak vissza a fülünkbe.

A hatalmas mahagóni bejárati ajtó előtt egy magas, telt nő várakozott, kreol arcán csodálkozás, meleg tekintete a kék és a szürke keveredésében villantak rám. Láttam, hogy azonnal felméri, nincs a köpenyen kívül más öltözékem, mire azonnal éreztem, ahogy a vérem forrón elönti az arcomat.

– Mylord! – köszöntötte a gazdáját mosolyogva, majd egy pukedlivel kísérve elénk sietett. – Nem tudtam, hogy látogatója van.

– Én sem számítottam rá, Eloise! – vetette oda mogorván a nőnek, majd egy rántással megállította Herculest, és leugrott a földre. – Hajótörötteket kaptunk.

– Te jó isten! – sikkantott fel Eloise, és egyik kezét ijedten ziháló telt keblére helyezte. – Átkozott viharok. Mindig mondtam, hogy a legbiztonságosabb a szárazföldön!

– Hát, Eloise, nem hiszem, hogy a vendégünk ebben maradéktalanul egyetértene veled – jegyezte meg gunyorosan Caden.

– Jajj, hallgasson már, és inkább segítsen leszállni! – törtem ki indignáltan, de zavaromban fülig vörösödtem.

A célozgatás miatt reszketett a kezem. Hogy képzelte, hogy az első szolgálójával közli, mit művelt velem? Eloise csodálkozva vonta fel kissé dús szemöldökét, de egyéb tanújelét nem adta, hogy tisztában lenne a különös társalgás tartalmával.

Caden kifürkészhetetlen tekintettel nézett fel rám, majd hosszú karjait felém nyújtva biccentett. A szívem a torkomban dobogott, ahogy remegő kezeimmel megtámaszkodtam izmos karjain, majd engedtem, hogy lecsúsztasson a hatalmas állat hátáról.

Ölelése lágy volt, pedig éreztem duzzadó izmait a vékony pamuting alatt. Forró ölelésében szinte eltűntem. Egy pillanatra magához szorított, sötét tekintete magába szippantotta az enyémet, lehelete az ajkaimat érintette, és egy pillanatra megállt az idő. Nem létezett a harag, sem a bosszú, vagy a tévedés. Csak ő volt, és a karjai, melyek biztonságot nyújtó acélpántokként fonódtak a testem köré.

– Jöjjön, Mylord, vigye a kisasszonyt a vendégszobába – törte meg a csendet Eloise, mire akaratlanul is összerezzentem.

Caden gúnyosan elmosolyodott, majd a karjaiban eligazgatott, egyik karjával a térdeim alá nyúlva felemelt, és elindult velem a házba. A kastélyba. Szűk, keskeny folyosókra, és poros, pókhálós sarkokra számítottam, de pompázatos előtérben találtam magam, ahogy beléptünk az ajtón. A szemem sarkából láttam, ahogy Herculest egy a semmiből előkerült lovászfiú elvezeti.

Caden, mintha csupán egy gyermek súlyát cipelné, úgy vonult végig a hatalmas előcsarnokon, majd a középen két mívesre faragott oszlop között fölfelé vonuló lépcsőn felsietett velem. A lépcső tetején balra fordult, majd egy keskeny folyosó után jobbra, aztán az első ajtót belökte a vállával, és egy kicsi, ám annál barátságosabb szobában találtam magam.

– Biztosan ezt a szobát óhajtja, Mylord? – kérdezte Eloise közvetlenül mögöttünk.

Csak ekkor kaptam észbe, hogy végig szorosan a nyomunkban volt, és biztosan rájött, hogy volt közöttünk intim viszony a gazdájával. Mi is tartottunk otthon rabszolgát, de soha nem bántunk velük kegyetlenül. Azt meghagytuk Mrs. Dootsnak, aki előszeretettel használta a pálcáját a feketék hátán, ahogy ő fogalmazott.

Eloise más volt, mint bármelyik rabszolga, akit valaha ismertem. Vastag derekát kihúzta, telt melleit szégyenkezés nélkül előrenyomta, fejét pedig olyan büszkén felszegte, hogy kreol bőre ellenére inkább néztem volna űrnőnek, mint rabszolgának.

Caden óvatosan helyezett a tiszta ágy közepére, de alighogy elengedett, mint egy rugó felültem, és a padlóra csúsztam. Felszisszentem, mert épp a rossz lábamra érkeztem.

– Mit csinálsz? – támadt nekem azonnal, bosszúsan összeráncolva a szemöldökét.

Idegesen néztem rá. Nem akartam felbosszantani. Végül Eloise ijedt kiáltása segített rajtam.

– Te jó isten! A kisasszony megsérült! Úgy bedagadt a bokája, mintha már egy hete nem kezelné senki!

– Ne sipákolj, Eloise, nem méltó hozzád! – korholta Caden, mire mélyen együtt éreztem a nővel. – Miért nem fekszel le? Mindjárt behozzák a fürdődet. Eloise majd mindenben segít.

A szám szélét harapdáltam ijedtemben.

– Danielle! – dörrent rám türelmét vesztve a gróf.

– Sajnálom, Mylord! Igazán nem akartam kellemetlenséget okozni, és tudom, hogy kicsit indiszponált vagyok, de annyira azért nem, hogy ilyen mocskosan feküdjek a tiszta ágyba – hebegtem idegesen, és már szinte vártam, ahogy leordítja a fejemet, de semmi ilyesmi nem történt.

Amikor vettem a bátorságot, és felnéztem rá, barna szemeiben meleg fény táncolt, de arcán merev maszk ült eltántoríthatatlanul. Végül Eloise-hoz intézte a szavait.

– Gondoskodj róla!

– Igen, Mylord! – somolygott Eloise mindent tudóan.

Caden még egy pillantást vetett rám, úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de végül csak sarkon fordult, és csöndes kattanással bezárta maga mögött az ajtót. Különös üresség áradt szét bennem...